antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Hogy volt, hogy nem volt, igaz, nem igaz, Én nem tudom, de így hallottam ezt: Ahol ma istentelen sírkövek Sorakoznak az Adria fölé, Ott a hegyet rég erdő borította, Gigászi szálfák rengetegje lengett, Óriás-üstök, sámsoni haj.
Ám titokzatos törpék serege, Tengerbe tündérvárost építő, Alattomosan fölkúszott reá, Ledöntötte az élőfát cölöpnek, Levágta a hegy-Sámson lombhaját.
Karszt lett a Karszt. De Velence fölépült.
A tündérváros messze-messze van, És a cölöpök mélyen víz alatt, A vak hegy-Sámson odáig nem lát. Magát látja csak, mindig csak magát, Acélhullámokon tar homlokát: Jaj, hova lettek örökké zöld fái?!
Irgalmas szél, ki messze kerekedsz, S a tengert járod és a végtelent, S lengeted holt fenyőfák illatát: Súgd meg neki, hogy mégse volt hiába, Hogy nem hiába hullt le koronája, Valahol messze tündérváros épült Halott szálfáiból
Barkát bontogat és havat oszlat Március: erdőt lány fiúval bujkál, ágy terül ott, ibolyás. Gólya keres kéményt: csecsemőfejek, édeni bimbók törnek a napra elő: krumpli fogy: itt a tavasz.
Jó reggelt, szép vasárnapot kívánok Mindenkinek!:-)
Ignotus
Tavaszi bor
Gyenge rügyek, halványzöld levelek, Sorsomba negyvenedszer visszatérők, Uj tavaszok, elvonuló telek, Lemondva múlók, követelve kérők, Kékségek, miknek hűse is meleg, És meghalások, szürkeségbe térők - Mit tudom én, mi az, ami ragyog, Mit tudom én, ki az, aki vagyok!
Részeg vagyok, mondjátok. Az lehet, Gondolom is a bort, ami megejtett, Torkomba érzek gyülni könyeket, Miket a húnyt szem gőgje visszarejtett; Őrületet, mely az agyban rekedt, Csókot, amely csattanni elfelejtett És életet, életet, életet, Amelyet aki élt, nem élhetett.
Ó szép tavasz, ó gyönyörű világ, Ó paradicsom annak, aki birja, Asszonymosoly és almafavirág, Vizek esése, illanatok írja, Ó vágy, mi fülleszt, ó kín, ami rág, Lételek ágya, rothadások sírja - Éjfeli csöndek, hajnali zenék: Feleljetek nekem: vagyok-e még?
Vagyok-e még és voltam-e vajon, S nem csak a magam álma-é, hogy voltam, S nem itt viaszlik-e önágyamon A halott, kinek fölibe hajoltam, Én vagyok-e, ki ballag utamon S nem porlok-e rég valamerre, holtan, Pályám - én vagyok-é, aki futom? Nem tudom - ha megöltök, se tudom.
Jaj, megvesznek a tavaszi fagyok Megújra, míg tavaszvirágra várok, S koporsófödél, ami fönn ragyog És lenn az utca temetői árok; Kezdettől fogva én nem én vagyok, Kezdettől fogva én csak hazajárok - S tavasz s virág s napfény és szerelem: Élj és ragyogj és ne törődj velem!
Március idusán gyönyörű nap kélt fel, Hőseinknek napja tündököl az égen! Kokárdámat szívem fölé tűzve, régmúlt időket idézve énekelek Néktek: Tanítsd meg a magyar gyermeket, elődeit tisztelnie kell, múlt nélkül a magyar mit sem ér, tanítsd, védje Magyar Nemzetét! Tudnod kell a néped énekét, búzamezők színét, életét. Nemzetiszín táblát szeretnék, hol búzavirág, pipacs jól megfér! Hisz: népem dala tücsökzene, fűben, fában ének, búzamezők, hegyek dala; méhek zümmögése, fű alól a zizzenés magyarul szól nékem, mindenben csak ő dalol, az én Magyar Népem! Magyarnak fájdalma, öröme a szépben, szerelem-búbánat mind együtt zenélnek. Táncot jár a tücsök cinege-cipőben, tipegő, topogó kisgyermek kedvében. Ma reggel kertemben dalcsokrot kötöttem, Istenáldást kérve elé terítettem. Magyar táncok, dalok engem átölelnek, szőttesükbe fonva büszke magyar lelkem
Régen mindig volt virág ezen az asztalon; és bár Liza gyakran eltörte a vázát, valahogy megőrizte mégis polgári életünknek mázát,
a létezés szűkös keretét, a házunk vendégszeretetét. Ha semmi mással, szem ringlószilvával vagy egy almaharapással; korty kávé itt mindig jutott illatos tea... télen forró, nyáron meg jeges emlékszem hogy zubogott az öreg kanna boldogan, érezte ilyenkor nem felesleges... mint én most meg ez a pár rózsaburgonya és az egész szomorúan szép öreg tanya, melynek már távol jár valahol a háziasszonya.
Tegnap Gergely napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Gergelyjárás 2011-ben
Gergely-napi diákköszöntő
Szent Gergely doktornak, Híres tanítónknak neve napján, Régi szokás szerint, Menjünk Isten szerint iskolába, Régi szokás szerint, Menjünk Isten szerint iskolába.
Tavasszal mindig arra gondolok, hogy a fűszálak milyen boldogok: újjászületnek, és a bogarak, azok is mindig újra zsonganak, a madárdal is mindig ugyanaz, újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más. Minden tavasz csodás megújhodás. A fajta él, s örökre megmarad. A föld őrzi az élet magvakat, s a nap kikelti, minden újra él: fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok, innám a fényt, ameddig rám ragyog. A nap felé fordítnám arcomat, s feledném minden búmat, harcomat. Élném időmet, amíg élhetem, hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él. Hol volt, hol nem volt, elvitte a szél. S a holnapom? Azt meg kell érni még. Csillag mécsem ki tudja meddig ég?! De most, de most e tündöklő sugár még rám ragyog, s ölel az illatár.
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem, hogy éreztessem, ahogy érezem ez illatot, e fényt, e nagy zenét, e tavaszi varázslat ihletét, mely mindig új és mindig ugyanaz: csodák csodája: létezés, tavasz!
A jószagú levegő. A csicsergő, a csivitelő, a füttyögő madarak. Az opál ég alatt a könnyű pára. A tavaszi napsütéstől kótyagos, cikázó rovarok, lepkék, bogarak. Kibuknak a földből a füvek, a csírák, tündökölnek és illatoznak az ibolyák, az ismeretlen nevű, apró virágok. Erjed és pezseg újra a természet, ki tudja hanyadszor, hány ezer éve, hogy kihordja és világra szülje az esélyt, a folytatás reményét legalább. Ez az évszak a bizalomé, a bizakodásé; ilyenkor röstellem, hogy gyanakvó, hitetlen és erőtlen lélek vagyok. Mert gyönyörű ez a lázas igyekezet és lobogás, gyönyörű ez az önfeledt, csapongó szárnyalás, ez a lebírhatatlan, ösztönös és vegetatív remény.
Ha álom ez élet: mért nem jön az óra, Mely fölébresszen egy boldogabb valóra? Mért hogy ennyi rémes, gyötrő álomlátás Eszméletre nem hoz, csattogás, villámlás? S ha élet ez álom: miért oly zsibbatag? Kimerült, kifáradt, egykedvű, sivatag? Bánatból, örömből az örömrész hol van? Tűrést a cselekvés mért nem váltja sorban?
Ne nevezd halálnak, mert hazugság lenne: Nincs a nyugalomnak boldogsága benne; Kínja vonaglásban adja jelenségét, S bár reménye nincsen, megmaradt a kétség. Volna hát legalább a fájdalom élénk, Hogy érezve kínját, ez érzésben élnénk...
Mi a tűzhely rideg háznak, Mi a fészek kis madárnak, Mi a harmat szomju gyepre, Mi a balzsam égő sebre; Mi a lámpa sötét éjben, Mi az árnyék forró délben... S mire nincs szó, nincsen képzet: Az vagy nekem, oh költészet!
Ha az élet útja zordon, Fáradalmit fájva hordom, Képemen kel búbarázda, Főmön a tél zúzmaráza: Néhol egy-egy kis virág nyit, Az is enyhit egy parányit: A virágban téged lellek, Öröme a kietlennek!
Ha szivemet társi szomja Emberekhez vonva-vonja, De majd, mint beteg az ágyba, Visszavágyik a magányba: Te adsz neki puha párnát, Te virrasztod éji álmát, S álmaiban a valóság Tövisei gyenge rózsák.
Jókedvem te fűszerezed, Bánatomat elleplezed, Káröröm hogy meg ne lássa, Mint vérzik a seb nyilása; Te játszol szivárvány-színben Sűrü harmatkönnyeimben, S a panasz, midőn bevallom, Nemesebb lesz, ha kidallom.
Verseimben van-e érdem: Sohse' bánom, sose kérdem; Házi mécsem szelíd fénye Nem hajósok létreménye, Nem a tenger lámpatornya, Mely felé küzd száz vitorla, Mely sugárát hintse távol... Elég, ha nekem világol.
Tegnap múlt 202 éve, hogy Nagyszalontán megszületett Arany János költő, tanár, lapszerkesztő, a Kisfaludy Társaság igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára. A magyar irodalom egyik legismertebb és egyben legjelentősebb alakja.
