antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Hát érdeklődik még irántam?... Én azt hittem, rég elfeledt. S lám, lám, kiváncsi, mit csinálok S a régi hangon ír kegyed. Mulatva töltöm éjszakáim', Szilajság most az én sorom, És mámoros fővel gyakorta Koczintok önre, asszonyom!
Bohókás czimborák körében A bort s a mámort éltetem. Pohárcsengés, szilaj dalok közt A bú nem fog ki kedvemen. De néha mégis, tudj' az ördög, Oly vaczkor-ízü a borom, S kaczagni kezdek, hogy a könnyem Csordul ki tőle, asszonyom!
Emlékszem-é még önre néha?... Igaz, szép volt, jó volt kegyed. De én ezzel már nem törődöm, Tanulgatván az életet. Virág a hűség, hervadandó, S ha már elhervadt, eldobom, Vagy összetépem, hogyha tetszik... Világ folyása, asszonyom!
Ne szóljon a multról! - Szerettem Tán egykor önt; megengedem. De a ki válni tud, felejt is; Igy esik ez meg rendesen. Álmodni?... Ah, milyen nevetség! Biz' én semmit sem álmodom. Kábult fővel fekszem le reggel És délig alszom, asszonyom!
Emlékszik?... Ah, de jobb, ha ön sem Emlékszik immár semmire. Bolond ember törődik azzal, Mit nem lehet elérnie. Bünhődöm én is, hogy e furcsa Világot meg nem szokhatom. Virággal, napsugárral élek; De kenyerem nincs, asszonyom!
Fi donc! - kiáltja s szinte hallom, Hogy gúnyolódik és nevet. Ez illik önhez!... Nem halok meg, Gunyoljon bátran engemet. Ugyis, ha mostan összejönnénk, Kigyúlna arczán s arczomon A szégyen és ön rám se nézne, Mert rossz ruhám van, asszonyom
Rossznak mondod a világot, Dőresége bosszuságod; Siratod az élet álmát, Földi gondok durva jármát; Felpanaszlod lázban égve: Bölcs elméje, jók erénye S fényt sugárzó lángod, ég, Csak hiúság, búborék.
Óh, pedig hány perczed, órád Volt, midőn e sujtoló vád Könnyeidben elviharzott S kiderült rá szíved, arczod. Gyönyörűség volt az élet, Megáldottad születésed'; Rózsák közt jársz, azt hivéd, S mi okozta? ... Semmiség!
Nem tudod, mi nyomja szíved', Semmiségek üdvezítnek. Hogy jön, nem tudod, csak érzed, Hogy e bűnös-bűvös élet, Mely ma szennyes, ronda börtön, Holnap éden kertje rögtön. Ma a békét áhitod, S holnap küzdve élni jobb.
Ember! önző vágy vezérel. Bánatával, örömével Ezt az undok szép világot Sorsodon át nézve látod. Hogyha gondok elcsigáznak: A világot éri vádad, S ha örömre gyúl szived: Nincs e földnél semmi szebb.
Ragyoghat a nap az égen; Te sötétben, feketében Látsz mindent, ha bánatod van; Mig, ha kedved lángra lobban, Minden érted van teremtve; Télen is jársz rózsakertbe'; A nap is csak rád ragyog, S kik itt laknak: angyalok.
Az örvendőt meg nem érted, Ha világod' búban éled; S csak ha lelked' szenvedőnek Vallod, sajnálsz szenvedőt meg. Mit törődöl a világgal, Szenvedő sziv sóhajával, Ha egy édes pillanat Teljesíti vágyadat!
Hát ne fordulj vak hevedben A világ és rendje ellen... Úgy tekints az emberekre, Hogy a föld se jó, se ferde; Se gyönyör, se bú tanyája, Csak magadnak képe, mása. Ki sohajtoz, ki mulat. A világ csak - hangulat.
*********
164 éve, ezen a napon született Nyitrakozmán (Szlovákia) Reviczky Gyula költő, író.
Az emberhez száll himnuszom ma, Hittel hadd harsogom dalom, Nagy ismeretlenek helyében, Dacos fejem meghajtva mélyen, Szelíden és örök reményben Ez ismerőst magasztalom.
Tudjátok-e, hogy mi az ember? A por s a végtelen fia, Istent teremtő földi szellem, Kemény pöröly vasvégzet ellen, Ezer fönséges küzdelemben Viaskodó harmónia!
Nézzétek: izzad tar mezőkön, Sarcol a rögből életet, Nap égeti és tüske marja, Tépázza ég és föld viharja S a jövendő útján haladva Csókolják fény és fellegek!
Nézzétek: napba törtetően Mint épít büszke kupolát, Egekbe lendül lelke, karja, Kőhomloka, ércakaratja Győzelmesen lendül magasba És mélységekbe száll tovább!
Ember! Hittel hiszek tebenned, Ember! Forrón szeretlek én. Te nyomorúságos, hatalmas, Te végzetes, te forradalmas, Te halálban is diadalmas Utód az Isten örökén!
Ezt a versét szerelméhez Fanny Brawne-hoz irta (9.8.1800-4.12..1865)de egészségi és anyagi helyzete beárnyékolta kapcsolatukat. 1819 tavaszán szomszédok lettek és októberben eljegyzést tartottak. A tuberkulózisban szenvedő Keats 1920-ban hampsteadi otthonából írta a levelet fiatal menyasszonyának, Fanny Brawne-nak, akivel betegsége miatt sohasem lehettek egymáséi.
Hosszú szenvedés után John Keats Rómában halt meg (ahova orvosai tanácsára utazott) 1821. február 23-án. A római protestáns temetőben helyezték örök nyugalomra, nem akarta, hogy sírján a neve megjelenjen, ezért a sírkövén, saját kérésére, ennyi áll: “Itt nyugszik, aki a vízre írta a nevét.”
Én, Mátyás nyugszom siromba temetve alant , Mily hatalom voltam, Ausztria veszte tanúm. Félt a világ tőlem; két császár vesszeje voltam, nem győzött rajtam senki, csupán a halál.
Én, a királyoknak példája, vitézkaru Mátyás, hamvadok kit a sors oly hamar elragadott. Morva-, Csehországnak fejedelmeit is leigáztam s büszke hadakkal jött hercegi lengyeleket.
Sok népet győztem, Bécs városa szintén enyém lett rettenetes voltam messze világok előtt Két császár seregén vetteme sokszor diadalmat: rómain és törökön, napnyugaton és keleten.
Még többet tennék, de a sors irigyelte világom s árnyékká váltam, porladozik tetemem. Lásd, ki valék: mily nagy hatalom; s ámbár a világon századokig nevem él – egy rövid óra megölt.
Szervusz Bajkálifóka, szép napot, kellemes hétvégét Neked!:-)
Nagyon szépek a muskátlik, bízunk a fagymentes éjszakákban!:-)
Pósa Lajos
Muskátli
Falu végén fehér kis ház, Fecske madár, gyer oda! Százszorta szebb, majd meglátod, Mint a legszebb palota. Ott lakik az édesanyám, De szeretném már látni! Ablakába' három cserép, Három bokor muskátli.
Én Istenem, áldó kezed Tartsd azon a kis házon! Eresz alatt villás farkú Vidám fecske tanyázzon! Csókolgassa a födelét Zöld leveles akácfa, Ablakába' nyiladozzék A muskátli virága!
Szép napot, kellemes hétvégét kívánok Mindenkinek!:-)
Mátyás király 16. századi portrémásolata, Budapesti Történeti Múzeum
Emlékdal Mátyás király halálára
Néhai való jó Mátyás királ! Sok országokat te birál, Nagy dicsérettel akkoron valál, Ellenségednek ellene állál.
Hatalmaságodat jelentéd, Bécsnek hogy városát is megvennéd, Ékes sereged ott féletéd, Királi székedet benne helheztetéd.
Németországot mikor kévánnyád, Szent koronához választád, És nagy sok részre hassogatád, Magyari uraknak tisztül mind elosztád.
Akkoron te lél oly igen drága, Téged kéványa cseh Prága, Meghervadozott szép zeld ága, Nem kellemetes néki virága.
Terekektül nyerél ajándokokat, Ne pusztítanád országokat, Ne kerengetnéd bassájokat, Ne fenyegetnéd ü császárokat.
Igyekezel vala sok országokra, És nagy hatalmas városokra, Az vízen álló Velencére, És benne való belcs olaszokra.
Magyarországnak fényes tikere, És rettenetes bajnoka, Nyumuroltoknak kies hajlaka, Nagy ékességnek es te valál oka.
Nagy ékessége tisztességenknek, Nagy bátorsága félelmenknek, Oltalmazója magyar népeknek, Rettenetes lél az lengyeleknek.
Királok kezett lél te hatalmas, És nagy igyeknek diadalmas, Néped kezett nagy bizodalmas, Légy úristennél immár nyugodalmas.
1490 (Gyöngyösi-kódex 16. század)
********
529 éve, ezen a napon hunyt el Bécsben I. Mátyás, közkeletűen: Corvin Mátyás vagy Igazságos Mátyás, születési nevén: Hunyadi Mátyás, hivatalos latin uralkodói nevén: Mathias Rex; neve németül, latinul, angolul: Matthias Corvinus, olaszul: Mattia Corvino, románul: Matei Corvin, csehül: Matyáš Korvín, horvátul Matija Korvin, Magyarország királya 1458 és 1490 között.
Nem láttalak egy hétig, kis rügyek, és közben milyen nagyra nőttetek! hüvelyknyire! ... Kilombosodtatok és ezer könnyű és friss fodrotok halványzöld lángként repdesi körül a gallyakat és táncol és örül.
De szépek vagytok, tavaszi rügyek, de bátrak vagytok! Nem kérdezitek, mi vár rátok - ha itt az ideje, mint a barna földből a rét füve, a barna ágból kicsaptok ti is, akármilyen hideg az április.
Bölcsek vagytok ti, szárnybontó rügyek, bölcsebbek, mint én, egészségesek ... Egy hónapja nem láttuk a napot, mégis hittetek és kibújtatok, hajtott a szent önzés, küzdöttetek, győzni akartatok és győztetek!
Győztetek, hívő rügyek s levelek, irigyelhetem erényeteket: bolond idő járt rám is, április, hosszú, naptalan, de én e komisz tavaszban, mely oly zord és fénytelen, hitetlen voltam és reménytelen.
Az voltam, fáradt, gyáva és beteg, utáltam már az egész életet s ez kellett, ez a büszke változás, szemeimben ez a csodálkozás, ez kellett, hogy megváltsam magamat és megérthessem a példátokat,
hős példátokat, parányi rügyek ...
Egy hét alatt de nagyra nőttetek! Zöld zászlaitok felrepültek a bokrok, fák és hegyek csúcsaira s hiába ez a gyilkos április, reményt hirdettek, reményt nekem is!
Egy hangszer voltam az Isten kezében, Ki játszott rajtam néhány dallamot, Ábrándjait a boldog szenvedésnek, Azután összetört és elhagyott. Most az enyészet kezében vagyok. De fölöttem égnek a csillagok.
Szeged, 1934 szeptember
******
136 éve, ezen a napon született Szegeden Juhász Gyula költő. A 20. század első felében Magyarország egyik legelismertebb költője, József Attila előtt a magyarság sorsának egyik legjelentősebb magyar lírai kifejezője.
Tegnapelőtt ünnepelte 83. születésnapját a Kisújszálláson született Csukás István, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas költő, író, a Digitális Irodalmi Akadémia tagja. Isten éltesse sokáig!
Csukás István
Gyerekarcom visszanéz rám
Gyerekarcom visszanéz rám a tükörből, nem tudok mit kezdeni vele, de azért próbálkozom: rávigyorgok, kacsintok, semmi, mintha jég mögül nézne rám, elég hűvösen, ahogy grimaszolok és idétlenkedek egyre fáradtabban, elszálló hittel, öregedő bohóc, hogy kicsaljak legalább egy irgalmas mosolyt, egy rezzenést, egy rebbenést, valami kis fényt, onnan, honnan, kitől, kinek, lehunyom a szemem, lassan felnyitom: eltűnt, s eltűntem én is, csak a tükör, csak a tükör, csak a tükör.
Március 31-én múlt 119 éve, hogy megszületett Miskolcon Szabó Lőrinc, teljes nevén Szabó Lőrinc József, Kossuth-díjas költő, műfordító, a modern magyar líra egyik nagy alakja.
Az ég legyen tivéletek, Üllői-úti fák. Borítsa lombos fejetek szagos, virágos fergeteg, ezer fehér virág. Ti adtatok kedvet, tusát, ti voltatok az ifjúság, Üllői-úti fák.
Másoknak is így nyíljatok Üllői-úti fák. Szívják az édes illatot, a balzsamost, az altatót az est óráin át. Ne lássák a bú ciprusát higyjék örök az ifjúság Üllői-úti fák.
Haldoklik a sárgult határ, Üllői-úti fák. Nyugszik a kedvem napja már, a szél búsan dúdolva jár, s megöl minden csirát. Hova repül az ifjúság? Feleljetek, bús lombu fák, Üllői-úti fák.
*********
Március 29-én múlt 134 éve, hogy megszületett Szabadkán Nemeskosztolányi Kosztolányi Dezső, teljes nevén Kosztolányi Dezső István Izabella író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró, a Nyugat első nemzedékének kimagasló formaművésze, a XX. századi magyar széppróza és líra egyik legnagyobb alakja.
Köszönöm szépen kedves és biztató szavaid!:-) Az, hogy nem egyik pillanatról a másikra kellett elhagyni a hosszú ideig otthonom volt lakást, könnyebbé tette az elválást.
Bízom benne, hogy új otthonom - ahogy írod - erős "főhadiszállás" lesz mind a magam, mind a családom, rokonaim, s remélem új barátaim, ismerőseim számára is!:-)
Úgy érzem, erőm és türelmem is van/lesz az új "emlékek" befogadásához és a régik feldolgozásához. Köszönöm! :-)
Most egy kis szövegeléssel kezdem. Tegnap megszűnt a kétlaki életem, véglegesen kecskeméti lakos lettem. 39 évvel ezelőtt, 1980. április 1-jén kezdtem a munkát Akasztón, s 2 hónap múlva oda is költöztünk. Életem nagyobb - és aktív - részét ott töltöttem, így az elválás azért nem volt annyira könnyű. Természeten megyek majd, de már csak látogatóba.
Most elkezdődik életem egy új szakasza, remélem, sok öröm és szépség vár rám még itt. Ennek jegyében szeretettel köszöntelek Benneteket, s további sok szép verset, zenét, szöveget, képet kívánok magunknak!:-)
Petőfi Sándor
HIRÖS VÁROS AZ AAFŐDÖN KECSKEMÉT...
Tisza - Duna közti tájbeszéd szerint
Hírös város az aafődön Kecskemét, Ott születtem, annak öszöm könyerét. A búzáját magyar embör vetötte, Kakastéjjee szép mönyecske sütötte.
Nincs énnéköm mestörségöm, nem is kő, Van azé jó keresetöm, jobb se kő, Vót is, van is, lösz is, hiszöm istenöm, Míg utast lát a pusztába két szömöm.
Ómáspej a nyergös lovam, nem vöttem, Szögénylegény szép szörivee szöröztem. Csillagos a feje, kese a lába - Mögeresztöm, a szél sem ér nyomába.
Ezön járok, mint kiskiráj, kényösen, Borjúszájas ingöm lobog szélösen, Süvegöm a jobb szömömön viselöm, Mindön embör előtt mög se emelöm.
Be-benézök a bugaci csárdába, Öszöm, iszom, kedvem szörént rovásra; Ölégségös hitelöm van ott néköm, Mögfizetök, böcsületöm nem sértöm.
A vármögye emböreit pej lovam Csak ojan jól mögösmeri, mint magam. Ha érköznek, nagyot nyerít - rátermök; S ha rajt vagyok, gyühetnek már őkeemök!
Várakozón lapul vad s vadász az éjben, nem moccan egyik sem a súlyos sötétben, Érzik mindketten a közeledő percet, amelynek múltával eldől majd, ki vesztett.
Afrikai szellő cirógatja bőrük, a perzselő nappal messze van még tőlük, körül zsongja őket a természet csendje... Ember és oroszlán némán vár egy jelre.
Szavannák vad ura óvatos, nem moccan. Füleit hegyezve hasal a bozótban - volt már neki dolga egyszer emberekkel, irhájába többé puskagolyó nem kell.
Az ember sem kezdő e remek sportágban, rengeteg trófea díszlik otthonában; szarvas, vadkan, száz más állat maradványa – kedves vadászlakát velük dekorálta.
Fenn a Hold az égen, bár felhők takarják, mintha sugarait maguknak akarnák, egy kis résen mégis átüt színezüstje a környező tájat fényében fürösztve.
Egyetlen pillanat, de beillik évnek: oroszlán és ember farkasszemet néznek. Két fényes tekintet, bennük ott az élet – egymás szemeiben más világba lépnek.
Az ember megbénul, képtelen már lőni. Nem tudja a másik, érző lényt megölni. Eddig könnyű szívvel terített le bármit, ám a sárga szemek lelkét rabul ejtik.
Fényükben otthonát temetőnek látja, melynek sírgödreit saját maga ásta, s valamit megért most, mit eddig nem értett: következményeit sok szörnyű tettének.
Újra sötét borul az egész környékre, a pillanat elmúlt, itt maradt emléke, s a fű közt parázsló macskaszem gazdája miután jóllakott, eloson vackára.
A kert viráginak bájos seregében Hol a kék és fehér liliom nyit szépen S a rózsa szomszédja viola, tulipán: Virult a hajnalka, mint egy ifjú leány.
A kertnek virági mind ifjak és szépek! Ifjuság és szépség aranyidejének A tündér szerelem társa, kisérője ... - Mindenik virágnak vagyon szeretője!
A csapodár lepke hizelgő szavára: Szerelemtől pirúl a rózsa orcája; Bársony-ajkával a karcsu kék liliom: A méhe szájára mézédes csókot nyom.
A tulipán, ki a fuvalmat szereti: Hogy keblébe nyuljon, megengedi neki; A gyászos rozmarin, ezen özvegy virág Előtt is, mosolygó szinben áll a világ!
A virágok között, a szerény folyóka, A pirosló hajnalt szerette régóta; Ki őt enyelegve hítta hajnalkának. Hajnal és hajnalka boldogok valának.
Szeretői a kert többi viráginak, Szellő méh, pillangó még mind aludtanak; De jókor felkele a szerelmes hajnal, S kedveséhez repült csóktól égő ajkkal.
Mikor jött, ragyogott egész tekintete, De a válás perce amint közelgete: Jobban jobban sápadt, s bucsú-fájdalmának Gyöngyei a virág kelyhébe hullának.
Őrzötte hajnalka a drága harmatot; Melyet hű kedvese emlékül ott hagyott; Hőségben sok virág mig megbetegedett: A hűs harmattól nyert kelyhe enyhűletet.
Hogy hajnal s hajnalka boldogok valának: Ellenére volt a kevély napsugárnak, Ki, megrontásukat feltevén magában, Leszállt a virághoz csillogó ruhában.
Ifju, szép hajnalka! nemed dísze, éke! - Szólt a szerény virág csapodár vendége, - Mit keblem oly hiven, oly régen rejteget: Engedd kibuzognom forró szerelmemet!
Ragyogó napsugár, a virág felele, A hajnalt szeretem s boldog vagyok vele! Méltatlan volnék, hogy éljek: ha hűtelen Tudna lenni a hű hajnalhoz kebelem!
Szivem hüségével régen ő birja már: Keress te más kedvest, csillogó napsugár! Szólott hajnalka az ékes csábítónak; - De aki folytatá szavát hódítólag:
Szép virág! a hajnal keble olyan hideg, - S oly rövid az óra, amig enyelg veled! Én reggeltől estig mulatok melletted, Betöltvén szerelmem lángjával kebledet!
Hatalmas vagyok én! ösmér az ég, a föld! Megállni sem mer a hajnal szinem előtt; Ránézek ... s elsápad arca kölcsön-pirja; Mert azt is sugárim kegyelméből birja.
A jegenyefának egykor irigyletted: Hogy oly magasan áll fejével feletted! Szeress ... ölelj által ... s mely odafenn kéklik: Sugárderekamon felfolyhatsz az égig!
Szólott a csábító, - s kit habozni látott: Általölelte a reszkető virágot; S kit forró hevével csókolt össze ajka: Egészen oda lett a szegény hajnalka!
Mi a büszke rózsa, s a halvány liliom? Százszor több kellem van szerényke arcodon! Mit ér a rezeda s istenfa illatja! A koszorut szivem ah csak neked adja!
Célt ért a csapongó napsugár, - mellette Hivét a könnyelmű virág elfeledte; Sirt a hajnal, végre könyje kiszárada S barna fátyolban járt, minő volt bánata.
Addig kedveséhez járt a nap sugára, El nem hagyván őtet, csupán éjszakára; Boldog még sem vala a hűtelen virág, Ugy tetszett; keblében titkos bú férge rág.
Szerelmem, napsugár! szólt sohajtva sokszor, Csókod és szerelmed, mely hő ajkidon forr: Ah, olyan égető!... csupa tüzláng!:... heve Alatt hervad, lankad virágod kebele!
S midőn bánatjában meghervadt, beteg lett; A jó hajnaltól nyert enyhe harmat-cseppet; De a napsugárnak forró ajka legott Felszitta kebléről az édes balzsamot.
S nem soká tartott a napsugár hűsége: Mostan a hétszinű szivárványért ége; Majd kacérkodni a csendes tóhoz jára, S kacsingatott este a hegyek ormára.
Most fényes csókjai a felhőkön égtek; A délibábnak, a puszták tündérének Heves szerelemben lőn majd játszótársa... - Szegény hajnalkának nagy volt bánkodása!
Nagy volt a hűtelen virágnak bánata! Ha eljött kedvese: lángjától hervada. Ha a csalfa sugár mellőle elmaradt: Szíve elszorult a féltés sulya alatt.
És hitszegésének fájdalmas emléke: Keblében emésztő, kínos lánggal ége; Végre midőn meghült s messze vonult vala A csalfa szerető: hajnalka meghala!
S a hütlen napsugár meg sem látogatta Sirját a virágnak, ki meghalt miatta; A napraforgónak mondott szép szavakat: Nála hajnalkának emléke sem maradt.
De nem igy tőn a hű szerető, a hajnal, Bús emlékezettel és szánó sohajjal Este reggel eljárt a virág sirjára, Ömölvén bánatos könyűinek árja.
És addig kesergett a sirhalom felett, Hogy amint eljött a megújult kikelet: Csudát tőn a hűség s szerelem harmata, Mert a megholt virág ujra feltámada.
S ki hűtelenségét szemére nem veté: Szerelemmel hajolt a szép hajnal felé; Kellem és hűségtől lőn teljes kebele, - Hajnal hajnalkával ismét boldog leve.
- A csábitó maig eljár hajnalkához, Mézes szavaival nyájas mosolygást hoz; De a virág, látván a csalfa súgarat: Tölcsérét bezárja, - s hivéhez hív marad.
Ezt a versét szerelméhez Fanny Brawne-hoz irta (
