antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Jó reggelt, szép napot, kellemes ünnepváró hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Nagy László
Adjon az Isten
Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét, üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát, lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem, kérdésre választ ő küldjön, hogy hitem széjjel ne dűljön, adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet - nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem.
Budapest, VIII. kerület, Üllői út - József körút kereszteződése, szemben a Corvin-köz - egy téli nap az 1930-as években.
Heltai Jenő
December
Nem pesti hónap: budai hónap, Kisvárosi, falusi hónap, Nem jazzal, rádióval hangos Vásáros, mai hónap: Százévelőtti, régimódi, biedermeierhónap, Gyermekéveink hónapja, A szülei ház hónapja és a nagy téli szünidőé, A Megfagyott Gyermek hónapja, És Andersen kis gyufaárus lányáé, A fehérszakállú Mikulásé És a kisded Jézusé, Jóság és szeretet hónapja, A megfogyatkozott jóságé és a megcsappant szereteté. Mert kihűlt a remény kemencéje a Földön, Nincs, aki újra befűtse. Didereg az Ember, Haldoklik a világ. Ez a melegségre szomjas jégvilág, Mely időtlen idők óta koldusan nyeli Az áldott Nap maradék-tüzét, A türelmes föld gyérülő szenét És a jóság és szeretet isteni kenyerének morzsáit. Hová lett az isteni kenyér, Mely azért volt, hogy mindenkinek Jusson belőle egy karéj? Alig maradt belőle egy decemberre való Egy napra való Egy estre való, Egy karácsonyestre való! Talán imádkozni kellene! Vagy visszanézve arra, mi mögöttünk van, Megfogni egymás kezét, Összebújni, egymást megölelni És utolsó szikrájából annak, mi bennünk emberi,
Új tüzet rakni új jövőhöz És friss kenyérsütéshez.
Köszönöm Bajkálifóka, kívánok Neked szép napot mára is!:-)
Baka István
Most
huszonnyolc éves vagyok, és nem tudok szeretni senkit. Szeretném, ha volna Isten, és megbüntetne. A kezemre verne vagy a sarokba térdepeltetne, leíratná százszor velem: Szeresd, akik téged szeretnek, hogy ne vedd el jogtalanul az ő szeretetüket! De nincsen Isten, csak a Sátán van. Őt látom. Kedvesem mosolyában is szarvának görbülését; patája az éjszaka, a patkója a hold. A várost, ahol születtem, mint lazán felvarrt gombot, leszakítja a földről. Szeretnék kisgyerek lenni, aki csak a kutyáktól fél és az idegenektől. Most attól félek, hogy megszeretnek. A Sátán meggyűlölt engem; én nem merem őt gyűlölni sem. Mit tegyek, hogy magamra hagyjon? Mit akar tőlem? Este a bokrok gonosz vénasszonyok; körém kuporodnak, motyognak, talán a nevemet mondják visszafelé, hogy megrontsanak. Ujjaikat, száraz, bütykös ágakat, összekulcsolják – érzem, hogy meg akarnak fojtani. És akkor valaki átölel, megcsókol, el akar vezetni innen. De akárha csiga mászta volna meg a számat, irtózom, és bár látom szárnyait, amint megcsap a tollak avas zsírszaga, elundorodom, holott az Angyal jött el értem. S az öregasszonyok összevihognak, előttem ürítenek: varjú lesz minden ürülékcsomó. Nyitnám a szám, s egyszerre kívülről látom magam: fogaim sírkövek, a nyelvem kushadó eb, dögszagú. És megvirrad; Krisztus keze a hajnal, vérzik. Emelj föl engem! – mire kimondom, nem látom őt, megindulok, a fény ürességében megyek – nincsen Isten, nincs bennem szeretet senki iránt; csak a Sátán van, aki gyűlöl engem, de nincsen terve vélem – hagy szorongani, hagy élni, zabálni, szeretkezni, pénzt keresni, hazudni – rám hagy mindent, mintha haladékot adna: mire?
Van egy kalács: kukuca, friss kalácsból kalácsforma. Azt mondják, ha jó leszek, meg is kapom karácsonyra.
Azt mondják, hogy madárforma, azért kapom karácsonyra. Azt mondják, hogy szárnya van, csőre van és lába van, frissen szabad kézbe vennem, karácsonykor meleg madár ülhet majd a tenyeremben.
Hírös város az aafődön Kecskemét, Ott születtem, annak öszöm könyerét. A búzáját magyar embör vetötte, Kakastéjjee szép mönyecske sütötte.
Nincs énnéköm mestörségöm, nem is kő, Van azé jó keresetöm, jobb se kő, Vót is, van is, lösz is, hiszöm istenöm, Míg utast lát a pusztába két szömöm.
Ómáspej a nyergös lovam, nem vöttem, Szögénylegény szép szörivee szöröztem. Csillagos a feje, kese a lába - Mögeresztöm, a szél sem ér nyomába.
Ezön járok, mint kiskiráj, kényösen, Borjúszájas ingöm lobog szélösen, Süvegöm a jobb szömömön viselöm, Mindön embör előtt mög se emelöm.
Be-benézök a bugaci csárdába, Öszöm, iszom, kedvem szörént rovásra; Ölégségös hitelöm van ott néköm, Mögfizetök, böcsületöm nem sértöm.
A vármögye emböreit pej lovam Csak ojan jól mögösmeri, mint magam. Ha érköznek, nagyot nyerít - rátermök; S ha rajt vagyok, gyühetnek már őkeemök! Debrecen, 1844. január-február
Jó reggelt, szép napot, kellemes ünnepváró hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Török Sophie
Asszony karosszékben
Valamit még kellene tenni az életemmel, még nem volna szabad megnyugodni, s ülni tétlenül a napban - mint elkészült kancsó az ötvös asztalán: végérvényesen és menthetetlenül befejezett! Ó, Istenem, még van bennem nyugtalanság, mely fulladozva keres utat - és vágy, mely nem ült még soha a Teljesedés asztalánál! Még szűz dolgok rejteznek ezen a sejtelmes erjedt délutánon: a vibráló sűrű fényben, terhes búzaföldek s remegve érő szőlők között; - kik íme mind kéjes alázatba teljesítnek valami titkos égi parancsot. Ó, asszony a karosszékben! Itt ülök tétlenül, kimaradva az Élet gyönyörű izgalmas játékaiból. De nyugodt bőröm alatt indulatok remegnek, sistergő indulatok! s helyüket keresik tolakodva, mint tétlen figura keresi kirendelt helyét a kockás sakktáblán. - Hiszen mindennek meg kell érni! minden vágy teljesülésért eseng! Céltalan semmi se lesz és Isten! tűrhetsz-e éretlen magvat a Sarló alatt? És én még anya se voltam! Érte lett minden: nagy dolgok kicsiny életemben - tavasz! szépség! szerelem! oh Isten! Istenem! mit vétettem én? hogy minden nyüzsgő életek között e néma bölcs mennybolt alatt a borzas kotlót irígylem! Betelt élete kéjes nyugalmát: amint meleg szárnyai alá rejti tengernyi csibéjét.
******
123 éve, ezen a napon született Török Sophie, született Tanner Ilona, teljes nevén: Tanner Ilona Irén Lujza Kamilla Baumgarten-díjas író, költő, Babits Mihály felesége.
Hallgass el egy kicsit, te mocskos utcalárma! Legyen ablakod, ajtód, a füled is bezárva; És állítsd el a rádiót. Lelkem, celládba térj s földig zuhanni engedd Figyelmed függönyét, úgy ünnepeld a csendet És benne minden földi jót.
Hallgatva ünnepeld csendjét az értelemnek, Melyben a gondolat villámai teremnek, A zengő percek ihletét, Melyben kibomlanak a lélek mérhetetlen Arkangyal-szárnyai, s szóban elférhetetlen Zenét suhog a szent setét.
A hallgatást idézd, a szívek drága csendjét, Amelyben megfogan a két-malasztú szentség: Hűség, barátság, szerelem. Ó sírig és síron túl mosolygó szent szövétnek, Amely odalent nőttél a lét előtti létnek Hangtalan örvényeiben!
És csukló térdeden imádd a csendek csendjét, Amelyben önmagával beszél a Végtelenség, A hallhatatlan hallható. Térden virraszt az éj és mindeneken csend ül, Amikor a magát megtáró Végtelenből A föld szívére száll a szó.
Emlékszel: Hóreben, barlangja odujából Milyen borzongva leste a zord Illés, a látó, Az Istent, aki elvonul. Milyen hiába leste sebes szél viharában, A földrengésben is, a tűzben is hiában: Suttogó szellőn járt az Úr.
Gépkattogása közt a rohanó jelennek Engedj, ó tiszta csend, csendje a Végtelennek, Egy pillanatnyi pihenést. Hagymázos homlokom lágy ujjaiddal född el, Leheld be lelkemet templomi hűvösöddel: Csak az él, aki benned él.
Csak az él, akiben a lélek tiszta csöndjén Némán izzani kezd a titokzatos tömjén S füstjén az Angyal megjelen. És ámuló szeméről a fátylakat leoldja, Az Angyal, az Istennek alázatos heroldja: A csend-foganta Kegyelem.
Szervusz Bajkálifóka, szép estét, kellemes hétvégét Neked!:-)
(Miért volt ügyesebb az én Mikulásom?:))
Ágh Tihamér
Adventkor
Ködös hajnal-órák, tejszínű reggelek, a földön sárguló, elkínzott levelek. Az ég hólyagszemén nem tör át a nap sugárnyalábja felhőtlen megakad. Az ősz lassan lépked, majd télbe borul és ahogy megvirrad, be is alkonyul... Este tompa fények remegnek az utcán, megtörnek a tócsák fodródozó foltján. De a hétköznapok bágyadt szürkesége nem törheti meg azt, ami bennünk béke. Lelkünkben reménység, a szívünkben áldás: Ránk köszöntött advent, boldog Jézus-várás...
Kis medve jött a házba Csokisdoboz-fedélen. Egy tulipán lett a barátja – Nem ritka barátság télen.
Egy fényes, hűs ablakkal Hamar összeismerkedtek. Ott álltak éjjel-nappal, De főleg: egymás mellett.
A tulipán tudta: a medvét Mért hívják Kis Doboznak… De még így sem hihették A kinyitást ekkora rossznak.
Kinyitottuk… Ő is várta! De attól fogva folyton Feküdnie kellett: állva Potyogott belőle a bonbon.
A tulipán nyugtalan lett A fekvő beteg láttán. Nem érzett többé kedvet Semmihez az ég-világán.
Mi nyomban megigértük: „Álltok még egymás mellett!” S ők azt felelték: „Kérjük, Siessetek valamelyest.”
A csokit sietve megettük, De a tulipán lehullott… Most már fekhetnek együtt – Vagy: most megint csak fekhetnek! – Kis Doboz s benne a Szirmok.
*******
Ma ünnepli 80. születésnapjátTandori Dezső, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és József Attila-díjas költő, író, műfordító. A Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja. Írói álnevei: Nat Roid, Tradoni és Hc. G. S. Solenard. Isten éltesse!
Szép estét, kellemes hétvégét kívánok Mindenkinek!:-)
Csokonai Vitéz Mihály
A békétlenkedő
IV.
Tél
No eljöttél valahára, Gyászos tél, a főld nyakára, És az erszényt oldozod: Együk most már munkánk bérét, Igyuk saját testünk vérét, Már az inséget hozod. Igazán, hogy minél rosszabb A te részed, annál hosszabb, Életünkből majd fél rész A te napjaidba vész.
Elrablod a kikeletnek Tején hízott természetnek Gyönyörűségit magad; Mindent, amit a termékeny Nyár s ősz adott a vidéken, Fagyod tőlünk elragad. Csak számodra munkálódunk, Érted élünk és aggódunk, S midőn mindent elragadsz, Magad csak kedvet sem adsz.
Tömlöccé teszed szobánkat, Kertünket és gyümőlcsfánkat Zúzzal virágoztatod. És azalatt nagy lármával Kimormolsz szélhahotával S jégfogad vicsorgatod. Ne dúld fel minden kedvünket, Enyhítsd megúnt életünket, Bocsásd hozzánk a tavaszt, Szívszakadva várjuk azt.
