Ha mihozzánk vendég jön, akkor anyukám feketét főz, és becsukja a mi szobánk ajtaját, mert oda jobb be se nézni.
De sajnos a tanító néni előre megüzente anyukámnak, hogy ne tekintsük őt ven¬dégnek, mert csak a családdal szeretne megismerkedni.
Ezért anyukám lemosta az ajtókat, és elrakta a kabátokat meg a cipőket az előszobából. Apukám megragasztotta a fotel lábát, és becsavart még két égőt a csillárba.
A Bori leszedte a színészképeket a falról, én pedig kivittem a vadgesztenyéimet az erkélyre.
Amikor már olyan rend volt, amilyen nem szokott lenni, akkor a Pacsitacsit is átküldtük a szomszédba, mert ő nem tudhatja, hogy a tanító néni nem vendég, és lehet, hogy megrágja a cipőjét, ahogy a vendégeknek szokta.
A tanító néni csak fél óráig volt nálunk, mégis jól megismerkedett a családdal, mert közben megérkeztek a Bandi bácsiék Érdről, az alattunk lakók felkiabáltak, hogy legurultak a gesztenyék az erkélyről, a szomszédból hazazavarták a Pacsi¬tacsit, mert nem tudta, hogy az ő konyhájukban is szobatisztának kell lenni.
De én nem is bántam, mert így a tanító néni legalább látta, hogy mi itthon is elég elevenek szoktunk lenni.
:-)))
Apukám azt mondta, hogy most már elég nagy fiú vagyok ahhoz, hogy délutánonként én vigyem le a Pacsitacsit sétálni.
Az igaz, hogy én már elég nagy fiú vagyok ahhoz, és háromszor le is vittem, de negyedszer jött az Attila, és egyáltalán nem irigyelt engem, hogy a Pacsitacsit sétáltatom, hanem ment a játszótérre hintázni.
Akkor én azt gondoltam, hogy talán a Pacsitacsi is elég nagy kutya ahhoz, hogy egyedül sétáljon, és elmentem én is a játszótérre hintázni.
Aztán már fütyültem a Pacsitacsinak, de valaki eltéríthette szegényt, mert egyáltalán nem jött elő, és akkor sírni kezdtem, mert rajta kívül eddig csak egy lakáskulcs volt rám bízva, és ha most a Pacsitacsi se lesz meg, az olyan, mintha nem vigyáztam volna rá.
Még akkor is sírtam, amikor végre megtalált a Bori, mert én meg őrá voltam bízva, és úgy látszik, közben vége lett
a tánczenei műsornak. A Borival körbeszaladtuk a parkot, és fütyültünk, de nem a Pacsitacsi jött szembe, hanem apukánk, aki minket keresett, mert mi meg őrá vagyunk bízva.
Máskor inkább úgy leszek nagyfiú, hogy magamra vigyázok, mert úgy látszik, az könnyebb.
Én eddig még mindig megkerültem, de a Pacsitacsi most igazán elveszett.
:-)))
Én büntetésben részesültem, amiért elvesztettem a Pacsitacsit, de aki visszahozza, az majd jutalomban, és ezt ki is íratta apukám az újságba. A hirdetésre először egy öreg tacsit hoztak, de az be se akart jönni, mert mindjárt tudta, hogy nem itt adnak érte jutalmat. Aztán egyszerre két kutyát hozott egy bácsi, és igaz, hogy nem tacsik voltak, de nem is kért értük jutalmat, csak pénzt. Apukám becsukta a bácsi előtt az ajtót, de én úgy megsajnáltam őket, hogy kivettem a perselyemből a huszonhét forintot, és a bácsi után szaladtam, hogy adja ide a kutyákat leértékelve, mert az egyik úgyis sántított, a másiknak meg leharapták kicsit a fülét. A bácsi ideadta, mert jó szíve volt, és mondta is, hogy mindig össze szokott facsarodni, ha szegény gazdátlan kutyusokat lát az utcán.
Egy kicsit az enyém is facsarodott, amikor húzni kezdtem hazafelé a két kutyát, és szembejött velünk a Pacsitacsi teljesen ingyen.
:-)))
Ha anyukámék nem nézik este a tévét, akkor mindig a Bori jövőjéről beszélgetnek, ami még mindig nem dőlt el.
Pedig én még iskolába se jártam, amikor a Borinak már mondták, hogy vigyázzon, mert most dől el a jövője, és én
úgy sajnáltam szegényt, mert tudtam, hogy milyen rossz az, ha valami eldől. Úgy látszik, ezt a Bori is tudta, és vigyázott a jövőjére, hogy el ne dőljön, mert addig apukám vesz neki könyveket, és megkérdezi, hogy ugye, milyen érdekes, és anyukám beíratja őt mindenhova,és megkérdezi,hogy ugye, szeret odajárni.
És ha a Bori csak a vállát vonogatja, akkor kap hegedűt meg tornacipőt meg rajzlapot, és nagyítót meg földgömböt meg körzőkészletet, mert hátha akkor eszébe jut, hogy mi érdekli jobban.
Én mindig tudom, hogy. engem mi érdekel jobban, csak az a baj, hogy én mégse fogok se focilabdát, se autót, se horgászbotot kapni, mert én nem vigyáztam úgy, mint a Bori, és sajnos már tavaly megmondtam, hogy indián szeretnék lenni.
Sétálni megy Panka a búzamezőbe, Pillangós papucsba, hófehér kötőbe. Dalolgatva ballag, egyes-egymagába, Virágtestvérkéi, vigyázzatok rája! Simulj puha pázsit lába alá lágyan, Fütyülj neki szépet, te rigó a nádban!
Légy a legyezője, te lapu levele! Fecskefarkú pille, röpülj versenyt vele! Búzavirág-szeme mosolyog reátok: Nevessetek vissza rá, búzavirágok! Kakukkfű, az útját jó szagoddal hintsd be, Bújj a lába elül, szúrós király dinnye!
Ha a dűlőúton szegényke kifáradt, Szagos fodormenta, te vess neki ágyat! Födjétek be, zsályák, dús leveletekkel, Szelíd széki füvek, csillagfejetekkel! S őre a mezőnek, szép jegenyenyárfa, Te vigyázz reája, csöndes legyen álma!
A sötét erdő szélén állt egy egészen apró házikó. Az apró házikó előtt akkora kert, hogy beesteledne, mire körbejárná az a csöpp kiskacsa, amelyik kora reggel elindult világot látni. Ment a kiskacsa, ballagott csak úgy magában, mert nem volt egyetlen testvérkéje sem. Egy körtefa alatt totyogott éppen, mikor szembejött vele egy magányos kiscica.
- Jó reggelt, kiscica! - köszönt udvariasan a kiskacsa. - Egyedül vagy te is?
- Jó reggelt, kiskacsa! - biccentett a cica. - Egyedül vagyok, de ezen nincs mit csodálkozni. A világon nagyon sok a magányos kiscica. De olyat még senki se látott, hogy egy kiskacsa magányosan sétálgasson.
A kiskacsák mindig seregestül totyognak, úgy tudom.
- Igaz, de én mégiscsak magányos kiskacsa vagyok. Mondd, kiscica, nem akarsz a barátom lenni?
- Szíves örömest - mondta a kiscica -, kettesben mégis jobban lehet játszani. Legyünk hát jó barátok!
- Jó! - hápogott boldogan a kiskacsa. - Először is menjünk úszni!
- Úszni? - hökkent meg a kiscica. - Nem tudok én úszni, egy csöppet sem tudok.
- Nem nehéz mesterség - biztatta a kiskacsa a kiscicát. - Rádobod magad a vízre, egyet-kettőt evezel a talpacskáddal, szárnyacskáddal, s máris úszol I A tollacskádról meg szépen lepereg a víz...
- Csakhogy nekem nincs szárnyacskám! És nem széles a talpacskám, nézd, egészen más, mint a tiéd! És azt hiszem, tollacskám sincs.
A kiskacsa alaposabban megnézte a kiscicát, és nagyon nekibúsult:
- Nem, valóban nincs egy csöpp szárnyacskád, egy csöpp tollacskád sem!
- Játsszunk inkább azt, hogy fára mászunk! - ajánlotta a cica. - Kiereszted a karmocskáid, belevágod a fa törzsébe, és kapaszkodsz!
- Csakhogy nekem nincsenek karmocskáim! - búsult a kiskacsa. - Nem úszhatunk együtt, nem mászhatunk a körtefára, azt hiszem, nem is leszünk jó barátok, magányos kiskacsa maradok én mindörökre, te meg magányos cica.
Ebben a pillanatban észrevették, hogy feléjük rohan egy fekete kiskutya.
- Jaj, félek! - nyávogott a kiscica. - Jaj, félek! - hápogott a kiskacsa.
- Jaj, de félünk! - mondták mind a ketten, és félelmükben szorosan összebújtak. A fekete szőrű puli meg elvágtatott mellettük, esze ágában sem volt bántani őket.
A puli eltűnt, a kiskacsa meg a kiscica egymásra bámult, aztán így hápogott a kiskacsa:
- Én ugyan nem tudok veled fára mászni, te ugyan nem tudsz velem a tavon úszni, de itt, a körtefa tövében olyan jól tudunk együtt félni! Én azt hiszem, mégiscsak jó barátok leszünk.
- Igen! - ujjongott a cica. - Nagyon jó, ha egy magamfajta magányos cica összebújhat a barátjával, mikor éppen fél.
- Magam is így gondoltam - mondta a kiskacsa, és az ugrándozó cica mellett totyogva folytatta világjáró útját a nagy-nagy kertben.
„Zöldül a föld, fényesedik az ég, a légi ösvényt zümmögő méhek járják. A fákról hull a hószirom, lekél a párta: a virágpor csókja kisded gyümölcsöt hozott. Zöldül az ág is, fürtös, széljátszó lombot növeszt. A sok féltett, kicsi, zöld pulyát közötte rejti el…”
„… A fürtös lombok ölén már gömbölyödnek a gyümölcsbabák. Kocsányuk a köldökzsinór, az emlő, amely az ággal, a gyümölcsfaanyával összeköti…”
„… Zöld a zölddel versenyez… A kert lehelete friss és üde…”
„… A kerítés mentén,… jázminok, gyöngyvesszők között nyílik az orgona. Lila csillagokból rakott…, dús fürtjei kihajlanak az utcára is.”
„… A lombos, bodzás, vadrózsás bozótban poszáta neszez…”
„Az égen fecske cikkan, a várva várt kedves madár itt van megint. Viharvert póznafészkén újra elfoglalja helyét a tavaszi gólypár. És a bokrok rejtett mély ölén, az ereszek alatt, a zölden pelyhező akácok alatt új fészkek készülnek a jövendő madárnemzedéknek…”
„… A csontos-ágas, zöldpelyhes akácon hevenyészett fészek, benne pelyhes kisgalamb. Szeme csodálkozó, nagy, kerek, ahogyan onnan ki a kertre néz és kérdezi: „Hát az a sok zöld ott lenn mit nevet?”…”
„… Az ünneplőbe öltözött, öreg cseresznyefán sárgarigó rebben. „Huncut a bíró!” – kiálltja, és mosolyra derül tőle a kert…”
Kata és az elefánt még alig indultak útnak, máris olyan helyre érkeztek, ahol Kata sohasem járt, egy különös erdei tisztásra. A tisztáson nagy, piros gombák nőttek, akkorák voltak, mint egy felnőtt ember és tojás alakúak. Olyan sűrűn nőttek egymás mellett, hogy alig győzték kerülgetni őket.
Kata mókából átugrott az elefánt hátáról az egyik gomba tetejére, kihúzta magát és minden irányba széjjelnézett.
- Szia! - köszönt rá valaki.
Kata nem tudta, hogy ki és honnan, ő mindenütt csak gombákat látott.
- Ott - mutatta az elefánt az ormányával.
Kata odanézett és valóban észrevett egy különös ugrifülest. A nyúl hetykén az egyik gomba falának támaszkodott, lábait keresztbe tette maga előtt és bal szemével szemtelenül kacsingatott Katára. Kata alapvetően jól nevelt lánynak tartotta magát, és egyáltalán nem tetszett neki ez a viselkedés.
- Nem szép dolog egy idegen hölgyre kacsingatni! - figyelmeztette a nyulat.
A nyúl menten haptákba vágta magát, egyik kezével még tisztelgett is, de közben egy pillanatra sem hagyta abba a vigyorgást és a kacsintgatást.
- Ezt szándékosan csinálod! - sértődött meg Kata és morcosan lemászott a gomba tetejéről.
- Ne haragudj - kérlelte a nyúl -, de nekem muszáj kacsintgatnom. Viszont neked nem muszáj felmásznod a házam tetejére.
- Ez a te házad? - képedt el Kata.
- Igen, az, a legszebb a környéken.
- Ne haragudj, hogy felmásztam rá - hajtotta le a fejét Kata -, nem tudtam, hogy egy gombában laksz.
- Nem gomba, hanem tojás - helyesbített a nyuszi -, ha nem tudnád, Húsvét van, és mi csak Húsvétkor költözünk ide a családommal, a száznegyvenhét unokatestvéremmel, és kétszázhetven fiammal. Mi ugyanis húsvéti nyuszik vagyunk. Egy húsvéti nyúl pedig csakis egy tojásban lakhat.
- Egy tojásban? - hüledezett Kata.
- Persze, hogy abban. Gyertek, nézzétek meg belülről!
Kata és az elefánt bepréselték magukat a keskeny ajtónyíláson, a nyuszi lámpást gyújtott és leültette őket egy fatönkből készült asztal köré.
- Várjatok itt - mondta a nyúl -, hozok nektek húsvéti tojásokat.
Miután a nyuszi elment, Kata érdeklődve nézett szét a különös házikóban. A nyúl otthonában minden a tojásokról szólt. A sarokban egy hímes tojásról készült festmény mellett szétszórt ecsetek maradtak a földön, valószínűleg a házigazda festette a képet. Kicsit arrébb régi magazinokat talált Kata, amelyekből a tojásfestés fortélyait sajátíthatták el a fiatal nyuszik, de volt itt tojás alakú telefon, rengeteg tojástartó, húsvéti tojáshéjgyűjtemény, és még egy tojás alakú légfrissítő is.
Mikor a nyuszi belépett, kezében egy kosár tojással, Kati épp ezt a légfrissítőt nézegette.
- Gyönyörű darab, nem? - dicsekedett a nyúl. - Egyenesen Indiából hozattam. Rettentően büszke vagyok ám rá.
- Valóban szép - helyeselt egyszerre Kata és az elefánt is.
Mindhárman asztalhoz ültek, a nyuszi kivett egy tojást a többi közül és hámozni kezdte.
- Csoki! - örvendezett Kata, majd, miután a nyuszi ismét rákacsintott, ő is kivett egyet és szépen kibontotta, Az elefánt az ormányával nehezen tudta lefejteni a csokipapírt, ezért segítettek neki, aztán mindhárman elmajszolták a csokijukat.
- Ez jó volt - kacsintott egyet Kata.
- Bizony jó! - kacsintott vissza rá mókásan az elefánt, és, amire egyikük sem számított... úgy is maradtak. Mindketten egyfolytában kacsintgattak, mint a nyuszi.
- Jaj - ijedt meg Kata -, mi történt velünk?
- Nem tudom - válaszolta a nyuszi -, én már évek óta kacsingatok. Akkor kezdődött az egész, mikor azokat a hatalmas városokat kezdték építeni, azzal a sok beton monstrummal.
- Mi köze a városoknak a mi kacsingatásunkhoz? - érdeklődött Kata.
- Lehet, hogy elkaptátok a kórusz húsvétinyuluszt - bágyadt el a nyuszi.
- Az micsoda? - kérdezte az elefánt.
- Aki elkapja, állandóan kacsingat tőle - válaszolta a nyúl.
- De még mindig nem tudjuk, mi köze van ennek a városokhoz - mérgelődött Kata két kacsintás között.
- Azt én sem tudom - magyarázta a nyúl -, de mióta a városok léteznek, azóta van a betegség is.
- És nem lehet valahogy meggyógyítani? - morfondírozott az elefánt.
- Sajnos nem - vonta meg a vállát a nyuszi -, de hozzá lehet szokni. Higgyétek el, egy-két év múlva már észre sem fogjátok venni.
Kata és az elefánt egyszerre hördültek fel. Egyiküknek sem volt kedve kacsingatva leélni az életét.
- Egy betegség sincs csak úgy - szedte össze magát Kata -, mindnek van valami oka, és ha nagyon hiszel benne, ki is tudsz gyógyulni belőle.
- Valóban - mondta az elefánt -, minden betegségnek van valami oka, és mivel te nem a városban laksz - fordult a nyuszi felé -, a te, azaz a mi betegségünknek csakis olyan oka lehet, aminek mind a városhoz, mind a húsvéti nyuszikhoz van valami köze.
- Ezt nem értem - vakarta a fülét a nyuszi.
- Én sem igazán - ismerte be Kata.
- Pedig egyszerű - kacsintott az elefánt -, mi az - nézett a nyúlra -, ami a te életedben megváltozott, miután a nagy városokat felépítették?
- Semmi - gondolkodott a nyúl -, hacsak az nem, hogy a falvakból minden ember a városokba költözött, és ott már senki nem ismert senkit, nem is jártak locsolkodni, aztán meg elkezdtek járni, de víz helyett kölnivel, meg szagos pacsulikkal, és nem is hímes tojást kaptak érte, hanem csokit. Azóta én is inkább csokitojásokat készítek és csak kedvtelésből festek hímeseket.
- Ez nálunk is így van - szomorodott el Kata -, és már verset sem mondanak a locsolók, vagy ha igen, akkor bugyutát.
- Igen - bólogatott a nyuszi -, sok helyen nem is várják a locsolókat, hanem elutaznak otthonról.
- Megvan! - kiáltott fel az elefánt. - Már tudom, hogyan lehetne meggyógyítani ezt a betegséget.
- Hogyan?! - nézett rá egyszerre Kata és a nyuszi.
- Csak adjatok sok papírt, és tintát! - mondta magabiztosan az elefánt.
A nyuszinál nem volt otthon elég papír, ezért kért a szomszédaitól, és odaadta az elefántnak. Az elefánt rögtön írni kezdett. Órákig nem is lehetett hozzászólni. Közben este lett, és mindenki lefeküdt aludni, csak az elefántot nem tudták rávenni.
Reggel a nyuszi ébredt fel elsőnek. Rögtön az elefánthoz sietett. Az elefánt a kis tönkasztalra borulva aludt, szalmakalapja a szemére hullott, előtte pedig takaros kis könyvecske feküdt. A nyuszi felvette, és érdeklődve olvasta a címoldalt:
Húsvéti népszokások az egész világon
Írta: Lila Elefánt
A nyuszi lázasan átlapozta a könyvet. Nagyszerű munka volt, le volt benne írva minden nép húsvéti népszokása Mozambiktól Kamcsatkáig. A nyuszi annyira belefeledkezett az olvasásba, hogy fel sem tűnt neki, hogy már egyáltalán nem kacsintgat. Elhatározta viszont, hogy jövőre ebből a könyvből mindenkinek visz a nagyvárosokba.
Az elefánt aznap végig aludt, nem is zavarta senki. Kata kint játszott a tisztáson az ugrifülesekkel, akik közül néha-néha valaki rákacsintott, de ez már tényleg csak szemtelenség volt.
A Mátraalján úgy tartják, hogy ekkor nem szabad táncolni, mert letáncolnák a fákról a virágot. A népszokás szerint ekkor jó elvetni a virágmagvakat, mert szebbek és illatosabbak lesznek.
„Semmi sem jellemző annyira egy nyelvre, mint sajátos hangzása. Olyan ez, mint a virág illata, a bor zamata, a zománc, az opál tüze. Megismerni róla a nyelvet már messziről, mikor a szót még nem is értjük. Minden nyelvnek megvan a maga hangszíne, tempója, ritmusa, dallama, egyszóval zenéje.”
- Apu, új játékot tudok - ugrott a nyakamba valamelyik nap a kislányom.
Aput majd a hideg lelte ki örömében.
- Félek én attól, lelkem - mondtam neki ijedten -, mindig rossz vége van annak,
ha te új játékot tudsz. Tán már megint locsolót csináltál a cilinderemből?
- Ó, dehogy! - kacagott Panka olyan vidáman, hogy még az óra sétálója is sebe¬sebben sétált örömében. - Ez nem olyan játék, hiszen azt anyukámtól tanultam.
- Micsoda játék az? - kérdeztem még ijedtebben.
- Nagymosás.
Erre én úgy elpittyesztettem a számat, hogy az óra sétálója is lassúbbra fogta a sétát elszomorodtában.
- Nem szép játék. Anyukád is jobban tenné, ha nem játszana olyant.
No, ennél egyéb se kellett Pankának. Jaj, hogy ez az apu mindig csak ilyeneket mond. De most már csak azért is megmutatja, milyen gyönyörű játék az a nagymosás.
Másnap reggel annyi volt a babaszennyes a konyhában, hogy nem tudtam tőle kiférni az ajtón.
- Ejnye, fiam, micsoda munka ez - morogtam bosszúsan -, úgy kell átmászni az embernek ezen a ruhahegyen, mint hangyának a vakondtúráson.
- Hja, kérem - rakta Panka csípőre a kezét -, így van ez, mikor nagymosás van a háznál!
- Nem baj, no, én jó nevelésű apa vagyok, hanem az már igazán zokon esett, mikor után hiába hívtam Pankát szappanbuborékot fújni. Az szokott a rendes ebéd utáni szórakozásom lenni, hogy Pankával telecsepegtetjük a szőnyeget, és aztán anyuval összeveszünk érte.
Egész elszomorodtam, mikor Panka azzal fizetett ki:
- Hogy is ne, éppen most érünk rá az ilyen bolondságra, mikor nagymosás van a háznál.
- No jó, majd estére - biztattam magamat. De nincs az az igazi mosóasszony, aki olyan jóízűeket nyögjön, mint Panka vacsora után:
- Jaj, csak keserves kenyér a mosónéé. Még az életét is megunja az ember a teknő mellett. Meg ám, még a mosdó mellett is. Mert ott is hűlt helye volt másnap reggel a szappannak. Az ember ilyenkor nem tehet mást, mint hogy megmosdatja az asszonyt.
- No - mondom -, már mosdani is a szomszédba kell járni.
Mást is akartam még mondani, de akkorra Panka úgy ugrott be a konyhából, mint egy fióktigris, akinek a mamukáját kell védeni, s megcsóválta pirosbabos kendővel hátrakötött fejecskéjét.
- Nézze meg az ember, mennyit kötözködik ez az apu! Mosdani lehet szappan nélkül is, de mosni nem lehet.
- Hát már megint nagymosás van nálunk? - felejtettem el a haragomat csodálkozásomban. - Hát van még babaszennyes a világon?
- Az nincs, de szennyes baba van - magyarázta Panka a habos tenyerecskéivel. - Most a babákat mosom sorra.
Hanem a babáknak nyilván nem tetszett annyira a mulatság, mint Pankának. Szólni ugyan nem szóltak semmit, mert nekik nem természetük a panaszkodás, hanem bánatában kinek az orra ázott le, ki meg a szemét felejtette ott a teknőben.
- No, lelkem - kérdem este Pankát -, vége van-e már a nagymosásnak?
- Ó, dehogy, apu, a java még hátra van. Mikor másnap előkerült, tán még a nyelve is kormos volt.
- Nini, te tán a kéményt mosogattad máma? - kérdeztem tőle.
- Ó, apu, ilyen furcsákat is csak te tudsz kitalálni! Hát már kinek jutna eszébe
kéményt mosogatni? Csak a régi bográcsokat hordtam le a padlásról. Annyi volt
a korom szegényeken, hogy alig bírtam róluk lefaragni a tortavágó késsel.
De már erre anyuka is az ölébe vette Pankát, s ott cirógatta végig, ahol a leggömbölyűbb. Alig bírtam megvigasztalni szegénykét:
- Nono, csacsikám, hiszen nem olyan nagyon haragszik anyu, csak teszi magát - simogattam meg a szöszke haját.
- Hiszen nem azért sírok én - fuldokolta Panka -, hanem azért, mert már kifogytam minden mosnivalóból.
- Hála legyen az istennek - örültünk meg mind a ketten. Legalább holnap nyugodtan mehetünk kalapot próbálni. (Mink ugyanis mindig együtt próbálunk kalapot az anyukánkkal. Nekem kell kikeresnem, hogy melyik áll neki legrosszabbul. Azt aztán nyugodt lélekkel meg meri venni, mert az mindenki másnak bizonyosan tetszeni fog.)
Hát nyugodtan elmentünk, nyugodtan is hazatértünk, csak a nagy csendességen ijedtünk meg az ajtóban. Szakácsnénk ott bóbiskolt a konyhaszéken, Panka pedig ott guggolt mellette a földön.
- Mi újság, öreg? - szaladtam oda rosszat sejtve.
Ő pedig boldog mosolygással terjesztette elénk a szappanos tenyerét.
- Megint nagymosás volt nálunk!
- Mit mostál már megint, te rosszkor lett?
- Megmostam a lekváros tésztát.
De már erre akkorát kiáltottam, hogy mind a hárman belefehéredtünk, csak Panka tette össze a tésztás kacsóit a maga igazát ismerő lélek nyugalmával.
- Ne haragudj, apukám, nagymama egyszer azt mondta, hogy Félegyházán
a lekváros tésztát piszkos tésztának hívják. De a mienk már nem piszkos ám!
„A fákon a duzzadt bimbó már fakadni, nyílni kész. Fekete földágyában a magfogságából kitörő rügyecske… a földet emelgeti.
De még csak kíváncsiskodó, félve tapogatódzó mindenütt az élet. Mert a Naptól mosolygó fényes tavaszdélelőttre hideg, szeles… éjszakák még fenyegethetnek faggyal is.
Ám egyszerre megváltozik a világ. Elszáll minden félsz… zöld lombot vet az ág, és kiül az ágra a virág.
És innen már nincs visszaút! Nincs menekvés vissza a rügyekbe, még ha dermesztő hideget fúj a szél is… Növekedni, fejlődni kell, hajtássá, gyümölccsé lenni, teljes életet élni, amíg eljön a tél.
A változás mindennapos, a kert benépesül. Ma itt a retek sorol, holnap ott a borsó hegyesedik, és holnapután kivirágzik a cseresznyefa is.
Millió és millió virág a kert. Pazar bőséggel szórt kezdet, ígéret, remény. Ezerféle titkos, szép szülés, milliárdnyi születés.
Mert nyílnak a bábok is: onnan fényes bogár repül. Nyílnak a mikroszkópi bölcsők: onnan milliárd magzat szóródik szerteszét. A télben megdermedt, megfogyatkozott élet naponta új gyarapodása, végtelen feltámadásai.
Illattal, színnel, élettel teli a kert. A nárcisz sárga-fehér csillagát mutatja, a tulipán piros virágfejét. A verebek harsány nagy zsivajjal járnak, a cinkék csendben az odút környékezik. Bennük tojások, fiókák reménye él, a fészekhelyet, az otthont keresik.
Meredekebben jár, egyre fényesebb kört ír a Nap. Sarjad és kövérül a fű. A pásztortáska becőlétráján lágybogár kapaszkodik. A gyermekláncfű kicsi Napvirágán méhecske taposkál szerelmes bódulatban. Az aranyeső sárga bokra fölött délceg dongó köröz. Cikázva száll tovább a vágyakozó, virágos fák felé, és elrejti őt a kert.”
Volt egyszer egy szegény ember, annak annyi gyermeke volt, mint a rosta lyuka, és a falujának minden lakosát meghívta már komának. Mikor tehát megint kisfia született, kiült az országútra, hogy az első arra jövőt megkérje, legyen a komája.
Akkor egy szürke kabátos öregember jött arra az úton, azt kérte meg, s az öreg szívesen el is fogadta a meghívást, elment vele, és segített megkeresztelni a fiúcskát.
Ez az öregember egy borjas tehenet ajándékozott a szegény embernek; az a borjú ugyanazon a napon jött a világra, amelyiken a fiú született, és a homlokán elöl aranyos csillag volt. Azt mondta az öregember, hogy ez a borjú legyen a kisfiúé.
Mikor a fiúcska felcseperedett, mindennap kiment az időközben hatalmas bikává fejlődött állattal a legelőre. A bika beszélni is tudott, és mikor felértek a hegytetőre, így szólt a fiúhoz:
- Te csak maradj itt, és aludj egyet. Közben én majd keresek magamnak legelőt.
Amint a fiút elnyomta az álom, a bika villámnál is sebesebben felvágtatott a nagy égi legelőre, ahol arany csillagvirágokat evett. Naplementekor visszasietett, felkeltette a fiút, és aztán együtt hazamentek. Így történt ez mindennap, míg csak a fiú húszéves nem lett.
Akkor egy napon így szólt hozzá a bika:
- Most ülj föl a két szarvam közé, és én elviszlek a királyhoz. Akkor aztán kívánd azt tőle, hogy adjon neked egy hét sing hosszú kardot, és mondd, hogy ki akarod szabadítani a lányát.
Hamarosan megérkeztek a királyi várhoz. A fiú leszállt a bika hátáról, a király elé járult, és elmondta, miért jött.
A király szívesen átadta a kért kardot a pásztorfiúnak, de nemigen reménykedett abban, hogy a leányát viszontlássa, mert már sok bátor ifjú próbálkozott a kiszabadításával, de hiába. Ugyanis egy tizenkét fejű sárkány rabolta el a leányt, és ez a sárkány nagyon-nagyon messze lakott, ahova senki sem tudott eljutni. Az odavezető úton először is egy áthághatatlan óriás hegység terült el, másodszor egy széles, viharos tenger állta útját az oda igyekvőknek, harmadszor pedig: a sárkány egy lángpalotában lakott. Még hogyha sikerül is valakinek átjutnia a hegységen és a tengeren, akkor sem tudott volna áthatolni a hatalmas lángokon, és ha mégis valami csoda folytán átjutott volna a tűzön, akkor a sárkány végzett volna vele.
Ahogy a fiú megkapta a kardot, felült a bikája szarvai közé, és egyetlen pillanat alatt a hatalmas hegyláncnál termettek.
- Na, itt aztán nyugodtan visszafordulhatunk - mondta a fiú a bikának, hiszen lehetetlennek tartotta, hogy átjuthassanak ezen az akadályon.
A bika azonban azt felelte: - Várj csak egy pillanatig! - és azzal letette a fiút a földre. Alighogy ez megtörtént, nekiiramodott, és hatalmas szarvaival az egész hegyláncot félretolta, így azután tovább tudtak menni.
Akkor a bika újra szarvai közé ültette a fiút, és hipp-hopp, ott termettek a tenger partján.
- Na, most aztán vissza is fordulhatunk! - mondta a fiú. - Hiszen ezen a viharos tengeren senki emberfia át nem tud kelni!
- Várj csak egy pillanatig - felelte a bika -, és kapaszkodjál meg jól a szarvamban.
Azzal lehajolt a víz színéhez, és elkezdett inni. Felitta az egész tengert úgy, hogy száraz lábbal átkelhettek rajta, mint valami legelőn. Nemsokára meg is érkeztek a lángpalotához.
De már itt messziről olyan hőség áradt feléjük, hogy a fiú nem bírta kiállni.
- Állj meg! - kiáltotta oda a bikának. - Ne menj tovább, mert mind a ketten elégünk!
A bika azonban egészen közel futott a lángokhoz, és egyszerre csak az egész tengervizet, amelyet előzőleg felhörpintett, a lángokra zúdította úgy, hogy azok nyomban kialudtak, és ezáltal olyan áthatolhatatlan füst keletkezett, hogy az egész égboltot elborították a füstfelhők.
Egyszer csak aztán dühtől tajtékozva kirohant a szörnyű füstből a tizenkétfejű sárkány.
- Na, most aztán rajtad a sor - szólt a fiúhoz a bika. - Jól vigyázz, hogy a szörnyetegnek mind a tizenkét fejét egyetlen csapással levágjad!
A fiú összeszedte minden erejét, két kezébe fogta a hatalmas kardot, és olyan hirtelen vágással találta el a hatalmas szörnyeteget, hogy valamennyi feje egyszerre lehullott. De a sárkány törzse még mindig ott vonaglott, úgy, hogy a föld is rengett belé.
A bika azonban fölkapta a szarvára a sárkány törzsét, és úgy felhajította a felhők közé, hogy nyoma sem látszott többé. Aztán így szólt a fiúhoz: - Én elvégeztem a feladatomat. Most eredj be a palotába. Ott megtalálod a királyleányt, vezesd őt vissza az apjához!
Ezzel elfutott az égi legelőre, és a fiú soha többé nem látta.
A fiú pedig megtalálta benn a kastélyban a királyleányt, aki végtelenül boldog volt, hogy megszabadult az undok sárkánytól. Hazamentek a lány édesapjához, megülték a lakodalmat, s nagy volt az öröm az egész birodalomban.
