antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben A Libanonra szállott. A Libanon csúcsán egy cédrus állott. Törzse obeliszk, feje korona. A Szentlélek ráharsogott: Te fa! Máriától, a Szűztől most jövök, Csirázik immár az Isten fia, És áldott ő az asszonyok között. Most rajtad a sor: im, vihar-kezemmel Megáldalak: légy terhes a kereszttel! Légy te is áldott minden fák között, Érezd, hogy nő benned a feszület,
Éveid: a Megváltó évei, Míg utatok egykor összevezet. Rajtad csorogjon végig Krisztus vére, Kidöntve majd magányod vadonából Állítsanak a világ közepébe. Ott állj majd minden árva faluvégen, Ott függj a cellák kietlen falán, Ős-fádnak ezer apró másaképen. Forgácsolódj szét millió darabra, A Szabadító tekintsen le rólad Millió megbilincselt életrabra,
A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben Tovazúgott a Libanon felett, Zúgásában ezer fa reszketett, Ordító erdőn ment harsogva át, Csak egy fa értette meg a szavát, - Lehajlott óriási koronája: Kereszt-sorsának megadta magát.
Kolozsvár, 1928 március 1
Csontváry Kosztka Tivadar: Egy cédrusfa Libanonból (később az utókor átkeresztelte Magányos cédrusra
Április, ó, Április, Minden csínyre friss! Faun-bokáju, vad suhanc, Újra itt suhansz! Vásott cigánykereked Porozza a tereket, Repül a szemét, Levegőbe parazsat Hintegetsz és darazsat, Illatot s zenét!
Némely ingó és rügyes Ág végére már Küldöd: kússzék az ügyes - Katicabogár, Mint árbócra egy piros, Pettyes zubbonyú, Fürge lábú és csinos Kis matrózfiú ! Kémleli a láthatárt: Mennyi fény! Mi az? S zümmög zengő, napba tárt Szárnyakkal: tavasz!
Szunnyad még a tél-mező, Fáradt, vén paraszt, Fűszakálla csendbe nő, Megcibálod azt, Majd meg méznél illatosb Szellőfésüvel Fésülöd, s szólsz: hé, de most, Lomha szolga, fel! Szundikálás volt elég, Vár az új robot, Mit álmodtál, vén cseléd, Krumplit vagy zabot?
S reszket s kacag a liget, Cserje meg bozót, Gyenge bőrü testüket Úgy csiklándozod; Minden erdő egy bolond Hejehuja-hely, Nincsen még seholse lomb, Csak virágkehely: Izzad még a levelek Vajudó rügye, S a szirom már lepereg: Csókos szél vigye...
S átsuhansz a városon, Bérházak felett, Felragyog sugároson Sok vak emelet: Reszkető, bibor varázs, Vén kémény fala, Lányszemszínű kék parázs A szelíd pala. Mély, sötét udvar felett Négyszögű egen Táncos lábad emeled, Mint halk szőnyegen.
S padlásablakot, kitört Sarkon fordulót, Villogtatsz, mint zsebtükört Pajkos nebulók: Zsupsz! a földre hull a fény! S ím a szenny alól Nyűtt hang sír, tán a szegény Por maga dalol? Vak lap-árus: eleven Bús utca-szemét Sütkérez a melegen, S nyitja holt szemét...
Április, ó, Április! Míg tánccal suhansz, Látogass meg engem is, Víg örök suhanc, Hisz egy régi kikelet Furcsa reggelén Együtt érkeztem veled Földi útra én: Szólt arany szimfónia Napfény-húrokon, S bölcsőmnél te, fény fia, Álltál, víg rokon!
Április-testvérem, ó! Hol van az a kor? Ifjuságom hervadó Kankalin-csokor, Elpártoltam tőled én, Nem veszed zokon? Hej, beteg s fanyar legény A régi rokon: Ha a tavaszt élvezi, Nézvén langy egét, Bánatát is felveszi, Mint szemüvegét...
Április, ó, Április! Símogass, vezess! Hadd legyek ma újra kis Jó öcséd, kezes, Hadd feküdjem tarka fák Alján inni fényt, Míg arcomba szöcske vág, Zöld parittyaként, Míg szememre patyolat Szirom lengve jön, S kis selyem-sátra alatt Megbúvik a könny...
Ó, tán akkor, míg a méz Színű nap lehull, Bordám közül a nehéz Szív is elgurul, Imbolyog még, menni fél, Majd gyáván, sután, Bíbor labda, útra kél Tűnő nap után: Táncol, ugrik, fellebeg, Enyhén száll tova, Felfogják a fellegek, S nem fáj már soha...
1918
******
Tegnap múlt 133 éve, hogy Aradon megszületett Tóth Árpád költő, műfordító.
Istenem, add, hogy ne ítéljek - Már tudom én, honnan ered, Micsoda mélységből a vétek, Az enyém és a másoké, Az egyesé, a népeké. Istenem, add, hogy ne ítéljek.
Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést Egy óriás összhangnak lássak - A dolgok olyan bonyolultak És végül mégis mindenek Elhalkulnak és kisimulnak És lábaidhoz együtt hullnak. Mi olyan együgyűn ítélünk S a dolgok olyan bonyolultak.
Istenem, add, hogy minél halkabb legyek - Versben, s mindennapi beszédben Csak a szükségeset beszéljem. De akkor szómban súly legyen s erő S mégis egyre inkább simogatás: Ezer kardos szónál többet tevő. S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,
De egyre inkább csak igen. Mindenre ámen és igen. Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül. Ámen. Igen. És a gonosztól van Minden azonfelül.
Szép napot, kellemes hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Tegnap kezdődött a Nagyhét, ma Nagyhétfő van.
Hat nappal húsvét előtt Jézus Betániába ment. Itt élt Lázár, akit Jézus feltámasztott a halálból. Vacsorát rendeztek Jézus tiszteletére. Márta felszolgált, Lázár pedig ott ült Jézussal a vendégek között.
Mária pedig vett egy font illatos, drága nárduszolajat, megkente vele Jézus lábát, majd hajával megtörölte. A ház betelt a kenet illatával. Jézus tanítványai közül az egyik, aki elárulni készült őt, a karióti Júdás, megszólalt: ,,Miért nem adtuk el ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem osztottuk szét a szegények között?" Ezt azonban nem azért mondta, mintha gondja lett volna a szegényekre, hanem mert tolvaj volt: ő kezelte a pénzt, és az adományokat ellopkodta.
Jézus azt mondta neki: ,,Hagyd békén őt, hiszen temetésem napjára teszi. Mert szegények mindig lesznek veletek, én azonban nem leszek mindig veletek."
A zsidók közül sokan megtudták, hogy Jézus Betániában van, és odamentek nemcsak Jézus miatt, hanem hogy lássák Lázárt, akit feltámasztott a halálból. Ekkor a főpapok elhatározták, hogy Lázárt is megölik, mivel miatta a zsidók közül sokan hittek Jézusban.
Tegnap kiránduláson vettem részt Csehországban. Megnéztük a Világörökség részét képző Lednice-Valtice kultúrtájat, a két kastélyt és környékét.
Csehország egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb főúri családja, a Liechtenstein família kedvenc birtoka volt a dél-morvaországi uradalom, télen Valticében, nyáron az innen 10 km-re fekvő Lednicében tartózkodtak.
Gyönyörű volt a két kastély, a parkok, szuper idegenvezetést kaptunk. Kár, hogy az időjárás nem kedvezett, hideg volt, de szerencsére az eső csak az utazás alatt esett. Szép nap volt!
Lednicei kastély a park egy részletévelés a őálmaházzal. Nagyon sok tulipánt láttunk, szerencsére egy részük már kinyílt.
Valticei kastély. Lenyűgöző szobákat, termeket láttunk - mindkét helyen.
Szép napot kívánok Mindenkinek Virágvasárnapon!:-)
Csoóri Sándor
Virágvasárnap
Valahol most egy tulipán-szájú, kicsi szamárka ordibál, hátára odaképzelem magam s vagyok Jézus király. Förgeteg-fehér szilvafák közt máris a borhegyre megyünk, hozsannázó bokrok fölött apostol-felhő jön velünk – – Jártak itt ólom-zord hadak, lánctalpukat a sár fedi, sisakjukon, mint sastojáson, tapos a kis csacsi – Gyerünk, csöpp állat, fönn a pincék homályában bort nyakalunk s kőből-kihasított fejű rokonokkal dúdolgatunk:
Szent István, térdepelj közénk, magyarok térítő királya, nagyobb király térített minket, idők vasából koronája.
De itt vagyunk, de megvagyunk, nézzük, hogy nő a völgyi búza s a szőlővirág hogy kígyózik fölrepedt, égő homlokunkra. Így éneklünk s az ördöglábú asztal lesz majd a nagydobunk – parasztok és Jézus király, egymást karolva mulatunk.
Szép vasárnapot Mindannyiunknak! ( ma Virágvasárnap van)
Somogyi János
Hozsánna...Halál...Diadal...
Kedron völgyéből tavasz-illat árad, Lágy szellő viszi Jeruzsálem felé… A megújhodó élet zsongó muzsikája, Kíséri halkan a kőházak közé…
Gyönyörű tavasz van… Mandulavirágos, Varázslatos, csodálatos napja. Áldozatul küldi a völgy az illatát És himnuszt zeng a Kedron patakja.
A város élénk. A nép az utcán tolong, Mert kire jött, egy Ember közeleg, Aki csodát tesz, betegeket gyógyít… A Messiást várók szíve megremeg.
Remény csillan a sóvárgó szemekbe, A lelkek mélyén a tűz fellobog. Szabadító jön, a világ Megváltója, Érte a népek szíve vár, dobog!
Próféta! Jézus! Názáretből való!… Egyszerű fia egy falusi ácsnak De soha még ember így nem szólott, Megrázó erővel a bűnös világnak.
Szava izzó, mint folyékony arany. Igazság, erő, mi belőle árad. Jóság, alázat simul a szemében És emberekért munkálkodik, fárad.
Messziről morajlást hoz a tavaszi szél, A csodatevő próféta közeleg. Ellenállhatatlan, csodás erő viszi Az embereket egymáshoz közelebb.
Egyszerű ruhában, szamárháton ülve, Jön az Ember, a bűnösök barátja, Tanítványai körülötte mennek, Sokezer torok a hozsánnát kiáltja.
„Hozsánna Néked!” Harsogja a tömeg, „Ki jössz az Úrnak dicső nevében!” Öröm-mámor tombol a lelkekben, Legtöbb embernek könny ül a szemében.
„Hozsánna Néked! Dávid Fiának! Te vagy a dicső, hatalmas Király! Izráel népe a próféciák után, Messiás, Messiás! A jöttödre vár!”
Pálmák lengnek, virágok hullanak Szőnyegek terülnek le a poros útra, Dicsőség, hozsánna, Isten Fiának, Ki a reménységnek örökvizű Kútja.
Dicsőség Néked! Jézus, Messiás! Az örök város így fogad ma téged. Bevonultál a lelkekbe, szívekbe, S meghódítottad a Te bűnös néped.
*
A helytartó előtt lármás tömeg tolong, Öklüket rázzák, vádat kiáltanak, Bent Pilátus faggatja az Embert, De sokszor némán marad a szent ajak.
Tegnap még ünnepelt király volt, Tegnap még szemét nyitotta a vaknak, Ma már fogoly s dicső homlokára Gúnyból, tövisből koronát raknak.
A nép vádol, a nép könnyen felejt, Már nem emlékeznek a sok csodára. A meggyógyított vakok és bénák is, Halált kiáltanak az Ember Fiára.
Jézus már ott is áll. Pilátus rámutat: „Íme az Ember! Én tisztának látom!” A tömeg felzúg: „Feszítsd meg Őt!” Pilátus szól: „Én mégis elbocsátom!”
„El ne bocsásd! Inkább Barabást! A mi népünk Őt bűnösnek látja! Ha elbocsátod, vedd most tudomásul, Nem vagy többé a császár barátja!”
A nép követel. Pilátus megdöbben. A „császár barátja” meghajtja fejét, Csendesen hallgatja a követelést, És megváltoztatja az ítéletét.
Szól: „Barabbás mehet!” Kezeit megmossa. „Ez Ember vérétől én ártatlan vagyok!” S átadja Jézust a népnek kezébe, Kik megcsúfolják a drága Főpapot.
*
Kedron völgyében keresztet ácsolnak, Virágok hullanak a tavasz is gyászol… A legszebb virág, a világ reménysége Az emberi szívekbe már alig világol.
A megcsúfolt Mester, a Jóság, Szeretet, Már ott roskadoz a kereszt súlya alatt. Vér csurog drága, sebzett homlokáról S verejtékével a porba hullanak…
Megtört szemében a fájdalom könnye,
Mint drága gyémánt csillog a nézőre. Nincs aki segítsen, nincs aki megszánja, Durván rátámad a poroszló az őre.
A Golgotára visz fel az utolsó útja
Gyűlölet köve az, amelyen botladoz. Tegnap: hozsánna, virág, diadal, Ma: halál, szitok, mit a nép kiáltoz:
Már áll a kereszt, fenn a Golgotán,
Átütve a drága szív, a lábak, kezek. Elszállt ajkáról az utolsó sóhaj, Sötétség borít be földet és eget.
A nép riadtan áll a kereszt körül, A mennydörgéskor egy ajak sem szólt. Csak a százados szólalt meg utána: „Ez ember valóban Isten Fia volt!”
*
Kedron völgyéből tavasz illat árad. A Golgota hegyén nyílnak a virágok. Jézus feltámadt, diadalt aratott! S megváltotta a bűnös világot
Ember! Ki az élet útján botladozol S előtted nincs fény, csak a sötét este, Nem vesztél el, mert az örök élet fénye Ragyog le rád, csak nézz fel a keresztre!
Tavasz, tavasz, virágok friss füvek közt. Tegyétek félre a kést, a botot. Füvek, virágok e két durva eszközt nem szívelik, mert bántani szokott.
Bot és kés ellensége a virágnak, kaszálja és nyesi vakon, vadul. És ellensége az egész világnak, mert emberekre is rászabadul.
Milyen kár, hogy a világ címerére mégis odakerült és ottmaradt a bot s a kés s az ember szíve-vére. Fakó mezőben, Nap és Hold alatt.
Szebb volna ott, a világ címerében, bot és kés helyett, mit megfest a vér, szebb volna ott, keresztbe téve szépen, két rózsaszál. Egy piros, egy fehér.
Ülök a padon, nézem az eget. A Central Park nem a Margitsziget. Milyen szép az élet,-kapok, amit kérek. Milyen furcsa íze van itt a kenyérnek. Micsoda házak és micsoda utak! Vajon, hogy hívják most a Károly körutat? Micsoda nép!-az iramot bírják. Vajon ki ápolja szegény Mama sírját? Izzik a levegő, a Nap ragyog. Szent Isten!-hol vagyok?
Hiába menekülsz! már tétlen úgysem vegyülsz, magadban hegedülsz egyedül állsz, végtelen sorban, ahol csak kufár pénztár van s nemlétező ágán kitömött kín lóg csaholva tar fán, s énektelen madár verdes, kalitkában tátogva némán, és csak tépett ingű lehetsz e lyuktalan, lyukas világon...
"Ha egy szép élet vágyát őrzöd, A múlttal nem szabad törődnöd, S mindig úgy tégy, ha veszteség ér, Mint hogyha újjászülten élnél. Mit akar? - kérd meg minden naptól. És minden nap felel majd akkor: Tetteidnek tudjál örülni, Más tetteit tudd megbecsülni; Főként ne gyűlölj egy embert se, S a többit hagyd az Úristenre!"
Anyukámnak is fehér, arany kapcsos imakönyve volt...
Damiani Szent Péter
Szolcsányi Ákos
Péter imája
Hűtlen magam voltam, nem a szavak, még hogy megbocsátod? Gáncsot a vak – jóságáról a vita parttalan –: én tettem és én szégyellem magam. Ami tőlem függött, ím leszakadt, s jobban tart, mint eddig, az ég alatt. Hinném: vagyok, ki voltam, patakom még velem osztozik a halakon, de miattam térdelnek verseim, én pótollak magányom percein, könyved másokéi közt polcomon, mit írok, el helyetted olvasom, talán az is én voltam, aki hajdan lelket adott bőségben és a bajban erőt, légyen a jussom eleven öröm és költészet sőt szerelem – Napról napra mentve át mind a három. Csöndem ha van: beismeréshatáron. Fárasztó nélküled jónak. Örök Péter-hajnal. Akárkivé növök, nézzed bár, nem leszek soha hibátlan. Nem csaltál meg, hit volt, csodákat láttam: köszönöm, mennyire tőlem telik. A gonosz jövőbeli terveit átlátják majd nálam nagyobb hatalmak, elég tudnom, hogy nem vagy és hogy vannak.
Aranykötésü imakönyvet Hagyott rám örökül anyám, Kis Jézus ingben, glóriában Van a könyv első oldalán. Sok év előtt egyik sarokba Beírta jó anyám nevét, Lehajtom a betűkre főmet, Hogy fölidézzem szellemét.
Nekem úgy tetszik, hogy csak egyszer Fehér ruhában láttam őt. Tavasz volt ép', a kedves ákácz Virágozott a ház előtt. A lemenő nap fénysugára Reszketett ajkán, zárt szemén. Apám ott állt a ravatalnál És velem együtt sírt szegény.
Hogy elmosódtak a betűk! Mily Sárgák s kopottak e lapok. Rég' volt, midőn ez imakönyvből Még az anyám imádkozott. Kék selyemszállal összekötve Van itt hajambul egy kevés. Aranyos fürteimhez akkor Nem illett még a szenvedés.
Irott imádság töredéke Mellett van az anyám haja, Emitt egy szentnek vézna képe S egy régi, halvány Mária. Elnézem... Épen így viselt meg A sors azóta engemet. Sokszor szeretnék sírni, hogyha Nem szégyelném a könnyeket.
Az Ur imádságát ütöm fel (Kisérőm a nehéz uton) S vigasztalást vegyít a kínhoz A te imád, óh Jézusom! Imádság kell a szenvedőnek, A kit a sors árván hagyott. Úristen, én nem zúgolódom: Legyen a te akaratod.
Föl nem panaszlom a világnak, Csak szellemednek, jó anyám, Milyen kopár volt ifjuságom, S hogy mennyi bánat szállt reám. Türtem, reméltem, megalázva Idegenek közt éltem én; De azt a régi imakönyvet S emléked szentül őrizém
