antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Tavasszal mindig arra gondolok, hogy a fűszálak milyen boldogok: újjászületnek, és a bogarak, azok is mindig újra zsonganak, a madárdal is mindig ugyanaz, újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más. Minden tavasz csodás megújhodás. A fajta él, s örökre megmarad. A föld őrzi az élet magvakat, s a nap kikelti, minden újra él: fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok, innám a fényt, ameddig rám ragyog. A nap felé fordítnám arcomat, s feledném minden búmat, harcomat. Élném időmet, amíg élhetem, hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él. Hol volt, hol nem volt, elvitte a szél. S a holnapom? Azt meg kell érni még. Csillag mécsem ki tudja meddig ég?! De most, de most e tündöklő sugár még rám ragyog, s ölel az illatár.
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem, hogy éreztessem, ahogy érezem ez illatot, e fényt, e nagy zenét, e tavaszi varázslat ihletét, mely mindig új és mindig ugyanaz: csodák csodája: létezés, tavasz!
A jószagú levegő. A csicsergő, a csivitelő, a füttyögő madarak. Az opál ég alatt a könnyű pára. A tavaszi napsütéstől kótyagos, cikázó rovarok, lepkék, bogarak. Kibuknak a földből a füvek, a csírák, tündökölnek és illatoznak az ibolyák, az ismeretlen nevű, apró virágok. Erjed és pezseg újra a természet, ki tudja hanyadszor, hány ezer éve, hogy kihordja és világra szülje az esélyt, a folytatás reményét legalább. Ez az évszak a bizalomé, a bizakodásé; ilyenkor röstellem, hogy gyanakvó, hitetlen és erőtlen lélek vagyok. Mert gyönyörű ez a lázas igyekezet és lobogás, gyönyörű ez az önfeledt, csapongó szárnyalás, ez a lebírhatatlan, ösztönös és vegetatív remény.
Ha álom ez élet: mért nem jön az óra, Mely fölébresszen egy boldogabb valóra? Mért hogy ennyi rémes, gyötrő álomlátás Eszméletre nem hoz, csattogás, villámlás? S ha élet ez álom: miért oly zsibbatag? Kimerült, kifáradt, egykedvű, sivatag? Bánatból, örömből az örömrész hol van? Tűrést a cselekvés mért nem váltja sorban?
Ne nevezd halálnak, mert hazugság lenne: Nincs a nyugalomnak boldogsága benne; Kínja vonaglásban adja jelenségét, S bár reménye nincsen, megmaradt a kétség. Volna hát legalább a fájdalom élénk, Hogy érezve kínját, ez érzésben élnénk...
Mi a tűzhely rideg háznak, Mi a fészek kis madárnak, Mi a harmat szomju gyepre, Mi a balzsam égő sebre; Mi a lámpa sötét éjben, Mi az árnyék forró délben... S mire nincs szó, nincsen képzet: Az vagy nekem, oh költészet!
Ha az élet útja zordon, Fáradalmit fájva hordom, Képemen kel búbarázda, Főmön a tél zúzmaráza: Néhol egy-egy kis virág nyit, Az is enyhit egy parányit: A virágban téged lellek, Öröme a kietlennek!
Ha szivemet társi szomja Emberekhez vonva-vonja, De majd, mint beteg az ágyba, Visszavágyik a magányba: Te adsz neki puha párnát, Te virrasztod éji álmát, S álmaiban a valóság Tövisei gyenge rózsák.
Jókedvem te fűszerezed, Bánatomat elleplezed, Káröröm hogy meg ne lássa, Mint vérzik a seb nyilása; Te játszol szivárvány-színben Sűrü harmatkönnyeimben, S a panasz, midőn bevallom, Nemesebb lesz, ha kidallom.
Verseimben van-e érdem: Sohse' bánom, sose kérdem; Házi mécsem szelíd fénye Nem hajósok létreménye, Nem a tenger lámpatornya, Mely felé küzd száz vitorla, Mely sugárát hintse távol... Elég, ha nekem világol.
Tegnap múlt 202 éve, hogy Nagyszalontán megszületett Arany János költő, tanár, lapszerkesztő, a Kisfaludy Társaság igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára. A magyar irodalom egyik legismertebb és egyben legjelentősebb alakja.
Szervusz Bajkálifóka, köszönöm, viszont kívánok én is Neked szép napot!:-)
A tél gyönyörű napsütéssel búcsúzik!:))
Tóth Árpád
Ó, Édes Napsütés!…
Ó, édes napsütés! felém ragyogva fordul A sok-sok bús dolog s a sok bús szürke hely, Megannyi drága serleg, szinültig telt kehely, Melyből a habzó, dús fény részeg bőséggel csordul – És részegít a látás, szeszéllyel kitalált Eszmék tánca agyamban bódult karnevált rendez, És csak iszom a fényt… szomjas, szegény szememhez Emelem az ömlő fény egyetlen italát…
A merész moszkvai építészet eme alkotása az Olajfák hegyének lejtőin található. 1888-ban szentelték fel, és kapcsolat fűzi a brit királyi családhoz is. Ez a végső nyughelye Aliz battenbergi hercegnőnek, aki András görög királyi herceg felesége és Fülöp edinburgh-i herceg édesanyja. Utolsó kívánságának eleget téve a templom kriptájában helyezték el földi maradványait 1988-ban. A Getszemáni kertben található templomot ma a Mária Magdolna nővérek használják napi istentiszteletre.
Gelliától követsz s szolgálsz, hittel s hit nélkül, az útszéli porból felkelve jársz mellettem, ételt adsz és véled a nap az éjbe békül, lelked enyém s enyém a tested is fesletten, térdelj, bűneid lehántom rólad, viselem.
Megroppant akaratod gerinced hajlítja, de kérlek, állj most fel, az ima nem érdekel, súgj fülembe mocskos szavakat, legyen húsa testednek mi a bűnt feloldja, mit érdemel a létezés, ha a szép szó csak igét rímel.
Egyszer majd szétszakad a szavak laza fátyla, és pőrén a világ majd ijesztőn csúnya lesz, nézd, Sára rád nevet, gyermek, az ég angyala, vigyázz rá, nekem nincs jussom itt az élethez, és most hallgassunk, jogom van a végső csendhez.
Ki vagyok? mi vagyok? merrül s mibül jöttem? Hol voltam? s hogy esett; hogy világra lettem? Érzek, gondolkodom, küszködöm, fáradok S élek, melynek útján szüntelenül halok: Létemet táplálván testemet emésztem, Élni törekedem, s életemet vesztem. Gyötrelmek közt vigad szívem a veremben, Fájdalommal öröm így laknak szívemben. Halandó sorsomat ekként ha szemlélem, Benne szabadságom rabságával lelem. Hányszor kell érezni változásaimat? S hogy kerülhessem el hányattatásimat?
A történeteknek veszélyes tengerén Egy kis tűz vezérel, hogy futhassak térjén; Ennek világánál sok oly kőszálakat Kerülök, hol mások lelték halálokat. Nézek, gondolkodom, bujdosok, reméllek, Járok, ülök, mozgok, s nem tudom, hogy élek. Testemben hánykódik valamely valóság; Lélek, elme, tűz, ész, millyen világosság! Nem tudom érteni; formája, sem színe Nincsen, melybe létem valamit meghinne. De mégis jól érzem küszködő munkájit, Nem győzvén csudálni kiterjedt csatáit; Örökös élettel biztatgat létembe, Ámbár raboskodik fájdalmas testembe.
Így az ég, föld között szüntelen hánykódva Nyögök s majd nevetek, élvén sohajtozva. Felettem kékellik az égnek térsége, Reng alattam gyakran e földnek mélysége. Örökkévalóság kiáltja lelkemet, De halál árnyéka fedezi testemet. Érzékenységimnek rabságában vagyok, S mindenkor ezeknek kezek közt maradok. Minden semmivé lész, látom e világban, S elmúlok magam is, jól érzem, voltomban. Csak az Isten maga örökös igazság; Többi mind szenyvedés, árnyék s mulandóság.
*****
Tegnapelőtt múlt 208 éve, hogy elhunyt Bakonszegen Bessenyei György, császári testőrtiszt, költő, a magyar felvilágosodás egyik meghatározó egyénisége, a bihari remete.
Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már, elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik, buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad. Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.
Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra! E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről, mint sebről a kötést, te leoldtad - ujra bizsergek. Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény, és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.
Mikor Mátyás Német-Újhelyt Ostromolta... Hajh! hogy elmult a dicső kor, Be szép volt a! Mint sugár a nap után, ha Beestellett, Repül hozzá örömmel az Emlékezet... Örömmel és mégis a szem Könnybe lábad: Ragyog benne gyászló öröm, Büszke bánat!... No de cseppet félre, bánat, A dologra!... Mikor Mátyás Német-Újhelyt Ostromolta: Akkorában kelet ura Mahmud zultán. Szólt hűséges emberéhez: "Eredj szolgám, Ékes nyelved-, szép elmédnek Híre nagy van, Most mutasd meg, mi lakik benn Bölcs agyadban. Eredj, hívem, nagy Mátyáshoz Föl Budára, Mondd, törökök ura neki Ezt kivánja: Hogy közöttünk mindörökre Legyen béke: Legyen övé a világnak Egyik vége, És a másik majd enyém lesz, Tudom, egyben, Csak mi egymást ne rongáljuk Eztán ketten."
Nem volt sok a török zultán Kívánsága. Tán a jó úr a jövendő Képit látta?... S tán másként is állanának Most a dolgok, Ha a követ el nem veti Úgy a súlykot; Mert a jámbor vala épen Olyan ember, Mint ki ugyan sokat tud, de Keveset mer. Ujhely alatt Mátyást s hadát Megtalálja, Vezérek közt tudományát Veti-hányja. Mondja, hogy a földön ember Nincs teremtve, Kit szavával, - mire akar - Rá ne venne. Magyar Balázs megsugá ezt A királynak. Az mosolyga, s megörült a Jó tréfának. "Mátyást - ugymond - e világon Úgy ismerik, Hogy szereti a tudomány Embereit; Ne legyen hát panasza, hogy Megvárattam: Jöjjön a bölcs férfiu e Pillanatban." De azonban jelt adott a Támadásra; A dörejnek, csatazajnak Nincsen mása. Haragtorzas sörényszárnnyal Száguldoznak Jobbra-balra sarkantyúzott Csatalovak; Mintha lenn a pokol mélye Feldörögne: Száz dübörgő ostromágyu Megy előre, A nap is a szelid égen Iszonyodva, Takarózik tüzokádó Füstgomolyba. Mint prédára kerekedő Gyors karvalyok, Büszkeségtől fényes, görbe Magyar kardok Kivillannak a hüvelyből, S világítnak: Hír, dicsőség ösvényére A harcfinak. S mintha majd itélet napján Letaszítva Hullanak a csillagok mind Összevissza: Úgy repülnek a süvöltő Golyók itten. Mátyás király áll közöttök, Mint egy Isten!
* Jön a követ, jön a követ - De hogyan jön! Nem állt ő még soha ilyen Ingó földön! Tudott mindent - sokat tanult Egyiptusban, De ezt nem tanulta, nem volt Ilyen tusban. Meg nem tudja fogni, hogy van Okos ember És király, ki e veszélynek Állani mer. A beszédre legkisebb volt Most a gondja. Csak tünődött: mondja-e, vagy El se mondja? "Üdvözöl a - üdvözöl a Török zultán..." Golyó süvölt, és a beszéd Elhal ajkán. Egyik csatlós már a földön Szörnyet halva: Kimerevült ifju arca Megsápadva; De a tudós követ úr még Jobban sápad, Hogy megveszi Mátyás szivét A sajnálat. "Eredj vissza az uradhoz", Szól nyugodtan, "Mondd neki, hogy küldök embert Még e hóban, Aki, hogyha rábeszélni Nem tud épen Úgy, miként te, de tud szólni, Hogy megértem."
* Megy a követ: mindazáltal Kár volt érte, Hogy valóban bölcs fejét ily Gyász sor érte. Törökország határáig Szótlan elment, De tovább már nem vihette El a szégyent.
Terebélyes szép tölgy állott A határon, Rábeszélő bús dal szólt az Egyik ágon; Megszerette azt az ágat, S válasz helyett Szolgájától hazaküldte A zsineget
Ha szeretlek, akkor hazugság, Amit igaznak hittem én. Hazugság a sírás, a bánat S az összetörtnek hitt remény. Hazugság akkor minden, minden, Egy átálmodott kárhozat, Amely még szebbé fogja tenni Az eljövendő álmokat
Elmúlt a régi, tiszta vágy, Amellyel egykor környezélek, Epesztő, forró, balga láz Égető lángja sorvaszt érted, Egy csókodért mindent od'adnék Egy csókodért nem kell az élet!
Egy forró csók, egy ölelés… Lázas szivünk összedobogna… Aztán jöhet, mit bánom én, A kárhozatnak égő pokla! …Nincs kárhozat, mely ily gyönyörre Eléggé gyötrő, kínos volna!
Köszönöm Bajkálifóka, viszont kívánok Neked szép estét!:-)
Kosztolányi Dezső
Ha negyvenéves…
Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel, egyszer fölébredsz és aztán sokáig nem bírsz aludni. Nézed a szobádat ott a sötétben. Lassan eltünődöl ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel, mint majd a sírban. Ez a forduló az, mikor az életed új útra tér. Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt éltél. Eszedbe jut egy semmiség is. Babrálsz vele. Megúnod és elejted. Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán. Minden zajról tudod, hogy mit jelent. Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes. Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz. A fal felé fordulsz. Megint elalszol.
