antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Tegnap múlt 152 éve, hogy Sárospatakon elhunyt Erdélyi János, ügyvéd, költő, az MTA rendes tagja, a Kisfaludy Társaság titkára.
Erdélyi János
BÚCSÚ GÖMÖRTÜL
Fájátul a levél, Gömörtül én Búcsúzom a halvány ősz kezdetén. Vendég valék, úgy jöttem, úgy megyek; Akarja ég, hogy én boldog legyek. Óh, ott nekem nincs hű testvér, anya, Ki búcsúzásomban megáldana. Nincs gyermekévi emlék, szent kötél, Elszakadó csak sírok szélinél. Nincsen halottam földében, ki rám Számolna: éjeit virasztanám. Nincs szerelem, hogy visszanézzek én, Egy pár könyűre a hű lány szemén.. Nincs semmim és elhagynom oly nehéz. S midőn szemembül a távolba vész, Vigasztalásom az, ha képzelem, Hogy ott barátság, nyájas érzelem S erény után törekvő nemzedék Között szivem föl-fölszenteltetek, örökre bár tudnám megáldani, Hogy nagy hirét fogjam csak hallani!
(Harkács, 1838)
Krasznahorka vára
Gömör és Kis-Hont vármegye közigazgatási egység volt a Magyar Királyság területén 1802-től, amikor Gömör vármegye egyesült a Kis-Honti kerülettel.
Lehet, hogy hó nélkül telik el az idei tél? Jövő hétre kora tavaszt jósolnak...
Gábor Andor
Esik a hó
Nagy a lelked ünnepszomja, mely homályát fénybe vonja. Intést kaptál, szólt a naptár, világ készül karácsonyra, Lágyulásra, enyhülésre, játszódásra, kisdedekkel, Szép családi máriásra, dominóra, ekmek-stekkel. Mindenféle szépre, jóra, érzelmesre, meghatóra, Minden múltat elfeledve, ünneplőre kong az óra, S embert isten megsegíti; ő is készül, látható: Hull a hó, hull a hó, hull a... hull a... hull a hó.
Ablakokon jégvirág van, művészkedő hideg csípte, Domb lejtőjén hóból dunna, faágakon hóból csipke. Képzelhetsz-e ennél szebbet, szemnek, szívnek ékesebbet? Ékesebbet? édesebbet? ennél békességesebbet? Homlok veszti régi ráncát, arc veszíti rút redőjét: Ember nézi isten úrnak finom fehér lepedőjét: Élni ilyen környezetben, ó milyen szép, ó be jó! Hull a hó, hull a hó, hull a... hull a... hull a hó!
Legjobbján e világoknak most van minden a legjobban, Balgaság itt attól félni, hogy valami lángra lobban... Hunyt tüzeknek üszke, piszka... súlyos szemfedő takarja; Fehér legyen a karácsony, fehér isten úgy akarja. Békességet, boldogságot küld az Ég az embereknek, Felnőtteknek Corned-beefet, kondenz tejet kisgyereknek. Hogyne volna rendben minden: ne is legyen róla szó: Hull a hó, hull a hó, hull a. ..hull a. ..hull a hó!
Hull a hó... s a kályha lapján sisteregve sűl az alma... Még kiáll a hó alól a négy esztendő holttest-halma... Lágy meleg... sült-alma illat... bölcs nyugalmú drága fészek. Csonthegyekre épített ház ablakából szertenézek... Nincs puhább e látomásnál: hull a hó és hull a szépség, Benne gázol ronda népség, rajt sem egyensúly, sem épség, Mint karója koplalásnak; rokkant ez, s az rokkanó... Hull a hó, hull a hó, hull a... hull a... hull a hó!
Hulla, hulla, hulla-halmaz, vörös vérek csordulása, Éhes szemek dülledése, üres gyomrok kordulása, Rikoltása hangos kincsnek, hallgatása néma nincsnek, Koldus jajnál messzibb halló kaffanása úri pincsnek. Lelki furkó, testi ostor, báró Krisztus, gróf Apostol. Leszakad a mennyek boltja, hűvös íve hév napostól. Nem is robban, csak leroppan, olyan rozzant s rothadó... Hull a hó, hull a hó, hull a... hull a... hull a hó! Hulla, hulla, hulla, hulla, hulla, hulla, hulla... hó!
Gábor Andor ezt a verset 1920-ban, a fehérterror tombolása idején nem a széplelkeknek írta...
*******
Gábor Andor, születési nevén Greiner Andor 136 éve, január 20-án született Rinyaújnépen (Újnéppusztán) és 67 éve, Budapesten hunyt el január 21-én, regényíró, költő, humorista, publicista, dalszövegíró.
Árnyak közt árny vagyok, ki egyszer már ivott a Vízből, mit ád a föld, de nem csitult a szomja, S az élők álmait zavarva, visszatér Az út rögeire, s élő vizet remél.
Mint első, tört hajó az óceán öléből, Mint áldozóedény a kurgánsíri éjből, A lépcső legmagasb fokára úgy jutok, Hol élő árnyad áll, s árnyamra várni fog.
S ha ez csak ámítás, mesebeszéd, hazugság, S ha már nem emberarc, de gipszálarc mered ránk Némán a föld alól, és kövekből rakott Szempárja könnytelen, s tekintete halott?…
190 éve, ezen a napon hunyt el Budapesten Virág Benedek, költő, tanár, műfordító, pálos szerzetes, később világi pap.
Virág Benedek
MESÉK PHAEDRUSKÉNT
IV
TYÚK ÉS GYÖNGY
Egy tyúkfi nagy fényességű gyöngyöt talált, Mellyet sokáig ide s meg oda hányt és vetett. Az anyja látta, mint vesződik fia, s reá Kiáltott: hagyd oda; jobb biz egy tökmag neked.
Aranyglóriával koronázza szemeinket a Nap. Kóstolgat, mint úszni tanulót a hullámok. Ismerősek vagyunk valahonnan. Szemgödreinkben még hó van, hideg és hallgatás. Agyunkban a gondolatot vigyázzba merevítette a fagy. S hajnalonként még becsenget idegeinkbe a zárt szájú félelem. Hosszú volt a tél s kegyetlen kék sebeket hagyott. Szemünkben a kétkedés fekete varjai hunyorognak. Borzong a testünk de nincs még hitele a napnak.
A szoba csupa árny. Valami téveteg hang susog édesen és búsan: két gyerek. Elbillen homlokuk, lehúzza még az álom, leng és remeg fehér nagy függönyük az ágyon. Kinn közel jönnek a didergő madarak, a szárnyuk zsibbadoz a szürke ég alatt. S nyúlós ködök között az újév újra jő, itt vonszolja már havas köntöse mély redőit, könnyek közt mosolyog s dalolva didereg...
2.
S a lengő függönyök mögött a két gyerek úgy suttog, mint setét éjen, homályba veszve. Fülel tűnődve, mint valami messzi neszre, s rezzen, ha halk, arany hangján a reggeli csengő fém-dallamát meg újra kiveri, elpengeti a csöpp üveggömb üde gombján. A szoba jéghideg. A földre vetve, lomhán egynéhány gyászruha hever az ágy körül, az ordas téli szél a küszöbön pöröl, befú s a kis szobán mogorván huhorászik. Érezni mindenen, hogy valami hiányzik... E csöppségekre itt nem süt le hát soha anyjuk boldog szeme, frissítő mosolya? A kandalló előtt guggolva elfeledte a kotrott hamuból a lángot szítni este? Dunnát meg takarót dombozni fölibük? S hogy félénk búcsúval ellibbent közülük, nem gondolt idején a virradati fagyra, s a téli szél előtt az ajtót nyitva hagyta?... - Az anya-álom a szőnyegek langyosa, szelíd fészek, amely a pelyhektől puha, s hol mint a kismadár, mely gubbad fenn az ágon, álmodnak a kicsik: hószínű, édes álom! De ez a fészek itt pelyhetlen és rideg, fázik a két kicsi, álmatlanul remeg; a fészket téli szél keserű fagya járja...
3.
A szíved érti már: két kis anyátlan árva. Anyátlan otthon ez! - s az apa messze jár!... Sorsuk csak egy öreg cseléd vigyázza már. Magukba vannak ők, a kis ház télbe fagyva... Árvák s négyévesek. És íme a kis agyba egy emlék mosolya lassankint földereng. Mint ha ki olvasót morzsolva elmereng: be szép is volt, ha jött az újévi ajándék! Megálmodta ki-ki előre a magáét. Az álom furcsa volt: pazar játékszerek, aranyos bonbonok, villogó ékszerek, egy zsongó garmada, mely zengő táncra gyúlva, függöny mögé lapul, majd szembetűnik újra. Fölserkent boldogan reggel a kis család, dörgölte a szemét, méz lepte ajakát, totyogtak kócosan és borzasan az aprók, kis szemük ünnepi, sugaras fényű nap volt, a padlón tipegett a pucér, pici talp, anyáék ajtaján kopogás, gyenge, halk; beléptek - ah!-ok, ó!-k röpültek a kis ingben, hullt a csók, s ami jó, meg volt engedve minden!
4.
Be szép is volt! Azok az ismerős szavak!... - Be mások lettek itt a hajdani falak! A kandalló tüze már pattogott vidáman, a lámpa ragyogott az ódon, szép szobában; a rácson a piros láng lobbant fényesen s a lakkos bútoron cicázott kényesen. A szekrényük, a nagy, az sem volt kulcsra zárva! Rá-rászaladt szemük barnálló ajtajára: be furcsa, nyitva van! Szaporán libegett e fa-tok titkain a kandi képzelet, fölrémlett valami távoli nesz a tátott zár torkán, tétova és boldog sugdosások... - Anyáék hajdani szobája most kopár! Küszöbére a láng piros fényt nem dobál, nincs már se tűz, se kulcs, és nincsenek szülék se, nincs ünnepnapi csók, édes meglepetés se. Szomorú lesz nekik örökre ez a nap! S miközben keserű könnyeik hullanak kék szemükből, szelíd ajkaik ezt susogják tűnődve: "Hát anyus mikor jön vissza hozzánk?"
5.
Az alvó kicsiket bús álom nyomja már. Rossz álmában talán mindkettő sírdogál, oly duzzadt a szemük, sóhajuk félve reszket: érzékeny a szívük az ilyen picinyeknek! A bölcsők angyala megtörli szemüket, sző szép ábrándokat rossz álmaik helyett, s a félig felnyíló, mosolygó pici szájon valami gügyögést indít a boldog álom. Álmukban, gömbölyű karjuk fejök alatt, emelik homlokuk - lágy álom-mozdulat; és tétova szemük csak lassacskán pihen meg, azt hiszik, rózsaszín mennyországban pihennek. Rőt rács mögött a láng lobogja víg dalát; kéklik a tiszta menny az ablakokon át; a világ ébredez s megittasul a fénytől, a félig meztelen föld boldogan remél föl, megborzong kéjesen, míg csókolja a nap, fűtik a vén szobát a langyos sugarak, a padlón nem hever a bús ruhácska szerte, elült a szél, amely a küszöböt seperte. Egy tündérlány suhant keresztül a szobán! - Oly víg a két gyerek, még rikkant is... De lám, a széles szőnyegen, anyuska ágya áll itt, rózsálló fény alatt valami felcsillámlik, ezüst medáljonok, fehér és fekete, a gyöngyház és agát villó tekintete, fekete csöpp keret, üvegből halovány lap, s aranyba vésve egy, csak egy szó: "Anyukának!"
Uram, ha hideg van a pusztán, ha elhallgattak a nyomott tanyákon az angeluszok a természet virága hulltán, zúdítsd alá a messzi nagy égből kedves hollóidat.
Zordon hangú hadnép, te furcsa, a metsző szél fészkedbe vág! Sárga folyók partjain át s vén kálváriák szegte útra, árkok felett, lukak felett szóródjatok, verődjetek!
Télen a frank mezők során, hol a friss halottak alszanak,[6] szálljatok százszám, rajta csak, hogy ne feledkezzék a vándor! Legyetek a nagy feladat zengői, gyászos madarak!
De égi szentek, éjszakából derengő tölgyek árbocán: legyen övék a csalogány, kiket az erdőmélyre láncol, fű közt, honnét nincs menedék, a jövőtelen vereség!
Tegnap Artúr napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Keleti Arthur
Úgy tűnik, mintha régi levelekben
Úgy tűnik, mintha régi levelekben olvastam volna már az életem, nem történik már semmi új velem, világot gyujtok ujból minden este s úgy búsulok a sárga lámpalángba, mint egy codexíró, kámzsás bús barát, ki titkolt szerelmét s elgyötört szivét piros betűk szűk pitvarába zárta...
Oly szépen indult minden, drága testvér, Emlékszel a kis Vincentre, aki Az Isten egész kertjét le akarta Festeni. Olyan égő színeket És fényeket látott, hogy Tizián Elbújhatott volna mellette. Mint Ádám, aki először látta meg E csodás festményét az Ismeretlen Nagy Alkotónak, úgy bámultam én E szép világot. Egy kicsit bolondnak Tartottak ezért ők, a többi ember, Akik bizony a nekik célszerű Dolgok után törtetnek és reám Azt mondották: Jobb volna valami Okos dologba fogni. No, de engem Elhibázott az Ismeretlen Mester És most egy kertben, amelyet talán A paradicsom ellentéteként Teremtett, bűnhődöm nagy vétkemért, Mert egyszerűen gazdagítni vágytam A világot és embert s úgy szerettem Az életet, ahogy a gyermekek. Mindig is nagy gyermek maradtam én, Testvér, hiszen tudod, mert te szerettél S értettél engemet, elnézted azt, Hogy boldoggá akartam tenni itt Mindenkit, aki él, míg tönkrementem. A legcsodálatosabb fényeket Akartam festeni és elborult Egész világom. No de én hiszem, Hogy valahol egyszer majd az leszek, Aki akartam lenni. Egyelőre Elszenvedem az életet. Csak azt mind Sajnálom, amit megfesthettem volna: A képeket. Egy egész végtelent!
Ha Vince napján olvadt a hó, illetve szép, napos volt az időjárás, akkor jó bortermést reméltek, rossz idő esetén viszont gyenge szüretet jósoltak. A szőlőtermesztő falvakban sok helyen volt szokásban az úgynevezett „vincézés”, amelynek során a szőlőskert szélét szentelt borral vagy szenteltvízzel öntözték meg. Ezen a napon a gazdának sok bort kellett innia, hogy bő legyen a termés. A nap szokásai közé tartozott még a jelképes szőlőmetszés, amikor a szőlőindákról úgynevezett vincevesszőt vágtak. A levágott vincevesszőt a szobában vízbe állították, és hajtásaiból jósoltak az új termésre vonatkozóan. A jelképes cselekedet szokása Dél-Európából ered, ahol ilyenkor van a valódi szőlőmetszés
******
Felénk ma kisütött a napocska, Vince kitett magáért, elűzte a ködös, párás időt!:))
George Gordon Noel Byron, Lord of Newstead (1788 – 1824) költő.
————
George Byron
Harminchatodik születésnapomon
Állj meg, szívem, betelt ím az idő.
Ha mást már nem dobogtatsz, mért dobognál?
De nem! Bár nincs szív, érted hevülő,
te csak lobogjál!
Nagy lombhullásban állnak napjaim.
A szerelem virága és gyümölcse
elhullt; csak férge, üszke, csak a kín:
az maradt őszre!
Magányos, messze tüzhányó sziget
a láng már, keblem lankadatlan lángja;
nem fáklyát gyújt, nem diadal-jelet: -
halotti máglya.
A féltés, féltékenység, a remény,
a fájdalom gondját, emésztő gondom:
a szerelmet nem oszthatom meg én,
csak láncát hordom.
De itt, de most, de bántani tovább
ilyen eszmék már lelkemet ne bírják,
hol babér fedi a hős homlokát
s borítja sirját.
Kard, lobogó és körül, lelkesen,
tábor övez, dicsőség, Görögország.
Nem volt szabadabb a spártai sem,
ha pajzson hordták.
Ébredj - (ne Hellász, ő már ébren él!) -
ébredj lelkem! Idézd, hány hősi lélek
során csörgött át eredbe a vér.
Hozzájuk térj meg!
Gyürd le a föl-fölgerjedő hevet,
hisz férfi voltál s az is keserű harc!
Vedd egykedvün, ha borul, ha nevet
a gyönyörű arc.
Ha bánod ifjuságod, mért is élj?
A szép halál hazája - várva máris -
előtted áll. Előre. Sose félj,
egy a halál is.
Keress - lel itt az is, ki nem keres -
katonasírnak való gödröt, dombot.
Igy lesz a legjobb. Nézz hát, légy szemes
és tedd a dolgod.
Fordította: Illyés Gyula
(Talán furcsa, hogy Byron még abban az évben maghalt, sosem töltötte be a 37. életévét, de ez a vers pont olyan, amilyen az élete volt. Hajszolta a szerelmet, karról, karra, ölről ölre járt, és bár nem hiszem, hogy ezt valaha is megbánta – ezek a sorok visszaadják azt a rémisztő csöndet, ami a magányából fakadt. Ahogy azt a harcot, küzdelmet is, ami az élet feltétele.)
31 éve, ezen a napon hunyt el Budapesten Weöres Sándor, költő, író.
Weöres Sándor
111 vers
MOTTO
Egy képíró, Durerus, mondta ezt barátjának: -- Midőn valamely képet írok, egy előbe igen gyönyörködöm benne, azután, hogy jobban megnézelem, ugyan szégyenlem is. `Albrecht Dürer` szavai `Bornemisza Péter` könyvében.
Ablak négyszögében `csillag` alvad fekete égen egy percet megformál a tompa fény sötéten áradnak a fák lombban messzi tenger énekel a szél függönybe döfi homlokát zárt perceden kívül csillagod elragad a kerten tajtékozva átfolyik a végtelen de a szobában összegyűlt a tér sarkokban elmerül karszék piros hajlásain átlátszón szétterül mosdókancsó indázó kék nyakán egyhelyben fölrepül gyűrűd az asztalon gyertya mit nem lehet eloltani a szigetet paskolja éj tárgyak hullámverését süket héjukban hallani ablakkeretben alvadón mélybe csügg a szomorúság te mennyek ábrás könyve a teljes fényű ősi létben érintésre becsukódtál de szemem tovább fut a fedélen ahogy e csillag vándorol sok év előtti sugarában pillantás parttalan űrében
38 éve, ezen a napon hunyt el Bukaresten Majtényi Erik, romániai magyar író, költő, műfordító és újságíró, a romániai magyar irodalmi élet jeles személyisége.
Majtényi Erik
9X9 = 82
Kilencszer kilenc az nyolcvankettő. Első látásra talán meghökkentő, mintha azt mondanám: kendermagot evett a kandúr… - vagy még cifrábban: kandúrmagot evett a kender… No nem, eszemben sincsen! Az sem, hogy kijelentsem, miszerint ötször öt az semmi, hogy nem érdemes érte lelkesedni - én a közismert négyzethez csak egyet tettem hozzá, s az öreg egyszeregy fület sértőn ropogni kezdett, és összedőlt, mint tavaszi zápor idején kezdő turista fölött a kontármód felütött sátor.
Nagypapa képét csak egy hüvelykkel toltam el, s mint hibás, megcsúszott színnyomás, nagypapa most felesleges fülekkel ékeskedik hálószobád falán.
Kabátomat a szögre akasztottam, de benne maradtam a kabátomban, kesztyűmben feledtem a kezemet, kalapomban a fejemet, ezért a nagypapa fülét te fogod helyre tenni, s egyedül kell megfejtened: kilencszer kilenc voltaképp mennyi.
Mellé is foghatsz, én is melléfogtam. Példának okáért kertész koromban. Kitermeltem egy almafát: törzse volt édes, gyümölcse kérges - micsoda marhaság! Csípős szatírát irt rólam tüstént valamely füvész-kritikusom, s bukfencet hányt a csúfondáros napfény pázsittá kigöngyölt gondomon.
Pedig a rendet meg kell hogy teremtsem, ha almafa: almát teremjen.
De ki teszi majd helyre a nagyapa fülét?
Értem, hogy szükségetek van az egyszeregyre, de ne hívjátok még a szerelőt, hogy rendbe szedje egy régi számtanirka hátsó fedőlapja szerint, mert mire ismét hozzászoktok, én összezavarom megint.
És ha mutattok valakit: a fronton volt, fél karját gránát tépte fel, én is mutatok valakit: itthon maradt és három ép fél karja van.
Bizony, plakát-költészet ez. Valahol fele úton révedez a gúnyrajz és lelkifröccs között.
De hagyjuk most a költészet ügyét! Végül is ki teszi helyére a nagypapa fülét?
Mert aki vigyorogni akar rajta, elintézhetem, hogy az ajka neki is félrecsússzék, mint hibás, selejtes színnyomás.
Lesz, aki úgy veszi, hogy csak játék, de egyebet biz'isten, mit csinálnék? Játék a világ, a számtan esendő, s kilencszer kilenc az nyolcvankettő. Az egyszeregy kis játékmozdony, és az ember ne csak osszon, szorozzon, de szedje szét rugóját, kerekét, s rakja össze jobban, mint volt elébb.
A világot csak egyetlenegyszer csúsztatom el - csak egy hüvelykkel, hogy elváljon a zöldtől a kék, tőlem talán a keserűség, tőletek pedig az a konok, az a kegyetlen, megátalkodott…
121 éve, ezen a napon született Budapesten Sárközi György, költő, prózaíró, folyóirat-szerkesztő, műfordító, magántisztviselő.
Sárközi György
Esőcseppek
Eljön a nap, hogy többet nem leszek, a könyvespolcon kis kötet leszek. Mi életem volt: öröm, szenvedés, sötét sorok örök csendjébe vész. * Néhanapján egy kéz értem kinyúl, s zörgő lapjaimon váratlanul fölsüt egy szó, mint másvilági hold, s új életet kezd, ki fölém hajolt. * Gomolygó századok fojtó ködöt lehellnek szét a holt sorok fölött: tartsátok lapjaim a fény felé és lássátok meg rejtett vízjelét! * Holtan is élek, míg irgalma tart a papirosnak s míg a fölkavart korok örvénye majdan elnyeli min szólt a dal, az ősi nyelvet is. * Mint lehellet a hideg ablakon, úgy sorvad el emlékem egy napon s mint a porszem, mely sivatagba hull, az időbe veszek nyomtalanul.
232 éve, ezen a napon született Londonban (Egyesült Királyság) Lord George Noel Gordon Byron angol költő.
Gordon Byron
AZ ÓCEÁN
RÉSZLET A CHILDE HAROLD IV. ÉNEKÉBŐL
Gyönyörű az uttalan rengeteg, ujjong lelkem a parton egyedül; egy társaság van, hol nem szenvedek: a mély tenger, hol az ár hegedűl. Megvetlek, ember! Természet, te hű, meghitt barátom, benned rejtezem: fogadj be hát Mindenség, lelkemen a mondhatatlan űl, kiáltó rejtelem.
Gördülj sötétkék Tenger, hömpölyögj! Tízezer flotta siklik balgatag fölötted; ember dúl a föld fölött, de itt megtorpan: roncs hajódarab víz-pusztaságod műve, nem marad árnyéka sem dühének, teste még esőcseppként villan - egy pillanat - s mély kebledbe zuhan, mint bugyborék, sír, koporsó, harang, emlék mind - puszta lég.
Nincs lépte ösvényeden, réteid nem hullnak zsákmányként kezébe. Állj! s leráztad már... Rút dühe mérgeit a földbe robbantja, s te mint király, feldobod s a felhőket sepri már: borzongatja játékos permeted és isteneihez üvölt, sivár reménye ott pislog a part felett, lesújtod hát ismét a földre, mint ebet.
Kővárosok bástyáit menny köve gyanánt sujtó néprázó fegyverek, császárok tornyainak pőrölye, roppant bordáju tölgy-szörnyetegek, - sár-alkotójuk igy szól gyermeteg: "Én a tenger Lordja és béke Ura..." - ez mind csak játékod s mint hó pereg pezsgő hullámod olvasztóiba mind az Armada gőg s Trafalgar bosszuja.
Partjaid: tünt birodalmak, Te nem! Asszir, görög, római, pún: mi most? Szabadok voltak s nyögtek végtelen vizedtől és még sok más zsarnok ott. Partjaik szolgák, rablók rabja; sok ország bukott velük: te nem, örök! Csak vad vizek játéka változott, a perc lehull kék homlokod fölött, vized, mint az Első Napon, ugy hömpölyög.
Dicső tükör, hol a Mindenható villámlik a viharban; szűntelen, - dereng, borong bár, szél leng, vágtató orkán, jégsarkon s vak fojtó delen - határtalan, fenséges, végtelen, örökélet képmása, trónusa a Láthatatlannak, bár szörny terem mélységed iszapjából; Föld Ura s magános új utak szörnyű kolosszusa!
Ma van a magyar kultúra napja annak emlékére, hogy 1823-ban ezen a napon írta meg Kölcsey Ferenc a Himnuszt.
A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük meg január 22-én, annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1923-ban ezen a napon tisztázta le egy nagyobb kéziratcsomag részeként és jelölte meg dátummal Csekén a Himnusz kéziratát.
Az évfordulóval kapcsolatos megemlékezések alkalmat adnak arra, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk évezredes hagyományainknak, gyökereinknek, nemzeti tudatunk erősítésének, felmutassuk és továbbadjuk a múltunkat idéző tárgyi és szellemi értékeinket.
A nap megrendezésének ötlete Fasang Árpád zongoraművészhez köthető, aki 1985-ben vetette ezt fel. Végül a nap tényleges megünneplésére a Hazafias Népfront Országos Tanácsa 1988. december végi ülésén tett felhívást és 1989 januárjában ők szervezték meg az első évfordulós rendezvénysorozatot és azóta rendre évente ünneplik meg ezt a napot.
Ha együtt voltunk, minden egyes óra Ünnep volt, istenültünk összeforrva, S nem létezett a földön más. Merész S madártoll-könnyű voltál, szédülés Fogott el, hogyha néztem, hogy robogsz a Lépcsőn, fokokat átszökellve, és Vezetsz a kertbe, titkos birtokodra, Hová mint tükrön túli tájba lépsz.
Ha alkonyult, kegyelmesen kitártad A kettős szárnyú szép oltárkaput, S az éjszakában meztelen sugárzott Szentséged, és lassan reám borult, S ha felébredtem: "Légy ezerszer áldott!" - Súgtam, bár vakmerőség volt az álmod Áldásommal zavarni: kozmoszod Pihent, s az asztalról az orgonákat Vonzotta, kéklő árnyuk rád hajolt, S meleg karodra, szemhéjadra bágyadt Derengés kékje és nyugalma hullt.
S egy kristálygömbben csillogott a tenger, Hegység magaslott, lüktetett a fény Szilaj folyón, s a kristályt tenyeredben Te tartottad, a trónon alva, csendben, És - istenem! - enyém voltál, enyém. Felébredtél, s a hétköznapi szónak, Ahogy kimondtad, új fényt adva, már A nyelvet is varázskörödbe vontad, A mondatok felzengtek és lobogtak, S az a szó: te, azt jelentette: cár. Mindent megmásított kezed varázsa, A tárgyakat - a kancsót, tálat is, Úgy állt közöttünk, mint posztján a strázsa, A rezzenetlen, érchomályú víz.
Nem kérdeztük az ösvényt, merre visz. Mint szirmait, a nagyvilág kitárta A városok csodás virágait. A gyógyfüvek lábunk elé hevertek, S minden madár fölöttünk szállt, s követtek A folyóban cikázó halrajok, Előttünk még a mennybolt is kitárult.
A sors már őrültként loholt utánunk, S kezében borotvát szorongatott.
figyelj rám, amikor hallgatok, amikor a szavak hallgatnak, mint anyaméhben a magzat. A csendben nincs hangalakja a zajnak, de csend sosincs, csak hallhatalan zajgás, szavak gömbölyödnek, és készülődnek a születésre, hiszen világra kell jönniük szabályosan és rendeltetésszerűen.
A szavak élnek, lélegzenek, hímszavak és nőszavak, egymást kereső és kioltó szópárocskák, ki egymás felé tapogató szókacsok vagy már-már alaktalan szópárlatok, a rezgés, a mozgás muzsikája. A valóság szóvá keményített csontozata, a kimondás gyötrelme és beteljesülése.
Amikor a szavak hallgatnak, amikor a mondható mondhatatlan, amikor ajkam zárt, feszes vonal, akkor figyelj rám, baj van.
Szent Ágnes 291 kürül született Rómában, szűz és vértanú, a katolikus egyházak szentje. Tisztelete elterjedt az anglikán és a keleti ortodoxiában, valamint az amerikai evangélikus egyházban is. Egyike annak a hét nőnek, akik szerepelnek a szent szüzek sorában a római misekánonban.Ő a szüzesség, a kertészek, a leányok, a jegyespárok, a nemi erőszak áldozatainak és a szüzeknek a védőszentje.
