A darazsak egy öreg pince padlásán laktak, és tolvajok voltak, de ezt nem tudták. Az ember nevezte így őket, mert a darazsak mindenféle gyümölcsöt ettek, de elsősorban szőlőt, hiszen ezért laktak a pince padlásán. A pince a szőlőben volt, szép kis szobával, hiszen e nélkül padlása sem lehetett volna. A szoba előtti térségben üres hordók voltak, kádak, kármentők, tőtikék és egyéb szüretelési szerszámok, amelyeknek olyan szaguk volt, mintha örökké szüret lenne a világon, bár ez – sajnos! – nincs így. Végül a pincéhez pince is tartozott; egyszóval: tökéletes pince volt. De a darazsak ezt sem tudták. Szúrni azonban remekül tudtak, építkezésük pedig tökéletes volt. A méhekkel nem tartottak rokonságot – pedig rokonok voltak –, de ez az emberek között is előfordul. Éltek tehát nagy csendben a padláson, ahol nem zavarta őket senki – ez nem is lett volna tanácsos –, és akkora fészket építettek maguknak, mint egy óriás sonka, amelyben tízezer kis szoba van. A padláson mindig homály volt, enyhe, édes viaszszag, s a darazsak állandó zsongása úgy hallatszott, mintha ez az illat szülte volna, nem tudni, mikor, és nem is hallgat már el soha. Melegben melegebb volt a mézes viasz lélegzése, de ilyenkor szinte zúgott a darazsak ezer gordonkája, míg ha megdermedtek kint a fák, s a tőkék úgy lapultak a hó alatt, mint a nyulak, a meleg muzsika is bezárkózott a meleg fészekbe, és szinte nem is lehetett hallani. A hideg azonban sose ártott meg nekik, mert a fészek tízezer sejtje megőrizte a meleget; de a padláson nem is volt soha nagyon meleg vagy nagyon hideg, mert nádteteje volt, melyet hiába süt a nap, vagy szorongat a fagy, nem ereszti át egyiket sem. Így élt a darázsderekú, sárga csíkos nép, látszólag muzsikáló semmittevésben, valóságban azonban szorgalmas munkában, a maguk hasznára. Mert igaz az, hogy az embernek semmi hasznot nem tettek. Meglopták a cseresznyét, az édes körtét, a ringlót, a kint felejtett húst is, de mindez csak várakozás volt a szőlőre, amelynek érését gondosan figyelték, hogy lecsaphassanak rá, mint a kirakott cukorra vagy a bábosok mézes süteményére… Közben megrabolták a méheket is – néha meg is ölték –, és nagy hozzáértéssel vadásztak a legyekre, amelyeket úgy kaptak el a levegőben, mint sólyom a verebeket. Ebben az időben azonban még nem lehetett látni nagyobb darázsgyülekezetet, csak a fészek körül, amelyet egyre építettek, nevelték a fiatalságot, és tömték élelemmel. Egyszer azután megváltozott a dolog rendje, megváltozott kint minden, de bent, a nádtető alatt ekkor sem változott semmi. Szokatlanul elcsendesedett a határ. A szőlőbogyók zöldje sárgásra enyhült, a diók burka meghasadt, a telt hasú szilvák a földet nézték, és csend lett a tőkék között, mintha a nagy levelek valami titokról hallgattak volna. Az öreg diófák elengedtek egy-egy levelet, éjszakánként ködöt ásított a világ, és nappal ezüst pókhálók utaztak dél felé, mint a vándormadarak, akiknek útjelző szólongatása olyan fájdalmas volt, mint maga a búcsúzás. A virágok megfakultak az út mellett, a kukorica sásos levele úgy suttogott egész éjjel, mintha tolvajok jártak volna benne, a pásztortüzek füstje tétován lengett, és keserű volt, mint a tegnapi mámor, a lapályokon lila virágát hintette el a kikerics, és a patak menti nyárfán varjú károgott, de hogy mit, azt csak egy másik varjú tudta volna megmondani. A károgás elszállt a tájon, s a nyárfáról peregni kezdtek a levelek, pedig nem volt szél. A szőlőhegyen néha emberek jártak, hordók kongtak, kinyíltak az öreg pinceajtók, s a délutáni nap aranyos ragyogása megsimogatta a vén falakat, s emlékeket keltett szárnyra, amelyeknek muskotályszaga volt, mint a régi szüreteknek. A darazsak megrezgették szárnyaikat. – Készül valami… készül valami – zengték a kis hegedűk –, érik a cukor, és édességszaga van a világnak. – Most már csak eső ne legyen – mondta egy kis öregember, akinek egyik zsebében most is metszőolló volt, a másikban pedig kötözőháncs, pedig ezekre most már nem volt semmi szükség, hiszen a metszésnek és a kötözésnek is régen elmúlt az ideje. – Most már csak eső ne legyen… Nem is lett! De az éjszakák hűvösek lettek, s a palacsintaképű hold úgy járt az égen, mintha az egész világ az ő szőlőskertje lenne, s éppen most nézné, hogy milyen lesz a termés. A csillagok szeme szigorúbb lett, mintha feleslegesnek tartanák a földi csillagokat: a pásztortüzeket, a patakok némán siettek, mintha valami sürgős üzenetet vittek volna, s az egész égen áthajolt a tejút csodálatos, fénylő selyempántlikája. Eső azonban nem lett, s a nappalok még olyan melegek voltak, mintha a nagy búbos kemencében még élő lenne a nyári parázs, és megérkeztek a seregélyek is, mert szüretszaga volt a világnak, s a seregélyek naptárjában (amelyet a begyükben őriznek) pontosan fel volt jegyezve a szőlőérés ideje. De ekkor már idei rókakölykek ugatták meg a holdat, amíg csak eszükbe nem jutott, hogy éhesek, s hogy ilyenkor az éhség ellen legjobb a kiadós – szőlőkúra. És másnap mérgesebben szóltak a darázshegedűk: – Lopják a szőlőt, lopják az édességet… – és körülzúgták a megrágott fürtöket, amelyeknek édes illata úgy lengett a tőkék között, mint az ígéret ideje. A kis öregember figyelmesen nézte meg a fürtök körül rajzó darazsakat s rókanyomokat. – Fene ezt a bitang rókát, hát itt mindenki szüretel? A seregélyek is, rókák is, darazsak is. Nem várok! És leszüretelt. A darazsak minden puttonyt elkísértek, minden kosarat, minden fürtöt. Megkóstolták a mustot, és amikor a csősz odacsapott a kalapjával, megcsípték a csősz fülét. A nevezetes fül estére emlékezetes nagyra nőtt, de ez már nem segített, mert reggelre, mire a darazsak kialudták a mámort, üres volt a szőlő. Tegnap még éjszaka is szóltak a hegedűk, s a darazsak kissé későn ébredtek. Azonnal kirepültek egy kis utómulatságra, de a tőkéken nem maradt egyetlen biling, a fákon egyetlen szilva. A pinceajtó zárva volt, a vén diófáról lekoppant egy-egy szem dió, és a holt leveleket a hűvös szél olyan csendesen ringatta le a földre, mint a koporsót a sírba. A darazsak már nem voltak mámorosak, és nem voltak mérgesek se. – Mi ez? – kérdezték szomorúan. – Mi ez? A szél fellendült a fa koronájába, és szelíden megpendítette az ágakat. – Ősz… – zendültek meg az ágak. – Ősz! – susogtak a levelek, és a darazsak hegedűi is búcsúzóan zsongtak fel, egyhangúan, mintha semmit nem mondtak volna, pedig mindent megmondtak: – Ősz… ősz… ősz…
Október 4. - Ferenc napja, egyben az Állatok világnapja.
Assisi Szent Ferenc - a ferences rend megalapítója; Itália, az állatok, a kereskedők és a természet védőszentje.
Giotto di Bondone - Szent Ferenc beszél a madarakhoz.
„Húgocskáim, madarak! Ti igen sokkal tartoztok a Teremtőnek, azért mindig és mindenütt kötelesek vagytok dicsérni őt. Mert kétszeres, sőt háromszoros ruházattal látott el benneteket; szabadságot adott nektek, oda röpülhettek, ahová akartok; Noé bárkájában megőrizte fajotokat, hogy ki ne vesszetek. Hálával tartoztok a levegőért, amelynek uraivá tett. Azután gondoljátok meg, hogy se nem vettek, se nem arattok, Isten mégis gondoskodik rólatok. Inni ad a folyókból és forrásokból, menedéket nyújt a hegyekben és völgyekben, helyet biztosít a fészekrakáshoz a fák lombos ágain. Azután még fonni és szőni sem tudtok, Isten ruház föl benneteket és fiókáitokat. Jótéteményeiből, amelyekkel elhalmozott, láthatjátok, mennyire szeret Teremtőtök. Őrizkedjetek tehát húgocskáim, a hálátlanság bűnétől, s azon legyetek, hogy szüntelenül áldjátok Istent.” Assisi Szent Ferenc
Messze, messze, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egyszer egy király, s annak három szép lánya. Azt mondja a királyné egyszer ennek a három leánynak: – No, leányok, menjetek el az erdőbe eprészni, s amelyik több epret szed, annak adom a veres szoknyámat.
Elmennek a leányok, szedik, szedik az epret nagy szaporán. Mikor dél felé járt az idő, letelepednek egy fa alá, s összenézik, hogy melyik szedett több epret. Hát a legkisebb egyedül éppen annyit szedett, mint a másik kettő egybevéve.
Bezzeg lett irigykedés! Mármost a kisebbiké lesz a veres szoknya!
Azt mondja a legnagyobbik leány:
– Jertek, leányok, szedjünk még egy kicsit, ennyivel úgysem mehetünk haza!
A legkisebb leány eleget erősködött, hogy akkor estére nem érnek haza, de a két nagyobb csak azon volt, hogy még szedjenek.
Jól van. Elindul az erdő egyik-egyik részébe a két nagyobb, az erdő más részibe pedig a kisebb. De nem epret szedtek ezek, hanem megegyeztek, hogy megölik a testvérüket. Ha az övék nem lehet a veres szoknya, ne legyen a legkisebbé sem. Mindjárt felkeresték a testvérüket, megfogták, s hiába könyörgött, hogy inkább nekik adja mind, ami epret szedett, mégis megölték. Éppen mikor megölték, arra vetődött egy vak koldus, ennek elvették a hegedűjét, a kicsi királykisasszonyt beletették, s azonmódúlag elrejtették a fa odvába.
Hazamennek a lányok, s kérdik otthon: hol a testvéretek? Ők bizony nem tudják. Eleget mondották neki, ne kalandozzon félre tőlük, nem tudott velők együtt eprészni. Ki tudja, talán eltévelyedett, talán megölték az erdei tolvajok.
Azalatt pedig egy szegény ember fáért megy az erdőre, s éppen azt vágja le, melyikbe a királykisasszony holttestét tették. Csak elálmélkodik a szegény ember, mikor látja, hogy a fából egy hegedű pattan ki.
Kezibe veszi a hegedűt, s a nyirettyűt elkezdi rajta taszigálni, mozgatni, ahogy éppen a cigányok szokták.
Hát ez a hegedű nemcsak hegedül, de énekel is. Mind azt énekeli:
Lassan húzd, te szegény ember, meg ne sértsed gyenge karom! Gyenge karom nyirettyűje, Király Erzsi hegedűje.
“Ejnye, ördögadta varasgyékja – dunnyog a szegény ember magában -, ez a hegedű bizonyosan meg van boszorkányozva! Én bizony elindulok vele, szerencsét próbálok, hátha megfizetik ezt a csudálatos nótát.”
El is indul a szegény ember, bekalandoz országot-világot, s annyi pénzt keresett, hogy egész vágás szekéren kellett utána hordani. Egyszer, amint menne, mendegélne, éppen annak a királynak a városába került, akinek a kisebbik leányát olyan istentelen módon ölték meg.
Megáll a király palotája előtt, s hegedülni kezd. Meghallja a király a csodálatos hegedülést, kiküldi a kicsi inasát, hogy hívja bé azt a muzsikást.
Kifut az inas, hívja a muzsikást, de az azt feleli vissza, hogy ő bizony egy lépést sem megy, mert neki annyi pénze van, hogy a királynak sincs több.
Visszamegy az inas, jelenti a királynak, hogy mit felelt a muzsikás.
Mit csináljon, kiment maga, s úgy kérte, hogy menjen be a palotába, s rándítson neki egypár nótát.
No, addig kéri a király, hogy bemegy a muzsikás, egyet-kettőt kongat a hegedűjén, azután húzni kezdi.
Lassan húzd, te szegény ember, meg ne sértsed gyenge karom! Gyenge karom nyirettyűje, Király Erzsi hegedűje.
Azt mondja a király:
– Ejnye de csudálatos nóta ez, hé!
Odaáll a két királykisasszony is, ámulnak-bámulnak, az egyik elveszi a hegedűt, s húzni kezdi, hogy vajon mit énekel neki.
Hát ennek ezt énekeli:
Lassan húzd, te én hóhérom, meg ne sértsed gyenge karom!
Veszi a másik leány, húzza, s hát ennek is azt énekli.
Veszi a hegedűt a király, s hát ennek már azt énekli:
Lassan húzzad, édesapám, meg ne sértsed gyenge karom!
– No, ez bizonyosan ördöngösség!
– Már csak én is megpróbálom – mondja a királyné. Kezébe veszi, húzni kezdi, s hát a hegedű ezt énekli:
Lassan húzzad, édesanyám, meg ne sértsed gyenge karom! Gyenge karom nyirettyűje, Király Erzsi hegedűje.
Ebb’ a minutában csak szétválik a hegedű, s kipattan belőle a kicsi királykisasszony. Olyan eleven volt, olyan szép volt, mint egy tubarózsa.
Aj, szegény világ! Megijedt a két nagyobb leány, hogy mindjárt szörnyet ájult. A király s a királyné sírtak örömükben, hogy elsiratott leányuk ilyen csudálatosképpen megkerült. A két idősebb leány istentelensége is kitudódott most, s a király haragjában egy toronyba záratta őket, halálig tartó fogságra. De a kicsi királykisasszony addig könyörgött az édesapjának, megkegyelmezett a gonosz leányoknak, s azótától fogvást békességben élnek, ha meg nem haltak.
„Szent Mihály napig a kígyónak is e' köllött vonúnyi téli szállásáro', mer' különben e' pusztút vóna.” (A kígyó itt a Csalló-közben is honos vízisiklót jelenti...)
Az ősz beálltával jelentős határnap, Szent György napkor kihajtott állatokat behajtották a téli szállásra. A hegyi legelőkön Szent Mihályhoz fohászkodtak, hogy ha eddig megmaradt a nyáj, a hátralévő egy hónapban már ne is essék bele a farkas... A Gyergyó hegyi pásztorok, ezen a napon tartották a farkas ünnepet, hogy a jószágot hazaterelés idején megoltalmazzák az ordasok kártételétől.
Magyarpolányon..., élő hagyomány Eleink szokásának azon tiszelete, hogy a “Tűz angyalának” napján pásztortüzeket gyújtottak, jelezve a kinti legelőkről hazatérők útját, s azt, hogy hamarosan a nyáj és a pásztor is megpihenhet az otthoni világban.Megpihennek a szorgos méhek, a halak lehúzódnak a tó mélyére. A terménnyel és az állatokkal való elszámolás után a vigasság 40 napos ideje kezdődik, ez a Kisfarsang ideje...
„Kisfarsang már beköszöntött,szerteküldöz lánykérőt!
Háztűznéző, hozomány! Sokba kerül minden lány!”
Forr az új bor, „Borszűrő Szent Mihálykor” már lehet szűrni a bort, kezdődhetnek a lakodalmak...
Erre az időszakra esik a „Vénasszonyok, vagy régebben: Szent Mihály nyara” néven ismert bágyadt fényű kellemes, langyos őszelő, s az őszi napéjegyenlőség környékén, Szent Mihály ott áll a tél kapujában. Így mondják az idősebbek: „Szent Mihály-nap után egy icce víz, két icce sár.”..., „Szent Mihály kicsapja a derest legelni.” – azaz dér is lehet...„Szent Mihály-napkor van valami csillag, amiről az időt (időjárást) megállapították”. NagyhortobágyA hajdúböszörményi pásztorok sem aludtak ezen az éjjelen. „A csillagokat vizsgálták, megmutatta az ájer és a szél, hogy milyen tél lesz.”
*
A SZERETET ÉS A SZŐLŐ KÖRBE JÁR...
Egyik reggel egy paraszt dörömbölt a kolostor kapujában. Amikor a kapus barát kinyitotta a kaput, a paraszt átnyújtott neki egy pompás szőlőfürtöt.- Drága kapus barát, ez itt szőlőm legszebb fürtje, azért jöttem, hogy elhozzam ajándékba.- Köszönöm! Máris viszem az apátnak, aki biztosan nagyon fog neki örülni.-Nem. Én neked hoztam.- Nekem? Én nem érdemlem meg a természet ily gyönyörű ajándékát.- Amikor kopogtattam, Te mindig ajtót nyitottál nekem. Amikor segítségre szorultam, mert a szárazság tönkretette a termést, mindennap adtál egy darab kenyeret és egy pohár bort. Azt akarom, hogy ez a fürt szőlő neked is adjon valamit a nap szeretetéből, az első szépségből.A kapus barát letette maga elé a fürtöt, és egész délelöttt csodálta: valóban nagyon szép volt. Éppen ezért úgy döntött, hogy átadja az apátnak, aki mindig bölcs szavakkal biztatta. Az apát is nagyon örült a szőlőnek, de eszébe jutott, hogy van a kolostorban egy beteg barát, és azt gondolta. "neki adom a szőlőt. Talán megajándékozza őt egy kis vidámsággal."De a szőlő nem maradt sokáig a beteg barát szobájában, mert ő is elgondolkodott: "a szakács barát gondoskodik rólam, mindig a legjobb ételt adja nekem. Biztos vagyok benne, hogy ez a szőlőfürt majd boldoggá teszi." És amikor a szakács barát belépett hozzá az ebéddel, átadta neki a szőlőt.- Ez a tied. Mivel Te mindennap kapcsolatban vagy a természet ajándékaival, te tudni fogod, mit kezdj Istennek ezzel a csodálatos művével.A szakács barátot elkápráztatta a fürt szépsége, meg is mutatta segédjének, milyen tökéletes szőlőt kapott. Olyan tökéleteset, hogy senki sem értékelhette volna jobban, mint a sekrestyés barát, aki az oltáriszentséget őrzi, és akit a kolostorban sokan szentnek tartottak. Aztán sekrestyés barát odaajándékozta szőlőt a legfiatalabb novíciusnak, hogy megértse, hogy a teremtés benne rejlik a legapróbb részletekben is. Amikor a novícius megkapta, szíve megtelt Isten dicsőségével, mert még soha nem látott ilyen szép fürtöt. És eszébe jutott az a nap, amikor először lépett a kolostorba, és eszébe jutott az az ember, aki akkor ajtót nyitott neki. Ez tette lehetővé, hogy egy olyan közösség tagjává válhasson, amely tudja értékelni a csodákat. Így nem sokkal naplemente előtt, elvitte a szőlőt a kapus barátnak.- Edd meg és teljen benne örömöd. Hiszen te időd nagy részét itt töltöd egyedül, ez a szőlő jót fog tenni neked.A kapus barát pedig megértette, hogy ezt az ajándékot valóban neki szánták, minden egyes szőlőszemet hosszan ízlelgetett, és boldogan aludt el. Ily módon bezárult a kör, a boldogság és az öröm köre, amely mindig körülöleli azt, aki kapcsolatban áll a Szeretet Energiájával.
Paulo Coelho A Zahi
* MI AZ?
Előbb fehér, mint a hó,
azután zöld, de nem jó,
végül édes, pirosló.
(Szőlő)
Nap érleli,
a kéz szedi,
láb tapossa,
száj kóstolja.
(bor)
Szarka Gyula – Bor és lányka – Meredek a pincegádor
Pincében áll, amit veszel,
hetyke piros sapkát visel,
zöld rokolya rejti testit,
felvidámít ő mindenkit.
(bor)
A bor legendája - Nagy Szabolcs - Gárdonyi Géza – Szarka Gyula – Bor és lányka
Dicséret neked Földanya! Legyen áldott a Te neved. Most, mindörökké. Úgy legyen!
Földnek Anyja! Hozz bőséget! Hárítsd el a betegséget. Érleljed be gyümölcsidet.
*
„Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét, megannyi dús, tündöklő ékszerét...”
Kosztolányi Dezső – Őszi reggeli
*
Hála néked Teremtő! Mert segítettél, hogy italom meglegyen! Mert erőt adtál, hogy ételem meglegyen! Mert, hitet adtál, hogy holnap is meglegyen! Már most készülj Mihály napra, hagyományos áldomásra! Bozát buggyants pirult lisztből, méhsört főzzél komlós mézből! Murcit szűrjél érő mustból, gyertyát készíts méhviaszból!
A süni szívébe akkor kezdte belopni magát a szomorúság, amikor az ősz beálltával nem talált már több lehullott piros almát a fák árnyékában. A puha avar sem tompította bánatát, amelyben reggelente a forrás vizéig gurult. Most nem is volt hozzá kedve, csak bandukolt lefelé a keskeny ösvényen, s közben azon morfondírozott, miért is van olyan egyedül. Bár kedves kis sün volt, mégsem kereste a többi erdei állatka társaságát. Amolyan magányos életet élt, bár jóban volt mindenkivel, mégsem mondhatta el, hogy igazi barátja volna. Megmosakodott a lassan csörgedező vízben, megrázta magát, és elindult vissza az úton. Úgy érezte a szíve egyszerre üres és nehéz. Egy öreg, kiszáradt tölgy alatt lakott takaros kis kuckójában. Ahogy nyitná az ajtót, egyszer csak egy apró, színes szárnyú pillangó röppent a kilincsre. – Hogy hívnak? – kérdezte a süni. – A pillangó nem válaszolt, csak megrebbentette szárnyait, és könnyedén, kecsesen a süni vállára repült. És a süni szíve megtelt valamivel, amitől hirtelen olyan könnyűnek, és jókedvűnek érezte magát, hogy legszívesebben nagyot ugrott volna. De ehelyett óvatosan kinyitotta az ajtót, és besétált a kuckójába. A pillangó körberöppent a kis szobán, majd megpihent az egyik cserepes virágon. A süni óvatosan leült elé, és csak nézte-nézte az apró, törékeny pillangót, a csepp fekete csápokat, bársony szárnyacskákat, amelyen oly gyönyörű színek alkottak leírhatatlanul szép mintákat, hogy a süninek még a szeme is könnybe lábadt. Csak mikor már kezdett beesteledni, akkor kapott észbe, gyorsan összecsapott valami vacsorát, meglocsolta a virágokat és kiseperte a konyhát. Közben oda-oda pislantott a pillangóra, félve, nehogy eltűnjön, de az nem mozdult. Aztán boldogan bújt ágyba, úgy helyezkedett, hogy fekve is láthassa a kis jövevényt. A pillangó hangtalanul felröppent, és megpihent a kiságy végében. A süni sokáig feküdt még nyitott szemmel. Azon az éjjelen mosolyogva merült álomba. Másnap reggel vidáman ébredt. Úgy tűnt, a csodálatos pillangónak esze ágában sincs továbbállni. A süni kicsit félve nyitotta ki az ablakokat, hogy kiszellőztessen, de a pillangó csak könnyedén leírt egy-két kört a tisztáson, megpihent néhány színes virágon pár röpke pillanatig, aztán újra belibbent az ablakon. A süni ugrándozva indult a forráshoz, a pillangó pedig mindvégig ott röpködött körülötte. – Olyan gyönyörű vagy! – mondta neki a süni. – Amióta velem vagy, minden olyan szép lett. Vigyázni fogok rád, és szeretni foglak, amíg csak élek. A napok ugyanúgy teltek, a pillangó mindenhová elkísérte a sünit, úgy tűnt, végleg mellette marad már. A süni szíve csordultig telt boldogsággal, mindenkit nevetve üdvözölt, egész nap vidáman ugrándozott, a kertje megszépült, s kis lakása ragyogott a tisztaságtól. Az egyik reggelen kis mókuscsapat játszadozott a tisztáson. A pillangó kiröppent, és könnyed tánccal köszöntötte az apró sereget. Azok kacagva kergetőztek vele, ugráltak az ágakon és cigánykereket hánytak örömükben. A süni összeszorított szájjal figyelte az ablakból. Két órába is beletelt, mire megjött a kis mókusok mamája, és továbbindultak. A pillangó megpihent az ablakpárkányon. A süni szíve haraggal telt meg. – Hogy lehetsz ilyen? Csak játszol, és rólam teljesen megfeledkezel! Én közben takarítok, teát főzök, virágot locsolok. Te pedig csak repkedsz ott kint. Hogyan tehetsz ilyet? Hogy lehetsz ilyen önző? A pillangó összedörzsölte apró csápjait, s a süni orrára repült. Onnan tovább, leírt egy kis kört, megcsiklandozta a süni fülét, majd a magasba emelkedett, és eltűnt a fák között. A süni szeme kerekre nyílt. Aztán kirohant a tisztásra, de a pillangónak már nyoma sem volt. A kétségbeesés összeszorította a torkát. Rohanni kezdett az erdőben. Minden levél alá bekukkantott, minden apró ágat megnézett, de hiába. Egyedül maradt. Sírva rogyott le egy kőre, a fejét arcába temette, és keserves zokogásban tört ki. Egy öreg harkály ült a fán mellette. Sok telet megért már, az erdőben mindenki tisztelte bölcsessége és jósága miatt. – Ejnye, no, mi bánthat egy ilyen takaros kis sündisznót? A süni könnyeit nyeldesve mesélte el, hogyan talált rá a csodálatos pillangóra, hogyan éltek boldogan, és hogyan hagyta őt most magára végtelen keserűségben. A harkály egy darabig hallgatott. Aztán megkérdezte: – Mondd csak gyermekem, milyen is volt ez a pillangó? A süni letörölte könnyeit, és megpróbálta szavakba önteni azokat a csodálatos színeket, mintákat és alakzatokat, amiket a pillangó szárnyán látott. A harkály bólintott. – Értem már. Ne búslakodj, kis barátom! A boldogság pillangója ritka vendég nálunk. Váratlanul érkezik, de sosem tudhatod, meddig marad nálad. Ne sírj, visszatérhet még hozzád. De nem várhatod el, hogy egész életedben csak melletted legyen! Ha jön, örülj neki, csodáld, szeresd, de soha ne tegyél neki szemrehányást, mert akkor azonnal tovább áll. A süni letörölte könnyeit. – Akkor most mihez kezdjek? – Ideje tűzifát gyűjtened. Nyakunkon az ősz.. Aznap éjjel a süni a pillangóról álmodott.
„Ha itt az ősz és sárgulnak a levelek, mindig az elmúlást juttatja eszembe. Pedig ez az évszak sok szépséget is rejt magában. Megváltozik a táj, az addig zöld színben pompázó fakoronák különböző színekre változnak. Sárga, vörös, barna és még számtalan színárnyalatban tündökölnek... az ősz a legnagyobb művész,... gyönyörű színekre tudja varázsolni a tájat, és amíg a fák lombja le nem hullik, szinte naponta változnak ezek a csodálatos színek. Most van az őszi betakarítás és a vetés ideje, ezért a falusi parasztemberek is a mezőn dolgoznak. A napok is rövidebbek, ezért már korán kelnek és indulnak a mezőre, kukoricát szedni, krumplit ásni, szántani, vetni, hogy még időben, a rossz idő beállta előtt elvégezhessenek. Sokszor korán beköszönt az esős, rossz idő, ilyenkor nehéz időben mindent elvégezni. Ma reggel János gazda is korán kelt családjával együtt, és már megszántotta a kukoricaföldet. Szántáskor nem vették mindig igénybe a szekeret, hanem a taligára ráakasztották az ekelovat, arra ráfektették az ekét, még sokszor a boronát is, azt is elvitte. Most a föld végén ebédhez készülődnek. A két kis tehén is ropogtatja a friss szénát, amit durvább vászonból készített fűhordó ruhába kötve hoztak magukkal. Az átellenes sarkait kötötték össze. Egyiken néha madzagok is voltak. Úgy is mondták: egy talicska fű, vagy egy ruhára való fű. - János bácsi az ekelón ül, mellette felesége Juli néni áll, aki az ebédet hozta a családnak. A földre terített asztalruhára kerül az ebéd, piros pöttyös fazékban, mellette fél kenyér. Itt áll a bugyogós korsó is, amiben jó, hideg kútvíz van. Ebben tartották mindig az ivóvizet, mert sokáig nem melegedett fel a fekete színű korsóban. Előttük ül a nagyfiú, kishúgával, a kislány még a rongybabáját is elhozta. Ők is megéheztek, hiszen ketten, kapával ásták ki a kukorica tövét, a tuskót. Különben a teheneknek nehéz lett volna húzni az ekét. Ebéd után rövid pihenő és kezdődik a vetés. Az út másik oldalán is szorgalmas kezek szedik a krumplit, majd távolabb a kukoricaföldet tehenekkel szántja egy házaspár. Az asszony tartja az eke szarvát, az ember a tehenek előtt lépeget, így biztatgatja a jámbor jószágokat. Az úton Jóska bácsi közeledik kötélen vezeti a Gyöngyös névre hallgató sárgás-szürke tehenét. A szomszéd faluba igyekeznek, ott van a bika, oda kell elmenni ebben a dologtevő időben. Az úton két pirostarka tehén superos szekeret húz magaután. A szekéren Ferkó szomszéd ül a tegnap leszedett, de kint maradt kukoricát igyekszik hazaszállítani. Estére kukoricafosztás lesz náluk. Felesége, Rozi néni a fosztóknak kemencében süti már a mákos és lekváros kalácsot. A túlsó oldalon egy ember búzamagot szór a frissen szántott földre. Utána a másik boronál. Itt már lovak húzzák az ekét és boronát, így a munka is gyorsabban halad. A falu csendes, pár tehén legel a falu melletti réten, néhány idősebb ember, asszony megy a dolgára, a többiek a mezőn vagy a szőlőskertekben dolgoznak. A falu túlsó oldalán szőlővel beültetett kisebb-nagyobb dombokkal tarkított vidék terül el. Lassan ez is benépesedik, szüretelők vidám hangjától hangos lesz a hegy, ahogy elkezdődik a szüret ideje. A sok munka miatt egy nagy leszedetlen tábla kukorica van a falu végén. Talán már holnap arra is sor kerül. Így megy ez mindaddig, amíg az utolsó munka is el nem fogy a határban. Utána már a falusiaknak is könnyebb, de azért akad még munka bőven a ház körül is. Az állatok etetésén kívül sok más mindennel foglalkoznak. Az asszonyok kezdik a fonást, a férfi népség szerszámokat készít és javít már a következő évre. Aki nem lusta, mindig talál munkát. Van néhány ezermester is a faluban, értenek asztalos, bognár, kádár és még más mesterségekhez. Mindent még apjuktól, nagyapjuktól tanultak. Ők adják majd tovább a tudományt az utódoknak.
“Mária nevenapkor vót Bodaikon igen nagy búcsú... Nagyon sok felgyüttek Bodaikra, az egész templomudvar néppel vót tele, lenyi se lehetett. A templom mellett prédikát a püspök, azt hallgattuk. Meg az oltárt köllött megkerűnyi, egypár fillért tennyi, Szent István maradványát (t.i. ereklyéjét) megcsókúnyi. Az udvarba a Mária-szobor táján vót a kut. Azelőtt csak egy vödör vót, oda köllött behajúnyi, onnan merítettük a vizet. Ittunk belülié, vót aki haza is vitt. A templom mellett vót a nagy bucsu, ott vettünk valami viciket-vacakot a gyerekeknek."
Fehérvárcsurgó
*
„Mária kapuja megynyílik
Én lefekszek én ágyamba, Minden testi koporsómba, Három angyal fejem fölött, Egyik őriz, másik vigyáz, Harmadik az én bűnös lelkömet várja. Mária kapuja megnyílik, Isten fia születik. Ott látok egy fényességet, Talán csak egy zöldességet, Azon függő Szűz Mária, Szent fejét függeszti, Szent Fiát ereszti, Egy csöpp vére lecsöppenyik, Az angyalok fölszedik, Hóriumba teszik, Krisztus Urunk elejbe viszik, Krisztus Urunk azt mongya: Aki ezt az imádságot este, reggel elmongya, Száznapi búcsút nyer...”
Nagylozs (Győr-Sopron m.), 1970. jún. 15. Németh János, 1893. – Erdélyi Zsuzsanna
*
VÁSÁR
Kicsi Kati,
Hová mész? Piacra. Minek mész a piacra? Vásálni. Mit vásálsz a piacon? Káposztát. Kinek vásálsz káposztát? Kecskémnek. Szereti a káposztát? Szereti. Mit csinál, ha hazamész? Hamm! Azonnal megeszi!
Kormos István
*
- Mit kóstolgat, néném asszony? - Tejföl fölit, édes lelkem! - Ki kevesellné azt, néném asszony? - Macskám orra, édes lelkem! - Mit tenyerezget, néném asszony? - Gyöngynek súlyát, édes lelkem! - Ki ítélné azt, néném asszony? - Madaram szárnya, édes lelkem! - Mit lógázgat, néném asszony? - Huszárkardot, édes lelkem! - Kinek lenne az, néném asszony? - Deli-pötty unokámnak, édes lelkem!
Pinczéri Judit
*
MÓKAVÁSÁR
Eladó, eladó Kiáltja az eladó. Van itt minden Ami kell Ez sípol, az kelepel. Amaz pedig kalapál Áll a vásár, áll a bál. Cirókából, marókából Friss szállítmány érkezett! Egyedemből, begyedemből Tessék, kérem, két szelet. Megéri, nem drága Három bukfenc az ára.
Szeptember 8. - Kisasszony napja- Szűz Mária születése
„Musa! Te, ki nem rothadózöld laurusból Viseled koronádat, sem gyönge ágbul: Hanem fényes mennyei csillagokbul, Van kötve koronád holdból és szép napbul; Te, ki szűzanya vagy, és szülted uradat, Az ki örökkén volt, s imádod fiadat...”
Zrínyi Miklós – Szigeti veszedelem
*
„A pócsi szép templomban Kinyílott egy szép rózsa. Siessünk csodájára, Születése napjára
Szűz Mária e rózsa, Ég ésföld királynéja, Szent Annának leánya, Kisasszonyunk Mária,
Angyaloknál ékesebb, Csillagoknálfényesebb, Köszöntésedre jöttünk, Tiszta szívvel üdvözlünk.
Szent Annának jó szíve, Máriának bölcsője, Azért áldjuk Szent Annát, Mert ő szülte Máriát.
Szent Anna drága kincse, Lelkünk édes reménye, Názáret városában Ma jöttél a világra.
Mint egy ékes szép rózsa, Úgy nyílott ki számunkra, Óh, mily boldogok vagyunk, Hogy hozzá fordulhatunk.
Jertek árvák, özvegyek, Szomorúak, betegek, Itt van édes anyátok, Gondot visel reátok.
Szent áldásod harmata Szálljon mindnyájunkra, Gazdagok-, szegényekre, Árvák- és özvegyekre.
Majd a boldog hazában, Hol senki sem lesz árva, Takarjon mindnyájunkat Szűz Mária palástja.
Fölöttem száll az ökörnyál. Kivonta kardját az ősz.
Téblábol, fut a levél már. Szőlő-mama gyöngyöt kötöz.
Kanizsa József
*
A pók lábaival, testsúlyával alkotott fehér, hosszan húzott selyemszál..., a pókselyem..., népiesen ökörnyál. Láthatatlan (súrló, húzó, taszító...), légköri erők játéka irányítja a pókok légi útját, mely felemeli a beléjük kapaszkodó apró élőlényt... Így repülnek, teljes szélcsendes időben is magasra, távolra még a nagyobb testű pókok is. Napos, őszi időben furcsa jelenség a levegőben lengedező, szállongó, gyöngyházfényű, vékony fonal. Az ökörnyál „mondjuk azt”, hogy a pókok ,,sárkányrepülői", melynek segítségével igen hosszú utat tesznek meg, „hétmérföldes pókcsizmát” húzva!
Legenda a fehér pókhálókat Szűz Máriára vezeti vissza, aki ősszel sok más szűzzel járja a természetet és selyemmel szövi be a tájat. Sokan úgy hiszik, hogy a fénylő szálak abból a köpenyből származnak, melyet Mária mennybemenetelekor viselt... Máshol azt hallottam, hogy amikor a tündérek ökörnyállal terítik be a pázsitot és a bokrokat, jó idő várható, s ha belegabalyodunk Mária fonalainak valamelyikébe, az annak a jele, hogy az angyalok óvnak az ártó erőktől...
*
ÖKÖRNYÁL (egy apró pókocska utazása)
Dideregve, félve botorkáltam a fűszálak között ahhoz a magas fához, amit születésem után azonnal megcsodáltam! Pompás volt, az ősz csodás színek kavalkádját festette rá,és én tudtam, hogy mennem kell, egyre közelebb és egyre feljebb. Már nem féltem, nem is tehettem hiszen, én farkas vagyok a pókok között! A legbátrabb a legerősebb, valamit hallottam, megzörrent az avar körülöttem, voltak ott mások is… többen igyekeztünk a fa irányába! Fel-fel a magasba! Fáradtam, de éreztem egyre közelebb vagyok ahhoz a szép kékes valamihez ott a fa felett! Valamit húztam magam után, valami hosszú vékony micsodát, s egyszer csak a lábaim már nem tudtak kapaszkodni, belemerültem a semmibe és csak repültem…nem tudom mi ez…de jó…egészen kicsi volt alattam minden, minden, ami eddig hatalmasnak és félelmetesnek tűnt…most olyan kicsik, mint…nem tudom milyen messze repültem, egyszer csak elkezdtem zuhanni, az a fonal ami eddig fenntartott… nélkülem, tovaszállt…. egyre közeledett a föld…..
Ősz van!
Fúj…. Anyu mi ez? Valami rám ragadt az arcomra valami ragadós izé…. és nézd…ott a rét és a fák is tele vannak ezzel a vékony fonallal….
Ez az ökörnyál! Érdekes története vannak, elmesélem…
...és akkor, csak zuhan a föld felé a kis farkaspók, egy új világ, és egy új otthon felé!
(Számomra ismeretlen szerző – köszönöm!)
*
A PÉK PÓKJA
Az apróka pók-apóka, s a porhanyó potrohú pókanyó a pékségben a szennyezett mennyezetre nyálból való máló hálót font, - pont. A kópé póknép pótlék- hálókat eresztve keresztbe a pókasztal fölött, hálóból ebédlőt kötött. Félt a péppel pepecselő pék, hogy odapök a pók, illetve a liszttel hintett púpos pépre tisztel. Ezért leseperte az apróka pókpárt a padlóra. Csattant a fapapucs - Fuccs! Így járt pórul a két pupák pék pók. Pukk.
MESE A BABÁRÓL, AKI ISKOLÁBA SZERETETT VOLNA JÁRNI
A baba mindig a legfelső polcon ült. S a legfelső polcról kitűnően lehetett látni, hogy Jula mikor megy óvodába, és mikor érkezik haza. A baba türelmesen várt, mert tudta, ha Jula hazaérkezik, kitűnő dolgokat játszanak együtt. Meg együtt is alszanak. Egy nyárvégi délután azonban különös dolog történt. Mikor Jula hazaérkezett, éppen csak hogy biccentett a babának. Nem emelte le a polcról. Valami egészen más, szokatlan elfoglaltságba kezdett. Egy hatalmas csomagból könyveket vett elő. S anyuval együtt gyönyörű kék papírba kötötte valamennyit. – Holnaptól iskolás leszek! – újságolta Jula, amikor a munkával kész lett, s a babát leemelte a polcról. – Oda se viszel el? – kérdezte a baba. – Természetesen oda sem. És egyáltalán: ott még óvodai, azaz iskolai baba sincs. Semmilyen játék sincs. Az iskolában komoly dolgokkal foglalkozunk. A baba csodálkozott, hogy ő nem komoly dolog, hiszen ő Jula legjobb barátja. S eddig ez volt a legkomolyabb dolog a világon. De úgy látszik, van, ami még ennél is komolyabb. Jula másnap gyönyörű fehér blúzban és vadonatúj sötétkék szoknyában indult útnak. A baba várta, hogy a könyveket és a táskát is magával viszi. De ő semmit nem vitt magával. Csak másnap. Délután aztán, amikor Jula leült asztalához, a baba ismét különös dologra lett figyelmes. Nem minden könyvben volt kép meg betű. Volt olyan, ami üres volt, azaz csak vonalak és kockák voltak benne. – Ez nem könyv, hanem füzet – magyarázta Jula. – A vonalasba írom a betűket, a kockásba pedig a számokat. A baba kíváncsian várta, hogy milyen betűket ír Jula a füzetbe. De Jula betűk helyett apró vonalakat meg karikákat rajzolt. – Először meg kell tanulnom a ceruzát kezelni. Meg kell tanulnom egyenes vonalat és köröket rajzolni – mondta. A baba úgy találta, hogy ez roppant egyszerű dolog. Anyu azonban más véleményen volt. Számos körrel nem volt megelégedve. Azokat mind kiradírozta, és Julának újra kellett írnia. A baba alig várta, hogy lekerüljön a polcról, és megnézhesse közelebbről is a könyveket, füzeteket. Jula azonban minden délután először gondosan becsomagolt a táskájába, s csak aztán kezdett a babával játszani. – Irigy ez a Jula! – gondolta a baba bánatosan. Egyik délután azonban Jula megsajnálta, s megmutatta neki a füzeteket meg a színes korongokat. – Nagyon szép! – sóhajtotta a baba. – Persze az iskola még érdekesebb lehet. Jula sokat mesélt a tanító néniről és a gyerekekről. A baba egyre szomorúbban ült a polcon. Egyre jobban szeretett volna iskolába járni. Egy reggel Jula hirtelen elhatározással a táskájába dugta. – Meg ne moccanj! Különben baj lesz! – súgta, amikor a tanítás megkezdődött. A baba meg se moccant. Viszont a táskában nem is látott, nem is hallott semmit. S ez nagyon szomorú dolog volt. Amikor Jula a színes korongokat vette elő, észrevette a baba szomorú arcát. Ügyesen kirakta a padfiókba, s aztán úgy tett, mintha ott sem lenne. Amikor a tanító néni kihívta Julát a táblához, a baba, hogy jobban lásson, kidugta a fejét a padfiókból, és zsupsz! – leesett a padlóra. A gyerekek felugráltak. – Egy baba! Egy baba! – zsivajogtak. A tanító néni a babát a tanári asztalra ültette. – Innen sokkal jobban fog látni! – mondta a gyerekeknek, mintha mi sem történt volna. – Most pedig gyakoroljuk az O betűt! A gyerekek azonban írás helyett egyre csak a babát lesték. A baba nagyon szégyellte magát. A tanító néni azonban megvigasztalta: – Ne búsulj, baba, aki téged nagyon szeret, az úgysem rád figyel, hanem megmutatja, hogy már milyen szépen tud írni a papírra. S lássatok csodát! A gyerekek ettől kezdve figyelmesen rajzolták, írták az o betűt. – Ügyesen! – sétált a tanító néni a padok között. – A baba mindent lát! Látja ám a haszontalanokat is, akik elsietik a munkát. Tanítás után pedig azt mondta: – Jövő szombaton tartunk egy játékórát. Mindenki elhozhatja a legkedvesebb játékát. De csak akkor. Mert a játék az iskolában zavarja a tanítást. S ez nem szép dolog. A gyerekek és a baba helyeslően bólintottak.
- Kakukk, kakukk hét óra!- Ne hangoskodj! - morog rá Zsófi.
- Aludni szeretnék! - s fejére húzza a takarót.
- Nem úgy van az! Fürgén ki az ágyból! egy-kettő a fürdőbe! - szó be az ajtón anya. Zsófi meg sem moccan. Úgy tesz, mint aki nem hallja. Remeg a gondolattól, hogy mennie kell az óvodába. De jaj, anya mily könyörtelen, takaróját lerántja róla hirtelen!
- Sietni kell kislányom, mennem kell dolgozni a gyárba, de előtte téged beviszlek hamar az óvodába. Soha még így nem esett rosszul Zsófinak a felkelés. Reszkető kezével sehogy se ment a fésülködés. Húzta, ráncigálta szép hosszú haját, de a fájdalmat nem érezte egyáltalán. Nagyobb volt a szívébe a harag és a félelme:
- Miért teszi ezt vele anya? Miért hagyja ott az óvodában? - sehogy se értette. Akármilyen lassan is, de elkészült mindennel, indulásra várva állt az ajtóban könnyes szemmel.
- Gyere Zsófikám, siessünk, mert elkések. - fogta meg a kislány kezét édesanyja.
- Várj anyu! - kiáltott a gyermek, s futott vissza a szobába. A Brumi mackójával jelent meg újra:
- Őt a világért itthon nem hagyom! - mondja. Elől ment anya kézen fogva húzta Zsófit. Zsófi pedig maga után húzta a kis macit. Mosolyogtak, akik látták így őket az utcán, buszon, villamoson.Így értek az óvodához, nem vették észre, hogy egy kis cirmos cica utánuk oson. Visít Zsófi, könnyei csurognak:
- Anyu értsd meg kérlek, nem akarok itt maradni! Óvó néni türelmesen és kedvesen szól a kislányhoz:
- Adj puszit anyukádnak, s gyere a pajtásokhoz. Két kézzel kell Zsófit lefejteni anyjáról, aki nem tud megszólalni a fojtogató sírástól. Érzi a kis cica, hogy valami nagy baj van most, s mindent elkövetne, csak tudna a kislányon segíteni. Toporzékol, rúg, vág Zsófi:
- Anyu, anyu ne hagyj itt!
- Ha a munkámnak vége, jövök érted! De ez nem vigasztalja Zsófit. Odaszalad Eszter, Sári és Dani is:
-Ne sírj, gyere velünk játszani.
- Nem akarok! - szipog Zsófi és rájuk sem néz. Nem fogadja el a reggelit sem, pedig csábítóan kacsint rá az asztalról a finom édes méz. Csak fogja két kezébe mackóját, s el nem mozdulna a fal mellől, a könny továbbra is folydogál a két szeméből.Ragyogóan süt a szeptemberi nap. Hívogatóan hinti szét melengető sugarait. Ki is mennek az udvarra játszani, futkosni a gyerekek. Hintáznak, karikáznak, labdáznak és kergetőznek. Csak Zsófi áll a kerítésnek dőlve, vágyakozva néz ki a járókelőkre. Könnye még mindig nem apad, s sok fújástól az orra is jól bedagad. Egyszer csak felfigyel a cirmos cicára, aki nem tágított az óvoda kerítése mellől. Látja a kislány bánatát, kitalálja annak fájó gondolatát. Eszébe jut ismét, hogy segítsen rajta. Így begörbíti hátát, farkát magasba tartja.
- Minyáú pici lány, miért itatod az egereket? Beugrik a kerítésen és Zsófi lábához dörgöli selymes szőrét:
- Ne sírj! -dorombólja halkan.
- No ne sírj már, itt maradok veled, s ha te is akarod a barátod leszek. Abbahagyja Zsófi a szipogást, s felemeli arcához a kiscicát.
- Persze, hogy akarom, hogy a barátom legyél. - s eljátszanak ketten, míg meg nem szólal a templom harangja, jelezve, hogy itt a dél.
- Most menj be szépen Zsófikám a többi gyerekkel és edd meg az ebéded. Alvás után várlak megint, s ha érted jön anyukád, elkísérlek haza. Be is megy a kislány, az ebédhez ülne, ha el nem eredne újra a könnye.
- Egyél Zsófi hamar. Nézd a többiek is esznek, Sári és Dani már másodszor merítenek. Megpróbálja Zsófi lenyelni könnyeit és vele egy pár falatot, de nem tudja elfelejteni a gondolatot:
- Miért hagyta itt anya? Jön-e érte majd, vagy elfelejti? Ezekkel a szomorú gondolatokkal bújt be kis ágyába, de sehogy sem tudott elaludni. És ahogy így álmatlanul sírdogálva forog jobbra-balra, ekkor egy pici, piros ruhás kedves lény ugrott mellé az ágyba.
- Pszt, ne félj! Én vagyok az álommanó, messziről jöttem,
Üzentek értem, s azon nyomban nagy sebesen repültem.
Idetelepedek kényelmesen a párnád szélére,
S álomport hintek álmos két szemedre.
Hunyd le kis szemed, aludj csendesen,
Álomország tündére fogad téged kedvesen.
Egy ugrás csak, s már itt is vagyunk meseország kellős közepében,
Nézzünk körül kissé a madarak és állatok sűrű erdejében.
Széthajtja Zsófi a bokrok üde zöld és harmatos ágait,
Mereszti szemét és csodálkozva nézi az állatok játékait.
- Nézd manócska! Ugrálnak, bújócskáznak vidáman!
- Igen Zsófikám épp úgy, mint ti játszotok az óvodában!
Egyetlen madárka és állatka sem sír, nem húzódik félre,
Zizegtek az erdőszéli fűszálak. Bokrok hajladoztak a gyenge szélben. Élénken csevegtek egymással a fecskék. - Ui, ui - visított fel valaki a sűrűben. A madarak riadtan elhallgattak. - Nem akarok elmenni sehova! - kiabálta a vadmalac. - Ó, ó, malackám! - nyugtatta a mamája. - Meglátod, milyen jó lesz az óvodában! Elviheted magaddal a legkedvesebb játékodat. Finom tízórait is csomagoltam neked. Gyere, induljunk el! - Ui, ui! - sírdogált a vadmalac, és erősen magához szorította a játékmalackáját. Az óvodához érve elcsodálkozott. - Ui, ui! Mennyi állatgyerek! Ugye, játszotok velem? Játszani kezdtek. Amikor észrevette, hogy a mamája elindult, utánaszaladt. - Mama. mama, értem jössz, ugye? - Ó, ó, malackám, csak nem hagylak itt! Persze, hogy érted jövök! Jó legyél! Jó volt a vadmalacka, csak éppen, amikor megéhezett, turkálni kezdett. És éppen ott turkált, ahol a többi állat lerakta szép rendben a kedvenc játékát meg az ennivalóját. Össze is turkált mindent úgy, hogy még a saját tízóraiját sem találta meg. Keservesen visítani kezdett. - Ui, ui! Éhes vagyok! Odasiettek az állatgyerekek, mert már ők is megéheztek. -Juj, malacka, mit csináltál? Rakjál azonnal rendet! A vadmalacka elkámpicsorodott. - Én nem tudom, melyik ennivalóhoz tartozik! - Ui, ui, jaj nekem! Odasettenkedett mellé az egérke, és sugdosni kezdett a fülébe. Megsúgta, mit hová tegyen. Egy pillanat alatt rend lett! Minden állatgyerek megtalálta a babáját meg a tízóraiját. Még a vadmalacka is! És a három legszebb kukoricaszemet az egérkének adta! Jóllaktak, s játszottak tovább. Egyszer csak délután lett. - Ui, ui - visította boldogan a vadmalac. Itt a mamám! Menjünk haza! De... holnap újra elhozol, ugye? - Ó, ó, malackám, persze, hogy elhozlak! - Mert már barátom is van! Tudod, kicsoda? Az egérke! - mesélte büszkén a vadmalac. Turkálgatva ballagtak hazafelé, a sűrűbe. Zizegtek az erdőszéli füvek. Bokrok hajladoztak a gyenge szélben. Élénken csevegtek egymással a fecskék.
„Oda lett hát ez a nyár is. Rövidül a nap megint...”
Ilyés Gyula
*
NÉPI MEGFIGYELÉS
Sűrű eső augusztusban, Jó mustot ád a hordóban.
Boldogasszony, Nagyasszony, virágokat fakasszon. Gyógyfüveket most szerezz, asszony dolgot ne végezz.
Az Úr színeváltozása A szőlőknek tarkulása.
Arasd le gabonád, hogyha arra való, Tarlóján dúdolva legel marha, ló. Szántsd meg az ugart és boronáld le szépen, A gyümölcsnek most van szüretje éppen. Oldd ki a bekötött oltásokat bátran, Irtsd a hernyót, férget most egyfolytában.
*
Augusztus 15. - Nagyboldogasszony napja, ezen a napon ünnepli a keresztény egyház Mária mennybemenetelét, egyben Magyarország oltalmazóját. Szent István királyunk ajánlotta országunkat Szűz Mária oltalmába. Regnum Marianum, azaz Szűz Mária országa.
Budavári Nagyboldogasszony-templom
*
„...És midőn a mennyei Király az ő jegyesével és szent anyjával a mennyei kapuhoz közelgettek volna, angyali trombitazengés között bévivé a mennyei városba, és annak dicsőséges utcáin általmenvén, minden angyali karok rendben állottak, és Királynéjokat üdvözlették, tisztelték. Általmenvén az angyali Karokon, nagy csudálva mondják vala az angyali Karok: kicsoda ez, aki jön a pusztából és gyönyörűségekkel legeltetik az ő szerelmese ölelgetési között.: szép, mint az hold, választott, mint a nap... Micsoda öröm volt, midőn az égnek, földnek Királynéja a teljes Szentháromságtul koronáztatott. Elsőben az édes Szűz Mária föl vala öltözve mennyei dicsőség ruhájába, és tizenkét legfényesebb csillagokkal megkoronáztatott, és a királyi hatalompálcával megajándékoztatott, és legmagosabb trónusra ültetetett. Oly csudálatos mennyei ceremóniával pedig, hogy arról nékünk nem lehet szólani...”
Makula nélkül való tükör
Budavári Nagyboldogasszony-templom
*
Budavári Nagyboldogasszony-templom
„...A MENNYEI SZENT VÁROSNAK
Gyöngykapui ma megnyílnak Jézus édesanyjának, Áldott Szűz Máriának.
Örvend az egész mennyország, Halhatatlan nagy boldogság Lett díja Máriának, Egek királynéjának.
Az angyalok dicsérettel, S magasztaló énekekkel Zengedezve hódolnak Dicső királynéjuknak.
A Bárányt követő szüzek Nagy örömmel zengedeznek Üdvözölve Máriát, A szüzek királynéját.”
Karancs – Hetény János
*
Az ünnephez kapcsolódó régi szokás, a virág- és búzaszentelés. Hét, kilenc..., „szent számú", fajtájú virágot csokorba gyűjtöttek, majd a megszentelt növényeket, gyógynövényeket eltették Vízkeresztig. (útilapu, árvacsalán, kékiringó, málnalevél, komló, fekete nadály, majoránna, csengőfű, menta, katáng) Szükség szerint évközben gyógyításra használták, jutott belőle az újszülött bölcsőjébe, illetve temetkezéskor füstöltek vele. Vihar esetén tűzre vetették, mert úgy tartották, hogy annak füstje elűzi a gonosz erőket.
Egy augusztusi, verőfényes délutánon két kislány játszott takaros, vidéki házikójuk udvarán. Az égető napsugár repedezetté szikkasztotta a homokos talajt, a levegő páradúsan nehezedett rájuk. De őket nem zavarta a hőség; rendületlenül etették-itatták maradék anyagokból készült, folt hátán folt babáikat. – Lányok, hamarosan ideér a vihar! Fejezzétek be a játékot! – kiáltott ki édesanyjuk a nyári konyhából, ahol épp édes-savanyú szederszörpöt főzött télire. A testvérpár felnézett az égre, és döbbenten figyelte, ahogy a szürke, haragos felhő a nap mellé tolakszik. Mire felkapkodták rongybabáikat, és a tornácra szaladtak, eleredt a zápor. Kövér, hűvös esőcseppek fogócskáztak egymással, hangos égzengés és fényes villámok kísérték kergetőzésüket. A száraz föld szomjasan itta magába az életet adó csapadékot. Mikor a zivatar elcsendesedett, édesanyjuk lépett oda hozzájuk. – Nézzétek csak! Varázslat történt! – mutatott a messzeségbe. A szántóföldön és az erdőn túl, a zöld fűvel borított dombok fölött hétszínű szivárvány ívelt. – Anyuka, hogyan születik a szivárvány? – kérdezte az idősebbik leány. – Tudjátok, mikor az esőcseppek ráhullanak valamire, átveszik a színét. A rózsáktól lopnak egy kis vöröset, a katicabogártól kölcsönkérik a pöttyei közti pirosat. Eltanulják az őszibarack narancsszínű meg a vilmoskörte citromsárga mosolygását. Megízlelik a menta zöldjét, a tóban tükröződő ég kékjét. Magukba szívják a levendula édes, lila illatát. Aztán amikor a nap elhívja őket játszani, viszik magukkal a színt. Útjuk során összetalálkoznak, és megszületik a szivárvány. A kislányok ámuldozva hallgatták édesanyjukat, majd hosszan nézték, nézegették a rózsavörös, katicapiros, barack- és körtesárga, mentazöld, égkék, levendulalila szivárványt. Egészen addig, míg a színes esőcseppek el nem illantak.
Drága Ikercsillag, örülünk, hogy itt jársz Nálunk, szeretetben várunk és köszönjük azt a sok szép mesét, verset..., amit hozol Nekünk!
*
„Ó, AZOK A CSODÁLATOS ÁLLATOK-...”
Különösen forró volt az augusztus. A nap szinte perzselt, a forró levegő meg sem moccant, megült a városokban, a parkokban, kertekben, rétek és legelők fölött. Az erdők talán kicsit hűvösebbek voltak, de a mohaszőnyegek nagyon vágytak már egy kicsit kevésbé melegre.Nem csak ők. A verandán együtt hűsölt kutya és macska, fegyverszünetet kötve a hőség idejére. A diófa árnyékában bóbiskolt egy idős gazda, pipája félig kilógott a szájából. Időnként felriadt, körülnézett, érezte, hogy a hőség nem szűnik, és gyorsan újra elaludt, hátha álmában jéghegyekkel találkozhat. A mindig szorgalmas méhek is visszavonultak kaptáraikba a legmelegebb órákban, csak a verebek vettek olykor porfürdőt, és csiviteltek tovább az árnyékban. Akik viszont komolyan szenvedtek a hőségtől a tűző napon álló fészkükben, azok a fiatal gólyafiak voltak. Anyjuk és apjuk hősiesen tartották hatalmas szárnyaikat fiókáik fölé, hogy árnyékot tartsanak, és a kis gólyakobakok túl ne melegedjenek. Ezzel együtt elviselhetetlen volt a nappal, és az éjszaka is csak kevéssé hozott enyhülést. A nap vöröslő koronája ugyan alábukott a látóhatár mögé, de maga után hagyta a felmelegedett levegőt, mely éjszaka is megülte a falut, a várost, a kerteket, vízpartot, egyszóval mindent. Késő este, amikor a házak ablakaiban már csak pislákoltak a fények, a két gólyaszülő így tanakodott csendesen, hogy ne keltsék fel fiókáikat:
- Azt hiszem, nem várhatunk tovább. Minden forró nappal egyre veszélyesebb itt a fészekben. Rá kell beszélnünk fiókáinkat, hogy mozduljanak ki a fészekből. A szárnyaik már elég erősek, napok óta próbálgatják is, itt az idő. Menni kell. Innen, a fészekből mindenképpen. Csak az éjszakákat tölthetjük itt – mondta nagyon bölcsen Gólya papa.
- Igazad lehet – suttogta a párja –, pedig nagyon féltem őket, hiszen még nagyon kis fiatalkák. Épp csak, hogy az augusztus beköszöntött. Ilyenkor még itt szoktak maradni a fészekben. Viszont ez a rettenetes trópusi hőség, ez nagyon veszélyes nekik. Reggel el kell indítani őket lefelé. Nem lesz egyszerű. Bizony, a kis gólyák első próbálkozása, hogy a fészket elhagyják, igencsak keserves dolog. Magasan is vannak, bátortalanok is az elején. Ám most nem volt idő a várakozásra és a hosszú, több napos szárnypróbálgatásra. A szülők ezt nagyon jól tudták. A hajnal átmeneti enyhüléssel köszöntötte a tájat. A két szülő ébresztgette fiókáit:
- Jó reggelt, álomszuszékok, ideje felkelni. Ma különleges nap lesz! – mondta Gólya papa.
- Miért, végre esni fog az eső, papa? – kérdezte álmosan a legnagyobb gólyafióka.
- Sajnos nem, az idő ma még forróbb lesz, mint tegnap.
- Azt már nem is lehet elviselni, én már most is szomjas vagyok, papa – mondta a középső fióka és nagyot nyelt arra a gondolatra, hogy milyen jó lenne friss vizet kortyolni.
- Mi is úgy gondoljuk gólya mamával, hogy ebben a borzalmas hőségben már nem maradhattok nappal itt a fészekben.
- Akkor most mi lesz? Mit fogunk csinálni? – dugta elő fejét a legkisebb gólyafióka.
- Nincs más megoldás, ki kell mozdulni, el kell indulni a fészekből, kicsinyeim. Tudom, hogy még féltek, és úgy érzitek, keveset tudtátok próbálgatni a szárnyaitokat. Mi majd segítünk. Gyertek utánunk! Mindig csak egy kicsit ugrunk lejjebb a fészekből. Először megcélozzuk a szemközti ház tetejét, aztán a mellette levő oszlopot, aztán egy alacsonyabb kéményt és így tovább. Mindig maradjatok a nyomunkban. A kicsik izgatottan próbálgatták hatalmasra nőtt szárnyaikat, amelyeknek immár repíteni is tudni kell őket el a fészekből, az otthonból, a biztonságból, melyet hónapok óta megszoktak. A nap ragyogó fényében tündököltek a gólyák fekete-fehér szárnyai. Szinte egészen befedték a fészket, ahogy egyre másra nyitogatták szárnyaikat. Néhány perc gyakorlás után a legbátrabb fióka, apja lábnyomait és röptét követve, kimerészkedett a fészekből.Nagy levegőt vett, tollait hatalmasra kiterjesztette, majd egy merész ugrással átrepült a szomszéd ház tetejére. Testvérei lélegzet visszafojtva követték szemükkel testvérük minden mozdulatát. Látták, hogy apjuk egészen közel megy testvérükhöz, úgy csalogatja megint egy kicsit lejjebb. Egy kémény után egy oszlop jött, aztán a kicsi minden bátorságát összeszedve szárnyra kapott, és követte apját – szárnyaival vitorlázva – egészen a falu szélén lévő szántóföldig.A délelőtt folyamán így tett a többi fióka is. Anyjuk és apjuk vigyázó tekintete és kísérete mellett mind elrepültek, ugyan kicsit még botladozva, imbolyogva a szántóföld szélére. Mire a nap delelőre hágott, már a bokrokkal szegélyezett árokparton, a hűvösben keresgélt táplálékot a gólyacsalád. Nagy nap volt ez. A kicsik nemcsak repülni tanultak meg, hanem táplálékot fogni is. Ügyesen lépkedtek a magasra nőtt fű között, és jaj volt minden óvatlan sáskának, szöcskének, békának.Így telt el a gólyák első, felnőttesen önálló napja. Estére mind visszarepültek a fészekbe, hogy kipihenjék a nagy nap okozta izgalom fáradalmait. A következő napon kicsit messzebbre repültek, felfedeztek egy legelőt, ahol egész kis lakomát csaptak rovarokból. Aztán a következő napokban szüleikkel együtt bejárták az egész környéket. Augusztus végén, az őszre készülő földeken már traktorok, boronák dolgoztak, mögöttük tisztes távolból figyelve lépkedett a gólyacsalád. Árgus szemekkel nézték, hogy a megmozgatott földből előkerül-e nekik valami finomság? A nappalok is lassan enyhültek, mely jelezte, közeleg az ősz, a gólyáknak útra kell kelniük Afrika melegebb tájai felé. Egy augusztus végi napon sok más gólyacsaláddal együtt összegyűltek, hogy még egy nagyot lakmározzanak a földeken, mielőtt útra kelnek. Több száz gólya eszegetett csendesen, majd egyszerre, a természet hívó szavára felrepültek a magasba, tettek egy búcsúkört a falu felett, ahol addigi nyaraikat töltötték, és kecsesen elindultak dél felé, hogy a telet biztonságban, melegben, táplálékban gazdag tájakon töltsék.
Telegdi Ágnes - “Ó, azok a csodálatos állatok - Négy évszak madármeséi” - részlet
Ha látok valami óvodásnak valót, az unokámon kívül eszembe jutnak ghymeses barátaim, óvónénik, tanítónénik... :))
Lázár Ervin Szabad e gólyát lőni?
(Öregapó madarai)
Megindultunk lefelé a szurdékon, elhagytuk a gyurgyókák tanyáját, a völgyből idelátszott a fűztelep, a nádas, a marhalegelő gémeskútja, s az egészet, mint egy kifényesített, csillogó keret, ölelte körül a folyó. Öregapó hunyorogva nézett szét a kedves tájon, s botjával körülmutatott. – Látjátok, egyre kevesebb az ilyen háborítatlan, békés vidék. Azért fogynak a madarak. Mert nem szeretik a zajt, a háborgatást. Akárcsak a magamfajta ember. Uhu, parlagi sas … van annak már öt éve is, hogy utoljára láttam parlagi sast – már szinte csak magának beszélt –, sólymot, császármadarat… Nem tehetek róla, ezeket jobban szeretem. – Melyikeket? – kérdezte suttogva Jozsó. – Mert nem minden madár irtózik ám a zajtól, háborgatástól. A civilizációtól. Nézzétek, a feketerigó már beköltözött a városokba. Legtöbbje már el se megy télen, pedig a feketerigó eredetileg vándormadár. Vagy itt van a balkáni gerle. Fiatalkoromban egyet se láttam, most meg egyre több lesz belőlük. De amelyik nem tud alkalmazkodni… amelyiknek csend kell, amelyik nem tudja elviselni… – Legyintett. – Fogynak, egyre fogynak. Még a gólyák is fogynak. Pedig nekik az embertől nincs mit félniök. Ki merné bántani a gólyát? Hiszen ha a kéményre fészkelt, boldogan kiáltott fel a gazda: „Megjött a szerencsém!” S hány kéményre rakott kocsikereket láttam már. Gólyahívogatónak teszik oda az emberek, arra könnyebben építhet fészket. Kell a madár az embernek. Még annak is, aki nem tud róla. Emlékszem arra a szegény tudósra is, aki külön engedéllyel jött erre a vidékre, hogy gólyát lőjön a múzeumnak. Na, azt a ribilliót! Kaszával, kapával mentek rá az emberek. Alig tudott kimagyarázkodni. Nem bántották, de nem bocsátottak meg neki soha, máig is emlegetik a „ronda szakállast, aki gólyát lőtt”. Pedig biztos, ő maga sem szívesen lőtte le azt a gólyát. – Öregapó, miért szeretik annyira az emberek a gólyát? – Mert szükségük van rá, mert házuk népéhez tartozónak érzik. Mint ahogy oda is tartozik. Jozsó felkiáltott: – Ott egy gólya! A nádas fölött jó messze repült egy nagy madár. A színét nem lehetett látni, de tényleg olyan gólyaforma volt. – Nem gólya az. Gém – mondta Gyuszkó. – Honnan tudod? – kérdezte Öregapó. – Nem tudom – mondta Gyuszkó –, de nem gólya. – Jól látod – bólintott Öregapó. – Szürkegém. A gólya mindig nyújtott nyakkal repül, a gémé meg S alakban meghajlik. Erről lehet őket megkülönböztetni még ilyen messziről is. Lent a lápon bíbiceket kerestünk. Nemrég még tele volt velük a rét. De most alig-alig láttunk egyet-egyet. – Hová lettek vajon? – A fiatalok ilyenkor már elköltöznek. Csak az öregek maradnak. – Kár, hogy nem láthatod őket – mondta Jozsónak Gyuszkó –, micsoda röpködést csaptak itt tavasszal!
Július első hétvégéjén idén tizenegyedik alkalommal lesz Ghymes Fesztivál a Balaton északi partjának kedvelt turistacélpontjain elhelyezkedő vidékén. A tavalyihoz hasonlóan ezen a nyáron is Tapolca, Hegymagas és a Szent György-hegy adnak méltó helyszínt az összművészeti fesztiválnak, ahol a jelen és a múlt, valamint az irodalom, a színház, a zene és a tánc jól megférnek egymás mellett. A Szarka testvérek egy álmot váltottak valóra azzal, hogy sikerült hagyományt teremteniük a Ghymes Fesztiválból, melyet gyakorlatilag már az együttes megalakulásakor kitaláltak. Úgy vélik, hogy ebben a háromnapos rendezvénysorozatban benne van az együttes szíve-lelke, olyan tér számukra és sok más előadó számára, ahol kompromisszumok nélkül tudnak kibontakozni és közvetlen kapcsolatba kerülni a közönséggel. A július 1-3-ig tartó Ghymes Fesztivál kihagyhatatlan kulturális program és kikapcsolódás lesz a badacsonyi borvidéken nyaraló hazai és külföldi turisták számára egyaránt, valamint azok számára is, akik ezen a nyáron esetleg csak egy rövidebb kiruccanást engedhetnek meg maguknak a Balaton környékén. A változatos programfelhozatal mellett idén is lesz kirakodóvásár, kézműves foglalkozások, Szent György-hegyi borok kóstolója, a jó ital után megéhezőket pedig lacikonyhákkal várják.
*
"Édesanyám, amikor kenyeret sütött, mindig kétöklömnyi kenyérkövet rakott a kenyértésztába. Ez a kő nagyon könnyű volt és lyukacsos pórusokkal volt tele, magához szívta a búzacsirát, amit ha nem távolítottunk el szalonnás, ragacsos lett a kenyér. A kőröl gondosan lemostuk, lesúroltuk a ráragadt csírákat és eltettük a következő alkalomra. Volt, amikor anyám elküldött kenyérkövet keresni a Tóti-hegyre, ilyenkor sok barangolás és keresgélés után találtam egyet-egyet. Féltve őriztük a kenyérköveket. Ezek a kövek az utolsó lávakiömlések gázaitól erősen átjárt habos bazaltok..."
Június 24. Szent Iván napja. A napfordulói főkör alá befordul a Tejút, a tejútvilágfa és a Nap együttállása a nyár közepét jelezi.
Magos a rutafa, ága elágazik, Selyem sár haja, Magyar Ilona, Haján felül gyöngy, koszorúja gyöngy.
Még a tengeren is, által hajladozik, Selyem sár haja, Magyar Ilona, Haján felül gyöngy, koszorúja gyöngy.
A rutafa alacsony, cserjés növény. Az ősi ének azt az időszakot említi, mikor eleink az őshazában egy tenger mellett éltek, s a kedvező föltételek mellett magasra, „magosra” növekedett a rutafa.
„Ezen a napon pedig ilyen dolgokat szoktak cselekedni: A gyermekek szemetet, csontot egybeszednek, hogy azt megégessék és füstöt csináljanak, melynek ezt az okát tartják, hogy a tájban a pogányok a kutak körül tüzet szoktanak volt tenni, hogy a kígyók ne szaporodjanak ott, minthogy ez Szent János nap tájában szokott lenni, a keresztények a tudatlanság is segítvén – a tájba tüzeket tettek, azokat által szökdösték és azt kívánták, hogy minden szomorúságuk égjen el. Égő üszköket szoktak kezekben hordozni és azokkal a határokat kerülni, azt gondolván, hogy így áldatik meg az ő földeiknek termése. Némely helyeken ezen a napon kerekeket forgatnak, amelyek azt jelentik, hogy a nap már az égen felső pontjára hágott és minden dolgok változnak.”
Bod Péter
*
„Tyüzet megrakájuk, négyszögre rakájuk. Egyik szögin űnek szíp öregasszonyok, A másikon űnek szíp öreg emberek, Harmagyikon űnek szíp hajadon lányok, Negyediken űnek szíp ifjú legínyek.”
Dömötör Tekla
*
„Tüzet viszek, ne lássátok, Ég a rokolyátok.”
Mágikus varázslatokkal fáklyagyújtással, tűzcsóválással, tüzes karikák magasba hajigálásával igézték a Napot, hogy mindíg olyan magasra „ugorjék”, mint ezen a napon!
*
„szentiváni óma”
*
„Szentivánkor rakjunk tüzet! Szentivánnap estéjén. Rakjunk tüzet, hívd a kedvest: Gyere kedves vacsorázni, Kerek piros pogácsákat Szentivánnap estéjén."
Eperjesy Ernő gyűjt.
*
Rakd meg, babám, a tüzet, hadd csapjon a lángja, Gyönge karjaimat melegítsem nála! Jöttem is, mentem is, arra jártam én is, Gyere, kedves galambom, ugorj egyet te is!
Gyere, babám, tegyél rá, hadd szikrázzon lángja, Terítsd földre a subád, hadd fekszünk le rája! Jöttem is, mentem is, arra jártam én is, Gyere, kedves galambom, melegedj meg te is!
Kodály Zoltán, Vikár Béla és mások gyűjtéséből - Tild
Hopp, hopp, hopp, így megy a galopp! Így fut a ló tüskén, bokron tudja, jó abrak van otthon. Így megy a galopp, hopp, hopp, hopp.
Kende Kata
PEJ PARIPÁM
Járatom délben a- lépeget vélem a- itt kocog énvelem pej paripám. Hej, paripám! Ott van a végén a- ott van a réten a- ott van az égben az én palotám.
Baktat az úton a- lépdel a téren a- járogat vélem a pej paripám. Hej, paripám! Ott van a végen a- ott van a réten a- ott van az égben az én palotám.
Vágtat a réten a- vágtat a völgyben a- vágtat a hegynek a pej paripám. Hej, paripám! Ott van a végen a- ott van a réten a- ott van az égben az én palotám.
Fölrepül vélem a- ott röpül vélem a- szárnyal az égben a pej paripám. Hej, paripám! Ott van a végen a- ott van a réten a- ott van az égben az én palotám.
Nagy Bandó András
*
„Széna-szalma...” szójáték, de miből van a szalma és mi a széna?
A ló, szarvasmarha, juh létfontosságú elesége a széna, ami szárítással tartósított, magas vitamin tartalmú réti fűkeverék. Állatok fekhelyét béleli az alom, a szalma, ami a szemes takarmány betakarításakor adódó, csekély tápértékű, fásodó növény szára. Mindkettő folyamatos nyári betakarítására fokozott figyelmet fordít a gondos gazda, mert fontos, hogy jó széna kerüljön télre a „hiu”-ba, szénapadlásra, s elegendő száraz szalmát halmozzon kazlakba, bálákba a hűvös, nedves, hideg napokra. A jó minőségű széna zöldes-sárgás színű, illata kellemes száraz fűkeverék, „szénaillat”, tapintása tiszta, zizgő, a sok levél miatt puha, száraz.
Erdélyben ma is kézi erővel végzik a begyűjtést. A mező kaszálása nehéz, férfiakra váró munka, ezért gyakran „kalákában”, többen, összefogva, egymást kölcsönösen segítve vágják a „rendet”. A lekaszált rendek, a levágott fű sora, könnyebben szárad, ha egyenletesen szétterítik, ebben a lányok is segédkeznek. Ez a rendek „elpallása”. Gyakran forgatják, hogy szellőzzön, egyenletesen száradjon, közben ismét sorokba rendezik, hogy később a „takarást” könnyebben megtegyék. A friss szénát soronként haladva, gereblyével összehúzzák és tapasztalt férfiak takaros „buglyákba” rakják. Szekérrel szállítják haza, melynek hagyományos, réteges megpakolását úgy rendezik, hogy 3-4 buglya széna rugalmasan, egymást tartva megáll, majd nehezékként egy vaskos rúddal rögzítik. Otthon szénatárolóba, hiuba pakolják.
*
NÉZZÉL RÁM...
Nézzél rám, itt a pacikám, ide hipp, oda hopp, tova robog ám! Hej, hipp-hopp, tovarobogok, a mező, ügető lovasa vagyok.
Svéd gyerekdal-Weöres Sándor fordítás
*
Lehet-e egy lovon hét patkó?
Igen! A lovon ül Patkó, lábán van két patkó, a lovon négy patkó.
*
FURFANG FERI
Furfang Feri fúr-farag, farigcsál egy falovat, fa a feje, fa a lába, fából készül a kantárja, ficánkoló farkincája faforgácsból takaros, Feri lesz a fogatos!
Szakolczai Lajos
*
ÖSZVÉREK
Kordét húztunk drágakő - sivatagban, szőrünkbe csillámport habart a szél, cukros kalácsként csillogtunk a napban, zsákot szaglásztunk: van-e benn kenyér?
Weöres Sándor
*
GYÍ PACI
Gyí, paci, te fakó, fuss kicsi Ráró, Széna, szalma, vár rád, húzzad a szánkát!
Csattog a kövezet, ez csak a kezdet, Széna, szalma, vár rád, húzzad a szánkát!
Csapd oda a patád, vágd ki a vágtát, Széna, szalma, vár rád, húzzad a szánkát!
Messze megyek én, nagy hegyek élén, Széna, szalma, vár rád, húzzad a szánkát!
Bolgár népdal-Weöres Sándor - Csukás István fordítás
A fészekben lapuló tojások körül csend volt, félhomály és meleg. A kotlósmami nyugodtan ült a tojásokon és halk kottyogással bíztatta csibéit: - Gyerünk csibikék, gyerünk, keljetek ki! A mami már nagyon kíváncsi rátok! - Az egyik tojás az ismerős hang hallatán mocorogni kezdett. A kiscsibe egyre szűkebbnek és kényelmetlenebbnek érezte a helyet a zárt, sötét tojásban. - Hát..kelnék én, de azt hogyan kell? - morfondírozott magában. - Itt nincs levegő és a hely is kicsi. Talán, ha ezt a vékony kis falat átszakítanám, akkor jobb lenne? Apró kopogó mozdulatokkal verni kezdte a hártyát, ami a légkamrát elválasztotta tőle. Végül sikerült egy kis rést nyitnia rajta és máris jobban érezte magát. Szippantott a levegőből ami a légkamrában volt és csipogni kezdett. Ettől persze megrémült kicsit, hiszen még sosem hallotta a saját hangját. A vékonyka bátortalan csipogást a mami is meghallotta, és bíztatni kezdte a csibét: - Jól van csibe ügyes vagy, csak így tovább! - Hát..én is szeretnék már kibújni innen, remélem sikerülni is fog hamarosan! - válaszolta a csibe, persze inkább csak magának, hiszen még a tojáshéj foglya volt. Ahogy a kis fejét bedugta a légkamrába, sikerült elérnie a tojás héját! Egy-két kopogtatással rést ütött rajta, és érezte a friss levegőt és a mami illatát! Most már nem volt megállás. Apró csőrével kopogtatva a héjat, rést vágott rajta, körbe-körbe, ami egyre nagyobb és tágasabb lett! - És akkor most elrugaszkodom és kint is vagyok! - gondolta magában és kicsi lábacskáival nagyot rúgott a tojáshéjon, ami ettől elrepedt és kiscsibénk kikelt belőle végre! - Juj de furcsa itt minden! Meleg van és friss levegő és persze itt van a mami, aki betakar a nagy pihe-puha tollaival. Fáradt vagyok, álmos, és vizes, de leginkább fáradt. Pihennem kell kicsit. A kotlósmama észrevette, hogy fiókája elindult kifelé a tojásból és izgatottan várta, milyen ügyes, derék és szép csibéje születik hamarosan. És természetesen a kiscsibe gyönyörű volt! Pihegett a fáradtságtól, nedves volt a kis tolla, de egészséges volt és életrevaló. A fészekben lapuló tojásokba beszűrődtek a hangok, ahogy a mama és a csibe beszélgettek. A többi kiscsibe is készült nagyon a tágas, szép világba a mami és a csibetestvérük közé. A kotlósmami tollával betakargatta a csibét, és közben figyelte a többi tojásból hallatszó kopogtatást, csipogást, és halk kotyogással bíztatta őket a kikelésre. Kis idő múlva kipattant egy újabb tojás, és nemsokára kikelt egy újabb kiscsibe, akit aztán még egy és még egy követett. Reggelre, amire a nap felkelt, a kotlósmama alatt húsz sárga, pelyhes, édesen csipogó kiscsibe mocorgott, szárítkozott és pihent a nagy munka után, ami a világra segítette őket.
Egyszer egy kismókus talált egy fél diót. Az erdőszélén kistestvérével játszott éppen, de a testvérke semmit sem tudott az egészről. A fél dió ott pihent a fűben, és Mókus Péter, mihelyt észrevette, egy szót sem szólt, csak zsebre tette. Azt gondolta, hogy olyan icipici az a fél diócska, hogy ha még megosztja, alig marad egy falatnyi belőle. A testvérke úgyis elfutott előre, mert pillét kergetett és vidáman kiáltott neki: - Gyere már, Peti! Nézd csak, a szárnya milyen szép, sárga! És mennyi áfonyalevél van itt! ... Gyere no, adok valamit! Gombát is szedett. Mosolyogva hozta, hogy jószívvel megossza. Mókus Péter mélyen a földre nézett, úgy nem szerette ezt az egészet! Csak nyelt, csak nyelt nagyot. Prémes kis zsebében szorongatta a diófalatot. Majd később, egy óvatlan pillanatban, ha a testvérke nem néz hátra, megeszegeti uzsonnára. A nap ragyogott, térdig virágban jártak, száz roskadó mogyoróbokrot láttak, de a mókus csak a diót vigyázta. Ha rágondolt, összefutott a nyála! ... Megizzadt a bezárt mókustenyérke; a fél dió égette, mint a láng! Sehol egy zugot nem talált, ahol nyugodtan bekaphatta volna, mert folyton ott ugrált a kistestvére. Ezért a drága kincset mélyebbre süllyesztette a zsebébe. Hát, amint mendegéltek, a fodros patakon ringott egy nyírfakéreg. Mókusnak pompás csónak! Testvére hívta: - Gyere, szállj be, Péter! Ő meg csak duzzogott, állt zsebre dugott kézzel: - Most nem, majd holnap! Hogyne, hogy elveszítse közben a fél diót, vagy beejtse a vízbe, és valaki meglássa! Beljebb az erdőben, egy szép tisztáson víg mókusok másztak egy farakásra. Tizenöt szemfüles gyerek! ... A diót elővenni megint nem lehetett, mert biztosan kértek volna belőle. Hát fogta, bundácskájába szinte begombolta, és odaszorította a szívéhez. Oly drága volt kicsiny gerezdje, hisz ő szerezte! A többi mókus hintázott vidáman, leugráltak az ágat eleresztve. A testvérkéje is közéjük állt, csak Péter gubbasztott magában. Dacosan leste, mikor tudná a fél diót megenni. Kérdezték: - Mi bajod? - Ö .. ö .. ö .. semmi, semmi! - felelte búsan, és elszorult a torka. A fél diócskát most a legmélyebb zsebébe tolta. Majd később eszi meg. Azért sem ad belőle senkinek! ... ... Mire megnyúlt a sok-sok árnyék, elfáradtak a mókusok, és véget ért a játék. Megint odajött a testvérke. Orrocskáját szelíden a füléhez dugta, úgy súgta: - Anyuka vár! Ideje hazamenni az odúba! Kérte is, hogy vezesse, de Peti rámordult: - Csak siess te szaporán előre, mert utolér az este! Ő maga hátul baktatott, zsebét kotorta, s kivette gyorsan a kis diófalatot. Félig kivájta már a mohó, kicsi körme, amikor fentről a bagoly belemordult a csöndbe: - Huhúú! Siessetek, mert indulok vadászni, ha sötétségbe borul a hegyoldal! Péter megint megállt a fél dióval, és hamar visszadugta rejtekébe, nehogy meglássa a testvére. Amikor hazaértek, a nagy fa alatt Péter körülnézett. A kistestvért a fára megint előreküldte, ő meg lopva leült a fűbe, hogy most! ... no most! ... a féltett fél diócskát megeszi végre! ... Ó, úgy belesimult a tenyerébe, oly illatos volt, húsos és fehér! Nem adta volna oda semmiért! Jobb így, hogy még anyu sem látja, mert ő kettévágná menten, hisz' őket mindig egyformán szereti. De akkor mi marad neki? Ilyen picit minek felezzen? - Így nagyszerű! Bekaplak, fél diócska! Fogta ... ám ebben a percben, a szemközti bokorban valami rezzent! Talán a nyest maga? Az leskel itt, ha közeleg az éjszaka! A fél diócska nagyot koppant. Ki tudja, hová pottyant! S uccu neki! Kúszott az irigy Mókus Péter, míg oda nem ért fel, hol nyitva várta már az odúajtó. A bokorból meg kinézett egy szajkó, szemtelenül, lármásan és vidáman: - Ej, éppen egy ilyen ízes, húsos, fehér kis fél dióra vágytam! Felkapta cserfes csőre, s boldogan tűnt el vele az erdőben! Odafent Péter nagy könnyet törölt szét a tenyerével, pedig mindenki mosolyogva várta, kedves, otthoni arcok. Anyu se látta, apu se látta a csúf kudarcot. És mikor bebújtak a mohaágyba a kedves kistestvérrel, az halkan odasúgta: - De soká jöttél, Péter! Pedig van számodra egy nagy meglepetésem! - Ugyan mi? - Ma a réten egy fél diót találtam. Tudtam, hogy szereted. Nézd, elhoztam neked! A jó kis testvér így beszélt, és képzeljétek! Odaadta a szép dió ... másik felét! Szerencse, hogy a szentjánosbogár lámpása már kihunyt, mert Mókus Péter fülig elpirult, hogy lám, a másik, a kistestvér, aki alig ér neki válláig, s akit ő becsapott, úgy szereti, hogy odaadná az egész falatot! Úgy szégyellte magát! ... nem kért, csak egy parányi harapást, és a fejét lehorgasztotta. Gyomrának a kevés is jólesett, kis szívét mégis egész éjjel nyomta a fél diócska ...
Horgasinamat verdeső tarisznyában palavessző, palavessző s palatábla...
Így indultam valamikor, legelőször iskolába. Le az utcán büszkén, bátran lépdeltem a tarisznyámmal.
Hova viszed, ugyan biza, azt a legényt, te tarisznya? - Tréfálkoztak a felnőttek, akik velem szemben jöttek.
Máskor pedig ilyenformán mosolyogták a tarisznyám: -Éhes lehet a tudásra az, kinek ilyen hosszú,
ilyen nagy a tarisznyája.
De csak mentem, még büszkébben, míg az iskoláig értem. Az iskola kapujában gyökeret vert a két lábam.
S álltam, míg csak bátorító szóval nem jött a tanító. Rám mosolygott: -Ej, kis legény, gyere, fiam, bátran, ne félj!
Kézen fogott, bevezetett. Emlékszem, be melegem lett... Évek teltek, múltak, de még most is érzem olykor-olykor jó tanítóm meleg kezét.
Kányádi Sándor
*
Iskola itt telik az ember kiskora (...) itt hol a bölcsesség permeteg rizspora megköt a kobakban ha el nem iszkola fejted a rejtélyt mit sokszor titkol a kiskoma elől az élet-iskola.
Békés Márta
*
„...Évek formálnak, tettek, helyzetünk, mégis, akikre emlékezhetünk igaz szeretettel, tisztelettel, azok közt mindig van tanárember, igazgató, tanító, óvónő... s bár természetre mind különböző, egy közös vonásuk biztosan van: - elérzékenyülök gondolatban – s ez a vonás az emberszeretet; s szakmájuk, amelyre felesküdtek, nem szakma volt nekik, de hivatás; melyet úgy űzött egy életen át elkötelezett tanítók sora, hogy embert faragott az iskola...!”
Haász Irén
*
HAJNALI VIRÁGCSOKOR
Júniusi szép vasárnap kimentem a rétre, alvó virágok ébredtek harmatcsepp zenére. Piros pipacs új ruháját széllel vasaltatta, margaréta büszke fejét magasra tartotta.
A szarkaláb mély álmából nyújtózkodva ébredt, amikor egy kis méhecske éppen arra tévedt. Harangvirág csengettyűje szabad utat jelzett; Jó Napanyó reggelire fénnyel megterített.
- Jó hírt hoztam! – szólt a dolgos, fürge kis méhecske, s virágportól terhes szárnyát gyorsan rezegtette. - Egy kis lányka sétál erre, gond ült az arcára: Hogy köszöntse tanítóját, ha nincs pénze virágra?
Amíg pihent körülnézett kérlelő szemekkel, segítségül hívta őket e szép nyári reggel. - Itt vagyok én – szólt a pipacs – mezők égő lángja, szakítson le, és én leszek a legszebb virága!
- Hogy gondolod? – vágott közbe a szép margaréta, s tegnap nyílott új kalapját fény felé fordítja. - Fehér szirmom megmutattam erdőnek, mezőnek, ezért az ő ajándéka csak is én lehetek!
- Nagy tévedés! – a szarkaláb ezt vágta képébe, s pipiskedve belenézett harmatcsepp tükrébe. - Már tíz napja itt virítok, s lám, még sincsen ráncom! A koromnál egy héttel fiatalabbnak látszom!
- Nevetnem kell! – harangvirág hangja így csilingel, gyöngykacaja versenyt fut a hajnali friss széllel. - Ekkora nagy tisztességre csak az lehet méltó, akinek a kék harangja ilyen csengő-bongó.
A virágok hajba kaptak, csúnyán veszekedtek, de a kislány s a méhecske igazságot tettek. Kicsi Zümi rájuk szállott, adott nekik csókot, míg a másik örömében mondott nekik bókot.
- Gyönyörűek vagytok mind, táncoltok a szélben, Egy csokorban megfértek, ugye, békességben? Ti lesztek a mai nap legszebb ajándéka, szeretettel adlak át pedagógusnapra.
Göncz János
Kende Kata
