antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Mert egyedül meghal szívünk nagy árterein amiért élni érdemes, mert egyedül a küszködés szép szele kifullad az égen. Ránk térdepel és gúzsba köt a bánat, a szív nem dobban többé forró rózsát, csak mázsás kő lóbál nyakunkba kötve, a vér-erek sudár hárfáján elhal a könnyű ujjal keltett zene bennünk. Az arcunk, mint folyókon a holtak zöld arca, úszik a hétköznapok tükrén s csak hintázunk tonnányi félelmünkkel üresen, mint harang, ha nem zendíti nyelve, Mert egyedül a halál gyökér íze olvad a szánkban - ó, mert egyedül nem nyílik számunkra a déli égbolt, amely felé sírásunk fürj csapata bujdokolna. Mert egyedül nincs puha táj, hazánk sincs, melynek földjébe keserű gyökérrel foganni vágy csírátlan szívünk.
:-))) Írj a modiknak és odateszik. Anno én is ezt tettem. de vigyázz, nem biztos, hogy kifér:-(((
Linkajánlás: ha találsz az adott startlap tematikájának megfelelő oldalt a neten, akkor a lap alján található linkajánlás szövegre rákattintasz és értelemszerűen kitöltöd:-) A szerkesztő értesít, hogy elfogadta a linket és felteszi a lapra.
Elnézem: kint a sarki lámpa A korpás éjszakát szitálja, Amelybe csillagfény vegyül. S a finom, sárga liszt a járda Kövén kerek kupacba gyűl.
A hold, az óriás malomkő Villózó őrletet terít Palánkra, fára és bokorra, Sőt asztalomra is beszórja Jeges, iszamlós fényeit.
Mi zúg? Mi hajtja azt a malmot? Ahonnét az a liszt pereg? Mintha valóban víz ömölnék, Úgy zengenek a levegőég Nagy folyamai, a szelek.
Barátaim, figyeljetek csak, Hogy jár és kattog fent az ég. Hadd szóljon nyíltan már az ének: Úgy állok itt, minthogyha tényleg Egy nagy malomban állanék.
A mindenség malmában állok, Hogy végtelen időkön át Zúg, zümmög és zenél az őrlés: Teremti-őrli az időt, és Teremti-őrli önmagát.
Itt állunk mind. Sorunkra várunk. Csillagpor hinti szép fejünk. Itt állunk sokszoros magányban, Parányok, mígnem mindahányan Lehullunk és megőrletünk.
Ha könny a gyöngy: A fagyöngyök az erdő könnyei, Parányi könnyek, mozdulatlanok, Fák sudarára fagyott sóhajok, Az erdő gyöngybefagyott bánata, Élősködők, mint minden bánat, Amely az élet üterére támad És lassan, észrevétlen Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.
Titkot hallottam, gyönyörűt. Hold suttogta, nád zizegte, feneketlen tó nyelte el örökre.
Hogyan jutottam mégis a titokhoz? Azt mesélem most el, hát jól figyeljetek!
Egy meleg nyári éjszaka történt. Barátom, a Tavi Szellő, megbújt a tóparti kövek közt és mikor senki sem figyelt rá, halk sóhajjal ellebbentette a víz felől a titkot, magával csalta a partra és óvatosan bezörgetett az ablakomon.
Nekem már hosszú ideje nem jött álom a szememre, így örömmel fogadtam kedves éjszakai látogatómat. Ahogy kinyitottam házikóm ablakát, bekönyökölt rajta az egész Balatoni Éj: barátságosan hunyorgó csillagszemével, ezüsthajú nádasaival, kisgyermekek jóízű álmával. Leterítette ébenfekete varázsköpenyét, barátságosan rám hunyorgott, aztán szép csendben hallgattuk a nádas suttogását.
Egy rövid időre a békák is megszakították koncertjüket, csak a Tavi Szellő kedvese fuvolázott szerelmesen a víztükör előtt, amint szőke fürtjeit fésülgette.
Közben az északi part szélén apró ezüstpikkelyekből vert széles csík jelent meg a vízen, lassan kúszott felénk, mintha egy láthatatlan hordóból olvasztott ezüstöt csorgattak volna végig a vízen. A tárgyak is átvették az Ezüsthíd ragyogását, amint az kilépett az északi part alaktalanná tornyosult kőkúpjai közül, s belefúródott a sötét végtelenbe. Úgy tűnt, hogy átlép a felhőkön, egy kicsit megpihen az Óperenciás fölött, majd belehajlik a Hold fázósfényű ölébe.
- A Hold megint reménykedik. - suttogták a hajlékony nádak, talán ma útrakél az Álombéli Vándor az Ezüsthídon és elviszi hozzá a derűt, meg a mosolyt, hogy annak melegével leolvaszthassa az arcára fagyott rideg ragyogást. Mert a Hold valamikor, az Idők Kezdetén, éppoly meleg szeretettel simogatta a Földet, mint a gyógyító Napsugár.
De nem tudott belenyugodni abba, hogy a Nap fényesebb és melegebb nála. Egyre jobban elhatalmasodott az irigység rajta. Napról napra sápadtabb lett, fogyni kezdett, lehellete egyre metszőbbé vált. Ebből a gonosz leheletből született meg a hideg Északi Szél. Bejárta a Föld minden zegét-zugát, megdermesztette az emberek szívét, elterjesztette köztük az irigységet és a kapzsiságot. Az irigység és a kapzsiság pedig gyűlölködővé változtatta az embereket: gonosz háborúkba kezdtek, hatalmaskodni akartak egymás fölött.
Már a Hold is belátta, milyen szörnyű következményei lettek nagyravágyásának, de nem tehetett ellene semmit. Bánatában egyre fogyott, fénye pedig csak sápadt hideget árasztott.
Tettéért súlyosan kellett bűnhődnie, az Éj Szelleme szabta ki büntetését:
- Megparancsolom! - hirdette ki ítéletét a szellem -, mielőtt teljesen elfogynál bánatodban, növekedjél ismét egésszé!
Mikor pedig visszanyerted teljes alakodat és fényedet, kezdődjön elölről szenvedésed, fogyjál el ismét.
Miként az éj követi a nappalt és a nappal az éjszakát: úgy teljesedj egésszé és oszolj semmivé újra és újra!
Tartson pedig büntetésed addig, míg az emberek ismét nem válnak igazakká és tisztaszívűekké!
Minden holdtöltekor lebocsáthatod közéjük az Ezüsthidat, s azon az emberek elküldhetik hozzád a Bizakodást és a Derűt, ami őszinte szeretetből fakad.
Én addig minden éjjel jótékony álmot sóhajtok szemükre, hogy elfeledhessék gondjaikat, bajaikat, ami körülveszi őket. Az újraébredéssel pedig lányom, a Pirosajkú Hajnal, új reményt táplál beléjük. Aztán, amikor az első napsugár végigcirógatja fázós testüket; mosolyt sző szemükbe, felmelegíti szívüket, ajkukra csalja a Dalt. Amíg a Dalt a Szellő és a Fuvallat szárnyra kapja, emberek közt dudorássza, addig a Költészet távol tartja tőlük a hideg Északi Szelet.
- Ez azonban, fázós fényű Hold, rajtad még nem segít! - tette hozzá az Éj Szelleme, majd így folytatta:
- Rajtad csak az emberek segíthetnek. Ha majd a Földön több szívben él a Derű és a Költészet, mint a Bánat és a Gond, akkor egy Álombéli Vándor nekivág a hosszú útnak, elindul az Ezüsthídon, hogy elvigye hozzád az emberek gyógyító szeretetét, s feloldja vele büntetésed. De jól vigyázz! Csak olyan vándor léphet az Ezüsthídra, aki már legyőzte magában az irigységet, önző nagyravágyást. Mindenki más alatt az Ezüsthíd szertefoszlik, csalóka látomás csupán.
- Eddig az Éj Szellemének ítélete - fejezte be furcsa történetét Nádanyó.
- És útra kélt-e már a vándor az Ezüsthídon? - kérdezte egy tapasztalatlan, de kíváncsi nádgyerek.
- Azt mondják, a Holdra feljutott már az ember, de az Ezüsthídra még nem. Ám mondják, hogy megszületett már az Álombéli Vándor és készülődik az útra...
Hogy mi lett a történet vége, nem tudhattam már meg. Kelet felől halványan felderengett a Pirosajkú Hajnal, véget vetett az éji látomásnak. A Tavi Szellő sietve indult köszönteni Őt és az Éj szedelőzködött. Valahol az Idők Mélyén pedig felcsendült a Dal:
,,Süss fel Nap..."
Fázós kisgyermek hangja kélt szárnyra a hajnali Fuvallattal, hogy becsempéssze az ébredők szívében a reményt.
Sziasztok! - W. Wordsworth: IFJAN VAGY ÖREGEN RÉSZLET AZ ELŐSZÓ HATODIK KÖNYVÉBŐL
...ifjan vagy öregen, a sorsunk, létünk szíve s otthona a végtelenség, és nem is lehet más: a remény, mert a remény halhatatlan, a törekvés, a várás és a vágy és mindig valami - létrejövőben. - fordította: Tandori Dezső
Hát nem is tudom. Bele kellene vetnem magam, mondhatnám azt is,fejest kéne ugranom egy nagy adag ügydarabba, fordításba és lesz egy hosszú értekezletem is....Viszont már kedd van és nemsokára péntek!:-))
Bolyai mondá: a végtelenben találkoznak; de mióta a végtelen te vagy, magam is tudom, ha párhuzamosaimmal - a napot, a holdat - átkarollak, s ujjaimat - a világ végén valahol - a derekadon összekulcsolom.
Ó, virrasztások évszaka! Vastagon fog a tinta, zordul. A rozsdalevü éjszaka már hatkor a kertekre csordul: Reves fák nyirka folydogál s te arra gondolsz: mennyi éved van hátra még? Jaj meg-megáll a láb, mert fél, hogy sírba téved. ...Mondd, kissé mártottál-e már hófehér cukrot barna lébe, egy feketekávés pohár keserű, nyirkos éjjelébe? S figyelted-e: a sűrü lé mily biztosan, mily sunyi-resten szivárog, kúszik fölfelé a kristálytiszta kockatestben? Így szivódik az éjszaka beléd is, fölfelé eredve, az éjszaka, a sír szaga minden rostodba és eredbe, mígnem egy lucskos, barna esten az olvadásig itat át, hogy édesítsd valamely isten sötét keserű italát.
Ingeden a csipke tejfogait ahogy becézi kisujjad, ahogy sastollal a mosolyt orrod alá idézed mesébeillőn, ahogy mérkőzöl dömhec erőkkel, ahogy állva a világ siratófalán még a kőbabát is dajkálgatod, így írlak versbe, maradj te remek, a mulandóság kezére csapok, ne tapogasson téged, - se halál se nyű majd ne nyerjen bocsánatot.
" És megoltalmazom e várost, hogy megtartsam azt,én érettem és Dávidért, az én szolgámért. És azon az éjszakán kijött az Úr angyala, és levágott az Assíriabeli táborban száznyolcvanötezret, és mikor jó reggel felkeltek, imé mindenütt holtak hevertek." Királyok II.34,35.
When you need me call my name 'Cause without you my life just wouldn't be the same If you want me come sunny skies or rain When you need me just call my name
If you miss me, I'll be there To brush the sunlight from your hair I'll be there to guide you when trouble walks beside you If you need me I'll be there And when this dirty world has been cold to you I got two strong arms waiting to hold you And when those mean days come along We'll stand together and we'll take them on So if you need me just call my name
Könnyű annak, kinek te vagy az élet, kinek reggelihez te vagy a cukor. Te fűszerezed csókkal az ebédet: kinek vacsora után te vagy a bor. Jó a társnak, kinek te vagy a társa: a magányosság ne tudd meg, mily nehéz. Boldog az, aki jó simogatásra öledbe hajthatja le fáradt fejét. Könnyű annak, kinek te vagy a párja: átvilágítod a hétköznapokat. Veled a szív mindenkor megtalálja a boldogsághoz szükséges dolgokat. - Könnyű annak... De ne tudd meg, mily nehéz, keserű nekem, ha nem te vagy a méz.
Mit mondanak róla, kik azt hiszik, hogy csak odébbállt, s most egy új csapszékben, új barátokkal zöld tengert iszik, a sárga ég kotyog a kabátzsebében?
Mit mondanak, kik szerették, a nők, kik úgy dajkálták, édes gyermeküknek fogadták volna, talált egy szeretőt, kivel a világ végéig feküdhet?
S mit mond a kés? A vasszög, honnan leszedték? A vérrel írt vers? A szederjes arcú esték? Mesebeszéd csak? Nem igaz mégsem?
S a falu mit szól? Hümmög, visszajön, csak álldogál még előbb odakünn, rendbeszedi magát a sötétben?
ó mennyi jellem mennyi érces égáldjon míg szívemben új és újabb utcákon visszakeringő nyár havában járva épphogy-eltűnt múlt időnket rójuk még lábunk álmom sátorában együtt lép míg pihetollát hullatja a nyárfa - vajon saját szívem mikor gyullad rám hogy szép antik pózainkon túladván mint bogár kínlódik hátára hullva vagy mint suta sánta jérce féllábon idétlen rángódva kelljen ugrálnom hogy kapálózni megtanuljak újra s hogy mint árva Hanswurst ki már félig sír mázolódjék pofámon a föstött pír szívtépő dallam kéljen trombitámban egy hős bohóc a fénykörben vergődjem s itt ez arctalan fejeknek elbőgjem hogy csak te vagy még mindig minden vágyam s így vetkőzvén új Tatjána pőrére szép csivózsebólje-korszak bőrébe egész valómmal visszabújjak én is: álarcosbálozgatunk itt nem félünk hogy szép antik jelmezünkben benn égünk ha a szívünktől lángra kapna mégis
Ha van közöttünk egy kis rész érintetlen, műveletlen, egy kis rézsű, mint valami rét és út között a mezsgye, ha maradt köztünk valami kis porlepte distancia, nem sok, csak annyi, amennyi; ha engem te mégannyira, s ha téged mégoly hévvel én, akkor is, holmi lapnyi rés kell, hogy legyen minden s minden között, egy kopásnyi hiba! - az majd örökre elenyész, egyik a másikhoz tapad, rád ragad emlékezetem, amikor föladom magam.
