antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Február 24-én szökőnap volt. Ilyenkor a névnapok 25-re kerülnek át.
Miért nem február 29. a szökőnap?
A válasz naptár történeti okokra vezethető vissza, melynek alapja az a rossz felfogás, mely szerint szökőévben a február hónap egy toldaléknapot kap. A valóság azonban az, hogy a február 23. napja megduplázódik, így a szökőnap közbeékelődik a hagyományos év február 23. és 24. napja közé (tehát az eredeti 24-éből 25-e lesz és így tovább), ezért Mátyás névnapja és az azt követő februári névnapok mind egy nappal eltolódnak, mely „Mátyás ugrása” néven is ismeretes. Ennek következtében február 24. napján a szökőévekben senki sem ünnepli a névnapját.
A közelgő tavasz reményében egy kis humor a mai napra...:)
Romhányi József
A BÖLCS BAGOLY
A tudós bagolyné tojt egy kis utódot, de az nem lett okos, sőt inkább ütődött. Atyja, a nagy hírű egyetemi dékán sokat bosszankodott lüke ivadékán. Hasztalan unszolta: – Magolj, fiam, bagoly! Hiába korholta, intette, kölkét ez csak untatta. Utálta az egyetemet, órák alatt legyet evett.
Nem csoda hát, hogy a halálmadár-vizsgán csak ücsörgött és pislogott pislán. – Huss! Rivallt rá az elnök-akadémikus. – Szálljon egy házra, és borítsa gyászba! – Jó! – mondta a buta bagoly, holott azt sem tudta, miből lesz a halott. Rászállott a legelső viskóra, és ott csücsült bóbiskolva. Jobbat nem talál, ki mindent végigpásztáz, mert ez volt a temetői gyászház. Így lett a nagyerdő legostobább baglya, a Huhogányos Akadémia tagja.
Szervusz Bajkálifóka!:-) Köszönöm szépen, viszont kívánok én is Neked szép napot!:-)
Petőfi Sándor
SZÜLŐFÖLDEMEN
Itt születtem én ezen a tájon, Az alföldi szép nagy rónaságon, Ez a város születésem helye, Mintha dajkám dalával vón tele, Most is hallom e dalt, elhangzott bár: "Cserebogár, sárga cserebogár!"
Ugy mentem el innen, mint kis gyermek, És mint meglett ember, úgy jöttem meg. Hej azóta húsz esztendő telt el Megrakodva búval és örömmel... Húsz esztendő... az idő hogy lejár! "Cserebogár, sárga cserebogár!"
Hol vagytok, ti régi játszótársak? Közületek csak egyet is lássak! Foglaljatok helyet itt mellettem, Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem, Hogy vállamon huszonöt év van már... "Cserebogár, sárga cserebogár!"
Mint nyugtalan madár az ágakon, Helyrül-helyre röpköd gondolatom. Szedegeti a sok szép emléket, Mint a méh a virágról a mézet; Minden régi kedves helyet bejár... "Cserebogár, sárga cserebogár!"
Gyermek vagyok, gyermek lettem újra, Lovagolok fűzfasípot fújva, Lovagolok szilaj nádparipán, Vályuhoz mék, lovam inni kiván, Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár... "Cserebogár, sárga cserebogár!"
Megkondúl az esteli harangszó, Kifáradt már a lovas és a ló, Hazamegyek, ölébe vesz dajkám, Az altató nóta hangzik ajkán, Hallgatom s félálomban vagyok már... "Cserebogár, sárga cserebogár!"...
Tegnapelőtt múlt 209 éve, hogy Bakonszegen elhunyt Bessenyei György, író, költő.
Bessenyei György
A HUNYADI LÁSZLÓ TRAGÉDIÁJA (1772) TOLDALÉKÁNAK VERSEI
ESTVELI GONDOLAT
(folytatás)
A tudomány ekként rajzolja világát,
Törvényül adván ki az embernek magát. Mindent harcnak csinál e nagy természetbe, Mérget, veszedelmet teszen az életbe, Minerva egyedül nyújtja segedelmét, Örök boldogságra formálván kegyelmét. Az ég és föld között békességet csinál, Atyjának lelkénél kedvességet talál. Tekinteti dorgál, noha igen csendes, Ritkán mosolyodik, de mozgása rendes. Így kezdte az ember isteni seregét Formálni, mocskolván teremtője egét.
HOMÉRUS MÚZSÁJI után tévelyedvén,
Felment a fellegig, mindég emelkedvén. Mint egy tévelygő láng, lelke úgy lebegett, Fenn a magasságban, mellybe kereskedett. Isteni tanácsot csinált az egeken, Ahonnan lecsapván, térjen, mélységeken Poklokat is talált Akheronnak partján, Bámítván nemzetét a Setétség Atyján. Így kezd a tudomány világa felkelni, Melybe minden dolgot egybe lehet lelni.
A világnak egyik trónusát így láttam,
Mellyhez a régiség szárnyán ragadtattam. Végre ettül ismét magamhoz megtérvén, Más részre indultam, főbb dolgokat érvén. Homérust tévesztve Mózesre találok, Ennek dolgaiba egy Istent csudálok. Istent, ki régenten Sinai hegyérül, Hírt adott népének dicső törvényérül, Aki csipkebokor ágai közt égett És a zsidóságnak hív vezérjévé lett. Asszonytul származott; de örök valóság S e terjedt mindenbe legfelsőbb méltóság.
Ma este még gyermek maradok. Még mámortól terhes tavaszok És szabadlelkű mosoly vágya Lesz álmaimnak dohos ágya; Még nyughatatlan reményeknek És győzhetetlen erényeknek Leszek hű páncéloslovagja Olyan, ki magával hozatja Naiv fegyverzetét a hitnek, S kit a kínok imába visznek.
Ma este még gyermek maradok. A kétségből merszet ragadok Az este még reményt terít rám És én kócosan és mezítláb Az ajtóig utánad megyek; Tekintettel nyomodban leszek; Aztán kitárul az ég torka És befal a táj farkasgyomra S így, mert már végleg elhivatnak Gyermekkönnyekkel elsiratlak.
De holnaptól már felnőtt leszek. Majd józanságból megszőtt szelek Kísérik tovább magányomat; Magasztos-bölcs szabályokat Útravalónak felhalmoznak, És minden utcát felharsognak, Hadd lássák azok is: indulok; Dicsőülök és megtisztulok. Azután csak te tudhatod többé Hogy vált ma gyermekhitem könnyé.
Tegnapelőtt múlt 221 éve, hogy a Szabolcs megyei Kelincen elhunyt Bessenyei Sándor, királyi testőr, költő.
Puky István másolatgyűjteménye, az úgynevezett Gesztelyi kódex őrizte meg Csokonainak „Bessenyei kapitány"-hoz, vagyis Bessenyei Sándorhoz (György bátyjához) írt levelét, a költő legválságosabb, 1795-i időszakából.
Részlet a levélből:
„Én pedig számkivettetve az én hazámban, unalommal húzom komor napjaimat, 's csak úgy vagyok boldog, ha eggy Ujj világot találok számomra, ott Respublicát és Filadelfiát építek magamnak, — és mint Franklin legalább itten — eripio fulmen coelo sceptrumque tyrannis"
Tegnapelőtt múlt 178 éve, hogy Padovában (Olaszország) megszületett Arrigo Boito, olasz librettista, zeneszerző, író és költő.
Arrigo Boito
KETTŐSSÉG
(befejező rész)
Ábránd – szitakötő, te, csókot virágra ejtő, ábránd – mókus, fenyőfán, csúcson vígan szökellő, ábránd – te játszi lányka, a szív húrját cibálva, cselt szősz és elmulatsz,
jössz még és megnevettetsz a legborúsabb órán, a lelkem dalba hívod és táncba fenn forogván, bögölynek repülése, csábítasz cselvetésre, jókedvre engem is.
És álmodom a versről, mit nem köt, csak az égi, mi légies, a forma, a ritmus nem vezérli, nem tölti el, csak Eszmény, és szárnyat ad – követném s repülni nem tudok.
Aztán az eltaszított angyal bennem feléled, rémülten minden álmon, mi szent volt, szerteszéled, és új sugár világol, az elragadtatástól meg nem moccanhatok.
Látom Circét vonulni, amint álomba hullok, szarvas, párduc nyomában megbabonázva kullog; bejárhatatlan égbolt, csodáltatlak, elég volt, méreg táplál csupán.
És álmodom a versről, gonosz tűzzel mi éget, alantas látomással fedi a régi képet, és ajkamon a vad dal feltör, harsány szavakkal káromkodás fakad.
Ily ostoba az élet! a szívünk rabul ejti, oly lomha mint a század és mégis néha percnyi, hol felröpít a mennybe, hol a pokolba ránt le, dobálni nem szűnik.
Mint izgalomra éhes tömeg fölött pojáca, ha feszülő kötélre fölénnyel lép a lába, egyensúlyunkra lesve erényt és bűnt keresve követjük álmaink.
Tegnapelőtt múlt 234 éve, hogy Hanau-ban (Németország) megszületett Wilhelm Grimm, német író, nyelvész népmesegyűjtő (Grimm fivérek).
GRIMM TESTVÉREK MESÉI
MAGYARBA ÁTÜLTETTE BENEDEK ELEK
A farkas és a kecskollók
Volt egyszer egy öreg kecske s annak hét kicsi kecskollója. Szerette az öreg kecske az ő fiait, hát hogyne szerette volna. Mindig velük volt, egy pillanatra sem hagyta el, nehogy valami bajuk essék, egyszer azonban elfogyott a füvecske, ettek volna, s nem volt mit: az öreg kecskének ki kellett menni a rétre fűért. De minekelőtte útnak indult volna, ugyancsak a szívére kötötte a hét kecskollónak:
- Halljátok-e, én most elmegyek a rétre, de vigyázzatok, nehogy beeresszétek a farkast, ha ide vetődik, mert bizony mondom, szőröstől, bőröstől felfal. Gonosz egy állat az, mondotta tovább a vén kecske. Hogy megcsaljon, más bőrt húz magára, de ti ne higyjetek neki: megismeritek durva hangjáról s fekete lábáról, csak vigyázzatok jól.
Mondták a kecskollók:
- Egyet se aggódjék, lelkem jó anyám. Ide ugyan be nem teszi a lábát farkas-barkas koma.
Elment a vén kecske, de még a faluból sem ért ki, jött a farkas-barkas, kopogtatott az ól ajtaján:
- Nyissátok ki, édes fiaim, hazajöttem, s hoztam nektek zöld füvecskét, leveles ágacskát.
De a kecskollók megismerték a farkast durva, rekedtes hangjáról s kiszóltak:
- Bizony nem nyitjuk ki az ajtót, mert te nem vagy a mi édes anyánk. A mi anyánknak kedves hangja van, a tied pedig olyan durva, rekedtes. Farkas vagy te, nem kecske!
- Lám, lám, morgolódott magában farkas-barkas, de okosak a kis kecskollók. De csak várjatok, majd túljárok én a ti eszeteken. Elment a boltba, vett egy nagy darab krétát, azt megette, s egyszeribe megfinomodott a hangja. Azzal visszament az ólhoz, ismét kopogtatott az ajtón:
- Nyissátok ki, lelkem fiaim, hoztam nektek zöld füvecskét, leveles ágacskát.
Hanem a farkas az ól ablakára találta tenni a talpát, s a kecskollók kiszóltak:
- Bizony nem nyitjuk ki az ajtót, mert a mi anyánknak nincs fekete lába, mint neked. Farkas vagy te, nem kecske!
- Ej, ilyen-olyan adta, - morgolódott a farkas - megálljatok csak! Hiszen mindjárt nem lesz fekete a lábam.
Elszaladt a pékhez. s annak elpanaszolta, hogy a lábát megütötte, mind a négyet, kösse be tésztával.
A pék megsajnálta farkas-barkast, bekötötte mind a négy lábát tésztával, aztán farkas-barkas szaladt a molnárhoz s attól lisztet kért.
- Dehogy adok, mondotta a molnár, valami rosszban sántikálsz, farkas-barkas koma.
- Bizony ha nem adsz, mindjárt felfallak, fenyegetődzött farkas koma.
A molnár megijedt farkas-barkas komától, s behintette a lábát liszttel.
Most már harmadszor ment az ól ajtajára, kopogtatott s beszólt édes-kedves, anyás hangon:
- Nyissátok ki, lelkem fiaim, hazajött a ti édes anyácskátok, hozott nektek zöld füvecskét, leveles ágacskát.
- Mutasd a lábadat - szóltak a kecskollók - hadd lám, te vagy-e a mi édesanyánk.
Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már, elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik, buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad. Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.
Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra! E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről, mint sebről a kötést, te leoldtad - ujra bizsergek. Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény, és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.
Ma reggel templomba mentem. Színlelve, fáradtan, hitetlen. És színészi térdelésemben Báb lettem, üres és kietlen. Körben egymás szavát tépték, Kis csapatba gyűltek nevetni; Lám, Uram, túl sokat kértél: Nem lehet mindenkit szeretni.
Fodrot, ráncot simogatok, Sóhajom tenyerembe réved; Szentelt borból iszogatok, De nem tudom hinni, hogy véred; S a tömegben, akit szeretsz, Minden testvérem letagadnám; Mondták, hogy engem is vezetsz, S észre se vettem, lemaradtál...
Megint megyünk. Vagyis állunk tovább. A többes szám ezúttal téged ölel (fal?) fel. De KI? Vagy mi? Egy szelíd tétovahovább? Tűzvízözön azonnal és ezennel?
De ki az… No, álljon meg a menet! Hogy értsük a „téged”-et, „engem”-et? Mintha egy rejtett birtokos eset fejlene ki a többes számból, jóllehet
azt sem tudhatni, ki az alanya a mondatnak. Aki szól? Akikről szól? A nyelv hatalmasabb használóinál. És itt elenyé-
szik a fölény. A költészet: anómia. Zsírkrétával vak tükörre krikszkrakszol időtöltés végett az emberfia.
Tegnapelőtt Alfréd napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Alfred de Mussetfrancia költő, drámaíró, a francia romantika kiemelkedő képviselője.
Alfred de Musset
SZONETT
Úgy szeretem a tél első lehét! a tarka tarlót, mely nem törik, ha setteng a vadász: szénától illatos réten leszáll a szarka, s tüzet éleszt ölén a régi úriház.
Városi évszak ez... még emlékszem tavalyra, mikor megjöttem és láttam megint a száz tornyú dómot, a Louvre-t, Párizst, füsttől takarva (és hallom még, amint a postakürt traráz).
E szürke napokat szerettem és a Szajnát, ezer lámpás alatt fekvő királyi szajhát! A télhez jöttem én. - És hozzád, életem!
Hogy megfürösztve bús lelkem tekintetedben, köszöntsem falaid. Mert szinte hihetetlen, hogy szíve, asszonyom, kihűlt ily hirtelen.
Ülök a padon, nézem az eget. A Central Park nem a Margitsziget. Milyen szép az élet,-kapok, amit kérek. Milyen furcsa íze van itt a kenyérnek. Micsoda házak és micsoda utak! Vajon, hogy hívják most a Károly körutat? Micsoda nép!-az iramot bírják. Vajon ki ápolja szegény Mama sírját? Izzik a levegő, a Nap ragyog. Szent Isten!-hol vagyok?
Tegnap múlt 65 éve, hogy Párizsban (Franciaország) elhunyt Paul Claudel, francia költő, író, drámaíró, diplomata.
Paul Claudel
A KELET MEGISMERÉSE
Prózaversek Fordította: Lackfi János
KERTEK
(Jardins)
Fél négy van. Fehérlő gyász: az égre mintha vásznat feszítettek volna ki. A levegő nyers és párás. Belépek a városba. A kerteket keresem. Sötétlő folyadék-szerű közegben járok. Az árok mentén, melynek omladozó partján lépdelek, tömény, szinte robbanékony telítettségű szag terjeng. Olaj, fokhagyma, zsír, mocsok, ópium, vizelet, ürülék és állati belsőségek bűze ez. Lábukon vastag talpú koturnuszt vagy szalmapapucsot, fejükön a fumao hosszú csuklyáját vagy kerek nemezsapkát viselő, hosszú gyapotnadrágba vagy vászon-, illetve szövet-lábszárvédőbe bújt, derűs és együgyű kinézetű emberek közt lépdelek. A fal kígyózik és hullámzik, tarajának áttört, tégla- és cserép-csipkézete egy felfelé kapaszkodó sárkány hátát idézi. Fej-formában végződik, melyet gomolygó füstminta övez. - Megérkeztem. Rejtelmes, alacsony, fekete kapun kopogtatok be: ajtót nyitnak. Fölém boruló tetők alatt előcsarnokok és folyosók során haladok át. Végül itt állok e különös helyen. Íme a sziklakert. - A kínaiak, akárcsak a régi olasz és francia tervezők, megértették, hogy a kertnek zárt jellegénél fogva önmagát kell beteljesítenie, s ezért minden egyes részletet gondosan össze kell hangolni. Ilyenformán a természet sajátosan hozzáidomul gondolkodásunkhoz, s e leheletfinom egyezés folytán a gazda itthon érezheti magát, bármerre is vesse tekintetét. Minthogy egy tájat nem a fű és nem is a levelek árnyalata, hanem inkább vonalainak összhangja és az egyes földek formája határoz meg, a kínaiak a szó szoros értelmében, méghozzá kövekből építik kertjeiket. Faragnak, és nem festenek. A kőnek magassága és mélysége, körvonala és domborzata van, így változatos térhatása és különböző vetületei miatt engedelmesebb és tisztább építőelemnek találták, mint a növényzetet, melynek csupán természetes díszítő-funkciója érvényesülhet, s mely a környezet emberi vonásait hivatott megteremteni. Az alapanyagot maga a természet készítette elő: az idő keze, a fagy, az eső lekoptatta, megmunkálta, átfuratolta, behasogatta, hosszú ujjaival kivájta a sziklát. Arcok, állatok, csontok, kezek, kagylók, fejnélküli törzsek, kőbálványok, mint valami kővé dermedt embercsoport, levelekkel és halakkal körbevéve: a kínaiak művészete felhasználja e különös tárgyakat, átértelmezi és mesteri ügyességgel rendezi el őket. Ez a kertrész középen kettéhasadt hegyet formáz, melyre meredek kaptatók vezetnek fel. A domb lába kis tóban ázik, a vizet zöldes bőr borítja, felülről pedig kanyargós híd foglalja ferde keretbe. A teaház rózsaszín gránit cölöpökön nyugszik, és a zöldesfekete medencében csodálja diadalmas, kettős tetőit, melyek szárnyakként kibomolva szinte felemelik a földről az egész épületet. Amott, egyenesen a földbe ásva, mint holmi öntöttvas kandeláberek, kopasz fák emelik az égre rácsozatukat, s gigászi termetükkel uralkodnak az egész kert fölött. Elindulok a kövek közt, nekivágok a hosszú labirintusnak, melynek szerpentinjei, kanyarjai, emelkedői és kitérői felnagyítják és megsokszorozzák a látványt, a tó és a hegy körül keringve a csapongó álmodozást idézik, míg végül feljutok a fennsíkon álló pavilonhoz. Az alant elterülő kert mélyül, akár egy völgy, mindenfelé templomok és házikók tarkítják, a fák közül pedig felbukkan a tető-költemény. Van itt vagy százféle fedél, magas és alacsony, magányos és többrétű, oromzatként elnyúló és harangformán duzzadt. Felettük cifra, százlábúakkal és halakkal ékes frízek futnak, a tetőélek legmagasabb találkozási pontján pedig jelképek - szarvas, gólya, oltár, kancsó, szárnyas gránátalma - merednek. A tetők csücskei felcsippentve, ahogy a túl bő szoknyát emelinti meg viselője, színük pedig hol zsíros krétafehér, hol sárgásan, fénytelenül koromfekete. A levegő zöld árnyalatú, mintha régi üvegen keresztül szemlélődnénk. A túloldali lejtő felől a nagy Pavilont látjuk, az ereszkedő pedig, melynek szabálytalan magasságú lépcsőfokain egészen a tó szintjéig lesétálhatok, újabb meglepetést tartogat. Egy folyosó kijáratánál megpillantom a szemem előtt teljes szélességében feltáruló tető négy-öt szarvát, melyek nagy összevisszaságban böknek az ég felé. Nincs szó lefesteni a mesebeli hajóorrok részegült táncát, a sok virágzó, kecses növényi kacs büszke eleganciáját, amint ferdén a mogorva égre lendítik liliomaikat. A hajlékony szerkezet fellibben, akár a virága-hullott ág, ha eleresztik. Leérek a tópartra, a mozdulatlan vizet halott lótuszok szárai szövik át. Mély csend van, mint egy téli erdő útkeresztjén. Ezt az édent a "Bab- és rizskereskedők szindikátusa" tagjainak kedvére építették, akik tavaszi éjszakákon alighanem itt iszogatják teájukat, s bámulják a hold ragyogó karéját. A másik kert még különlegesebb. Már alkonyodott, amikor a négy fal közé belépve megpillantottam a szeszélyes rajzú tájat. Képzeljük magunk elé ezt a kaotikus sziklagörgeteget, az egymásra dobált tömbök rendezetlenségét, mintha a torlódó tenger szórta volna halomba őket, képzeljük el ezt a haragra gerjedt vidéket, e dombokat, melyek éppoly sápadtak, mint a keresztbe-kasul szaladó barázdákkal szabdalt agyvelő. A kínaiak valósággal megnyúzzák tájaikat. E parányi zug éppoly megmagyarázhatatlan, éppoly szertelen és összetett, mint maga a természet. E sziklahordalék közepette fekete, csavarodott fenyő emelkedett. Vékony törzse, bozontos koronájának színe, vad csigákba görbült tengelye, egyáltalán a kontraszt az egyetlen fa és e merőben kiagyalt domborzat között, mely felett úgy uralkodik, mint valami földből füstként feltörő, széllel, fellegekkel viaskodó sárkány - valósággal földönkívülivé varázsolták ezt a terepet, groteszk és fantasztikus tónusokat kölcsönözve neki. Temetői lombok, tiszafák, tuják élénk fekete foltjai tették még mozgalmasabbá a felfordulást. Döbbenten szemléltem e megtestesült melankóliát. A zártkert közepén pedig, mint valami szörnyeteg, hatalmas sziklatömb magasodott az alkonyat sűrűsödő árnyékában: maga az álom, maga a rejtély.
És mégis, ma is, így is, örökké mennyit ad az élet! Csendesen adja, két kézzel, a reggelt és a délutánt, az alkonyt és a csillagokat, a fák fülledt illatát, a folyó zöld hullámát, egy emberi szempár visszfényét, a magányt és a lármát! Mennyit ad, milyen gazdag vagyok, minden napszakban, minden pillanatban! Ajándék ez, csodálatos ajándék. A földig hajolok, úgy köszönöm meg.
83 éves korában elhunyt Csukás István, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas költő, író. Nyugodjék békében!
Az Újszínház búcsúzójában ezt írta:
Csukás István nevére mindenkinek felcsillant a szeme, legyen az gyermek vagy felnőtt: egyformán magával ragadott mindenkit a varázslatos mesevilág, amelyet ő szőtt körénk. Nehéz felfogni, hogy nincs már közöttünk.
Magára hagyta mesefiguráit, akik történetein számos generáció nőtt fel.
Szerencsések vagyunk, akik ismerhettük, dolgozhattunk vele itt az Újszínházban. Csukás István mindig mosolygott, mindenkihez volt egy kedves szava és sohasem fogyott ki az ő semmihez sem fogható történeteiből. Örömmel figyelte A Nagy Ho-ho-ho-horgász télen-nyáron című meséjéből születendő előadást. Fantasztikus élmény volt vele dolgozni.
Csukás István 83 évesen itt hagyott bennünket és kicsit mindannyian úgy érezzük, mintha árvábbak lennénk nélküle. A meséibe kapaszkodunk, hiszen Süsü, a sárkány, Mirr-Murr kandúr kalandjai, Pom Pom meséi és természetesen a Nagy Ho-ho-ho-horgász örökre velünk marad, az életünk, gyermekkorunk részeként.
nekilódult vérünkben a hajsza, de bezárt minket a sors; lelenceit, és lettünk a szerelem fegyencei, egymásba magunkat belemarva, szemem vérzi vétkem, tépi a hámot, holt cellába riglizetten; a mámort...
Ez egy magányos éjszaka úgy rémlik, nem találsz haza a város, mintha ismerős későnyár vagy koraősz sikátorok a hegyre fel találkoznál valakivel
de minden utca elhagyott függőleges lámpasorok lépések zaját hallani megfordulsz, ott áll valaki ott áll, de hát nem az, akit
ez már egy másik város itt mikor kilépsz a folyosón egy váll, egy arc feléd hajol egy száj, vársz valakire, rád betölti a Nap udvarát
és visszhangzik a tereken könnyű lábbal futsz végtelen homokpartokon tűz a Nap lobog a csönd, zúg a hajad és egy torony, a vízesés
csipkéire tűnődve néz ilyen magasról csupa kék a folyó mögött a vidék de mintha tisztul, a füvön az út mellett valaki jön
lassanként kiélesedik a kép, a háttér, szürke sík csak az a magányos alak közeledik a fény alatt s ahogy megfogja a kezed
fellobban az emlékezet és rendeződnek a szavak a látvány és a mozdulat és a tárgyak felületén végigtapogat az a fény az évek sugaraiban formára talál, ami van ..
