antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Február 13-án ünnepelte 75. születésnapját Földes László (Hobo), Kossuth-díjas magyar bluesénekes, dalszerző, előadóművész és a Hobo Blues Band alapító tagja és énekese. Isten éltesse!
Földes László - Hobo
A blues nyomában
Egy rossz magyar New York-ban A Village-be tartottam. Jól begombolkoztam, Mert ez volt az első utam a szabad világban. A Csavargók Királya Hívott vacsorára, Aztán levitt az utcára, Ahol az élet épp olyan, mint egy korcsolyapálya, Hippik, feministák, kokósok, Spiclik, transzvesztiták, homokosok, Punkok, anarchisták, Használt nők és eszmék vására. Az emberek köszöntek nekünk és csak lágy szellő fújt. A Mester eljátszotta nekem a New York City Bluest. Húsz óra a Greyhound Bus-ban. Jimi Hendrix sírja felé húztam És olyan ostobán bámultam, Mert én voltam a buszon az egyetlen fehér. Ady a szívemben, Kerouac a kezemben, Cseh Tamás a fülemben. Féltem tőlük nagyon, bár tudnám, hogy miért? Egy üveg került elém, Mosolyogtak felém, És végre így értettem meg én, Hogy ezen a buszon csak az jár, aki igazán szegény. Az ablakot zápor verte és a szél üvöltve fújt. Hiányzott a bandám, a nőm és az ördög belém bújt. Délen, New Orleans-ban, A Preservation Hall-ban Egy tízdollárost adtam Egy vénséges vén fekete zenésznek. Adott vagy hetven évet Magából a zenének, És nem értették a népek, Hogy miért játszik még mindig? Mondd, mi a fenének? A játék neki már csak kényszer, Hogy ehessen naponta kétszer És ihasson is legalább négyszer. Mert így van értelme csak az életének. És lassan gyűlt a dollár, alig több, mint húsz. Én sírva hallgattam végig a Basin Streeet Bluest. Chicago városában Egy szakadt blueskocsmában Új barátra találtam, Aki megmutatta nekem, hogy a blues még merre él. Kedden, öt órakor A Déli Oldalon, A tikkasztó napon Egy kokainárust fejbe lőttek egy adag porért. A por hófehér, A flaszter csupa vér. Az élet csak ennyit ér? Nem tudom, de a világ nekem többé nem fekete-fehér. Ittunk a kocsmában, aznap Sugar Blue fújt Egy öreg balladát, a Kokain Bluest.
Egy kávé az udvaron vasárnap délután, míg a szeptemberi bágyadt napsugár, mint vén kutyád a lábadhoz ül. Orrodba száraz falevél fanyar füst szagát hozza a szél: béke van. Néhány pillanatnyi csönd - valódi nyugalom. És csak távolról hallod, ahogy tompán koppan a dió az avaron.
Most szegény háztól, hol az úr magános, Így telik. Majd tán vidorabb napunk lesz, Lilla ifjasszony ha jövő karácsonyt Érheti vélem. E szívből eredett újesztendői ajándék Záloga szívemnek légyen örökre, Juli; Éljetek, óh szeretett lelkek! kiket édes örömmel Gyakran emlegetek hegyközi lakhelyemen. Most levelem tisztel, hanem a farsangi napokban, Amint már írám, városotokba megyek. Mert akkor Juliánna nevét, amelyet imádok, A maga képében fogja köszöntni Vitéz.
Február 12-én Lídia napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Sákovicsné Dömölky Lídia, olimpiai bajnok vívó, edző, szakíró. Boldog névnapot!
1953-tól 1970-ig szerepelt a magyar válogatottban. 1956 és 1968 között négy olimpián vett részt. 1964-be, Tokióban az Ágoston Judit, Dömölky Lídia, Juhász Katalin, Marosi Paula, Rejtő Ildikó összeállítású tőrcsapat tagjaként olimpiai bajnoki címet szerzett. Kétszer volt tagja ezüstérmes magyar tőrcsapatnak. Legjelentősebb egyéni sikereként 1955-ben, Rómában, tizenkilenc évesen világbajnoki címet szerzett. A melbournei olimpia után rövid időre az Egyesült Államokba utazott, de hazatért. Az aktív sportolástól 1970-ben vonult vissza.
Mire vársz még, jó öreg, egyetlen Ifjú lélek megvénült hazádban?! Mire vársz, talán, hogy számüzessél És sírod leld a hódolt Rómában? Kiégett már néped Aetna-lelke, S te égetted azt ki lantodon… Jer mihozzánk, ez a föld tehozzád A legméltóbb széles e világon.
Vagy talán van még reményed, – érzesz Új villámot lelked fenekében, Lángolóbbat, mint a régi, mely gyújt A halott tél hó-szemfödelében? Ó, ne hidd… bolygótűz lesz e láng is Örökálmú rideg sírokon… Jer mihozzánk, itt a föld, mely hozzád A legméltóbb széles e világon.
Kétszer ébresztéd föl a világot; Mind a kétszer elaludt, s te élsz még; Vár az isten odafenn, ki küldött, A hírrel: kiküzdve a népfelség! Ah, de rossz helyt vagy, még megfeszítnek… Új kereszt készül a Vaticánon… Jer mihozzánk, ez a föld, mely néked A legbiztosb széles e világon.
És ha a világ valóban oly rom, S oly erőtlen az emberi lélek, Hogy az álmodott világszabadság Belőle még vágyban is kivészend: Vannak itt, kik egy úton menendnek A megbántott isten zsámolyához, Jer mihozzánk halni… mert ez a föld Sírnak is legszentebb a világon…
Kellemes délutánt, szép hétvégét kívánok Mindenkinek!:-))
Simon Márton
A vámpír
Edward Cullennek szeretettel
Láthatatlan vagyok, mégis engem látsz, ha kinézel sötétedés után az ablakon. Engem látsz reggelenként az éjjelnappaliban, engem látsz hazafelé botorkáni hajnalonta. Mindenütt ott vagyok, mert az éjszaka az enyém. Az enyém a 906, a 907, a körút, a deák , a kazinczy. a gettó. meg a blaha.
Láthatatlan vagyok mégis engem látsz a volt-tűzraktér környékén – bár azt már én se tudom, hányszor akartátok bezárni a Sirályt. Én tudom, hogy a West balkán az nem a Nyugati pályaudvar, sőt, a Holdudvarról se a Margit-szigeten bespeedezve redbullozó 19 éves kretének jutnak eszembe elsőre. Én még tudom, hol volt a kultiplex. Én még hazudtam az igazi zöld pardonban egy 16 éves kiscsajnak Anima koncert közben, h a Ganxsta Zoli az apám – és elhitte.
Mert sötétedés után ez a város az enyém. Én ülök 10 éve a Gödörnél a fűben egy üveg 300 forintos borral, és az én fülembe énekli valami gitározó idióta, hogy a „rockandroll dugója”. És én ülök bent a teraszon is, én iszom a felvizezett, túlárazott söröket és én hugyozom ketté a bokrokat a tó partján, sőt, én tájrendeztem kacsaúsztatóvá sok évi vizeléssel a régi buszmegállót (éljen a Fröccsterasz).
Láthatatlan vagyok, mégis rám építenek a dohánygyártók és rövididtalcégek kampányai. A rohadt hoszteszek, akiktől minden nyáron beszopom, hogy minden szép lesz, ha veszek 8 unikumot, ha érted, hogy mondom. És én tartom el a Mcdonaldsot az Oktogonon, a sok kibaszott „2sajtburgerelvitelre” – viszont nem, még mindig nincsen Smart kártyám. És én tartom fenn a török büféket is, a hagymacsípős körúti hajnalokon lebegve, mint egy 4 színben villogó festményen a napot a Boszporusz.
Az enyém, mert én fosztogatom az éjszakát, mióta az eszemet tudom. Annyi telefonszámot szedtem már össze, hogy jó eséllyel anyádé is megvan. És én hívok mentőt a Blahára, hogy elvigyék azt az ismeretlen csajt detoxba, akiről először azt hittem, azért borult a nyakamba, mert szereti a verseim.
Ez az én városom. Én tévedek el rendszeresen 4 tájban az Instantban wc-re menet. Én próbálok évek óta tört angolsággal német turistlányokat felszedni a Szimplában. Én írtam a falra a Corvin tetőn a női vécében, hogy „I love Színész Bob”. Én aludtam el az Ellátó kertben úgy, hogy a Kőleves kertben ébredtem. Anyám neve Mika Tivadar. Apámé meg Gozsdu Manó. És ha valaki kérdezné, igen, én hánytam ki az éjszakai 6-os ablakán 2003 júliusának egyik különösen szép éjjelén.
Mert én vagyok, akinek a jövőjével húsz éve szórakoznak, és én vagyok, akit ez nem érdekel, mert baszik a jövőre. Én vagyok a romkocsmák félhomályában merengő állástalan hogyishívják, akiről egy közveszélyes elmebeteg (becenevén: politikus) hamarosan 100%-ra bejelenteti, hogy a szomszéd zsinagóga kipárolgásaitól lettem homoszexuális, és kéngőzös leheletemtől AIDS-esek lesznek az óvódások.
És ha tévednék, hát nem én tehetek róla – napról napra veszítem el az itt élő képességem. Azt mondom, ez az állam a lapítás ünnepe. Meg hogy tavaszi Moszkva vizet áraszt. Meg hogy ennek hosszú távon semmi jelentősége, mert ezek is eltakarodnak egyszer, ahogy az előzőek is mind eltakarodtak szépen. Csak én maradok, mert sötétedés után ez a város az enyém, az enyém volt és mindig is az enyém lesz.
Mert én az éjszaka gyermeke vagyok, egy láthatatlan, vámpír generáció. És én szívok minden utcasarkon, és könyöklök, és hallgatok.
Most adá virágom nekem bokrétáját, Magához hasonló szerelmes virágát, Kiben violáját kötötte rózsáját: Úgy tetszik, hogy értem ebből ő akaratját.
Viola szép színe mutatja hívségét, Rózsa piros volta hozzám nagy szerelmét, Fejér rózsa penig mondja tiszta éltét; Nézsze mint mutatja bölcs és eszes elméjét!
De látom, hogy evvel nemcsak azt jelenti, Hanem viszont hogy én is oly legyek, kéri, Hív, tiszta, szerelmes legyen szívem, inti, Az minthogy ő magát is mondja hozzám lenni.
Azért e bokrétát, én édes szerelmem, Megszolgálom s egészségedért viselem, Mit parancsolsz véle nékem, így jól értem, Higgyed, tehelyetted nem kell senki más nekem!
De te ne kövessed ez bokréta dolgát, Ki noha most ily szép, de estve elhervad, Virágja mind elhull, csak a töve marad, Légy állandó hozzám végig, mint én tehozzád.
Gondolj miközöttünk való kötelezést, Ne szerezzen senki miközöttünk eszvészt, Mert bánja az isten fogadás szegését, Bünteti, héában aki vészi szent nevét.
Ezerötszáz és hetvennyolc esztendőben, Egy szerelmes helyen hogy volnék rejtökben, Az adá virágát akkor én kezemben, Kit istentől kérek gyakran könyörgésemben.
Szép estét kívánok Mindenkinek a Szeretet napján!:-)
Szeretet himnusza
Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom. Lehet "prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat, hitemmel elmozdíthatom a hegyeket. Ha szeretet nincs bennem mit sem érek. Szétoszthatom mindenemet a nélkülözök közt, odaadhatom a testemet is égőáldozatul. Ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem. A szeretet: "türelmes"! A szeretet "jóságos"! A szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. S a szeretet "nem szűnik meg soha"!
lila-vörösén áthajolva, fel az égre, hol merev fényét a nap kihinti, s leszórja, hajnal óra ámulva, csábosan a szépre, kivált, életre hív és bűnébe beidéz...
reménységben ébred kócos és korai fény, lágy akarással ölel kórtalan őslegényt, ajtó nyílik, kilép,nincsen testén semmi ék, lány kartonruhában, s kontyában a büszkeség
Tegnapelőtt Bertold napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Bertolt Brecht (születési neve: Eugen Berthold Friedrich Brecht ), német drámaíró, költő, rendező, a 20. századi színház egyik megújítója.
Bertolt Brecht
1940
Kérdi a kisfiam: kell-e számtant tanulnom? Minek, akarnám mondani. Hogy két darab kenyér több egynél, azt amúgyis észreveszed majd.
Kérdi a kisfiam: kell-e franciául tanulnom? Minek, akarnám mondani. Az az ország hanyatlik. És simogasd csak a hasadat, nyöszörögj hozzá, és az emberek tüstént megértik.
Kérdi a kisfiam: kell-e történelmet tanulnom? Minek, akarnám mondani. Tanuld meg a fejedet a földbe dugni, és akkor talán megmaradsz.
Egy nagy kék nevetés az ég. A fájdalmas, hegyes távol opálos, Fehér és színes házakkal a város Hideg napfényben: ez a messzeség. Oly messze látni, oly jó messze nézni; A befagyott folyón csillog a jég, S fáj, hogy elvágy s itthagyna ha lehetne, A szívem, ez a hű özvegy cseléd. Túl a hegyen most vonatok sietnek, Fehér mezőkön, fényes sineken, A kerekek dalolnak és nevetnek És csábitón izengetnek nekem. Csak ne volna a levegő oly tiszta, Csak ne égne minden szin oly nagyon, A kocsinyom oly különös ne volna A mint barnán fut a fehér havon. S a miket máskor még csak megse látok, Ne rikoltoznának úgy a plakátok, Mily szép sárgák a villamos kocsik, Mily kékek, barnák, szürkék a szemek! Egy tábornok agg lábán a vörös stráf Ifjan, szépen a világba nevet. Jó volna most egy pejlovon ügetni, Távol pusztákon vígan, egy magam; A déli napban a lovam ragyogna S ha nevetnék villogna a fogam. Ó szép volna a korai sötétben Nézni a kék füstöt a házam felett, És hallgatni a hosszú néma éjben, Hogy ugatnak a nagy, bundás ebek. Gyertya égne fehér meszelt szobámban, Nagy árnyékom feküdne a falon, Mint a hogy egy agyon zaklatott élet, Némán fekszik a lágy ravatalon. Sokat lennék egyedül a sötétben, És végtelen szép téli éjeken Félve emlékeznék; lustán tünődnék A messzi, messzi, messzi életen.
Tsminda Sameba kolostor, a 14. században épült, Kazbek hegy
Alekszandr Puskin
Kolostor a Kazbeken
Vad hegyek fölött, Kazbekem, királyi sátrad ékesen tündöklik örök fénybe mártva. Kolostorod, mint égi bárka, felhők közt a magasba tart: alig sejtett a suhanása.
Távoli-messzi az a part! Fel! fel! oda kell végre mennem! Ott várnak a szabad hegyek! Felhőkön túli cella rejtsen, hol Isten szomszédja leszek!
