antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
A fák írják a legszebb verseket. A szüntelenül múló kezdetetek rímeit belesóhajtják a szélbe, ha ujjaikról rázzák a havat, ha virágzik szirma ráhavaz a kert elmerengő tekintetére.
És írják a helytállás verseit! A földet megszökni nem engedik, gyökerük tartja össze a világot. A látóhatárnyi, kicsi hazák álmukban minden szent lomb-koronát óvnak, mint egy valódi királyságot, ami egymásba ment négy évszakot, hogy folytathassa mindég ugyanott a toborzást a nyári diadalra, és túlharsoghassa az életet egy tűnő, mégis örök pillanatra.
Most tavasz van: szerelmesek a fák. Virágok vonnak rájuk glóriát, s messze űzik a téli némaságot. Lesz ősz is, mikor szerelmük elég, és hamuszínűvé válik az ég, hogy közönybe fulladjanak a lángok.
A helyben állásra ítéltetett fák verssel róják tele a szelet, betéve szavalja őket az élet. Akkor is írnak, mikor fáj a fagy, és ezer karjukba az ég szakad, hogy ringassák a hűtlen messzeséget
A „palánki hegyoldal” présházakkal (Szekszárd 1914)
Lévay József
Szüretelünk
Gondolatim mostan Mulatozva járnak, Csekély gazdasága Körül éd’s apámnak; Csak oda tér lelkem Mikoron elfárad, Ha másutt előtte A búbaj megárad, Ott nyugtot találhat.
Látom szeretteimet, Együtt ülnek éppen, Szőlőhegyünkön a Körtefa tövében, Közepén egy nagy tál, Tálban ízes étek És körülte vidám Megelégült képek, Nevető cselédek.
Szüreti színt ölte Két ki húgom ajka, Meglátszik a szőlő Édessége rajta… Pörölnek egymásközt Pajzán kedvteléssel; Egyik megharagszik S azt mondja bús képpel, Hogy nem kell az étel.
Édes apám pedig A kulacsot kapja S kitekeri nyakát, Hogy lelkét kiadja; Felköszönti szépen, Ez a köszöntője: «Adjon Isten bővebb Szüretet jövőre!» S úgy iszik belőle.
És ekkor a pásztor, A ki oda surran, Elsüti puskáját, Puska nagyot durran…
A fehér nép sikolt, Apám iszik elébb, Azután azt mondja: «Lépjen kend közelébb!» S a pásztor odalép.
Felhajt egy pohár bort, Azután tovább megy; Mert most így adózik Neki az egész hegy…
Már is félre billent Fejében a kalap, De nem gondol vele, Mindig iszik, ha kap S olyan lesz, mint a csap.
Oszlik a társaság Az ebédnek vége; Újra daltól hangzik A hegyek vidéke…
Újra neki esnek A termő tőkének, És míg fosztogatják, Tréfálnak, mesélnek A vidám cselédek.
Csak édes anyámnak Felhős itt a képe, Mivel én jutottam Talán az eszébe!
Ha szép gerezdet lát, Azt is nekem szánja… Áldja meg az Isten, Mikor nem is várja, Mikor nem is látja.
Micsoda város! Mocsokkal vastagon loccsan a sár. A gyász bíborát latyakkal igyekszik befedni február. Az ólmos esővel szüntelen szaporodva szemét szitál.
Koromtól feketéllnek erjedve a hókupacok. Fölsebzett, csonkított teste a lucsokba belevacog A Városnak, amellyel a sárban is egy vagyok.
A Körút sebeit mint rossz hadivatta borítja a köd. A Royal, az Emke még fekete, üszkös – már nem füstölög. A New York új villanya vibrál a tátogó romok között.
A Városnak, mely a városölő éghajlatot kiállta, Tápászkodik, kigyúllad meggyötört léhasága, Nem fullad bele most sem a malteros, terjedő sárba.
Tíz óra. Az élet villanya vibrál még – nem sokáig. A csüggedés gyámoltalanul berúgva a sárba okádik. Gyér gépkocsizaj rebbenti Pest gubbasztó éjszakáit.
De micsoda hangok szálltak a Város utcáin át! Sosevolt remény hallatta itt fiatal füttyszavát, S szikráztatta föl érveit a végső tisztaság.
Emlékszik fényeire még egymásra villanó szemünk – Ugye, szegény barátaim, mi mindenre emlékezünk? A Város kihagyó kőszive együtt dobog velünk.
Kihagy a Város kőszíve, de meg nem áll soha, S ha minden kövét lerontaná a Végzet valaha, Az Időben épül újra föl, mert van hozzá joga.
Mert nem a kövei teszik, traverzei, falai, Ha százszor leromboltatik, megmarad annak, ami: Meg tudta örök életét a Haláltól váltani.
A Város megváltotta magát és meg tudott váltani engem: Ott úsznak minden bűneim a februári szennyben. Meglett a nagy Feloldozás, a földön, a jelenben.
S kihull szívemből a kárhozat, a magányos bélyegű bánat: A Város megváltotta magát és megváltott magának. Sebeiből felém ragyog a nem remélt bocsánat.
Kihúnyt már minden villany és dereng a ködben a hit: Tudom, valahogy, valahol majd beszámíttatik, Hogy itt éltem és egyszer sem akartam élni máshol, csak itt.
******
109 éve, ezen a napon született Vas István, kétszeres Kossuth-, háromszoros József Attila- és egyszeres Baumgarten-díjas költő, író, műfordító. Harmadik felesége, Szántó Piroska festő, grafikus író volt. A Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja.
Köszönöm Bajkálifóka, szép vasárnap estét kívánok!:-)
Simon István
Gyönyörű terhem
Emlékeim kutatom – semmi, vagyis minden… Most mit tegyek? Kezdem már magamat zsebelni, ahogy a villamosjegyek gyűrt garmadjából zavartan az érvényeset keresem, vagy a pénzem, mit megmutattam s már kötve hiszik el nekem.
Pedig megvolt! Belekötötte anyám – talán egy kiflire – reggel a zsebkendőcsücsökbe, de nem érdekelt semmi se, füttyentve jó magasra dobtam s föld nyelte el a szép garast; ne is kérjétek tőlem mostan – honnan tenném le újra azt?
Mondom, apáim földje nyelte el, amelyből vétettem én, s nem is bántam, mert illő helyre esett, hogy nemcsak az enyém; mi a szegényre mindig rávall, ha van neki egyszer, fizet: a nagylelkűek gesztusával odaadtam mindenkinek.
Keresem is azóta köztük reménnyel a kincsem, hitem, s olykor úgy érzem, széna közt tűt, de kazlastul is elviszem vállaimon oda, mihaszna kedvem amiről énekelt, s meg-megroggyanva is alatta önzetlen viszek szép tehert.
Gyönyörű terhem: sorsom, emlék és hitem – mintha földutak gödrein magányosan mennék – annyi nyomot csak fölmutat, mint a kihajló bokor ága a csüngő szénaszálakat, az örök gereblye fogába ami mindenhol fönnakad.
Ez itt te vagy. Ez én vagyok. Ezek itt fák és szép nagyok. Ez kismadár és ez is az s szerelmesek, de nem igaz. Ez itt egy út s ez itt még egy. Ez a híres meredély, hegy. Ez kisvirág és szirmait szél tépné, ha kinyílna itt.
Ez felhő s ez lehet bármi, sosem fogják kitalálni, ez itt csak pont, ez fura folt, ez talán kicsi kutya volt, ez szív, ez csók, ez ölelés, egymáshoz nagyon közel és ez hang, ez szó, ez szent beszéd és most gurulnak szerteszét!
Ez itt te vagy, ez mindig én és minden egy lap tetején, minden, ami áll vagy szalad, minden, amit akarsz, szabad s úgy lesz, hogyha mondogatod, én vagyok a gondolatod, én vagyok világod atyja - aki kiradírozhatja.
Szép napot, kellemes hétvégét kívánok Mindenkinek!:-)
Kormos István
Szeptember
Gyászol három hangyaboly, cincognak a tücskök, kék ködnek nézik az eget, zöld ködnek a füstöt.
Szaladnak a füvekhez, elszáll a fű délre, kukoricazászlón lobog üszök feketéje. Boglyaszállás felrepül, a fák messze úsznak, tücsökcirr ördögszekéren panaszol az útnak. Megadják mind magukat, sárgöröngyre ülnek, sírnak, rínak, s kis öklükkel gyöngykönnyet törülnek.
Megenyhült a lég, vídul a határ, S te ujra itt vagy, jó gólya-madár! Az ócska fészket megigazgatod, Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.
Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak Csalárd napsúgár és siró patak; Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet, Az élet fagyva van s megdermedett.
Ne járj a mezőn, temető van ott; Ne menj a tóba, vértől áradott; Toronytetőkön nézvén nyughelyet: Tüzes üszökbe léphetsz, ugy lehet.
Házamról jobb ha elhurcolkodol, De melyiken tudsz fészket rakni, hol Kétségbesést ne hallanál alól S nem félhetnél az ég villámitól?
Csak vissza, vissza! dél szigetje vár; Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár. Neked két hazát adott végzeted, Nekünk csak egy - volt! az is elveszett!
Repülj, repülj! és délen valahol A bujdosókkal ha találkozol: Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk, Mint oldott kéve, széthull nemzetünk ...!
Sokra sír, sokra vak börtön borul, Kik élünk: járunk búsan, szótlanul; Van aki felkél és sirván, megyen Uj hont keresni túl a tengeren.
A menyasszony meddőségért eped, Szüle nem zokog holt magzat felett, A vén lelke örömmel eltelik, Hogy nem kell élni már sok ideig.
Beszéld el, ah ...! hogy ... gyalázat reánk! Nem elég, hogy mint tölgy kivágatánk: A kidült fában őrlő szú lakik ... A honfi honfira vádaskodik. Testvér testvér, apát fiu elad ... Mégis, ne szóljon erről ajakad, Nehogy, ki távol sír e nemzeten, Megútálni is kénytelen legyen!
Sokféle a madár, s egyik ezt, másik azt Leginkább kedveli, Ezt ékes szólása, amazt pedig tarka Tolla kedvelteti. Kit én választottam, a dal-mesterséghez Nem ért az a madár. S egyszerű, mint magam... félig feketében, Félig fejérben jár.
Nekem valamennyi között legkedvesebb Madaram a gólya, Édes szülőföldem, a drága szép alföld Hűséges lakója. Tán ezért szeretem annyira, mert vele Együtt növekedtem; Még mikor bölcsőmben sírtam, ő már akkor Kerepölt fölöttem.
Vele töltöttem a gyermekesztendőket. Komoly fiú valék. Míg társim a hazatérő tehéncsordát Estenként kergeték: Én udvarunkon a nádkúp oldalánál Húztam meg magamat, S némán szemléltem a szárnyokat-próbáló Kis gólyafiakat.
És elgondolkodtam. Jól tudom, az gyakran Fordult meg fejembe': Miért hogy az ember nincs úgy, mint a madár, Szárnyakkal teremtve? Csak a messzeséget járhatni meg lábbal S nem a magasságot; Mit ér nekem, mit a messzeség? mikor én A magasba vágyok.
Fölfelé vágytam én. Ah, ugy irigyeltem Sorsáért a napot, A föld fejére ő tesz világosságból Szőtt arany kalapot. De fájt, hogy estenkén megszúrják... mert hiszen Foly keblébül a vér; Gondolám: hát így van? hát aki világít, Ilyen jutalmat nyér? - -
Kívánt időszak az ősz a gyermekeknek, Mint anya jön elé, Aki fiainak számára kosarát Gyümölccsel terhelé. Én ellenségeműl néztem az őszt, s szólék, Ha gyümölcsöt hozott: Tartsd meg ajándékod, ha kedves madaram, A gólyát elcsalod.
Szomorodott szívvel láttam gyülekezni, Midőn távozának; Miként most eltűnő ifjuságom után, Ugy néztem utánok, S milyen bús látvány volt a házak tetején A sok üres fészek, Szellő lehelt reám, sejtés halk szellője, Hogy jövőmbe nézek.
Mikor tél multával fehér hó-subáját A föld levetette, S virággal zsinórzott sötétzöld dolmányát Ölté föl helyette: Akkor az én lelkem is felöltözék új, Ünnepi ruhába, S gólya-várni néha elballagtam egész A szomszéd határba. -
Később, hogy a szikra lángra lobbant, ahogy Ifju lett a gyermek: Talpam alatt égett a föld, nekiesem, És paripán termek, S megeresztett kantárszárral vágtaték ki A puszták terére... Még a szél is ugyan nekigyürközött, hogy Lovamat elérje.
Szeretem a pusztát! ott érzem magamat Igazán szabadnak, Szemeim ott járnak, ahol nekik tetszik, Nem korlátoztatnak, Nem állnak körűlem mogorva sziklák, mint Fenyegető rémek, A csörgő patakot hányva-vetve, mintha Láncot csörgetnének.
És ne mondja senki, hogy a puszta nem szép! Vannak szépségei, De azokat, mint a szemérmes lyány arcát, Sürű fátyol fedi; Jó ismerősei, barátai előtt Leteszi fátyolát, S rajta vesz merően a megbűvölt szem, mert Tündérkisasszonyt lát.
Szeretem a pusztát! be-bekalandoztam Tüzes paripámon, S midőn már ott jártam, ahol fizetésért Sincs emberi lábnyom: Lovamról leszálltam, gyepre heveredtem. Egy futó pillanat A tóra mellettem, s benne kit látok meg? Gólya barátomat.
Oda is elkísért. Együtt ábrándoztunk A puszta legmélyén, Ő a víz fenekét, én a délibábot Hosszasan szemlélvén. Igy töltöttem vele gyermekségemet és Ifjuságom javát, Azért kedvelem, bár se' tolla nem ragyog, Se' szép hangot nem ád.
Mostan is kedvelem és úgy tekintem én A gólyamadarat, Mint egyetlen valót, mely egy átálmodott Szebb korból fönnmaradt. Megérkezésedet még mostan is minden Esztendőben várom, S kivánok szerencsés útat, ha távozol, Legrégibb barátom!
Szervusz Bajkálifóka, szép napot, kellemes hétvégét Neked!:-)
Tóth Árpád
Őszi kérdés
Jártál-e mostanában a csendes tarlón este, Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér, S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze, S róluk a szénaillat meghalni visszatér?
És fájt-e, amíg nézted a nyárfást révedezve, Hogy reszket agg fejük, az ezüstösfehér, S hogy édes életednek újra egy éve veszve, Mert viszi már szeptember, a nagy szénásszekér?
S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre, Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!
S eszméltél-e fel árván az éji hidegen, Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?
Először meghalnak mestereid azután meghalnak barátaid azután megcsalnak tanítványaid végül meghalsz te magad is – tiszta sor ez nincs mit gyászolni miatta. nem is gyászolok csak ténfergek egyedül. Önmagammal társalgok éjjelente de többnyire már előre tudom amit mondani készülök magamnak: Az emberiség? Elvont fogalom. S az emberek? Reménytelenek. Könyvek? Salakréteggel vonják be agyvelődet mint cigarettafüst a tüdőt. A csillagok? Megsemmisít a messzeségük. A földet még bebolyongom mert vándornak születtem földönfutónak s ha innen elmegyek: meggyászolom a tengereket felhőket és folyókat.
Szervusz Bajkálifóka, szép estét, kellemes hetet Neked!:-)
Igen, nagyon jó volt a nyár, de bízom benne, hogy az unokákat ezután is gyakran láthatom, mint ahogy most szombaton is!:-) A másfél éves picike imádni való, a nagyobb pedig szuper okoska!:-)
A sok-sok utazás emléke bizonyára örömmel tölt el, ha ritkábbak is a mostaniak.:)
Gárdonyi Géza
Szeptember
Elnémult a rigó. Az esteli csöndben az ősz bogár szomorú pri-pri dala szól már. A távoli szőlőkben panaszolja szüntelen: elmúlt, odavan a nyár, a meleg nyár!
így változik búsra az én hegedűm is: fejemre az ősz dere, az ősz dere száll. Gazdagon érik a szőlőm, telve a csűr is, De pri-pri: odavan a nyár, - a nyár...
Vettem az adást:)) Élvezd az életet, szép okai vannak az itteni hiányodnak.Nálunk is négy hetet töltöttek idehaza a gyerekek- közben pedig Krétán voltak 10 napig, az unokám még + 10 napot töltött Helsinkiben is.Jómagam már csak ritkán utazom...
Török József
A csendnek ára van
Szeretem a tömör csendet, a lélegzetnyi apró szösszenet egyhangú, monoton világát, szeretem a pislogó lámpát, vagy a vergődő gyertyafényt, a halk szívdobbanást, az ölembe hanyatló regényt, a semmibe révedő ködös tekintetet...
...az ámokfutó bolond világ kinti csörtetése sajogva tompúl a szürke házfalon, a múlt lezárult szánalom, a jövő vajúdó fájdalom, de nem érdekel...most, csak a csendek bogarásznak bennem, pislog a láng, ahogy megrebben, borostás állam a szédülés égszínkék vizébe csobban, nehéz szempillám az álmok fövényére koppan, s végtelen nyugalmat áraszt a csend...
de nem nyughatok, mert odakinn állig fegyverben, irígyen figyel a Rend.
Weöres Sándor
