antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
- Így érvel az ostoba: ez a föld, ez az otthon az enyém, ezek itt a gyermekeim. Íme minden együtt van, hogy teljes legyen a boldogságom - mondta Buddha a tanítványainak.
Hallgatói megkérdezték: - Miért ostoba az efféle gondolkodás?
- Mert aki ezt mondja, az azt sem érti, hogy még ő maga sem a saját tulajdona. Valóban semmit sem birtoklunk, csak őrizzük egy ideig. Aki képtelen a dolgokat továbbadni, azt a dolgok birtokolják. Bármi legyen a kincsed, úgy tartsd a kezedben, mintha vizet markolnál. Ha nem így teszel, és ha tenyeredbe zárod, összenyomod. Ha magadhoz láncolod, a lényegétől fosztod meg. Tartsd szabadon, és örökre a tiéd marad. Ez az igazi boldogság!
Azt hittem áttöröm a mélységet és messziséget Puszta mezítelen társtalan bánatommal Elnyúltam börtönöm szűz ajtaja mögött Mint egy okos halott ki érti a halált Mint egy halott akit a semmi koszorúz csak Elnyúltam a halál szeretetéből szívott Méregnek képtelen szörnyű tajtékain Élőbbnek véltem én a buzgó vérnél a magányt Szét akartam tépni az életet S szépen megosztani a halált a halállal Űrnek adni a szívem s az életnek az űrt Mindent letörleni az ablakot s a párát Hogy ne maradjon semmi se itt se ott sehol se Eltöröltem az összefont kezek jegét Eltöröltem az önmagát megsemmisítő Életkedv téli csontjait. * Te jöttél és megint felparázslott a tűz Hátrált az árny kigyúlt a lenti szürke fagy S az egész földet a te tested Fénye ragyogta be s egyszerre könnyű lettem Te jöttél s a magány megverten elvonult Lett vezetőm a földön tudta merre tereljem Lépteimet úgy éreztem órjás vagyok Mentem előre és enyém lett tér s idő Feléd mentem feléd a fény felé szüntelen Testet öltött a lét remény bontott vitorlát Álomtól patakzott alvás és az éj Bízó szép szemeket ígért a virradatnak Sugárzó karjaid szétszórták a ködöt Ajkadon csillogott az első kora harmat Lágy pihenés esett a fáradtság helyén S imádtam a szerelmet mint egykor valaha. * A földek megművelve sugárzanak a gyárak Roppant hullámverésben fészkel a gabona Milljó tanúja van szüretnek aratásnak Semmi se egyszerű semmi se különös A tenger ott ragyog az ég s az éj szemében Az erdő biztonságot nyújt a fáknak S a házak falait közös bőr vonja be S az utak mindig összefutnak
Az emberek arra születtek Hogy értsék egymást és szeressék Gyermekeik vannak kik jövendő apák Gyermekeiknek se szeri se száma Kik újra felfedezik majd az embert S a természetet s a hazát Mely minden emberé lesz És minden koroké.
Mondd újra s újra mondd és újra mondd, hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak kakukknótához hasonlítanak, emlékezz rá, hogy se mező, se domb nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb újul tavasszal, s kizöldül a mag. Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak sötétben zeng el, és kétség borong nyomában. Ismételd... szeretsz... Ki fél, hogy a rét túl sok virággal veres s az ég túl sok csillaggal ékszeres? mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj; de ne feledd, hogy némán is szeress... (Babits Mihály fordítása)
"A szerelem nem irányítható rakéta. A szerelem mozgása ismeretlen, titokzatos erőforrásokból táplálkozik. És mindig eltér az előre kiszámított pályától. A szerelem olyasmi, amit sohasem találunk, ha keressük. Van benne valami, ami rajtunk kívül áll." (Minac)
Hallgat. Hallgat néha hosszú órákon át. Akár a kő. Akár a fa. Akár a hó. Akár a hóvirág. Hallgat. Én e hallgatás irígye vagyok. Bár nyugtalanít ez a hallgatás Néha. Mert hátha befelenőtt panaszok, Megkövült jajok, elhalt sóhajok, Fínom kéreggel, fedezett sebek, Alig kinyílt apró virágfejek, Szorongó, örök, nagy-nagy aggodalmak Lappangnak kő, fa, hó, hallgatás alatt. Én azt hiszem, hogy ismerem. És mégsem ismerem. És ma sem tudom, miért hallgatag. Csak e hallgatás irígye vagyok. Azután szégyellem, Jaj, nagyon szégyellem, Mindíg, amikor szemben ül velem, Fecsegésben szétszórom magamat, Hogy szóltam, szóltam, szólnivaló nélkül, Aprópénzként elszórtam magamat. Ő ült, és hallgatott, S mint foghatatlan súlyt Éreztem lelkében az aranyat.
Lám, lám itt csöndes minden, egyszerű szobában lakom, fehérre meszelt falak közt, még a falutól is távol. Itt nincsenek dübörgő rotációsok, nincsenek zakatoló festékszagú, piszkos hétköznapok, örökös itt a csend és a vasárnap. Az ablakom a mély fenyvesre nyílik, mozdulatlanok az örökzöld lombok, lehet nagyokat, tisztákat lélegzeni, a felhők is hallgatagok, szinte odafagytak a tiszta égre. És valahogy ez mégsem a feloldott bánat, a méltóságos nyugalom; ez csak a kimaradt szívdobbanás különös csendje, csak beletörődés, fenségessé dermedt nyugtalanság.
Ha mennél hiheg szélben Ha mennél hideg szélben a réten át, a réten át, rád adnám kockás takaróm, öleljen át, öleljen át! S ha körülzúgna sors-vihar rémségesen, rémségesen: szívemben volna házad, oszd meg velem, oszd meg velem!
Volna köröttem zord vadon, sötét, veszett, sötét, veszett; mennyország volna nékem az együtt veled, együtt veled! S ha volnék minden föld ura az ég alatt, az ég alatt: koronám legszebb ékköve volnál magad, volnál magad!
21. A hatalmas erény változatai az utat követik. Az út magában-véve árny és köd. Köd és árny, hol képek rejlenek. Árny és köd, hol dolgok rejlenek. Mélység, köd, hol magvak rejlenek. Létük: valóság, belük: igazság. Őskortól máig nem kallódott el a neve: általa megnevezhető mindennek kezdete. Mindennek kezdetét mint tudhatom? Csupán vele.
Vecsey László: Fenyveserdő
