Egy áprilisi reggel édesapánk csendesen kinyitotta a szobánk ajtaját, és közben ébresztgetett bennünket. - Halljátok csak, ti álomszuszékok, vendégeink érkeztek az éjszaka. Hallgassátok csak, hogy köszöntenek benneteket. A tornácról a hajnali csendességben édesen csicsergett be a köszöntő:
Fityfiritty, fityfiritty, Kikelet kivirít Terike gyere ki, Ferike gyere ki, Csicseri, csicseri.
Megjöttek a fecskéink! Még abban az órában hozzáfogtak a fészekrakáshoz, az eresz szögletében ragasztották meg gömbölyű kis fészküket, maguk gyúrták sárból, szalmatörekből. Nincs az a kőműves mester, aki fürgébben dolgozna náluk. S ahogy a sarat hordták, rakták, simították, gömbölyítették, minden mozdulatuknál elmondtak valamit: - Vakolat van-e még? - Van elég. - Add errébb! - Fuss szalmáért, picike! - Hozom én ízibe! - Hocc ide! - Cvikk, cvikk, cvikk! - Mi tetszik? - Jó ebéd tetszenék! - Mi legyen az ebéd? - Bogaracska, legyecske! - Kis fecske, gyere csak a kertbe, gyere, gyere, gyere! Azzal, huss, ki a kertbe, ahol igazán terített asztalt találtak. Csak a szájukat kellett tátogatni: szinte magától hullott bele a sok bogár. El is pusztították egy hét alatt úgy, hogy aranyért se lehetett volna egyet se találni közülük. Még az utcánk tájékáról is eltakarodott a sok bogár, olyan rendet tudtak tartani a kis zselléreink.
Vízbevető hetfű nekünk is úgy tetszik: látjuk az utcákon, hogy egymást öntözik...
Jól tudom, gazduram, hogy el akart bújni, kapuját, ajtaját be akarta csukni. Még kedves lányát is el akarta dugni.
Megkérdem mégis: - Szabad-e locsolni?...
Mária, Borbála, Rebeka, Zsuzsánna, kegyes szűzek, keljetek fel ágyból, cifra nyoszolyából, mit alusztok!...
E húsvét ünnepnek második reggelén, tudják azt már maguk, mért jöttem ide én! Hamar hát előmbe százszorszép leányok, piros rózsavizem hadd öntözzem rátok!...
Rózsafának tövéből rózsavizet hoztam, Az lesz ma a legszebb kislány, akit meglocsoltam...
Esztendő ilyenkor megint csak itt vagyok, ha e locsolásért piros tojást kapok!
Adjon Isten mennyből áldást, köszönöm a szíves látást.
Talán, itt a Ghymes házatáján ismerős is a történet. :)
Egy gyermek meseíró tollából:
Szaka Péter: A húsvéti nyúl
Valamikor réges-régen még a mezei pocok hozta az ajándékot a jó gyerekeknek. Minden évben neki küldték el kívánságaikat, ő pedig szorgalmasan összegyűjtögette a meglepetéseket. Nem is hívták másként, mint húsvéti pocoknak.
Történt egyszer nagypénteken, hogy a húsvéti pocok egy tisztás kellős közepén az utolsó ajándékokat rendezgette kosarába. Már nagyon fáradt volt, így nem vette észre, hogy ellensége, a sas köröz a feje felett. A madár sem volt rest, kihasználta a kínálkozó alkalmat, és lecsapott a magasból. Éppen tátotta volna hatalmas csőrét, hogy egészben lenyelje zsákmányát, amikor a pocok könyörögni kezdett:
- Kérlek, ne egyél meg, madarak királya! Én vagyok a húsvéti pocok, így ha elpusztulok, nem kapnak a gyerekek ajándékot az ünnepen!
- Hiszi a piszi! De tudod mit? Ha tényleg te vagy a húsvéti pocok, akkor én is kérek tőled meglepetést. Adj nekem valamit! parancsolta a sas.
- Sajnos te még egy pirinyó csoki tojást sem érdemelsz, mert gonosz vagy! Meglepetést csak jók kaphatnak!
- Akkor te leszel a vacsorám! mondta a sas, azzal bekapta a kis rágcsálót, és már repült is tovább.
Ebben a pillanatban megállt minden élet a tisztáson. A madarak abbahagyták éneküket, az őzek leszegték fejüket, a mókusok befejezték az ugrándozást, a pókok sem szőtték tovább hálójukat. Halálos csend telepedett a tájra, csak a megválaszolatlan kérdések tolongtak a fejekben: Mi lesz most a gyerekekkel? Ki viszi el nekik a húsvéti ajándékokat? Végül az aprócska nyúl szólalt meg:
- Szegény pocok! Még az élete árán is megvédte a húsvéti ajándékokat: nem jutalmazta meg azt, aki gonosz! Én vállalom, hogy átveszem tőle a stafétabotot, ne maradjanak meglepetés nélkül a jó gyerekek!
Ettől a naptól kezdve húsvétkor a nyúl hozza az ajándékot mindenkinek, aki megérdemli. De ha belenéztek egy húsvéti nyuszi szemébe, mindig láttok benne egy könnycseppet elődje, a hős húsvéti pocok tiszteletére.
Kelj fel párnáidról, szép ibolyavirág, nézz ki az ablakon, milyen szép a világ! Megöntözlek szépen az ég harmatával, teljék a tarisznya szép piros tojással!
"A telet jelképező szalmabábút, amit női ruhába öltöztetnek, végigviszik a falun, majd a határban elégetik, esetleg a folyóba dobják. Ezután feldíszített zöld ágakat szednek, leginkább fenyőt, s azzal mennek haza. Ez köszönti a tavasz, a nyár érkezését. Egyes területeken a karácsonyi fenyő ágát tették el a lányok, s azzal vonultak."
"A mai ember nem is gondolja, hogy ez a kapus játék a felnőttek téltemető, tavaszköszöntő szokásából került a gyermekjátékok közé. ... Nem véletlenül kapcsolódott ez a népszokás a Virágvasárnaphoz, Jézus jeruzsálemi bevonulásának emlékünnepéhez. Hiszen a hozsannázó sokaság virágokat, zöldellő pálmaágakat hintett a Megváltó útjára."
Vannak olyan területek, ahol a szertartás első fele hiányzik, csak a zöldágjárás maradt meg. Általában csak lányok vesznek részt benne. A falu határában a lányok fehér ruhában kettesével kézen fogva felsorakoznak. A sor mindkét végén a zöld ágból kaput tartanak.
Gyűjj átul, gyűjj átul te szép aranybúza! Átulmennék, átulmennék hogyha nyitva volna. Nyitva vagyon, nyitva vagyon, csak bujj átul rajta!
Bújj, bújj bokrostul, bokrod itt maradjon. Vagyunk bátor jó vitéz, megyünk hídon által. Új hold, fényes nap, bocsáss kapun által.
Szép arany-edény: szétömlik a fény. A nap arany reggelén szépen szóljak én!
Weöres Sándor
:-)))
A húsvéti ünnepkörben a böjt utólsó hete virágvasárnaptól húsvétvasárnapjáig tart. Virágvasárnap: Jézus utolsó útján, egy szamárháton vonult be Jeruzsálembe. A nép örömmel fogadta, pálmaágakat, virágokat hintettek a lába elé. Innen ered az elnevezés. Hozzá kapcsolódik a villő nevű népszokás, a kiszehajtás hagyománya. Húsvét vasárnap délutánján a lányok kedves szokásává vált, hogy egymás kezét fogva, sorba álltak, zöld ágból kaput tartottak, majd sorban átbújtak alatta... Így mentek végig a falun, s közben énekeltek... ezt nevezték zöldágjárásnak.
:-)))
Új hold, új király, Köszöntelek téged. Ezen üdvözlettel Hogy a betegséget, Zavard most el tőlem!
:-)))
Hajj ki kisze, keszőce, A másik határba! Gyere be sódar, A mi kis kamránkba! Kivisszük a betegséget, Behozzuk az egészséget, Hajj ki kisze, hajj!
:-)))
Ég a kisze, lánggal ég, Bodor füstje felszáll, Tavaszodik, kék az ég, Meleg a napsugár. Mire füstje eloszlik, A hideg köd szétfoszlik, Egész kitavaszodik.
:-)))
- Jöjj által, jöjj által, te szép aranybúza! - Által mennék, által, hogyha nyitva volna. - Nyitva vagyon, nyitva, csak bujj által rajta! Bujj, bujj bokrostul, bokrod itt maradjon! Vagyunk bátor, jó vitéz, megyünk hídon által. Új hold, fényes nap, bocsáss kapun által.
Március 21. - "napéjegyenlőség". A csillagászati tavasz kezdete, ekkor a nappal és éjszaka hossza az egész földgolyón egyenlő.
A gazda József napján /március 19./, már útjára bocsájtotta a kaptár lakóit: "Atya, Fiú, Szentlélek Isten neviben induljatok, rakodjatok, mindön mézet behordjatok!" "Szent József kiosztja a sípot", hogy megszólalhassanak a madarak. Megérkeznek az első fecskék..., s ekkortól gyakran mondogatták a gyerekek: "fecskét látok, szeplőt hányok...", abban a reményben, a fecskék majd elviszik a szeplőiket. Benedek zsákjából kiereszti a szárnyas rovarokat...
:-)))
A kikelet eget homorít, lombot domborít, földet beborít. Itt hozom a kamasz tavasz ravasz titkait.
Weöres Sándor
:-)))
A KIS FECSKÉK
Megjöttek már a kisfecskék De jó itthon, csicseregték, Földre szálltak, vízre szálltak Kis fészkükre rátaláltak.
Komjáthy István
:-)))
DONGÓ
Szedek itt, szedek ott füvön ingó harmatot. Érzem sütni a napot, minden harmat elfogyott.
Szedek ott, szedek itt virágmézet, tavaszit. Már a méhek jártak itt, üres bimbó beborít.
Zum-zum-zum, zöm-zöm-zöm, tátogat a bödönöm. Mégis legyen örömöm, füled telizümmögöm.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Egészen kicsi kis királyfi volt még, olyan kicsi királyfi, hogy olyanról bizonyára még sohasem hallottatok. Apja, a jó öreg király minden áldott reggel jókor felkelt, megmosdott, megtörülközött, megfésülködött, felöltözött, ahogy illett. Felöltötte szürke mentéjét, vállára kerítette kopott fekete palástját, mely bizony már oly vékony volt, hogy alig-alig védte meg a tél hidegétől, s fejébe nyomta szürke posztóból készült aranykoronáját. Azután a királyi palást zsebébe süllyesztett egy karaj kenyeret meg egy darab szalonnát és elindult. Ugyan hová igyekezett, ki tudná megmondani? Senki más, csak az, aki ismerte személyesen a jó öreg királyt. Én ismertem, meg is mondom majd, csak várjátok ki a sorát. Mert előbb a jó királynéról kell szólanom, őt igazán nem szabad kihagyni a meséből. A jó királyné még korábban kelt, mint férjeura, a jó öreg király, ilyen királyné volt. Még alig hajnalodott, amikor királyi nyoszolyája mellett szapora hangon megszólalt az ébresztőóra. Akkor felserkent a jó királyné, királyurának mentéjére felvarrta a leszakadt gombot, megfoltozta királyi palástját, s kikefélte szürke posztóból készült koronáját. Azután elkészítette a reggelit és ő is elindult. A kicsi királyfi egészen magára maradt ilyenkor. Tehetett, amit akart, csupán az asztalra nem volt szabad felmásznia, egyébként nyitva állt előtte az egész szoba-konyhás birodalom, ilyen volt ez a királyi család. Az öreg király pedig ezalatt felült sárga villamoshintójára, s hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok, elutazott jó messzire, talán még hetedhét országon is túlra. Átkelt az Óperenciás-tengeren, ezer szerencse, hogy jó nagy, erős vashíd vezetett az Óperenciás-tenger egyik partjáról a másikra, és megérkezett egy idegen birodalomba, ahol már nem ő volt a király. Ott levetette palástját meg koronáját, meg a mentéjét is, szürke zubbonyt öltött, jó olajosat, és napestig egy nagy fekete esztergapad mellett állt. Csak délben pihent meg egy keveset, akkor elköltötte királyi ebédjét, a kenyeret meg a szalonnát. Felesége, a jó királyné is sárga villamoshintóra ült, mert rengeteg ilyen hintajuk volt, és ugyancsak elutazott, mégpedig a csatatérre. Olyan csatatér volt az, ahol a piszok, a por, a szenny ellen hadakozott, jobbjában királyi pálcájával, a seprővel, baljában varázskendőjével, a portörlő ronggyal. A kicsi kis királyfi meg odahaza üdlögélt apró trónszékén, a konyhazsámolyon és ügyelt a birodalomra. Először is azt figyelte, lelkiismeretesen végzi-e munkáját a falióra. Mert egyes faliórák olyanok, hogy amint nem vigyáznak rájuk, hát rögtön félbehagyják a ketyegést és trécselni kezdenek a villanykörtével. Ilyen lusták. Azután időnként a székekre is odasandított a kicsi királyfi, mert tudta, hogy a székek a legszívesebben hanyatt feküdnének, ha nem volnának kénytelenek négy lábon álldogálni. Később a kicsi kis királyfi kiballagott a konyhába, apró trónszékét, a konyhazsámolyt odavitte a csikótűzhely mellé, illedelmesen letelepedett és belenézett a szép piros tűzbe. A tűz meg visszanézett reá szép piros szemével, mert ő volt a királyi család leghűségesebb szolgája. Ő főzte meg a reggelit, az ebédet meg a vacsorát. Ő melengette hideg téli napokon a jó öreg királyt, a jó öreg királynét meg a kicsi királyfit. Es azonkívül kedves, duruzsoló meséket mondott a magányos kis királyfinak. Igaz, nagyon halk hangon duruzsolt, csak néha-néha pattogott hangosabban, de a kicsi kis királyfi jól odafigyelt és minden szót megértett. Miről mesélt a tűz? Piros, szép piros virágokról mesélt a leggyakrabban. Azután mesét mondott a napsugárról, amely lángolóbb a leghatalmasabb tűznél is. De tudott mesét az erdőről is meg a mélységes mély bányákról is odalent a föld gyomrában. Azután volt egy meséje, amely a fénytündérről szólott, erről a ragyogó, tündökletes szép tündérről, akinek csodás hatalma van fán és virágon, emberen, állaton. A kis királyfi arra kérte hűséges szolgájukat, a tüzet, hogy meséljen neki őróla, magáról, vagyis a kis királyfiról. Mondja el, hogyan varázsolta el őt a sötét tündér, ez a gonosz, fekete tündér. Azóta szürke a királyi birodalom felett az ég, azóta hömpölyögnek fekete felhők a szürke égen, azóta dereng állandó félhomály, hogy sokszor már délben meg kell gyújtani a villanylámpást, azóta tekereg a jeges szél, amely dermedtre csípi az orrot meg a fület, mert a süvöltő északi szél is a sötét tündér parancsának engedelmeskedik. De hasztalan kérte a tüzet a kis királyfi, az csak mondta a magáét, továbbra is csak a szép piros lángvirágokról mesélt, de oly halkan duruzsolt, hogy a királyfinak nagyon kellett figyelnie, ha meg akarta érteni. És ekkor kopogtak valahol. Talán az ajtón kopogtattak, talán az ablakon. Ki tudná, hol? De a kis királyfi nem kelt fel trónszékzsámolyáról, hogy ajtót nyisson. Elsőbben azért, mert anyja, a jó királyné meghagyta neki, hogy távollétében ki ne nyissa senkinek a birodalom kapuját. De meg azért sem, mert tudta, hogy itt nincs valami rendjén. Ha rendjén volna, akkor nem kopogtatnának,hanem csöngetnének. Ezért hát még közelebb húzódott a királyi család hűséges szolgájához, a tűzhöz és remegő hangon kérdezte: -Ki az? - Én vagyok itt, a tündér - mondta egy finom kis hangocska. - Bocsáss be. De a kis királyfi nem feledkezett meg a sötét tündérről, így hát ülve maradt és még szepegett is egy kicsit. - Gyere ide hozzám, kicsi kis királyfi - hívta a tündér. - Ne félj tőlem. - Egy cseppet se félek tőled - mondta nagy bátran a királyfi, pedig egy cseppet azért félt. - Eredj innen, te sötét tündér! - A sötét tündér elfutott - mondta a csilingelő hangocska. - Legyőztem a sötét tündért, feloldoztalak a varázslat alól. - Ismerem őt - pattogott ekkor a tűz, a hűséges szolga. - Tudod-e, kis királyfi gazdám, ki van itt? Maga a fénytündér. Szegről-végről rokonok is vagyunk. Ne félj tőle, jóságos tündér, bocsássad be. - Kis királyfi, nyiss ablakot - csilingelte a tündérhangocsak. És a tűz is azt duruzsolta: - Kis királyfi, nyiss ablakot. A kicsi kis királyfi odavitte hát az ablakhoz a zsámolyt, felállt rá, mert másképp nem érte volna el az ablakkilincset. Kitárta az ablakot, s a konyha egyszeribe megtelt napfénnyel, édes illattal meg madárcsicsergéssel. Kinézett az ablakon a kis királyfi, s hát látta, hogy az utak aranyszínben csillognak, az ágakon apró, zöld rügyek pattognak, csak éppen a tündért nem látta sehol. - Hol vagy, fénytündér? - kérdezte. - Hát nem látsz? - kérdezte a fénytündér. Nem is igazi szóval kérdezte, csak napsugárral meg rügyekkel meg friss, üde levegővel. - Itt vagyok a konyhában, künn vagyok az utcán, ott vagyok mindenütt. Hát még mindig nem látsz? És a kis királyfi egyszeribe csak látta a tündért a konyhában is, az utcán is meg mindenütt. Igen, a fénytündér ott csillogott a sárgaréz ablakkilincsen, ott villogott az ablak tükröző üveglapján, ott integetett a kék égen, ott mosolygott a háztetők pirosló cserepei között. Könnyű ujjával a kicsi kis királyfi haját borzolgatta, s illatával úgy megbirizgálta az orrát, hogy tüsszentenie kellett egyszer, kétszer, háromszor. És akkor kulcs fordult a zárban, hazatért a jó öreg király és a jó királyné. A kicsi kis királyfi meg elébük futott és boldogan kiáltotta: - Édesanyám! Édesapám! Vége a gonosz varázslatnak. Sötét tündért legyőzte a fénytündér. Itt volt ő maga! Még most is itt van! - Tudom, kisfiam - mondta az öreg király. - Holnap elmegyünk a ligetbe sétálni. Mert végre tavasz van.
Üdvez légy, születésed napján, magyar szabadság! Először is én üdvezellek, ki imádkoztam és küzdöttem éretted, üdvezellek oly magas örömmel, amilyen mély volt a fájdalmam, midőn nélkülöztünk tégedet!
:-)))
MÁRCIUS
A nap tüze, látod, a fürge diákot a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt. Csengve, nevetve kibuggyan a kedve s egy ős evoét a fénybe kiált.
Régi kiszáradt tó vize árad, néma kutakban a víz kibuzog. Zeng a picinyke szénfejű cinke víg dithyrambusa: dactilusok.
Selymit a barka már kitakarta, sárga virágját bontja a som. Fut, fut az áram a déli sugárban s hökken a hó a hideg havason.
Barna patakja napra kacagva a lomha Marosba csengve siet. Zeng a csatorna, zeng a hegy orma, zeng - ugye zeng, ugye zeng a szíved?
Áprily Lajos
:-)))
FÖLTÁMADOTT A TENGER
Föltámadott a tenger, A népek tengere, Ijesztve eget földet, Szilaj hullámokat vet Rémítő ereje.
Látjátok ezt a táncot? Halljátok e zenét? Akik még nem tudtátok, Most megtanulhatjátok, Hogyan mulat a nép.
Reng és üvölt a tenger Hánykódnak a hajók, Süllyednek a pokolra, Az árboc és vitorla, Megtörve, tépve lóg.
Tombold ki, te özönvíz, Tombold ki magadat, Mutasd mélységes medred, S dobáld fellegekre Bőszült tajtékodat;
Jegyezd vele az égre Örök tanulságul: Habár fölül a gálya, S alul a víznek árja, Azért a víz az úr!
Petőfi Sándor
NÉPDAL
Megütik a dobot Város közepibe. Felteszik a zászlót Torony tetejire.
Sok magyar legénynek Most kell elindulni; Sok magyar menyecskét Özvegyen kell hagyni.
A szép szabadságért, Szép magyar hazáért, Háromszínű zászló Oltalmazásáért.
Mint elátkozott királyfi Túl az Óperencián, Él magában falujában Pató Pál úr mogorván. Be más lenne itt az élet, Ha egy ifjú feleség... Közbevágott Pató Pál úr: Ej, ráérünk arra még! Ej, ráérünk arra még!... Ej, ráérünk arra még!
Roskadófélben van a ház, Hámlik le a vakolat, S a szél egy darab födéllel Már tudj isten hol szalad; Javítsuk ki, mert maholnap Pallásról néz be az ég... Közbevágott Pató Pál úr: "Ej, ráérünk arra még! Ej, ráérünk arra még!... Ej, ráérünk arra még!
Hát a mente, hát a nadrág, Ugy megritkult, olyan ó, Hogy szunyoghálónak is már Csak szükségből volna jó; Híni kell csak a szabót, a Posztó meg van véve rég... Közbevágott Pató Pál úr: Ej, ráérünk arra még! Ej, ráérünk arra még!... Ej, ráérünk arra még!
Életét így tengi által; Bár apái nékie Mindent oly bőven hagyának, Soha sincsen semmije. De ez nem az ő hibája; Ő magyarnak születék, S hazájában ősi jelszó: Ej, ráérünk arra még! Ej, ráérünk arra még!... Ej, ráérünk arra még! Ej, ráérünk arra még...! Ej, ráérünk arra még!
Ghymes: A nagy mesealbum II. Szarka Gyula - Petőfi Sándor
Mint elátkozott királyfi Túl az Óperencián, Él magában falujában Pató Pál úr mogorván. Be más lenne itt az élet, Ha egy ifjú feleség... Közbevágott Pató Pál úr: Ej, ráérünk arra még!
Roskadófélben van a ház, Hámlik le a vakolat, S a szél egy darab födéllel Már tudj isten hol szalad; Javítsuk ki, mert maholnap Pallásról néz be az ég... Közbevágott Pató Pál úr: Ej, ráérünk arra még!
Puszta a kert, e helyett a Szántóföld szépen virít, Termi bőven a pipacsnak Mindenféle nemeit. Mit henyél az a sok béres? Mit henyélnek az ekék?... Közbevágott Pató Pál úr: Ej, ráérünk arra még!
Hát a mente, hát a nadrág, Ugy megritkult, olyan ó, Hogy szunyoghálónak is már Csak szükségből volna jó; Híni kell csak a szabót, a Posztó meg van véve rég... Közbevágott Pató Pál úr: Ej, ráérünk arra még!
Életét így tengi által; Bár apái nékie Mindent oly bőven hagyának, Soha sincsen semmije. De ez nem az ő hibája; Ő magyarnak születék, S hazájában ősi jelszó: Ej, ráérünk arra még!
Pali húgom finom úrigyerek volt. Bársonyból szabták annak még a hétköznapi ruháját is. Mikor az iskolába ment, cifra gúnyás szolga vitte utána a könyveket. Mikor hazaszabadultunk, üveges hintó röpítette abba a márványoszlopos kastélyba, amely a város végén mereszkedett nagy kevélyen, s lenézte a nádtetejű zsellérportákat. - Mindegy, gyerek, én azért mégsem cserélnék az úrfival - mondta nagy bölcsen Kőmives Pista, aki arról volt híres, hogy télen-nyáron vászonzubbonyban járt iskolába. Nem cserélt volna biz avval egyikünk se. Mert minket zsellérgyerek létünkre is jobban szeretett apánk, anyánk a világ minden kincsénél, a kastélybeli nagy úr meg rá sem szeretett nézni a fiára. Huszár ezredes volt a Pali húgom édesapja, szálfatermetű, zord ábrázatú, kevély katona. Azt beszélték róla, hogy csak egyszer mosolygott életében. Akkor, mikor a Pali fia született. Nagy, erős kezével meghintáztatta a levegőben. - Hej, kis legény, takaros huszárt nevelek belőled! - Ohó, ohó, ohó! - sikoltozott a kis huszárjelölt torkaszakadtából, hogy csak úgy kékült bele az orcácskája. Úgy megriadt a szép katonagúnyától, hogy soha életében nem tudta szívelni. Jámbor, szelíd fiúcska lett belőle, nevetős szemű, mosolygó orcájú, de ha az apja kardja megcsörrent, mindjárt elborult a jókedve. Ha sarkantyúpengést hallott, ijedten bújt el az édesanyjához. Mikor meg valami ficánkoló lovat látott, olyankor majd kiszaladt a világból. Azt pedig láthatott eleget. Az édesapja szilaj paripákban találta legtöbb örömét. A fiától azonban egyre jobban elkedvetlenedett. Látta, hogy csak anyámasszony katonája lesz biz abból, hanem annak aztán párját ritkítja. Még a fecskefarkú pillétől is megriadt, mikor tévedésből nekivágódott a szemének, mert lenvirágnak nézte. Pedig egyéb se kellett a gyereknek: csak a kert. A virágok, amik épp olyan csendesek voltak, mint ő, meg a madarak, amelyek éppen olyan ijedősek voltak, mint ő. Más pajtása akkor se volt neki, mikor közénk került az iskolába. Szinte összerezzent, ha megszólították. Mikor métáztunk az iskola kertjében, bedugta a fülét, hogy ne hallja a labda duhogását. - Hé, úrfi - rikkantott a fülébe Kőmives pista-, gyere métázni! - Köszönöm szépen - modta ijedten-, én csak nézni szeretem a játékot. - Nem is neked való az, Pali húgom - vigyorgott Kőmives Pista. Ez a név aztán rajta veszett. Szállt szájról szájra, s meg sem állt az édesapjáig. Az is azzal mordult rá nemsokára: - Gyere csak, Pali húgom! Adok neked valami neked valót. A gyerek lángba borult képpel sompolygott be az apja szobájába. Sose szeretett pedig odamenni. Ragyogó kardok csúfolódva nevettek, midenféle fajta puskák haragosan merészkedtek rá a falról. No, most volt ott egyéb is. Egy törött lábú porcelán bábu. Azt nyomta a markába az édesapja. - Nesze, Pali húgom! Könnyázott orcáját sietett édesanyja ölébe rejteni. Ott sírta ki szíve tenger keserűségét: - Anyám, lelkem jó anyám, mért haragszik énrám az édesapám? - Nem haragszik az terád, szívem - simogatta meg bánatosan az édesanyja. - Csak szeretné, ha egy kicsit katonásabb lennél. Szegény Pali húgom megpróbálta azt is. Összeharapta a száját, és besurrant a fegyveres szobába. - Jaj, meg ne lásson az apám! Az nem is látta meg, mert a falnak fordulva aludt a pamlagon. A gyerek dobogó szívvel emelt le egy kardot a szögről, és megpróbált vele suhintani. Vézna kezéből csörömpölve hullott ki a nehéz fegyver. - Ohó, húgom - szólt oda szánakozva az ezredes-, nem főzőkanál ám az! Körülbelül ez volt hozzá az utolsó jó szava az édesapjának. Hiába rakta elébe a rajzait, az írásait, hiába dicsekedett a jó bizonyítványaival: az apja csak vállat vont rá. Ó, mit nem adott volna érte, ha szőke fürtjeit csak egyszer is megsimogatja az apai kéz! Pedig nemsokára az anya áldott keze se simoggatta. Gyászba öltözött a kastély, s a Pali húgom kétszeresen árva lett. Mintha a fehér orcájú édesanyjával az apa szerető szívét is odatemették volna a vadszőlős kriptába: olyan egyedül maradt szegény gyerek a nagy, üres kastélyban. Teltek a hetek, múltak a hónapok, s valamennyi nagyobbra dagasztotta a gyerek fájdalmát. A szeme megbágyadt, az arca megfakult, az édesapja soha meg nem kérdezte: miért? Annál többet kérdezte ő a sötét éjszakától, a néma kriptától, a maga kis szívétől: - Miért nem szeret engem az édesapám, miért? Annyi bátorsága sose volt szegénynek, hogy az édesapjától kérdezze ezt meg. Hiszen ránézni is csak félve mert az apjára. Leginkább az ablakból, mikor az édesapja lóra ült az udvaron. Olyankor nézte szívszorongva és mégis büszkén, hogy az az erős, daliás ember hogy megtudja fékezni egy rántással a legsziljabb paripát is. Egyszer valami csudaszép lovat hoztak az ezredesnek. A sörénye fekete, mint a holló, a szeme égett, mint a parázs. Rúgott, toporzékolt, ficánkot, három lovász is fogta, míg az ezredes rápattant. S ekkor röpült, mint a nyíl, szállt, mint a madár. A gyerek iszonyodva nézett utána, s reszketve fogódzott bele az ablak párkányába. Még akkor is ott állt, lázas arcát a hideg ablaküvegre nyomva, mikor a paripa visszafelé nyargalt. Most már nem mint a nyíl, hanem mint a villám. Bőszült nyerítéssel szórta a tajtékot, sörénye lobogott, mint valami fekete zászló, s lovasa halálra vált arccal dőlt hanyatt a hátán. A megbokrosodott állat elragadta, s vitte egyenesen a kapu márványoszlopának. Pali húgom elsikoltotta magát, s villámnál sebesebben rohant le a lépcsőkön, keresztül az udvaron, ki az utcára, s kiterjesztett karokkal eléje vetette magát a rettenetes állatnak. A szilaj ló megtorpant a hirtelen eléje zuhant testtől, s nagyot horkantva kapta föl a fejét. Ez a szempillanat elég volt az ezredesnek arra, hogy leszökjön a nyeregből, s karjára kapja az út porából az elalélt gyereket. Olyan könnyen kapta föl, mint egy szál virágot. - Fiam, édes kis hősöm, meg tudsz-e nekem bocsátani? - kérdezte el-elfúló hangon, összecsókolva poros kis képét. Pali húgom felnyitotta a szemét, boldogan nevetett, s két karjával erősen, katonásan magához szorította az édesapja könnyázott arcát. - Apám, édes jó apám, katona dolog volt! Attól fogva az egész város, öregek, fiatalok, mindnyájan levett kalappal köszöntünk Pali húgomnak. S a katonacsapatok, ha találkoztak vele, úgy tisztelegtek neki, akár egy öreg generálisnak.
Más évben a nyárban, mikor a forró mocsárban hallgatnak a békák.
Vagy ősszel, midőn nem is tudom.
Végül télen, hóban, jégben, csikorgó csizmában fütyülni érdem.
Weöres Sándor
:-)))
"TAVASZ
Noha cseles, noha csélcsap, mégis csodás ez az évszak, túltesz minden vágyon, álmon, különb, mint a többi három..."
Weöres Sándor: A NÉGY ÉVSZAK
:-)))
MADÁRCSALOGATÓ
Gyere be, gyer be, gyönyörű kis madár, Csináltatok neked aranyból kalitkát, Aranyból kalitkát, ezüstből ajtaját, Ezüstből ajtaját, gyémántból válukát. - Nem szoktam, nem szoktam kalitkában lakni, Csak szoktam, csak szoktam zöld erdőben lakni, Zöld erdőben lakni, zöld ágakra szállni, Fenyőmagot enni, gyöngyharmatot inni.
:-)))
NŐK NAPJÁRA
Ha a Nőnap nyáron volna, Rózsát kötnék nagy csokorba, Szegfűt vagy búzavirágot, Megérdemlik azt a lányok!
Ha a Nőnap ősszel volna, Lombot kötnék szép csokorba, Tarkát, sárgát, pirosat, Köszöntse a lányokat!
Hideg télben fenyőágat, Bogyót szednék minden lánynak, Piros láncot fűznék össze, A lányokat hadd köszöntse!
Tavasszal nem telik másra, Csak néhány szál ibolyára, És ha az sincs, fogadjátok, Szívesen e szál virágot!
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, aki mindig arra vágyott, hogy találkozzék egy igazi tündérrel, picikével, kék szeművel, pillangószárnyúval, harangvirág hangúval. Egyre csak járta a réteket, mezőket, s ha virágot lelt, belekukkantott a kelyhébe, mert köztudomású, hogy abban laknak az igazi tündérek. Virágot lelt is sokat, de tündért egyet sem. Még akkorát sem mint a kisújja, még annál kissebbet se. Egyre rótta az erdőt, mezőt, holdvilágos estéken, mert mindenki tudja, hogy olyankor a tündérek a harmatos füvön táncolnak, s gyönyörűségesen énekelnek. De a harmatos füvön csak a jánosbogárkák járták villanó táncukat és nem énekelt ott más, csak a könnyű szellő. Ezen úgy elbúsulta magát az az ember, hogy nem járt többé erdőn-mezőn, réteken, csak a városi utcákat rótta, s lesütötte a szemét búbánatában. Végül ez lett a szerencséje, ez a búbánat. Mert jártában-keltében összetalálkozott Jutkával. Jutka egészen pirinyó kislány volt, talán, ha térdéid ért, vagy még addig sem egészen. De azért nagy bátran felfelé tekintett, mindig a magasba. És ez volt a szerencse másik fele. A kicsi Jutka bátran felfelé nézett, a magasba, az a hol-volt-hol-nem-volt ember pedig búsan lefelé tekintett, s így találkozott a tekintetük. S a tündérkereső embernek szinte elállott a szívverése. Jutka aranybarna szemében ugyanis egy pirinyó kis tündér üldögélt, ott csücsült a szembogara peremén, és harangozott két picurka lábával. Az ember örömében, boldogságában elmosolyodott, és ugyanakkor elmosolyodott Jutka is. Megkérdezte tőle: - Minek örülsz, te kislány? - Én annak örülök - felelte ő -, hogy a szemedben egy pirinyó kis tündért pillantottam meg. Ott üldögél a szembogarad peremén, lógázza a picike lábát és harangozik. Úgy ám! Az az ember azt mondta erre, hogy butaság! Az ő szemében nincs semmiféle tündér, nem is volt soha. Jutka csak a saját tündérének tükörképét látja az ő szemében. De a kislány nagyot nevetett és azt mondta: - Buta vagy, jaj de buta! Hiszen tudni való, hogy csak egy tündér van. Nincs több csak egyetlenegy tündér. - Hát ha nincs több, csak egy, akkor vigyázzunk, el ne veszítsük azt az egyetlenegyet - mondta az ember. Azzal kézen fogta a kislányt, de jó erősen, nehogy elveszítsék egymást a nagy jövés-menésben. És így indultak el. Az egyik felfelé nézett, a másik lefelé nézett, és látták egymás szemében a tündért, az egyetlen tündért. És szemközt jöttek velük az utcai járókelők: kisgyermekek és egészen öreg, csoszogó apókák meg anyókák, azután kisbabák gyerekkocsiban és mamák, akik siettek haza ebédet főzni a családnak, s ki tudja még ki mindenki! Ők pedig - amint kézen fogva mentek - a szemközt jövők szemébe néztek. S azt látták, hogy mindegyikük szemében ott ül a pirinyó tündér, az egyetlen tündér, ott csücsül a szembogaruk peremén és harangoz a csepp kis lábával... Bizonyára ott csücsül a te szemedben is. Ezért hát hasztalan keresnéd virágkehelyben vagy holdsütötte tisztások harmatos füvén. De ha a legszebb tükörbe, a tükröző szembe nézel, megláthatod te is a tündért, az igazi, az egyetlen tündért, ami ott ül a szembogár peremén. És ő is megpillantja magát a te tükröződő szemedben, látja, hogy ott csücsül, harangoz a picike lábával, és repes a fehér szárnyával az igazi, az egyetlen tündér.
Hipp, hopp, farsang! Itt ölték az ártányt, nem adják a máját, csak a szalonnáját. Adjon az Úristen ennek a gazdának nyolc-tíz ökröt, öt-hat lovat, sok kulacs bort, sok kalácsot, olyan egészséges legyen minden családtagja, mint a makk!
/Ócsa 1934 Gy.:ifj. Szilvási István/
:-)))
Elmúlott a rövid farsang, búsulnak a lányok. Ettől a sok búsulástól ráncos a pofájuk. Nem tudsz férjhez menni, vőlegényt szerezi, vedd elő az olvasódat, kezdj el imádkozni!
/Vámoscsaládi vénlánycsúfoló 1952 Gy.: Kiss Lajos/
:-)))
Húshagyó! Itt maradt az eladó. Akinek van nagy jánya, hajtsa ki a gulyára!
Jön a tavasz megy a tél, barna medve üldögél, kibújás vagy bebújás? Ez a gondom óriás!
Barlangból kinézzek-e? Fák közt szétfürkésszek-e? Lesz-e málna, odú-méz? Ez a kérdés , de nehéz.
Weöres Sándor
:-)))
MACI
A barátom ma cibált: nézzük meg a maci-bált. Hej, nemrégen, bocs-koromban megfértem a bocskoromban, csakhogy már kikamaszodtam s nagyon tetszik amaz ottan, testemben a nedv-elegyek késztetnek, hogy medve legyek.
Egyszer a, kétszer a csöndben, egy csuda, két csuda csörren; három, a négy odamászik, fákon a szél bogarászik; ötször, a hatszor a házak, reszket az utca ha fáznak; hétszer, a nyolcszor a télbe bújik a hó puha lépte; s míg a kilenc dala várja, nyíljon a fák arany ága: tízszer, a tízszer a mámor zeng a tavasz madarától!
Kisfaluban kicsik a házak, mind fehér, a tetők pirosak, az ablakok zöldek. Az udvarok tisztára söpörve, az út is tiszta. Minden házban van kisgyerek, mind papucsban jár, pirosban, kékben, zöldben. A kisfalu nagyon rendes kisfalu, csak a gyerekek... Amikor este aludni mennek, egyik sem teszi a helyére a papucsát. Másnap reggel aztán kereshetik az asztal alatt, a kemence mögött, apa kabátzsebében. Keresik, de nem találják. Egy reggel, mikor már az egész falu a meleg kávé illatával teli, Jancsi hiába kereste a papucsát. - Anya, hol a papucsom? - kérdezte. - Miért nem tetted a helyére? - felelte anya. - Látod, most elvitte a cica. Ugyanígy járt Sári is a szomszédban, Tini két házzal arrébb, Toncsi a szemközti házban. Ezen a reggelen Kisfaluban minden rendetlen gyerek papucsát elvitte a cica. A gyerekek mezítláb reggeliztek, és reggeli után nem szaladhattak ki az udvarra, mert még hűvös volt odakint, és mezítláb megfáztak volna. később kisütött a nap, fölmelegedett az idő, a gyerekek mezítláb, tarka ruháikban kiszaladtak az útra. - Hol a papucsod? Hol a papucsod? - kérdezgették egymást. - Elvitte a cica. - Az enyémet is! - Az enyémet is! - felegették. - Hol lakik a cica? - kérdezte valamelyik. - Menjünk, keressük meg a cica házát! - kiáltotta Jancsi. Ennek mindnyájan megörültek, s azon nyomban el is indultak. Az erdő közepén egy fehérre meszelt, piros tetős házacskát találtak. Az ajtón tábla: MIRCI CICA CIPÉSZ Mirci meghallotta a gyerekek hangját, és ajtót nyitott. - Mit kívántok gyerekek? - A papucsainkat. Add vissza, kérlek, a papucsainkat... Mirci kinyitotta az ajtót, és betessékelte őket. A falakon pocok, a polcokon papucsok, pirosak, zöldek, kékek, az egész falu minden gyerekének papucsa. És milyen szép rendben!... Keresse meg mindenki a magáét - szólt Mirci. Ez bizony nem volt könnyű. A gyerekek alig ismertek rájuk. De azért előbb-utóbb mindegyik megtalálta a magáét, csak a legkissebb, Bogyóka nem... elpityeredett, a lába fázott. Az ő papucsa elnyűtt volt, rongyos, a polcon meg csupa szép rendbe szedett papucs maradt. - Megfázom - panaszkodott a kisfiú a cicának...- ... valóban megfáznál, ha mezítláb mennél haza..., és előhozta Bogyóka papucsát. - Mire leesik a hó, újat varrok neked - igérte. Meghallották ezt a többiek is. Visszaszaladtak, és kérték Mircit: - Nékem is! - Nekem is! - Varrok neketek is - intett nekik Mirci, s azzal becsukta az ajtót. Az ablaküvegen át nézte, amint a tarka ruhás, piros, kék, zöld papucsos gyerekek hazafelé indulnak. Leghátul Bogyóka botladozott.
Esik már a hó. Itt a tél. Mirci cica varrja már az új papucsokat. Pirosakat, zöldeket, kékeket. Mindet pihe-puha prémmel béleli, hogy jó meleg legyen, és meg ne fázzanak benne a gyerekek. Mit gondoltok, helyre teszik-e ezután a papucsaikat, mielőtt este aludni mennek?
A múltkoriban, ahogy az íróasztalnál ülök, egyszer csak hallom ám, hogy a papírkosár egyszer csak elkezd sétálgatni a sarokban s zörgeti magában a sok papirost. - Nini - mondom - ez bizony a Panka udvari postása lesz! Az volt csakugyan, a Muszi nyuszi. Mert minálunk az a törvény, hogy mikor én leülök írni, akkor énhozzám csak a Muszi nyuszinak szabad bejönni. Annak is csak akkkor, ha levél van behúzva a kék pántlikájába. Az is csak ha olyan levél, amit Panka szántott tele szarkalábbal. No ez olyan volt, messziről megismertem a sok szép fekete malackáról, amik szereteszét legelésztek benne. De annyira ám, hogy alig találtam köztük az írást. Az pedig nevezetes írás volt. Azt jelentette be, hogy ma este lesz a híres bababál. Az pedig arról híres, hogy Panka járja benne híres pilletáncot. - Ott leszünk, megnézzük - írtam meg a választ. - Mindig hallottam, hogy a pillék tél derekán báloznak. Hát alig csoszog ki Muszi nyuszi, már megint zörgeti a papírkosarat. De olyan ijedten pilogott a rubintszemével, hogy magam is félve vettem el tőle az új levelet. - Jaj, Muszi nyuszi, mi lehet ebben, hogy ilyen szépen össze van hajtogatva! Nagy fát mozgatott bíz abban Panka. Azt írta, magamtól is fölérhetném ésszel, hogy a pille nem táncolhat szárny nélkül. Jó lenne, ha szólnék a tündéreknek, hogy hozzanak szárnyat Pankának. Égszín selyemből legyen, arany csillaggal behintve, ezüst rojttal beszegve. - Majd szót értek a tündérkirálynővel - írtam vissza. - Ami igaz, igaz, nincs pille szárny nélkül. Az ám, csakhogy mire én a királynőnek kiszóltam az ablakon, akkorra megint ott motozott Nyuszi muszi. De most már mind a két fülét rásunyta a szemére szégyenletében. - Egy füst alatt mond meg azt is a tündérkirálynőnek, apu, hogy azt a csipkeruhát is hozza el, amit a múltkor igértél a bababálra. - Nem igértem, tagadom, hanem azért megadom - küldtem ki az üzenetet a nagyfülű postástól. - Csak attól félek, hogy már elsuhogott a tündérkirálynő. - Nem baj, lehet annak telefonálni is - somfordált be Nyuszimuszi a jó tanáccsal. - Legalább nyakbavaló piros klárist is lehet vele hozatni. De már erre semmit se üzentem, csak a légycsapóval fizettem ki a postást. Hordta is ki a fehér bundát esze nélkül. Hát ahogy vissza teszem a légycsapót a helyére, már megint ott szöszmötél a kanálfülű. Nem is kérést hozott már most, hanem parancsot. - Cipellőt parancsolj a tündéreknél, apu, patyolatfehéret, bojtosat, gombosat, mert más formába nem eresztenek be a bababálba. Az ám, magam is mindig úgy láttam, hogy a pillangók gombos cipőben járják a csárdást a galagonyabokron. Midegy no, kérdezzük meg a tündért, terem-e bojtos, gombos fehér cipő Tündérországban. Nyilván terem ott minden, mert utóljára azt az üzenetet hozta Muszi nyuszi: - Gyere ki, apu, ha szépet akarsz látni! De akrtam ám, de láttam is ám! Ott volt már az asztalon a két pilleszárny, égszínű selyemből, arany csillaggal behintve, ezüst bojttal beszegve. Szinte repülhetnékje támadt az embernek a ránézéstől is. Hát még az a szép csipkeruha! Könnyű, mint a hab, lenge, mint a felhő. Ott piroslott rajta a nyakbavaló kláris is, mint havon a rózsa. Pankának pedig szebben ragyogott a szeme, min a tündérkirálynő koronájában a legszebb gyémánt. - De ezt a cipellőcskét nézzed apu, milyen édes. Nézd, hogy illik még a babám lábára is! A nagy baba csakugyan ott meresztgette a szemét a sarokban a sok drágaságra - hanem mezítláb volt szegényke. - Hova tetted a cipőmet? - rázta meg Panka rémülten. A babácska nem szólt egy szót se, csak a földre bukott ijedtében és betörte az orrocskáját. Panka pedig jajgatva csapta össze a kezét: - Hátha visszavitte a tündérkirálynő! - Hm - mondom - én nem láttam, hogy itt járt volna. Anyu se látta. Hát Muszi nyuszi látta-e? Nem, inkább a Muszi nyuszit se lehetett látni sehol. Csak a csörtögése hallattszott az ágy alul. - Gyere csak, Muszi nyuszi - húztam elő a tapsifülénél fogva - nem tudod, merre lakik az új cipellőnk? Az olyan komoly postás, mint Nyusz muszi, minden tud. Elégedetten simogatta végig a bajusszát és újra beosont az ágy alá. Olyan büszkén billegette a fülét, mintha csak azt akarta volna mondani: - Ne féljetek, tudom én, mi a becsület! Hát tudta is. Mert a cipőcskéket tisztára megette ugyan, de a gombokat mind meghagyta belőlük. Pedig már akkor nagyon cincogott a bababálon a cirokhegedű. Csúfolódó szellő be-behozta hozzánk a hangját, szívünk fájdítani, könnyünk hullajtani. Mit ér a bababál, ha Panna nem járhatja a pilletáncot? Már pedig addig nem járhatja, míg a gombokhoz új cipellőt nem varrnak a tündérek.
Hagyományosan a farsang kezdetét kolomplással, ostorpattogtatással, zajkezdéssel jelzik. A tavaszvárás azon időszaka, mikor vidásámgal, játékkal, mulatságokkal, bálokkal múlatjuk az időt.
Figyelem, figyelem, közhírré tétetik, A farsangi alakoskodás elkezdődik. Lesz itt móka, kacagás, Láthatjuk a tehenet, rönkhúzást, Lépked a gólya meg a kecske, S cammog táncosan a medve. Aki itt van haza ne menjen, Aki nincs itt, az is megjelenjen!
Régen a farsangi táncmulatságok egy részét a fonóban, más részét a kocsmában, vagy házaknál tartották. A fonó a közösen végzett női munka helyszíne volt. Fonás alatt a lányok, asszonyok énekeltek, táncoltak, játszottak, jeleneteket adtak elő, találós kérdéseket fejtettek. "Legényjáró napokon" a legények szemrevételezték a lányokat, megfigyelték, ki hogy dolgozik, de részt vettek a közös játékokban is. A farsangi táncmulatságokon a lányok bokrétát adtak az általuk választott fiúknak, akik azt a kalapjukra tűzték. Az a legény, aki több bokrétát kapott, először azt a lányt vitte táncba, akitől az elsőt kapta. kalapja elejére mégis annak a hajadonnak a csokrát tűzte, aki a legjobban tetszett neki.
FARSANG
Álljon a bál, amíg állhat. Nyaggasuk a citerákat. Körbe-körbe! Csak vidáman! Maszk nélkül meg maskarában. Pántlikázzuk a farsangot! Kongassuk a nagyharangot! Ide szálljunk! Oda szálljunk! Csizmasarkon ugróst járjunk! Kereplőkkel, kolompokkal, nádsípokkal, vasbotokkal kilenc király bandukoljon, csipkés lángú lámpást gyújtson, siska fülét hegyezgesse! Prémsüvegben jön a medve. Moha csüng a süvegéről. Pipájában tapló füstöl. Hajladozzunk. Énekeljünk. Ibolyásan ölelkezzünk. Álljon a bál, amíg állhat. Zengessük a citerákat.
Galambosi László
:-)))
KAVAROG A HÓ
Kavarog a hó, kanyarog a szélvész, tenyeribe huhogat a vonaton a gépész. Fekete a tél, csupa sűrű sár van, de Marika ide-oda viharoz a bálban.
"... Éjfél van:... amikor láthatatlan szánok csilingelnek ismeretlen utakon, s az Úr felhőn túli pitvarában két vándor áll a csillagok ragyogó trónusa előtt. Az egyik tépett, havas szakállú agg, a másik ifjú ember. - Elvégeztem... - és leteszi a tarisznyáját meg a botot... Az ifjú felveszi a botot, meg a tarisznyát... Csak egyet kérek... Add, hogy hosszú legyen a virágos tavasz, bőkezű a búzaérlelő nyár, vidám a szüretes ősz és nyugodt, telekamrás a tél... Én leszek az idő egy évig... engedd megnekem, hogy lassú legyek, ha örömre válnak a percek, és gyorsan múló, amikor a bánatot mérem... felragyog a felhőn túli világ. A vándor elindul a csillagerdők úttalan útjain a Földre..." "... A toronyban elhangzott már az órák zengése, de a kongás szétrepült az éjszakában... Szétáradt az erdők felett, hol némán állnak a fák, és a csend gyalogútján puhán ballag az idő..." "... Január van. Tél van..." "... Alusznak a fák, gyökérmarkukba szorítva a föld melegét, alusznak a cserjék, magukra borítva hószoknyájukat, alszanak a rügyek, a vágy tavaszi virágai, a lepkék bábkoprsójukban, a bogarak a vén fák kérge alatt, a mókusok az odvak párnás melegén és a varjak a szellős magasságban, fekete szárnyuk alatt őrizvén piros szívüket..." "... Havas, csendes, fehér világ. A felhők lassan szállnak nehéz terhükkel, és az erdő néma, mint a gondolat..." "... a tó jegén hópelyhek járták a menyasszonytáncot, és a Tél megfiatalodva rakta a jégen a kopgóst. A szél pedig dúdolt hozzá... És nem lehetett tudni, mi a tükör és mi a valóság. A jég-e a tükör vagy alatta a víz vagy a kettő együtt vagy egyik se... megnőtt, csontosodott... a Tél. Patyolat mentéjéről a kökény pitykegombokat leették a rigók... búbos pacsirták szaladgáltak dideregve... kerestek valamit,... panaszát elkobozta a szél... hurcolta át árkon-bokron... - Miért fütyülnek olyan keservesen a pacsirták - kérdezte egy kisgyerek a szánkóban, mert ő boldog volt új csizmáiban -, talán fázik a lábuk? - A Tavaszért - mondta apja... - Milyen szépet mondott az ember - siránkoztak a pacsirták -, milyen boldogság van benne! És nem tudták, hogy nélkülük sosem született volna meg a szó... Mit tudták, hogy tipegő kis lábuk milyen levelet írt a jégre..." "... , hogy a keleti ég virradó lángolásában az ígéretcsikók patája alatt szikrázik majd az erdei út... jön már vissza a fényes fogat..., de csak lépésben. Halkan pengnek a csengők..." "... S a szánkóról számba veszi az erdei világot az ifjú Január..."
