antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Úgy állok itt e női táj előtt Mint tűz előtt a gyermek Tétován mosolyog könny csillog a szemében E táj előtt ahol minden mozog ma bennem Tükrök ködlenek és ragyognak két mezítlen Testet tükrözve két évszak ölelkezését
Mennyi okot tudok elveszteni magam Ez úttalan vidéken itt e határtalan ég alatt Szép okok tegnap ismeretlenek még És soha többé nem felejthetők már Pillantásod szép kulcsai önmaguk leányai kulcsok E táj előtt ahol a természet enyém lett
A tűz az első tűz előtt Parancsoló erős ok Fölismert csillagom S a földön és az ég alatt s szivemen kívül és szivemben
Második rügy legelső zöld levél Mit szárnyával fedez a tenger S belőlünk sarjadt ágaink hegyén a nap
már fátylat sző ránk a ködös alkonyat csak távoli vágyként látom arcodat pillantásod ezer év óta kísért mégis elvesznek az évek, semmiért csillagpor lelkünk földi röghöz tapadt végtelennek tűnik minden pillanat értelmét vesztette az idő és a tér mindent feláldozunk a szerelemért világok ívelnek át a szíveken az út becsap, mégis vakon követem minden életben újra találkozunk a felismerés rabjává lett sorsunk lassan elfelejtem a remény mit ért egy perc boldogságot adj a lelkemért
Aranyos ajkaid énbennem nem kacagnak, csillagzó szavaid oly mélyértelmüek, hogy éveim, halálom és ifjuságom éjén minden zajból felém a te hangod remeg.
A selyem hajnalon, hol tenyészik a fagy, és a veszendő kéj a tűnt álmot siratja, a nap karjai közt ébredő test vacogva gondol csak arra, hogy a szíve visszatér.
Zöld erdők emléke, köd, melyben elmerültem, magamra zárva két szemem, tiéd vagyok, rajtad csügg életem, s már nem tudom lerázni a szörny semmittevést, amibe dönt szerelmed.
majd, ha már csak rezgések, hullámok maradnak utánam és átlebegek világok éterein, galaxisok közötti tereken, űrökön és a hideg végtelenen és a mindenséget át meg átjárva, a határtalant bebarangolva mégis hozzád érkezem....
majd, ha már túl leszel minden kétségen, minden megbocsátáson és minden vétségen szelíd arcodról többé nem törlődik le, örökké válik a mindent értő árnyalat és a megélt és megtagadott vágy alatt múlhatatlanul izzik majd az éltető szeretet-parázs...
majd, ha már nem vársz és én mégis megérkezem, mint a szeretet, mint a vágy, mint az álom, mint a sóhaj, mint a testedbe ki-be áramló levegő, mint az óceán ölelő, simogató vize, mely sós réteget hagy bőrödön...
majd, ha már mindenütt ott leszek... elmúlt létem hullámai felkeresnek, megtalálnak... ott leszek... átölellek, körbefonlak végig száguldok tested körül és elárasztom lágy, meleg sugárral, mintha a Nap érintené, mintha nyári réten feküdnél és a forró levegő felemelne... és lényed lebegő, boldog pillanattá válna...
majd, ha már szétválik az idő, a fogva tartó és széthasad az örök rabság, értelmetlenné válik a szelídség és a vadság... minden megszűnik és alakod eltűnik feloldódsz és mérhetetlen ölelésben egyesülsz velem....
egyetlen hullám leszünk, világokat és életeket teremtünk a szeretetet magját hintjük szét a közönyös, rideg és üres végtelenen...
Egyre várlak. Harmatos a gyep, Nagy fák is várnak büszke terebéllyel. Rideg vagyok és reszketeg is néha, Egyedül olyan borzongós az éjjel. Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét És csend volna. Nagy csend. De hallanánk titkos éjjeli zenét, A szívünk muzsikálna ajkainkon És beolvadnánk lassan, pirosan, Illatos oltáron égve A végtelenségbe.
Bakony
Hold remeg babonásan,
fátyolát rezegeti,
rézlombos rengetegen
úsznak a fürtjei.
Édesem, hallod-e,
leesik a vadalma
hóharmatot esdeni
puha-selyem avarra.
Illata, illata
világgá kerekedik,
göndörödik csillagokra
tengerre heveredik.
Ez az erdő régieknek
édes szabadság,
rengetege tömlöc ellen
lélegző vadság!
Én a Bakonyt eltemettem
s itt van a kisértet,
megveri az idegeket.
ereimben éget,
itt benn a mellben
hirtelenül mint a drága
tündérek vára,
tornyosodik életem
nosztalgiája.
Nagy László
Elkésett Szindbád
Cilinderes, sétapálcás alak
bandukol a városon át,
fáradt szemmel, fejcsóválva
nézi boltok kirakatát.
Kávéházak, vonatfüttyök néha
megdobbantják léha szívét,
mosolyában bölcsen-búsan benne
hordja régi idők pasztell színét.
Tétován áll, könnyeket nyel,
nézi a föld elferdített rendjét,
bolyong csak az idő-utas,
tudja: ő csak vendég.
Kántor B. Péter
TÓTH SÁNDOR
Hegyen – szélben
Hajladoznak nyírlegények
Hajladoznak ősi bükkök
Szélben lódul a világ
Fenyves csúcsán felhő-füstök
Hold szántotta égnek alján
Hullanak a gyémánt magvak
És mint nyári hóesés
Apró szárnyak záporoznak
Nem csitul a sűrű mozgás
Hangok hullámzó vetése
Fáradt erdők fénylenek
Felbuzog a mély zenéje
Kövek zöldmagányú kútja
Benne gyűrűt vet a csend
Ágak lengő ingája közt
csillag lépked odafent
Szép estét minden erre kóborlónak!
most akkor mi is tetszik? a pajkos kobold vagy a vers?
:)
Kosztolányi
VÁGY ELTÉVEDNI
Én már unom azt, hogy azért szeressenek, mert én vagyok. Más az én vágyam. Eltévedni éjszaka a sivatagban, mint a mesében. Menni a sűrű sötétben, egy kis fényjel után, benyitni egy házba, hol lámpavilág ég s vígan lakomáznak. Várni, amíg kínálnak, letelepedni rakott asztalukhoz, étlen és szomjan, csak mint kósza vándor, ismeretlen senki, valaki, kinek a saruja csupa por. Azután vigyázni, hogy nézi a gazda lassan-evő szájam, gyorsan-ivó torkom kortyait, a kezem, mozgó kezem árnyát s megrendülő arcomat, oly jó szeretettel gyönyörködve bennem, mint egy kutyában.
A felhő sem olyan, mint nálunk És milyen más az őszi fény! Nem csókol oly megejtő csókkal, Mint ifjuságom szép helyén. - Milyen az ősz? Olyan bűbájos Álomba ringat most is ott?... Megkérdeném, de messze vagytok Százszor irigyelt boldogok.
Megkérdezem magától, édes: Milyen az ősz? Oly szép talán, Mint mikor egymásról álmodtunk Sok fényes tündér-éjszakán? - Milyen az ősz? Az őszi rózsa Nem hervadt, szép, mint egykoron, Amikor együtt nézegettük Elábrándozva boldogon.
Az őszi rózsa olyan szép volt Akkor; most is emlékezem, Hogy féltünk a korai dértől, Ha nézegettük kettesen. Az őszi rózsa s mi szerelmünk Milyen hamar elhervadott... - Milyen az ősz maguknál, édes? A nap még most is úgy ragyog?
Hogy ragyogott! Hogy szórta fényét Magára, édes és reám, Az az ősz volt a legszebb s maga A legszeretettebb leány. Ha eszembe jut, oly fájdalom Égeti most is lelkemet... - Milyen az ősz maguknál, édes? Annál szebb - érzem - nem lehet!
Itt hűvös ősz van. Lehullott már Az első, hideg őszi dér, Lemondani tanít a hulló, Búcsúzó, sárgult falevél... Az én szívem is rideg, fásult, Csak néha sóvárg és beteg... - Milyen az ősz maguknál, édes? Óh írja meg! Óh írja meg!...
