antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Ó, virrasztások évszaka! Vastagon fog a tinta, zordul. A rozsdalevü éjszaka már hatkor a kertekre csordul: Reves fák nyirka folydogál s te arra gondolsz: mennyi éved van hátra még? Jaj meg-megáll a láb, mert fél, hogy sírba téved. ...Mondd, kissé mártottál-e már hófehér cukrot barna lébe, egy feketekávés pohár keserű, nyirkos éjjelébe? S figyelted-e: a sűrü lé mily biztosan, mily sunyi-resten szivárog, kúszik fölfelé a kristálytiszta kockatestben? Így szivódik az éjszaka beléd is, fölfelé eredve, az éjszaka, a sír szaga minden rostodba és eredbe, mígnem egy lucskos, barna esten az olvadásig itat át, hogy édesítsd valamely isten sötét keserű italát.
Ingeden a csipke tejfogait ahogy becézi kisujjad, ahogy sastollal a mosolyt orrod alá idézed mesébeillőn, ahogy mérkőzöl dömhec erőkkel, ahogy állva a világ siratófalán még a kőbabát is dajkálgatod, így írlak versbe, maradj te remek, a mulandóság kezére csapok, ne tapogasson téged, - se halál se nyű majd ne nyerjen bocsánatot.
" És megoltalmazom e várost, hogy megtartsam azt,én érettem és Dávidért, az én szolgámért. És azon az éjszakán kijött az Úr angyala, és levágott az Assíriabeli táborban száznyolcvanötezret, és mikor jó reggel felkeltek, imé mindenütt holtak hevertek." Királyok II.34,35.
When you need me call my name 'Cause without you my life just wouldn't be the same If you want me come sunny skies or rain When you need me just call my name
If you miss me, I'll be there To brush the sunlight from your hair I'll be there to guide you when trouble walks beside you If you need me I'll be there And when this dirty world has been cold to you I got two strong arms waiting to hold you And when those mean days come along We'll stand together and we'll take them on So if you need me just call my name
Könnyű annak, kinek te vagy az élet, kinek reggelihez te vagy a cukor. Te fűszerezed csókkal az ebédet: kinek vacsora után te vagy a bor. Jó a társnak, kinek te vagy a társa: a magányosság ne tudd meg, mily nehéz. Boldog az, aki jó simogatásra öledbe hajthatja le fáradt fejét. Könnyű annak, kinek te vagy a párja: átvilágítod a hétköznapokat. Veled a szív mindenkor megtalálja a boldogsághoz szükséges dolgokat. - Könnyű annak... De ne tudd meg, mily nehéz, keserű nekem, ha nem te vagy a méz.
Mit mondanak róla, kik azt hiszik, hogy csak odébbállt, s most egy új csapszékben, új barátokkal zöld tengert iszik, a sárga ég kotyog a kabátzsebében?
Mit mondanak, kik szerették, a nők, kik úgy dajkálták, édes gyermeküknek fogadták volna, talált egy szeretőt, kivel a világ végéig feküdhet?
S mit mond a kés? A vasszög, honnan leszedték? A vérrel írt vers? A szederjes arcú esték? Mesebeszéd csak? Nem igaz mégsem?
S a falu mit szól? Hümmög, visszajön, csak álldogál még előbb odakünn, rendbeszedi magát a sötétben?
ó mennyi jellem mennyi érces égáldjon míg szívemben új és újabb utcákon visszakeringő nyár havában járva épphogy-eltűnt múlt időnket rójuk még lábunk álmom sátorában együtt lép míg pihetollát hullatja a nyárfa - vajon saját szívem mikor gyullad rám hogy szép antik pózainkon túladván mint bogár kínlódik hátára hullva vagy mint suta sánta jérce féllábon idétlen rángódva kelljen ugrálnom hogy kapálózni megtanuljak újra s hogy mint árva Hanswurst ki már félig sír mázolódjék pofámon a föstött pír szívtépő dallam kéljen trombitámban egy hős bohóc a fénykörben vergődjem s itt ez arctalan fejeknek elbőgjem hogy csak te vagy még mindig minden vágyam s így vetkőzvén új Tatjána pőrére szép csivózsebólje-korszak bőrébe egész valómmal visszabújjak én is: álarcosbálozgatunk itt nem félünk hogy szép antik jelmezünkben benn égünk ha a szívünktől lángra kapna mégis
Ha van közöttünk egy kis rész érintetlen, műveletlen, egy kis rézsű, mint valami rét és út között a mezsgye, ha maradt köztünk valami kis porlepte distancia, nem sok, csak annyi, amennyi; ha engem te mégannyira, s ha téged mégoly hévvel én, akkor is, holmi lapnyi rés kell, hogy legyen minden s minden között, egy kopásnyi hiba! - az majd örökre elenyész, egyik a másikhoz tapad, rád ragad emlékezetem, amikor föladom magam.
Én jól viselem a hideget, a havat annál inkább, de hagyjátok már ezt a bocsizást, nem hiba, ha valaki nem szereti, mindenkinek más a hőháztartása. :)
Lázár Ervin: A Mitugrálsz Hideg
Egy szép augusztusi napon nyitva maradt a Szaratov ajtaja. - Aha! -Mormogta odabent a hideg. - Most itt az alkalom. Féloldalasan kislisszant a résen. Megállt a konyha közepén és rettentő szemmel körbenézett. - Majd most én megmutatom nektek! Szisszente vészjóslóan. Kihúzta magát, behajlított karját vállmagasságba emelte, fitogtatta az izmait. Olyan izmai voltak, mint egy kafferbivalynak. A mozsár, a konyhaszekrény, a fületlen bögre, az ép fülű bögre, a kávédaráló, a háromlábú hokedli, a körömreszelő, a húsvágó bárd, a merőkanál, a bojtos butykos, a tejes köcsög, a piros fedő, a kék fedő, az alumíniumfedő, a burátlan lámpa, a konyhaasztal, és a kettőbe vágott paradicsom hökkenten nézett rá. A hideg, tánclépésben végiglejtett a konyhán, majd ökölvívó állásba helyezkedett. Vészjósló hangon kérdezte: - Melyikőtökkel kezdjem? Körülnézett és közben azt mondta: - Brrr! A konyhában mindenki behúzta a nyakát és azt gondolta: - Jaj! Nehogy rajtam kezdje! Csak a körömreszelőnek jutott eszébe: - Mit akar ez kezdeni? - A hideg meg azt mondta újra: - Brrr! De egy kövér verejtékcsepp megjelent a homlokán. Bal karján elernyesztette az izmokat, a homlokához nyúlt, elkente rajta a verejtékcseppet. Közben a bal lába is megroggyant. - Majd én most… - Kezdte volna újra, de csak szánalmas suttogásra telt és megroggyant a másik lába is. Óh jaj- Mondta a hideg és már patakokban ömlött róla a víz. Reszketett, de azért még egyszer próbálkozott: - Most megmutatom nektek!- Nyöszörögte és elcsúszott. Minden ízében reszketve feküdt a konyha kövén. - Segítség!- Mondta. - Segítsetek! Gyorsan odafutott hozzá a mozsár, a konyhaszekrény, a fületlen bögre, az ép fülű bögre, a kávédaráló, a három lábú hokedli, a körömreszelő, a húsvágó bárd, a merőkanál, a bojtos butykos, a tejes köcsög, a piros fedő, a kék fedő, az alumínium fedő, a burátlan lámpa, a konyhaasztal, és a kettőbe vágott paradicsom, betámogatták az elalélt hideget a Szaratovba és rácsukták az ajtót. - Ez még azért majd megmutatja nekünk, figyeljétek meg, decemberben! A többiek hallgattak, mert megértek jó néhány decembert, a mozsár egymaga 150et. A hideg meg gyógyulgatott a Szaratovban.
Még nem is tudom igazán milyen érzés :) Majd biztos alkotok, de ilyen picin még nem igazán veszi hasznát ilyesminek :), talán majd egy szép színes éjszakai fényt, ha el lehet helyezni valahova, vagy egyéb lámpabúrát.
Pénteken délután jönnek haza. Kíváncsi leszek, mennyire szereti meg a síelést, mert eddig sosem művelte. Hát ő nem egy fázós típus - én annál inkább (bocsi Cat:)), s a béna nálam túl enyhe kifejezés.:-)
Arany késként villan a napnak fénye a fák közt és füstölve siklik az úton a friss nyomokon s távol nagyokat hasogat a kemény levegőből, síkos arany domb őrzi ott örömét!
Ó, most síkos a lomha gond is, füttyentve kicsúszik melegéből és csönd s a havon vékony repedés jelzi tünése nyomát, míg nyugodt dobogással takarítgat utána a szív.
Nézd! asszonyod arany kontya s két síje külön megcsillan a lejtőn s eltünik lobogón; lenn hó pora bujtatja s egy enyhe kanyar.
Ó, fend hóhoz a léced! csisszen az s kinyitja előtted az erdőt és mögötted újra kezetfog a szél s az utat szegő fák sora tanakodva nézi tünésed!
(ESTE)
Jó fáradtság pirul és szerelem az asszonyok arcán s a ház falánál odakinn, csöpögőn sorakoznak a ködben a lécek. Ezüst esti világ ez! fölötte az égen sötét koszorúba gyűlik a holnapi hó.
mintha a holdat őrizné a mozdulat ott feszül benne a düh iszonyat dac menekülés ölelés ott remeg benne minden végigsimított színét váltó falevél minden távollét őrült énekléstől véresre horzsolt magányos éjszaka minden elfelejtettnek vélt és következő mozdulat amikor kócos hajadon kinyilik és elpihen végtelen nyugalommal
Tollászkodnak a sárga-lombú fák nyúlik az árnyék gyűlik mélyül személyesül a kép hívószó varázsige lássuk babám parázslik-e még a tűz a táltos-étető szeptemberi este harangot önt patkót veretne ősz szálait vedli mintha volna az ég
nézd ezt a görbefát ahogy önnön belső terében áll s hangtalanul szívósan őrli gyökerével a csontkopár sziklakövet tanuld fegyelmét ahogy az örvénylő időben kitartón dacol a szelekkel mint valami pompeji őrszem a lombját perzselő napot sebtépő fagyok éles körmét tűrve formálja magát véglegessé s bár tudja sorsa csak percnyi öröklét ágai között fészket óv csipogó életeket ringat kérge alatt álca báb áttelel csúcsán tollászkodik az esti csillag s vele együtt egy égboltot emel míg küldetését végre betöltve ős nyugalommal félelem nélkül zuhan alá a völgybe
