Egyszer volt, hol nem volt, túl a hegyen, túl a réten, egy kis erdő közepében, az erdőben egy tisztáson, fűszálakból vetett ágyon, ott, ahol sosem járt ember, s egy farkas a polgármester, ahol ezer róka túr, ott lakott egy kicsi nyúl.
A kis nyúlnak háza nem volt, szeme kettő, orra egy volt, hosszú füle, kurta farka, semmi furcsa nem volt rajta.
Egyszer volt, hol nem volt, egyszerű kis nyuszi volt. Szarvas és jóbarátja, minden madár jó pajtása, így éldegélt békességben, a kis erdő közepében.
Így éldegélt, amíg egyszer meg nem halt a polgármester, a bölcs farkas, s eltemették, megsiratták, mert szerették.
Az állatok összegyűltek, egy tisztásra települtek, éjjel-nappal tanakodtak, polgármester választottak.
Róka mondta: Róka legyen! Szarvas mondta: Szarvas legyen! Őz kiáltott: Őzön a sor! Teli faág, teli bokor, madár ült minden ághegyen, s kiáltozták: Madár legyen!
Addig-addig tanakodtak, a végén majd hajba kaptak, míg egy nyúl szólt: Most az egyszer nyúl legyen a polgármester!
Erre elkezdtek kacagni. Nem tud az mást, csak szaladni, az árnyék is megkergeti, úgy megijed, hideg leli, ha ág zörren, rögtön szalad, vagy meglapul a fű alatt.
Most legyen okos az ember, ki lesz itt a polgármester? Szól a bagoly az ághegyen: Az a fontos, hogy okos legyen! Akár bátor, akár gyáva, ész legyen a kobakjában.
Mind így szóltak: Okos beszéd! Próbáljuk ki, ki-ki eszét... Igen ám, de hogy próbáljuk? Máris szólt a bagoly rájuk: Aki becsapja a rókát, az kiállotta a próbát!
Rajta szarvas! Rajta, őzek! Lássuk, ki lesz a legbölcsebb! Ki tud győzni az észtornán? Ki tud kifogni a rókán?
Előbb az őz került sorra. Ide figyelj, ravasz róka! Felhők közt lakik az égen, sohasem járt erdőn, réten, mégis ő növeszt fűszálat, zöldbe borít bokrot, ágat...
Nevet csak ezen a róka. Ez aztán a nehéz próba! Jobban tudom, mint te magad, mi volna más, ha nem a nap!
Most a szarvas került sorra. Én aztán megfoglak, róka! Nincsen lába, mégis szalad, de mégis egy helyben marad...
Megint csak így szólt a róka: Ez aztán a nehéz próba! Jobban tudom, mint te magad, mi volna más: folyó, patak!
Most a kis nyúl került sorra. Erre felelj, ha tudsz, róka: ha megfelelsz, most az egyszer te leszel a polgármester! Nincsen szárnya, mégis repül, fákon, bokrokon hegedül, ha nem repül, nincsen sehol, de mégiscsak van valahol, nincsen szárnya, nincsen lába, mégis a világot járja...
Töri is fejét a róka, ennek a fele se móka, hiába, no, nincs felelet, mondd meg, nyuszi, hogy mi lehet!
Szól a nyuszi: Figyelj, róka! Hogy mi lehet? Mi más volna? Ismeri a nyár s a tél, mi lehetne más: a szél!
Kis nyúl főzte le a rókát, ő állotta ki a próbát, az erdőben akkor egyszer, nyuszi lett a polgármester.
Egyszer volt, hol nem volt, egyszerű kis nyuszi volt. hosszú füle, kurta farka, semmi furcsa nem volt rajta.
Hol volt, hol nem volt az országban egy Rátót nevű község. Ebben a Rátótban a csősz egyszer a mezőn egy hatalmas úritököt talált.
— Tyű, fékomadta-teremtette — csodálkozott —, nahát ez már megint mi? — Mert hosszú főznivaló tököt már látott, de ilyen sütnivalót még soha.
Fölvette, megtapogatta, megszagolta. De a maga fejétől csak nem tudta kitalálni, hogy mi. Bevitte hát a faluházára. Ott éppen együtt volt a kupaktanács. A csősz letette a tököt az asztalra. A derék elöljárók is mind elszörnyülködtek. Csak nézték, hol a tököt, hol egymást.
Azt mondja a legöregebb, a legokosabb:
— Sok időt megértem, de ilyen isten-teremtményét világéletemben nem láttam még. Mi lehet ez?
Azt mondja rá az időben utána következő:
— Én is sok mindenen keresztülmentem, de ilyet még én se ettem életemben.
S fordul kérdő tekintettel a korban alatta állóhoz.
Az azt mondja:
— Ami azt illeti, én se vagyok már mai gyerek, de azt én se tudom, hogy ez mi a csoda lehet. De azért bíró a bíró, hogy ő mindent tudjon.
Itt aztán a bíró is beleszólt:
— Hát, atyafiak, ez — ahogy a formája mutatja — csakis tojás lehet. Erre aztán a többi feje is egyszeriben megvilágosult.
— Persze hogy tojás! Mert mi más is lehetne, ha nem tojás?!
A csősz most már arra is emlékezett, hogy még egészen meleg volt, mikor a földről felvette.
A bíró nem hiába hitte magát okos embernek, mert most még azt is tudni akarta, hogy a tojás micsoda tojás.
— Egy gyíksárkányé! — mondta a legöregebb elöljáró.
— Lúdvércé!
De a bíró a csőszre hallgatott. Az pedig olyanképpen beszélt, hogy akkoriban, mikor a tojásra ráakadt, valami idegen négylábú nagy állat csatangolt a határban. Futott, sörénye volt, hosszú szőrű farka!
Annak a Rátótnak a környékén még ritka volt a ló. A parasztok tehénnel szántottak s fuvaroztak. Még a lakodalomba is tehén vonta szekéren mentek.
De a bíró látott lovat is, csikót is. Felkiáltott hát:
— Csikó! Csikó tojta!
Most már az öregek is fújták:
— Úgy van! Ezt a csikó tojta. Mert mi más tojhatott nekünk ekkorát?
Ebben mindnyájan megegyeztek.
— Eddig szerencsésen eljutottunk — szólott a bíró —, még csak azt mondjátok meg, atyafiak, most mitévők legyünk?
— Kikölthetjük!
— Ki ám, de mivel? Nekünk nincsenek lovaink.
Mindenki törte a fejét. De hát csak a bírónak támadt jó gondolata.
— Tudják mit, atyafiak? Amondó vagyok, hogy ezt a drága szép tojást költsük ki magunk.
Ebben aztán megint megegyeztek.
Jó példának először a bíró ülte meg a tojást. Aztán sorra a többiek, amint kor szerint következtek. Ki-ki egy napig. Éppúgy, ahogy a kotlós tyúk a tojásokat.
Talán még ma is ülne valaki a tökön, ha a szomszéd faluban rebesgetni nem kezdték volna hogy a rátóti kupaktanácsra rázápult a csikótojás! Merthogy csak nem kel ki! Erre aztán az elöljárók zúgolódni kezdtek, hogy ők bizony nem ülik tovább senki lova tojását.
A bíró nagyon elszomorodott. Szentül meg volt győződve, hogy a kiscsikó már mozog is a tojásban. Megrázta, megszagolta. Megszagoltatta az elöljárókkal is. De azok most már hitetlenek voltak. Az ő orruk szerint a tojásnak már szaga volt! Záp!
Végtére is megállapodtak abban, hogy a záptojást kiviszik a határba egy hegyre, mert onnan épp a felé a falu felé gurítják, amelyik a rátóti tanács lebecsmérlésében leghangosabb volt.
Ennek a csodájára aztán egész Rátót kivonult. Mindenki látni akarta, hogy kapja meg a magáét az a rossz nyelvű falu. Előhozták a tojást. Bizony szaglott már messziről is. Mikor az orrukat már valamennyien befogták, a bíró levette a talicskáról, s gurítani kezdte a csikótojást. A tojás gurult, gurult s a domb alján belegurult egy galagonyabokorba. Ott valami kőbe ütközött, s rapityára törött szét. A bokorból pedig ugyanakkor kiugrott egy piciny nyúl, erre aztán egész Rátót adta a hangot, ahogy kinek-kinek torkán kifért:
— A pici csikó! Ni, né! Fut a pici csikó! Utána, emberek!
A sok nép a nyúl után eredt. A dombon csak a bíró maradt. Látva, hogy hasztalan a rohanás, mert a rohanó kis jószágot senki sem éri utol, szomorúan így sóhajtott magában:
— Nem megmondtam, hogy a csikó már mozog? Miért is nem ültük türelemmel még egy-két nap azt az istenadta csikótojást?
Mink, régi öregek, amikor vándoroltak a török dúlás idején azoknak veszedelemjük, akkor bementek Moldovába. Akkor ott a pusztákba mentek ki, ott nem volt házuk, nem volt semmijük, akkor kis barlangot csináltak. Nem volt ablakjuk,az ablak helyett marhabendőket csináltak..., hogy kilássanak az ablakon. A menekülés idején, akkor, mikor menekültek, akkor a lovakra tettek csengetyűket. Akkor amint a vándorlás idejében csengettek, elnevezték a Moldovába menekült magyarokat csángóknak.
(Magyar mondák)
*
A NYULACSKA CSENGŐJE
NYULACSKA:
Aj, haj, tillárom!
Átalugrok az árkon!
Nyakamban cseng
kicsi csengőm,
ezzel sétálok az erdőn.
Aj, haj, tillárom,
átalugrok az árkon!
(Ugrik kettőt-hármat.)
No, csöngettem hát egy picit,
most aluszok egy kicsit.
(Nyulacska lefekszik egy fa alá, a csengőt egy faágra akasztja. A fa hirtelen nőni
kezd, a csengővel magasba emelkedik.)*
Aj, de csudás
csengőcske!
Milyen vidáman
zengőcske!
Régóta vágytam
csengetni,
az erdőn szépen
zengetni.
Ezt a nyulacskát
sajnálom,
de a csengőt is
kívánom.
Hát neki vissza
nem adom,
csak hilintázzon
ágamon.
(Játszik a csenegővel. A nyulacska felébred.)
NYULACSKA:
Jaj, hol a csengőm?
Hol látlak?
Hova kerültél?
Kívánlak...
Aj, ez a fácska
de megnőtt,
majdnem eléri
a felhőt...
(A nyulacska utána nyúlna, de már késő, nem éri el a csengőt.)
NYULACSKA:
Fácska, te kedves,
Hallod-e?
Pici csengőmet
add ide!
Hogy egy vidámat
csengessek,
csengettyűszóra
léphessek!
FA (megrázza magát, megmozdul):
Én ezt, kiskomám,
nem adom!
Csak hilintázzon
ágamon!
Ágam ringatva
rengetni,
szeretnék csengőddel
csengetni!
(Csengőt ráz a Fa, csilingelés. A Nyulacska sír.)
NYULACSKA:
Kedves játékom,
csengőcském,
te igen szépen
zengőcském,
hogy kaplak vissza,
hogy? Soha!
Nem is lesz csengőm
több soha!
FA:
Nem, ez az enyém örökre.
Ha akarsz, búcsúzz el tőle!
NYULACSKA:
Nem én, nem!
Futok a rigóhoz,
ahhoz a vidám fickóhoz!
Ha te nem adod csengőmet,
azt a csudásan csengőset,
rigó az ágad megrázza,
és tudom, hogy nem vigyázva!
FA(riadtan):
Hol az a rigó?
NYULACSKA (mutatja az irányt):
Meglátod!
A csenegő-csórást megbánod!
(Szalad, egy másik fához ér, ahol a Rigó egy ágon énekel, trillázik.)
NYULACSKA:
Rigócska kedves...
RIGÓ:
No, mi a baj?
NYULACSKA:
Van bizony elég,
haj, hajajaj!
Kérlek, ne sajnáld,
rázd meg a fát,
a csengő-csóró
komiszát!
Nem adja vissza
csengőmet,
azt a csudásan
csengőset,
hogy egy vidámat
csengessek,
csengettyűszóra
léphessek!
RIGÓ:
Én azt, kiskomám,
nem rázom!
Felőlem a te csengettyűd
hintázhat holtig az ágon.
Dalolni jobban szeretek,
fát rázni ingyen nem megyek.
NYULACSKA:
Aj, haj! Mi legyen?
Egy szegény nyulacska
mit tegyen?
Szaladok,
kérem a kiskecskét,
hogy mert a rigó nem segít,
ijessze meg a csöppecskét!
(Szalad, a Kecske a patakparton napozik.)
NYULACSKA:
Kiskecske kedves...
KECSKE:
Mért zavarogsz?
Vigyázz! Ne takard el a napot!
NYULACSKA:
Csak arra kérlek,
kedvesem,
segítsél, kiskecském, nekem!
Ijessz kicsit a rigóra,
hadd lássuk, akkor mi volna!
Nem rázza rigó
azt a fát,
a csengő-csóró komiszát.
Fa nem adja vissza csengőmet,
azt a csudásan csengőset.
KECSKE:
Kiskomám, nyuszim,
nem!
Nem kedves amúgy sem,
hallod-e,
a csengetyüszód nekem!
Pihenni jobban szeretek,
rigót ijeszteni
én egy tapodtat sem megyek!
NYULACSKA:
Aj, haj, no lám,
nem jön segíteni,
nem jön a kiskecske, nem ám!
Szaladok hát a borjúhoz!
harcias bika-ifjúhoz,
hogy öklelje a patakba,
öklelje hamar a kiskecskét,
a lustáját, a hamisát, a bestét!
(Szalad, a Borjú éppen legel a réten.)
Borjú, te kedves...
BORJÚ:
Múú, mi a baj?
Legelés közben ki zavar?
NYULACSKA:
Én, a nyulacska...
Gyere velem!
Kecske nem ilyeszt rigót nekem.
Rigó nem rázza a fát,
fa nem adja csengőmet,
azt a csudásan csengőset!'
BORJÚ:
A kecskét, kiskomám,
nem döfölöm,
jobb legelészni
itt a füvön,
különben is a fán csüngő
csengődhöz nekem nincs közöm.
NYULACSKA:
Aj, haj!
Most mi legyen?
Nem jön segíteni
a kisborjú nekem!
Szaladok hát a juhászhoz,
azaz a csöpp pulijához,
hogy a kedvemért szaladjon,
borjú farkába harapjon!
(Szalad, a Puli éppen egy nagy csontot rágcsál.)
Kicsi puli, kedves...
PULI:
Mi kell, nyulacska?
Nem akarsz enni?
Finom csontocska!
NYULACSKA:
Nem, inkább kérlek,
szaladj!
Borjú farkába harapj!
Borjú kecskét nem döföl,
kecske nem ijeszt rigót,
rigó nem rázza a fát,
fa nem adja csengőmet,
azt a csudásan csengőset!
PULI:
Ej, te kisnyúl!
Csak ne sírjál!
Segítek én,
ne búsuljál!
(Gyorsan elássa a csontot.)
Igy, és most gyerünk,
szaladjunk,
borjú farkába harapjunk!
(Nagyot ugrik, szalad, nyomába liheg a Nulacska. Feltűnik a Borjú. A Puli ráugat.)
Héj, te borjú!
Ha nem ijesztesz kecskét,
farkadba harapok!
BORJÚ:
Jaj, csak ne harapj,
máris szaladok!
(Rohan a Borjú, nyomában a Nulacska. Feltűnik a Kecske.)
Héj, te kecske!
Kétszarvú, beste!
Ha nem ijesztesz rigót,
Beléd döfök!
Mindenkit vízbe lökök!
KECSKE:
Jaj, csak azt ne!
Már szaladok!
Rigóra ijeszteni nagyot!
(Szalad a Kecske, nyomában a Nyulacska. Feltűnik a Rigó.)
Héj, terigó!
Rázd meg a fát!
A csenegő-csóró hamisát!
Mert ha nem,
ehelyt megdöflek!
Arról az ágról lelöklek!
RIGÓ:
Jó, jó,
repülök, rázok!
Amit csak akarsz,
mindent csinálok!
(Repül a Rigó, utána a Nyulacska. Feltűnik a Fa a csengettyűvel.)
Még javában tartott a tél, mikor Kácsa anyó ráült a tojásaira. Kilenc tojása volt összesen. Tudta azt Kácsa anyó, hogy abból kilenc kiskacsája lesz.
Mikor a hó elment, Kácsa anyó fülelni kezdett a tojásokra.
- No, melyitek él már? Amelyik él, zörgessen.
Egyszer csak megkoppan az egyik tojás. Gyönge kopogtatás hallatszik belőle.
Kácsa anyó behorpasztotta az orrával a tojást, hát kibukkan ám egy kis sárga, ostoba fejecske a tojásból, és azt mondja vékony gyerekhangon: - Sáp, sáp.
Ami bizonyosán annyit tesz:
- Jó reggelt kívánok.
Kácsa anyó visszafelel erre vastag, öreg hangon:
- Sáp, sáp.
Ami meg valószínűleg annyit jelent:
- Isten hozott! Bújj csak elő!
A kiskacsa előkecmereg a tojásból ügyetlenül, ostobán. A nagykacsa meg fölemeli a szárnyát, és azt mondja:
- Bújj csak ide, itt jó meleg van.
Persze ezt is sáp szóval mondta.
A kacsanyelv csak ebből az egy szóból áll, de ezzel ők mindent meg tudnak mondani.
Aztán még aznap előbújt valamennyi.
Olyan sárgák voltak, mint a tojás sárgája, és olyan gyöngék, hogy alig tudtak a lábukon állani.
Kácsa anyó akkor nagyot kiáltott a konyha felé:
- Sáp, sáp!
Ott meghallották. Hamar a vizes korpát meg a vágott csalánt! Odahintették a szakajtókosár elé és kirakták a kiskacsákat.
Azok eleinte kedves butasággal néztek a vizes korpára: nem tudták, mire való. De Kácsa anyó megint sápogott nekik, és megmutatta, hogyan kell felnyitni azt a kis lapátforma kacsaszájat, és hogyan kell belevenni a vizes korpát.
No, belaktak ott mindjárt úgy, hogy félreállott a bögyük is a vizes korpától.
Hanem akkor nagy sírás következett az evés után.
- Mi bajotok van? - kérdezte az öreg Kácsa.
- Szomjasak vagyunk — felelték az aprók.
Akkor az öreg kácsa a vizes tányérhoz billegett, és ivott.
- Így igyatok.
A kiskacsák bámulva nézték, hogyan kell inni. Nem nehéz az, csak bele kell dugni a kis lapátot, aztán fölnézni a gerendára: a víz leszalad a gégén.
Ittak mind a kilencen. Mikor ezt elvégezték, az öreg Kácsa azt mondta nekik: - Aludjatok, gyerekek.
A szárnya alá szedte őket. Az egyik olyan ostoba volt,hogy csak a fejét dugta be az anyja tollai közé, azt gondolta, hogy egészen benne van.
- Jaj de ügyetlen vagy! - mondotta az öreg Kácsa.
Azzal betolta az orrával maga alá azt is.
Alvás után már olyan erősek voltak a kiskacsák, hogy valamennyien tudtak járni. Ott illegtek-billegtek az anyjuk mellett. Egyik-másik még lerogyott vagy felfordult, és az ég felé kapálódzott a lábával, de félnapi gyakorlás után már valamennyi jól tudta rakni a lábát.
A vizes tányér különösen tetszett nekik. Belement volna mind a kilenc egyszerre, ha belefért Volna.
- Fürödjünk - mondották az anyjuknak.
- Megálljatok - felelte az anyjuk -, majd egy-két hét múlva elvezetlek benneteket a tóra. Az nagy víz. Nagyobb, mint az egész szoba, még az udvarnál is nagyobb. Abban aztán fürödhettek akár egész nap is.
A kiskacsák türelmetlenül várták ezt a napot.
Végre egy szép enyhe napon megindult velük. Ő már tudta a járást. Ment, ballagott egyenesen le a tóhoz.
Amint a kiskacsák meglátták a tavat, nagy örömmel kiáltozták:
- Mekkora víz! Milyen nagy víz ez!
Rohantak a partról, de úgy rohantak lefelé, hogy egyik-másik hatot is bukfencezett.
- Megálljatok! - kiáltott az öreg Kácsa. - Majd én megyek elöl.
De már akkor a kis kacsák mind ott úszkáltak a vízen. Le-lebuktak, nagyokat ittak. Most is ott vannak, ha még haza nem mentek.
Március 12. – Gergely napja - Juliánus- naptár szerint a tavaszi napéjegyenlőség napja volt.
Az egyház I. Nagy Szent Gergely pápát, a középkor egyik legnagyobb egyházi vezetőjét, az iskolák alapítóját ünnepli, IV. Gergely pápa rendelete alapján (830). A középkorban a tanév téli, mely novemberben és nyári, márciusban kezdődő félévre oszlott. A naphoz kapcsolódó legismertebb népszokás a gergelyjárás, iskoláskorú gyermekek színjátékszerű játéka.
A Kárpát- medence egyes tájegységein szokáselemei összekeveredtek a balázsjárás adománygyűjtő, iskolába toborzó, házról-házra járó, mendikáló köszöntőjével. Szent Balázs a középkorban a diákoknak egyik kedvelt védőszentje volt, napját fényesen megünnepelték. „... közbenjárására szabadítson meg téged Isten a torokbajtól és minden más betegségtől...”
„A Szent Balázs doktorunknak, hogy ma vagyon napja,
„Szent Gergely vitézze ő: ezt az olyan vitézekrül mondgyák, kik erötlenek. Sz. Gergely napján régentén a kisdedek katonásdit játszottak és a' várost körül járták vagy lovon vagy némelyek gyalog. Villogtatták kardgyokat de senkit se vágtak. Ezt még meg tartották Meggyesen és szemeimmel láttam, midőn ott 1767-dikban a hatodik iskolát tanítottam.” Dugonics András
Adománygyűjtő , mendikáló, játékos jellege megmaradt.
„Gergely katonái”, „szent Gergely vitézei”, - tartásukban, mozgásukban, énekükben s a szerepek megjátszásában az egykori katonatoborzók emlékei is élnek...
*
Gergő pápa napja ma van e világba.
Készülj, gyerök, mindjár viszünk iskolába.
Eleget hevertél itthon a kuckóba;
Sokat kandikáltál a kásás fazékba.
Magyar népdal
*
Szent Gergely vitézei vagyunk. Társaink, kik künn vannak, engem bíztak meg, hogy engedelmet kérjek kegyelmetektől énekünk elmondására, hallgassanak meg kegyelmetek bennünket, hisz
nemcsak az imádság, hanem az ének által is a Mindenható Isten dicsértetik.
Reggel még a hétalvó Nap dunyhájából ki se látszott; mosdja már a zubogóban szeméből a téli álmot. Bele-belenéz a vízbe, nézi magát s úgy találja: bozontos nagy szakállá nőtt ősz óta a borostája. Keni magát hólé-habbal, a pataknak nekitérdel, és lehúzza a szakállát egy alkalmas jégpengével. Teregeti kék köpenyét, majd magára kanyarítja, vállára száll valahonnan énekelni a pacsirta. Hóvirágból, ibolyából bokréta nő kalapjába, ül a Nap a dombtetőn és rámosolyog a világra.
Tegnap, ahogy napáldozat felé odalent járkálok az udvaron, egyszerre valami keserves nyögést hallok a hátam mögött. Megfordulok, hát az öreg kőrisfánk nyög olyan nagyokat.
- No, ezt már közelebbről is megnézzük - mondom -, nyögdécselő kőrisfát úgyse mindennap látni.
Bizony nem is láttam én azt most se. Ahogy közelebb mentem, vettem észre, hogy nem a kőrisfa nyög, hanem az én Gyurka cimborám. Piros volt a képe, mint a pipacs, verte a verejték a homlokát, és fújt akkorákat, hogy szélmalmot hajthatott volna vele.
- Mit csinálsz te itt, Gyurka? - kérdeztem tőle.
- Birkózom a fával - azt mondja.
Én olyan komoly ember vagyok, hogy még azon se nevetek, ha valaki villával eszi a kávét, de már ezt nem állhattam meg kacagás nélkül.
- Olyan ez, Gyurka, mintha a hangya birkózna a kapufélfával - törülgettem meg a szememet.
- Az egészen más - csóválta meg Gyurka nagy komolyan a buksi fejét. - A hangyának nem az a mestersége, ami nekem.
De már erre megint nagy szemet meresztettem.
- Uccu mákos, hát teneked már mesterséged is van? - emeltem meg tisztelettel a kalapomat. - Hát aztán mi a te mesterséged?
- Vasgyúró vagyok - feszítette ki Gyurka a mellét kevélyen, és úgy nézett rám, mintha mindjárt meg akarna gyúrni engem is.
- Megállj, hékám - mondom neki -, én nem vagyok ám vasból. Azt mondd meg inkább, hogy legalább gyúrtál-e már vasat?
- Azt még nem gyúrtam - vallotta a vasgyúró mester egy kicsit elszomorodva. - De már sárból gyúrtam pogácsát.
- Az is szép foglalkozás - ismertem én el. - Csakhogy akkor te sárgyúró Gyurka vagy, nem vasgyúró Gyurka.
- Majd leszek én még az is - bizakodott Gyurka, s azzal megint nekigyűrkőzött a fának. - Éppen az erőmet próbálgatom, mert sok erő kell ám a vasgyúráshoz.
- Már mért kellene olyan sok? - vontam én vállat. - Nem olyan nehéz mesterség az.
- Nehéz az, mert a vasnál nincs nehezebb a világon - lökdöste Gyurka a fát nagy lihegve.
- Van biz annál - mondtam én erre. - Nehezebb egy mázsa toll egy mázsa vasnál.
De már erre Gyurka nevetett akkorát, hogy mind a két fülem csengett bele.
- Hát mi van ezen nevetni való? - kérdeztem tőle.
- Hát az, hogy te még ennyit se tudsz, bácsikám. Egy mázsa vas nehezebb, mint egy mázsa toll. Tudom én azt, mert én nagyon okos vasgyúró vagyok.
- No, azt látom - mondtam én erre -, akkor hát okosan beszélek veled, fiam, vasgyúró. Van nekem egy gyönyörű szép nyeletlen bicskám vasa nélkül. Azt adom neked, ha egy szakajtó tollat keresztül bírsz vinni az udvaron.
A vasgyúró mester gondolkozóba esett. Azon gondolkozott, hogy illik-e vasgyúró kezébe a tollas szakajtó. Utoljára mégis csak belecsapott a tenyerembe.
- Hol van hát az a híres bicska?
- Hohó, pajtás, előbb meg kell ám azt szolgálni - fogtam karon a nagy erőművészt, és bevezettem a konyhára.
No, a tollért nem kellett a szomszédba menni, mert éppen ott fosztotta az Etel szobalány a küszöbön. Mindjárt megtöltött vele egy kis szakajtót, még le is akarta tömködni, hogy több beleférjen, de én kikaptam a kezéből a szakajtócskát.
- Elég ez a mi vasgyúrónknak, Etel. Attól félek, ezt se bírja el a kapuig.
- Ugyan, bácsikám! - futotta el a pulykaméreg a kis cimborát, azzal fölkapta a szakajtót, és vitte kifelé, mint a semmit.
Vitte ám az udvar közepéig, de akkor utánakiáltottam:
- Pihenj már egy kicsit, Gyurka fiam, látom, alig bírod már azt a marék tollat!
- Micsoda? - szólt vissza haragosan Gyurka, és nagyot lódítva magán, elkezdett szaladni a szakajtóval, mint valami kengyelfutó. De vert is ám a szaladásával akkora szelet, hogy a harmadik lépésre már egy szál toll nem maradt a szakajtóban. Úgy szétröppent az egész, hogy megtollasodott még a Bodri kutya is, de még a háztetőre is jutott belőle.
A vasgyúró mester eltátotta a száját, én pedig megveregettem a vállát.
- No, Gyurka, kinek adjam már most a nyeletlen bicskát vasa nélkül?
Annak adom, aki leghamarabb összeszedi a szakajtó tollat.
Mohács környékén lakó délszlávok farsangi alakoskodása szellemi világörökségünk. Mozgásuk, viselkedésük rituális, a fából faragott álarcot csak felnőtt, sokác férfiak ölthetik magukra.
Kedd a Busójárás és egyben a farsang zárónapja, a nagyböjt előtti utolsó nap. Ezt a napot hívják húshagyókeddnek. A vetnivaló kukoricát tanácsos lemorzsolni, a szőlőtábla négy sarkán egy-egy tőkét ajánlott megmetszeni, s a vigazságokon érdemes nagyokat ugrani, hogy a kender minél magasabbra nőjön.
Farsang végén a pártában maradt lányok ablaka alatt a legények plédarabokat ütögetve, "kongóznak" :
"Akinek van nagy lánya, Hajtsa ki a gulyára!"
Éjfélkor, hamvazószerdán minden busó leveszi álarcát, amit addig szigorúan tilos megtenni, s kolompjaik a kereplőkkel együtt elnémulnak. Hazasétálnak, felszerelésüket elteszik egy évre.
Volt a világon, hol nem volt, volt egy jómódú parasztember, annak volt egy felesége meg egy leánya. Egyszer odament egy szép fiatal legény másodmagával háztűznézni.
Mindjárt kínálták őket tyúkkal, kaláccsal. Borért is leküldte az ember a leányát a pincébe. Lement a leány, elkezdte vigyázni, hogy melyik a legnagyobb hordó, hogy abból vigyen, mert azt mondta az apja; amint ott vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztáskő a pince egyik oldalához támasztva. Elgondolkozott a leány, hogy őérte most itt vannak a háztűznézők, ő most férjhez megy, lesz majd neki kisfia, annak ő vesz egy kis ködmönt a vásárban, a kisfiú egyszer le talál szökni a pincébe, csak ott ugrál, csak ott ugrál a káposztáskő körül, a káposztáskő eldől, a kisfiút agyonüti, kire marad akkor a kis ködmön? Ezen a leány úgyannyira elkeseredett, hogy leült az ászokra, ott sírt.
Már odafönt nem győzték várni, leküldte hát az ember a feleségét is:
— Ugyan, anyjuk, eredj le már, nézd meg, mit csinál az a leány ennyi ideig abban a pincében. Tán a bort folyatta el, azért nem mer feljönni.
Lement az asszony, látja, hogy oly keservesen sírdogálsz?
— Hogyne sírnék, édesanyám, mikor így meg így elgondoltam jövendőbeli állapotomat. — Azzal elbeszélte, hogy mit gondolt hát el. Az asszony, amint ezt meghallotta, leült a lánya mellé, s ő is rákezdte a sírást.
Nagyon megharagudott már odafönt a gazda, nem állhatta meg káromkodás nélkül.
— Ejnye szedte-vette, már bizonyosan a bort folyatták el! Elmegyek, megnézem, hova vesztek.
Lement az ember is, még akkor is ott zokogtak azok egymás mellett, az ember sehogy se tudta elgondolni, hogy mi bajok akadt.
— Hát ti mit sírtok-rítok? Mi bajotok esett ilyen hirtelen?
— Jaj, kedves apjukom, hogyne sírnánk-rínánk — felelt rá az asszony —, mikor milyen szomorú dolog jutott az eszünkbe!
Itt elbeszéltek neki mindent, s úgyannyira elkeserítették, hogy az is közibük ült, segített nekik a sírásban.
A kérő se győzte őket tovább várni, kapta magát, lement utánok a pincébe. Sose tudta mire vélni, mikor meglátta őket, hogy mit sirathatnak olyan keservesen. Kérdezi aztán tőlök, azok elbeszélték neki. A kérő, csak kicsibe múlt, hogy hanyatt nem vágta magát, olyan jóízűt nevetett.
— No — azt mondja—, még ilyen bolond embereket nem láttam. Hanem most elindulok, addig megyek, míg három ilyen bolondra nem akadok, mint kendtek hárman, ha aztán akadnék, akkor visszajövök,elveszem a kendtek lányát, ha az Isten is úgy akarja.
Elindult a legény, azokat otthagyta a pincében, hogy sírjanak, amíg nekik tetszik. Ment aztán, mendegélt hetedhét ország ellen, talált egy embert, aki egy nagy rakás diót vasvillával akart a padlásra felhányni, közelebb megy hozzá, megszólítja:
— Hát kend, atyafi, mit csinál azzal a dióval?
- Én bizony nagy munkában vagyok. Már fél esztendő óta mindig hányom ezt a diót, de sehogy se tudom fölhányni, szegény ember vagyok, de adnék annak az embernek száz forintot, aki valami módon felszállítaná.
— No hát majd felszállítom én — mondja a kérő. Azzal elővett egy vékát, félóra alatt mind felhordta a diót. Mindjárt megkapta a száz forintot, továbbment vele.
„No — gondolta magában —, akadtam már egy bolondra."
Megint ment, mendegélt, talált egy embert. Csak nézte, csak nézte, hogy mit csinál. De sehogy se tudta eltalálni. A kezében volt egy teknő, azzal hol kiszaladt, hol be egy olyan házba, amelyiknek nem volt ablaka, csak egy kis lyukforma ajtója; odamegy hozzá, megszólítja:
— Jó napot adjon Isten, földi! Hát miben fáradozik kend?
— Fogadj Isten, atyafi! Hát biz én a tavasszal lesz egy esztendeje, hogy ezt a házat csináltattam, nem tudom, miféle istencsudája, hogy olyan sötét, csak elnézem, hogy a másé milyen világos, pedig semmit se csinál neki; én meg, mióta készen van, mindig azt csinálom, hogy hordom bele a világosságot teknővel, látja kend, most is abban munkálkodom: de adnék is száz forintot annak az embernek, aki világossá tudná tenni.
— No, majd világossá teszem én — mondja rá a legény. Elővett egy fejszét, vágott a házon két ablakot, az ajtót is nagyobbra vette, mindjárt világos lett a ház.
A legény megkapta itt is a száz forintot, azzal ezt is otthagyta.
„No — gondolta magában —, akadtam már második bolondra is." Megint mendegélt, talált egy asszonyt, aki a kiscsirkéit erővel dugdosta volna egy kotló alá. Megszólítja a legény:
— Hát kend, nénémasszony, mit csinál?
— Biz én, öcsém, ezeket a csirkéket dugdosnám a kotló alá, mert attól félek, hogyha szerteszéjjel szaladgálnak, elkapja valamelyiket a héja, de sehogy se tudom aládugni, mert ha egyik felől bedugom, a másik felől kibúvik. Adnék is száz forintot annak az embernek, aki jó tanácsot tudna adni, hogy mitévő legyek velök.
— Én megmondom, nénémasszony, sose dugdossa kend azokat a csirkéket a kotló alá, majd ha a kotló héját lát, dugdosás nélkül is maga alá veszi őket.
Az asszony nagyon megörült a jó tanácsnak, mindjárt odaadta legénynek a száz forintot. Az is megörült neki, mindjárt visszaindult.
„No, hála Istennek — gondolta magában —, megtaláltam mind a három bolondot."
Mihelyt hazaért, mindjárt elkendőzte a leányt, két hét múlva a lakodalmat is megtartották. Többet aztán nem is hallottam felőlük, csak annyit, hogy lett nekik egy kisfiúk, vettek is neki ködmönt, hanem azért a káposztáskő nem ütötte agyon. Még most is élnek, ha meg nem haltak.
Gyerekek, hallottátok-e már hírét a marabu-várnak? Rá ne mondjátok, hogy hallottátok, mert én akkor mindjárt azt kívánom, hogy mutassátok hát meg azt a híres várat a térképen. Ott pedig nem mutatjátok meg, ha holnap ilyenkorig keresitek is.
Marabu-vár nem a térképen van, hanem az állatkertben. Ott az is meglátja, aki nem keresi. Én se kerestem, mégis messziről megláttam a hegyes tetejű marabu-palotákat.
- Ugyan kik laknak ezekben a furcsa emeletes házakban? - kérdeztem az őrt.
- Azokban a marabumadarak laknak, kérem - okosított föl az ember.
- Marabumadarak? - mondtam csodálkozva. - No, azok nagy urak lehetnek, hogy így kedvüket keresik. Szeretnék velük megismerkedni.
- Lehet - azt mondta az őr, s megzörgetett egy rácsos ablakot a
marabu-palotán. Hát ki is dugta rajta a fejét - egy fülesbagoly.
- Nini - mondom -, ez a madár tán hétköznap fülesbagoly, vasárnap marabu?
- Fülesbagoly az mindig - nevetett az őr -, ő a cselédje a marabunak.
Úgy kellett lenni, mert a fülesbagoly hirtelen visszakapta a fejét, s rikoltott odabent esze nélkül. Bizonyosan azt jelenthette, hogy vendég áll a házhoz, tessék fölhúzni a csizmát.
Fölhúzta-e Marabu úr a csizmát, vagy sem, meg nem mondhatom, mert csak a hosszú orrát tolta ki az ablakon.
- Kecsegés jó reggelt - köszöntem fel neki, de nem szólt rá semmit.
- Szerecsen madár az, nem ért magyarul - mondta az őr.
- No, én meg szerecsenül nem értek - szomorodtam el. - Hanem azért ha ilyen szép házat kapnék, én is beállnék marabunak.
- Azt megteheti az úr - nevetett az őr -, csak tessék kivárni, míg olyan hosszúra megnő az orra, mint a marabué.
De úgy elszaladtam én onnan, hogy vissza se fordultam többet, s azóta se láttam marabu-várat. Csak a verebek hozták hírül az újságot, hogy nagy a baj marabuéknál.
A baj az volt, hogy Télapó a marabu-palotába is bekocogtatott a múltkoriban, s nagyon ráijesztett a forró naphoz szokott afrikai madarakra. Bezzeg egykettőre megtanította magyarul a kis marabufiókákat.
- Nagy a bánat, nagy a bú, fázik a kis marabu! - Egész éjszaka ezt jajgatták az ártatlankák.
Ők még hírét se hallották a télnek, de az öreg Marabu apó sokat tapasztalt már jártában-keltében, s tudta, hogy mivel lehet a telet megszelídíteni.
- Fűts be! - parancsolta a bagolynak.
Bagoly inas szót fogadott, de nagy baj is lett belőle. Egyszerre teleszaladt füsttel valamennyi marabu-ház, az orruk hegyéig se láttak tőle a madarak.
- Marabu úr, azt gondolom, a kéményben sok a korom - köhécselt Bagoly inas.
- Hát ki kell söpretni - tüszkölt mérgesen Marabu apó.
- Könnyű azt mondani, de hol találok én emeletes kéményseprőt - gondolkozott el a bagoly. Futott szegény fűhöz-fához, de mindenütt azt mondták neki, hogy ehhez a mesterséghez nem értenek. A róka ugyan lobogtatta a farkát, hogy azzal lehetne kéményt söpörni, de csak akkor, ha füstölt kolbász lógna benne.
- Sajnálom, vendéglőből hozatjuk a kosztot - mondta elkeseredve
a bagoly, s nem győzte a fülével a szemét törölgetni.
Marabuéknál nagy szomorúság volt azon az estén. El is határozták, hogy másnap itt hagyják a marabu-várat, és visszaköltöznek arra a jó forró szerecsen homokra, a pálmás Nílus partján. Mindjárt át is szalajtották Bagoly inast zsiráf szomszédékhoz, hogy kérje el a vasúti menetrendjüket. Nekik még bizonyosan meglesz, mert nemrég költöztek ide Afrikából.
Zsiráf apó éppen aludni készült, mikor betoppant a bagoly, és elhuhogta a bajukat.
- Menetrendet nem adhatok, hanem adok egy jó tanácsot - hunyorított Zsiráf apó. - Kidobolták Szentesen: aki fázik, reszkessen.
- Süsd meg a tanácsodat! - süvöltötte haragosan a bagoly, Zsiráf apó mosolyogva súgott valamit a négy legény fiának.
Mit súgott nekik, mit se, azt én meg nem tudom mondani, de az bizonyos, hogy mikor másnap hajnalban az öreg marabu kinézett az ablakon, táncolni kezdett kopasz fején a hálósapka, olyan csodát látott.
- Hej, gyerekek! - csengette föl a háza népét. - Nézzetek csak ki az ablakon, mi történt az éjjel! Zsiráffejük nőtt a kéményeknek!
Úgy volt biz az, négy zsiráffej meredezett ki a négy kéményen. Olyan bohókás látvány volt ez, hogy a kelő napnak is egyszerre nevetőre gömbölyödött az ábrázata.
Úgy bizony, mert ahogy Bagoly inas elsuhogott, azt súgta Zsiráf apó a fiainak:
- Gyerünk csak, gyerekek, söpörjük ki a marabu szomszédék kéményeit, hogy meg ne vegye az istenadtákat a hideg. Nem sokból áll az nekünk, létra se kell hozzá.
Biz ahhoz nem kellett semmi se, még székre se kellett nekik állni, csak úgy álló helyükből kidugták a fejüket a kéményen. Igaz, az ábrázatuk kormos lett egy kicsit, de a kémények szelelnek azóta, mint a parancsolat, s marabuéknak eszükbe sincs a kivándorlás. Egész nap ott sütkéreznek a kemence körül, s úgy járják a csárdást, ahogy a bagoly fütyül nekik. Közbe-közbe pedig elhallgattatják a bagoly muzsikást, s felköszöntik az udvari kéményseprőjüket:
- Ácsi! Éljen Zsiráf bácsi!
Ilyen jószívű teremtések a' zsiráfok. Amelyiktek föléri a fejük tetejét, vakargassa meg a homlokukat, megérdemlik.
Egyszer volt, hol nem volt, magam sem tudom, hogy merre volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak három nevendék fia. De olyan szegény volt ez az özvegyasszony, mint a templom egere, még annál is szegényebb. Mondta hát a legidősebb fiának: - Eredj, édes fiam, keress szolgálatot, talán megsegít az Isten, s jobbra fordul a sorunk! Elindult a legény, s amint ment, útjában találkozott egy öregemberrel. Megszólítja az öreg: - Hová, merre, fiam? - Én bizony, bátyámuram, szolgálatot keresek, ha valaki felfogadna. - No, akkor az Isten vezérelt erre - mondá az öregember -, mert én éppen szolgát keresek. Van nekem egy sereg möndölecském, ha azt becsületesen megőrzenéd, bizony nem bánnád meg. Abban a helyben kezet csapnak, hazamennek, s az öregember mindjárt kezére adta a möndölecskéket. De erősen lelkére kötötte a legénynek, hogy ha a rétre kiérnek, egyet se terelgesse erre-arra a nyájat, hanem csak hagyja szépen eregélni elébb-elébb, majd aztán estefelé magától is szépen hazafordul. Kihajtja a legény a möndölecskéket, azok szép csendesen mendegélnek elébb-elébb a réten, a legény is utánuk. Hanem egyszerre csak egy sebes folyóvízhez értek, s a möndölecskék, mit gondoltak, mit nem, keresztülúsztattak azon. Ment volna a legény is, de félt, hogy a sebes víz elragadja. Hát csak mind a víz partján járkált, onnét tartotta szemmel a möndölecskéket. Mikor aztán esteledett, alkonyodott, a möndölecskék szépen megfordultak, a folyóvízen visszaúsztattak, csöndösen hazaeregéltek, s a legény is hazament utánuk. Kérdi otthon az öregember: - No, édes fiam, hol s merre jártál? Sorolja a fiú, és azt is, hogy ő bizony nem mert a folyóvízen átmenni. - Hátha bizony nem mertél általmenni, fiam, akkor nem is való vagy te pásztornak. Menj isten hírével, próbálj egyebütt szerencsét! Hazamegy a legény nagy búsan, s mondják otthon az öccsei: - No, bátyám, te hamar hazajövél, mit szolgáltál? - Azt én meg nem mondom, eredjetek ti is, majd megtudjátok. Jól van, elmegy a középső legény, s az is éppen az öregemberhez szegődik be. De az is kivilágos világra úgy járt, mint a bátyja. Kopp - semmivel kellett, hogy hazamenjen. Mondja otthon az öccse: - Te is hamar hazakerültél, bátyám. Ugyan bizony mit szolgáltál? - Eredj - mondja a legény nagy gorombán -, majd megtudod te is! Elmegy a legkisebb legény, találkozik az úton az öregemberrel. Mindjárt az első szóra bészegődik hozzá. Azzal hazamennek, s az öregember kezére adja a möndölecskéket. Kihajtja a rétre a legény a nyájat, megy, mendegél utána, s hát amint ahhoz a sebes folyóvízhez érnek a möndölecskék, mit gondolnak, mit nem, keresztülúsztatnak. Gondolja a legény: egy életem, egy halálom, megyek utánuk. Azzal nekivágott a víznek. De míg a túlsó partjára ért, gúnyát, húst s mindent úgy lesorvasztott róla a víz, hogy csak a bőre s a csontja maradt a szegény legénynek. Megijedt a legény szörnyen. - Hej, Istenem, Istenem! Mi lesz most velem! De abban a szempillantásban megfordultak a möndölecskék, ráfújtak a legényre, s - halljatok csudát! - gúnya, hús s minden visszatakarodott rá, s hétszer különb legény lett, mint volt annak előtte. Azzal a möndölecskék továbberegéltek, s hát egyszer egy olyan rétre értek, ahol övig érő fű volt. De a marhák mégis olyan soványak voltak ott, hogy a bordájukat meg lehetett számlálni, s összetrottyant a lábuk a nagy gyengeségtől. Csudálkozott ezen a legény erősen, de még inkább elcsudálkozott, mikor egy olyan rétre értek, ahol a füvet a nap mind kiperzselte, a marhák mégis olyan kövérek voltak, hogy alig tudtak állani a nagy kövérségtől. Továbbmennek, s egy kerítéshez érnek. Ennek a kerítésnek két oldalán két nagy juhászkutya ugatott egymásra, hogy már a hab is szakadott a szájukból, de akárhogy erősködtek, egymást megmarni nem tudták. A möndölecskék csak mentek szép csendesen elébb-elébb. A legény meg sem állhatott, ment utánok. S egyszerre csak egy tóhoz érnek, amelynek a partján egy asszony folyton-folyvást meregetett egy kanállal a vízből. De csak nem tudja kimerni, s vége nem szakad keserves munkájának. Mentek tovább. Most egy folyóvízhez értek, amelynek olyan szép tiszta volt a vize, hogy olyat még a legény életében nem látott. Gondolta, hogy iszik egyet ebből a vízből, de aztán még jobban meggondolta: hátha a forrása még tisztább, majd abból iszik. El is érnek a víz forrásához, s hát uramteremtőm mit lát? - egy döglött kutya volt a forrásban, annak a szájából bugyogott ki az a szép tiszta víz. Bezzeg hogy megundorodott szörnyen, s nem ivott a vízből. Aközben a möndölecskék csak eregéltek elébb szép csendesen. Egyszerre egy csudaszép kertbe értek, de olyan szépbe, amilyet még emberi szem nem látott. Szebbnél szebb virágok nyíltak, nyiladoztak ebben a kertben, de a möndölecskék egyet is le nem haraptak, csak mind a füvet eddegélték, békét hagytak a virágoknak. Fáradt volt a legény. Gondolja: leül egy kicsit. De alighogy leül egy szép fának az árnyékában, arra röppen egy hófehér galamb, s mind ott repdes előtte. Volt a legénynél egy rozsdás karabély, megcélozza a galambot, rálő. De csak éppen súrolta, mert a galamb továbbröpült, s csak egy tolla esett le a földre. "Jól van - mondta magában a legény -, csak szállj istennek a hírével. Valóképpen nem is akartam a halálodat!" Azzal fölvette a tollat, s a kalapjába tűzte. Ebben a szempillantásban a möndölecskék megfordultak. Azon az úton, amerre jöttek, hazaeregéltek, s jó estére hazaértek. Kérdi otthon az öregember: - No, édes fiam, hol s merre jártál a möndölecskékkel? Elémondja a legény, hogy hol s merre járt elejitől végig. Meghallgatja az öreg, aztán ő veszi fel a szót, s mondá a legénynek: - Derék legény vagy, fiam! Hát most hallgass ide! Elmondom tenéked, hogy mit jelentenek azok, amiket te láttál. Az a szép rét, ahová először értél a möndölecskékkel, jelenti a te ifjúságodat. Az a sebes folyó víz, amelyiken általmentél, s gúnyát, húst s mindent lesorvasztott rólad, az a bűnmosó életvize: lemosta ez rólad minden bűnödet. Mikor a möndölecskék rád fújtak, s te még szebb s erősebb lettél, mint voltál annak előtte, ez azt jelenti, hogy a hit általjárta az egész lelkedet, s te egészen újra születtél. Azok a möndölecskék, akik reád fújtak, azok az angyalok, és kegyes, jó tanítók. Azok a sovány marhák, amelyek még a kövér fűben is soványok maradtak, a fösvény gazdag embereket jelentik, akik a nagy gazdagságban is sajnálják az ételt maguktól. Ezeket az Isten azzal bünteti, hogy a másvilágon is nagy bőséggel vannak, ételük-italuk van elegendő, s mégis mindig éheznek-szomjaznak. Azok a kövér marhák, melyek a kopasz pusztaságon is megkövéredtek, jelentik azokat az embereket, akik abból a kicsiből, amijök van, jó szívvel adnak a szegénynek. Magukat e világi életben nem sanyargatták éhséggel, szomjúsággal, s ezért a másvilágon is nem szenvednek sem éhséget, sem szomjúságot. Kevésből is jóllaknak. Azok a kutyák, melyek a kerítésen keresztül folytonosan ugatják egymást, azokat az embereket jelentik, akik e földi életben folyton perlekednek. Isten azzal bünteti meg őket, hogy perlekednek folyton-folyvást a másvilágon is. Az az asszony, aki egy tóból halászott valamit egy kalánnal, s sehogy sem tudta kimerni, azt jelenti, hogy aki tejet tölt a vízbe, s úgy adja el másnak, a másvilágon mindig egy tóban áll, s mindig ki akarja merni a vízből a tejet, de nem tudja. Az a szép tiszta víz, melyből inni akartál, az a szép beszédeket jelenti, az a döglött kutya pedig, amelynek a szájából kibugyog ez a szép tiszta víz, azokat az embereket jelenti, akik másokat kegyes, szent életre oktatnak, de maguk a hirdetett igéket meg nem tartják. Az a szép kert pedig, ahol legutoljára voltál, az a mennyország, édes fiam. Idejutnak azok, akik ezen a világon bűn nélkül élnek. Azt kérdi most a legény: - Hát, lelkem, bátyámuram, ez a fehér galambtoll jelent-e valamit. - Jelent, fiam, ez is - mondá az öregember. - Az a fehér galamb én magam voltam, fiam. Kísértelek mindenütt téged látatlanul. Így kíséri a jó Isten az embereket. Hadd lássa, hogy ki cselekszik jót, ki cselekszik rosszat. Nézz csak ide, fiam! Úgy-e, hibádzik a kicsi ujjam? - Biz' ezt ellövék, lelkem, bátyámuram. - Add csak, fiam, ide ezt a tollat! Od'adja a legény a tollat. Az öregember a kicsi ujja helyére teszi, reá fuvint, s abban a szempillantásban kinőtt a kicsi ujja. Még két napot szolgált a legény. Azzal kitelt az esztendő, mert akkor az esztendő három napból állott, s mondja az öregember: - Na, édes fiam, az esztendőd kitellék. Azt kérdem én tőled, mit akarsz inkább? Azt-e, hogy a mennyországba juss, vagy hogy annyi aranyat adjak neked, amennyit elbírsz. Felelte a legény: - Én a mennyországot választom, édes bátyámuram. - Derék legény vagy! - mondá az öregember. - Ezért a szavadért megérdemelsz egy zsák aranyat. Mindjárt teletöltött egy zsákot arannyal. Vállára vetette a legénynek, s azzal Istennek ajánlotta: járjon szerencsével! Hazament a legény nagy örömmel. De bezzeg vége lett a nagy szegénységnek. Olyan hatökrös gazda lett belőle, hogy nem volt párja hat puszta határban. Kezit-lábát összerakhatta az édesanyja is. Sóra, fára nem volt gondja, de még egyébre sem. Nagygazdák lettek a bátyjaiból is. Meg is házasodtak mind a hárman, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Volt egyszer egy szegény ember, aki holta után három fiára egy bikát hagyott. A fiúk úgy egyeztek meg, hogy mind a hárman építenek egy-egy pajtát, s amelyikbe a bika belefut, azé legyen. No, építenek is: a két nagyobb olyan cifrát, hogy még a pap is ellakhatott volna benne, a harmadik - az egy kicsit bolondos volt - hitvány nyírfavesszőből font egyet. Eleresztik a bikát, s hát egyenesen a vesszőpajtába futott. A két nagyobb legény eleget bosszankodott, de ők akarták így, oda kellett engedni a bikát a bolondnak. A fiú egyszeribe kötelet vet a bika fejére, s annál fogva vezeti a vásárra. Amint megy az országúton, nagy szél kerekedik, s egy nagy horgas fűzfa elkezd nyikorogni, mint a csíki szekér. ,,Hm - gondolta magában a bolondos legény -, ez bizonyosan meg akarja venni a bikát." Odakiált a fűzfának: - Mit adsz érte, hé? De a fűzfa csak nyikorgott, nyikorgott. ,,Ehe - gondolja a legény -, ennek látom, úgy kell, ha mind a két szarvát leütöm. " Kapja magát, s a bikának mind a két szarvát leüti egy szempillantásra. Hanem a fűzfa csak nyikorgott. - Hát nincs most pénzed? Nem baj, csak szerencse! Majd eljövök a jövő héten. Azzal megköti a bikát a fűzfához, ő meg elindul hazafelé. Kérdik otthon a bátyjai: - No, te bolond, eladtad-e a bikát? - Meghiszem azt! - felelte a bolondos legény. - Kinek adtad el te bolond? Mert tudom, hogy istenesen megcsaltak - kötekedik vele a legnagyobb testvér. - De hiszen jó helyen van az, hékám! Eladtam egy horgas fűzfának negyven forintért. - Hát a pénz hol van? - Megadja majd a jövő héten, ha arra járok. Kacagni kezd a két legény. - No, te világ bolondja! Azt ugyan jól eladtad, majd megkapod az árát borjúnyúzó nagypénteken. A bolondos legény nem is hederített a bátyjaira. Elmegy egy hét múlva a fűzfához, kéri tőle a pénzt, de az még csak azt sem mondta, hogy Mihály bá! - Úgy-e! - mondja a legény. - Hát ez a becsület? Kapja a fejszét, üt egy istenest a fűzfára, s az gyökerestül kidől a földből. Nézi a helyét, hát egy éktelen nagy üst pénz van alatta! Azt mondja a fűzfának a legény: - No, hallod-é, ebből már elviszem a tartozásodat, a többit meg elviszem kamatnak. Úgy, amint volt kiemelte az üstöt, belehúzta a fejsze nyelébe, fellódította a hátára, s hazáig meg sem állott. Amikor megérkezik, meglátja a két másik legény a tenger pénzt, összesúgnak-búgnak, hogy a pénz jobb volna nekik, mint annak a bolondnak. Hanem a bolondos legénynek jó füle volt, s meghallotta, hogy miben járnak a bátyjai. Elszökött hazulról éjjel, s reggel egyenesen a királyhoz ment panaszra. Ennek a királynak olyan lánya volt, hogy soha ember lélek meg nem tudta kacagtatni, úgy búnak ereszkedett. Mikor a bolondos legény elmondotta a panaszát, olyan hegyesen elkacagta magát, hogy az egész ház tájéka zengett belé. Azt mondja erre a király: - No, te legény! Én megfogadtam, hogy aki a lányomat meg tudja kacagtatni, annak adom, és nem is másítom meg a szavamat. Neked adom a lányomat s fele királyságomat, a testvéreidet pedig elkergetem az országból. - Fölséges királyom! Ne kergesd el szegényeket, majd jók lesznek az udvarban királyi béreseknek. - Jól van, teljék kedved - mondta a király. Csaptak azán olyan vendégséget, de olyant, hogy hét nap és hét éjjel még a ló is bort ivott. Azután a szerelmespár felült egy tojáshéjba, letutajozott a Küküllőn, s ha kiszállnak, legyenek a vendégeitek!
Volt egyszer, hol nem volt, valamikor réges-régen, egy kék és zöld szigeten élt egy szép fiatalasszony. Sok barátja volt a szigeten, tündérek, fák, virágok, nyulak, szarvasok és madarak... ám ő volt az egyetlen ember, aki a szigeten élt. Szerette volna magához hasonló emberekkel megosztani a barátságát, a titkait, ezért szülni kezdett. Minden hónapban, amikor a hold elrejtőzött, az asszony szült: Az első hat hónapban sötét bőrű és szemű leányokat szült. Az év második hat hónapjában fehér bőrű leányoknak adott életet. Minden év hetedik hónapjában varázserejű, szent tölgyfát szült az Első Asszony. Ahogy teltek az évek, sok-sok leány született, és néhány tölgyfa is. A leányok az állatokkal és egymással játszadoztak, fölmásztak a tölgyfa ágai közé, és a tündérek társaságában virágokat szedtek.
Egy napon az Első Anya elsőszülött leánya maga is szült. Az Első Anya nagyon büszke és boldog volt, legkedvesebb barátja, a Tölgyfa (aki szerfölöttbölcs volt) ezüstkoronát ajándékozott neki, és elnevezte Nagyanyónak. Hamarosan sok leány szült még, és a sziget még boldogabb hely lett, mint valaha, benépesült csecsemőkkel, nagylányokkal és nagyanyókkal, akik együtt játszottak az állatokkal, a fákkal és a tündérekkel. Egy téli éjszakán, amikor a hold elrejtőzött, az egyik leány olyan babát szült, aki minden eddig látott lénytől különbözött. Nem leány volt, se nem tölgyfa, hanem fiúgyermek! Nagyon sötét és hideg éjszaka volt, az év leghosszabb éjszakája, ezért minden leány és minden állat összebújt, hogy ne fázzanak. Miután izgalmuk lecsillapodott a különleges csecsemő láttán, rájöttek, hogy a kisfiú nem érzi jól magát. Nem volt olyan erős, és nem volt olyan meleg vérű, mint a sziget eddigi szülöttei. Mindannyian aggódni kezdtek érte, és megpróbálták őt átmelegíteni. A vastag prémes állatok odabújtak hozzá meg az anyjához, a tündérek varázsködöt hintettek fölé, a kicsi leányok pedig gyönyörűséges dalokat daloltak, és körbe-körbe táncoltak a szobában. Ám a kisbaba nem tudott eléggé fölmelegedni, és hamarosan annyira kihűlt, hogy már sem sírni, sem a tápláló anyatejet szopni nem maradt ereje.
Első Nagyanyó nagyon féltette a kisfiút. Igyekezett eltitkolni könnyeit a leányai előtt, és kifutott az erdőbe. A hó szörnyen mély volt, és szikrázóan fehér. Annyira mély volt, hogy Nagyanyó lépni sem tudott benne. Igy hát barátja, a bagoly a tömött hófelhők fölé emelte őt, és magával vitte a varázserdőbe, ahol elsőszülöttje, a legszentebb, legbölcsebb barátja, a Tölgyfa élt. Első Nagyanyó elhatározta, tanácsot kér barátjától, hogyan segíthetne a kisfiún. Amikor a bagoly odaért a tisztáshoz, ahol a szent Első Tölgyfa élt, Nagyanyónak a szava is elakadt a látványtól! A földön egy szem hó sem volt, s a szabályos kör közepén ott hevert barátja, a Tölgy. Kidőlt ugyanis, és egy halom tuskóvá és gallyakká hasadt. Nagyanyó térdre rogyott a kidőlt fa mellett, és kicsorduló könnyei szikrázó jégcsapokká fagytak az arcán. Miközben próbálta megérteni, hogy mi történhetett drága barátjával, egy prérifarkas lépett a körbe, és melléje telepedett. Először lenyalta arcáról az odafagyott könnyeket, majd egy titkot súgott Első Nagyanyó fülébe. Nagyanyó bólintott, majd a prérifarkas és a bagoly segítségével néhány rőzseköteget szedett össze legöregebb barátja, a Tölgy ágaiból, majd visszatért leányához és kisunokájához. A Tölgy adományát és a prérifarkas titkát felhasználva, Nagyanyó megépítette a kék és zöld sziget legelső tűzrakását. A tündérek megrémültek, még sohasem láttak olyat, ami szárnyak nélkül táncol. Az állatok kacagtak, még sohasem láttak ilyen ragyogó színeket, hacsak nem a tavaszi virágokon. A leányok nem tudták, mitévők legyenek, még sohasem éreztek tél közepén olyan meleget, mint a nyári homok a tengerparton. Az anyja közelebb húzta kisfiát a tűz széléhez, közelebb, mint bárki más (kicsit mindannyian meg voltak illetődve az új dologtól, amit tűznek hívnak). A kisbaba egész kicsit kinyitotta szemét, és mozgatni kezdte ujjacskáit. Aztán elmosolyodott, és lábujjacskáit is megmozgatta. Amikor már jól fölmelegedett, odabújt anyjához, és szopni kezdett, s hamarosan már mindenki biztos volt benne, hogy minden rendben van vele. Mindannyian olyan boldogok voltak, hogy táncra perdültek a tűz körül, kedvenc különleges dalaikat énekelték, és kicsiny ajándékokat adtak a tűznek.
A kisfiú erős és boldog ifjúvá cseperedett, hála az Első Tölgyfa adományának. Sok-sok fia lett, és megtanította őket makkot ültetni az év hetedik újholdjának idején, hogy mindig sok-sok tölgyfa legyen a szigeten. Minden télen, az év leghosszabb, leghidegebb, legsötétebb napján a kék és zöld sziget egész népe különleges tüzet rakott. Különleges fából rakták a máglyát, és fényes díszekkel, csillogó tündérköddel ékesítették. Különleges ágat vagy tuskót szedtek össze, és miközben ékesítették, kedvenc dalaikat dalolták. Aztán ezt a szépséges tuskót a jövőnek adták ajándékba... és minden gyermek meghallgathatta az Első Tölgyfa ajándékának történetét. Az év leghosszabb éjszakáján, amikor gyertyát gyújtotok vagy tüzet raktok, emlékezzetek az Első Nagyanyó és a prérifarkas történetére, aki elárulta a titkot Nagyanyónak! Nem számít, milyen hideg van és milyen sötét, a Nap mindig újjászületik, és nekünk adja melegét, fényét.
