antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Gyöngéden ölelj át és ringass szerelem! Had mondjam halkan el, ne hallja senkise. A nagyvilág te vagy nekem, Karodba bújva már a célba érkezem.
Hó szagú szél, fújja hajunk, Szerelmesem, ketten vagyunk. Nem érhet engem semmi rossz, ha átölelsz. Nem várok választ mástól, hogyha te felelsz. Hazatalál, kóbor szívem, Gyöngéden ölelj át, és ringass szerelem!
Gyöngéden ölelj át és ringass szerelem! Had mondjam halkan el, ne hallja senkise. A nagyvilág te vagy nekem, Karodba bújva már a célba érkezem.
Gyöngéden ölelj át és ringass szerelem! Had mondjam halkan el, ne hallja senkise. A nagyvilág te vagy nekem, Karodba bújva már a célba érkezem.
Hó szagú szél, fújja hajunk, Szerelmesem, ketten vagyunk. Nem érhet engem semmi rossz, ha átölelsz. Nem várok választ mástól, hogyha te felelsz. Hazatalál, kóbor szívem, Gyöngéden ölelj át, és ringass szerelem!
Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét, üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát, lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem,
kérdésre választ õ küldjön, hogy hitem széjjel ne düljön, adjon az Isten fényeket, temetõk helyett életet -- nekem a kérés nagy szégyen, adjon ugyis, ha nem kérem.
REMÉNYIK SÁNDOR: Halotti beszéd a hulló leveleknek
Látjátok feleim, hogy mik vagyunk? Bizony bíbor és bronz és arany És örökkévaló szent szépség vagyunk. Ahogy halódunk, hullunk nesztelen: Bizony, e világ dőre, esztelen Pompájánál nagyobb pompa vagyunk. Nem történhetik velünk semmi sem, Mi megronthatná szép, igaz-magunk. Míg a fán vagyunk: napban ragyogunk S ha alászállunk: vár a hűs avar, Testvér-levél testvér-lombot takar, Ott is otthon vagyunk. Ha megkeményedünk és megfagyunk: Zuzmara csillog rajtunk: hermelin. Bíbor után a fehér hermelin. Bizony szépek vagyunk. Látjátok feleim, hogy mik vagyunk? Ha végre földanyánk része leszünk, Ott is szépek leszünk, Ott is otthon leszünk. És árvaság csak egy van, feleim: Az erdőn kívül lenni. Otthontalannak, hazátlannak lenni. Nagyvárosok rideg utcakövén A széltől sepertetni. Sok más szeméttel összekevertetni. Árvaság csak ez egy van, feleim. S amíg itthon vagyunk: Bizony bíbor és bronz és arany És örökkévaló szent szépség vagyunk.
Óh, mennyi húr, nagy őszi hárfa, Vele zokog minden kopár fa, Kopasz gyep-ágy összezilálva, S lehullt levél - oly halk az árva - Konok eső, nagy őszi hárfa.
Óh, mennyi húr és egy zenében, Nappal fehér és éjjel ében, Amerre járok be-betépem, Jajába olvadok egészen És végtelenné egy zenében.
Óh, mennyi húr, a dala zsoltár, Istennek ujja rajt botorkál, Árva poéta küzdve formál, Magát dalolja - únja polgár - Mindent betölt nagy őszi zsoltár.
Óh, mennyi húr, van-e ki hallja? Nézd, égig ér, a föld az alja, A föld csak az embert szavalja, Rőt zenekar rekedt avarja, S a szűz esőt senki se hallja.
Egy percre ma Úgy néztem fel a csillagokra én, Mintha bámuló, nagy gyerekszememmel Legelőször tekinteném. Egy percre ma Gyöngyvirágillat szállt át a szobán. Csodálkoztam, mint hogy ha legelőször Csodálkoznék el édes illatán. Egy percre ma Minden oly könnyű lett s oly egyszerű, S az élet a kezemben: Engedelmes, jól hangolt hegedű. Egy percre ma Megindultam - és nem tudtam: mi az. Messziről, mélyről intett elibém Egy elsüllyedt tavasz. Egy percre ma Mint szegény embert, nem húzott az ág, Halkan csengetyűzött a föld alatt Sok eltemetett csengetyűvirág. Egy percre ma Megpróbáltam a más lelkébe látni, Nem ítélve és el nem ítéltetve: Bocsánatot nyerni és megbocsátni. Egy percre ma Ragyogtak reám halvány testvér-arcok, Amelyek elé köd ereszkedett: Céltalan hajsza és megutált harcok. Egy percre ma, Ó tiszta, bölcs és boldog látomás: Elváltozott, mint Jézus a hegyen A mindenség, - s be más lett, ó be más! Egy percre ma... Nem lehet ezt a percet kibeszélni. Hogy is tudna szivárványglóriás Tündértörékeny teste rímbe férni! Egy percre ma Oly boldog voltam s oly boldogtalan, Tudva: e perc egy percig tart csupán - És aztán vége van. És én ki tudja meddig várhatok, Lesve zug-éltem kis part-szögletéből Míg újra fölbukkan egy ily vitorla Az örökkévalóság tengeréből.
Hol Watteau tája ring a kerti tóban S Watteau-idilltõl hangos a pagony, A nyájas, álmos, bájos rokokóban, Az illedelmes fête galantokon Arany topánban és fehér selyemben, Míg enyhe mélázás ült minden arcon, Versailles-ben járta a lágy menüettet A sáppatag csillag, Maillard kisasszony.
Fekete parkban százszínű rakéták Álomderűs fényfoltokat vetettek, Az égerfák alatt folytak a tréfák, A piros borok és fehér szonettek. A szőke márki hidegen mosolygott, Mint hold világa az éjféli parkon És egyre mélázóbb lett s elfogódott A sáppatag csillag, Maillard kisasszony.
Ó fête galant, ó táncütemű órák, Ó szomorúságok boldog évada. Ti lopott csókok és ti lopott rózsák, Oda a táncok, az álmok oda! Marseille felől új nóta kél, új hajnal. Versailles fölött oly vérvörös az alkony, Nem táncol már többé csöndes fête galantban A sáppatag csillag, Maillard kisasszony!
Föl honfiak, polgárok talpra, Ez a dicsőség reggele, Fehér lesz szőke márkik arca, Piros nyakuk hull földre le! A danse macabre járja a Grève téren S a szankülott kérges tenyere tapsol, A Carmagnole veszett ütemére Mámorosan táncol Maillard kisasszony.
A Kék Macskában tort ül a vigasság, Maillard kisasszony iszik és dalol: Éljen a nép, a jólét, a szabadság, Éljen a... éljen a forradalom! Mit kívánsz a táncért kisasszony polgártárs? -- Ő lágyan és vágyón lehunyja a szemét, Mint Salomé a nagy Luininak vásznán S szól: A szőke márki szép, hideg fejét!
Szeretnék úgy belédsimulni Természet - mint egy falevél, Mint egy fűszál, mely egyformán nyugodt, Ha harmat száll rá, s ha rá száll a dér. Szeretnék úgy belédsimulni, Mint egy elvesző árnyalat Az alkony ezerszínű tengerén, Szeretném fölszívni az árnyakat, S magamat tőlük fölszívatni én.
Szeretnék úgy belédsimulni Természet - mint egy lehelet, Mint szél fuvalma, mely alig-alig Borzolja fel az alvó vizeket, Szeretnék úgy belédsimulni, Mint egy tétova napsugár, Mely jár az erdő sűrű rejtekén, És nem keres és nem talál, Szeretnék úgy belédsimulni Természet - mint egy tűnő napsugár.
(S szeretném, ha mellettem elmenet, Valaki szólna: "Nézd, már itt az ősz, Sárgulnak lassacskán a levelek." És nem ismerné meg a levelet.
És szeretném, ha rajtfelejtené Valaki a szemét az alkonyégen, S szólna: "ezerszínû az alkonyat, Így láttuk ezt valaha, - vele - régen." És nem sejtené, hogy egy árnyalat Az esti színek közt én vagyok éppen.
És szeretném, ha jönne valaki Az erdő rejtekébe És szólna, "nini, milyen különös: A nap e mély homályban is ragyog." És nem tudná, hogy az is én vagyok.)
Szeretnék úgy hozzádsimulni Természet - mint a vén moha A fák északos oldalán, S nem lenni hozzád hűtelen soha. Szeretnék úgy belédsimulni, Mint tücsök hangja holdas éjeken, S szeretném, ha valaki elborongna Rajtam, mint multból zengő éneken.
S szeretnék úgy vegyülni el beléd, Természet - mint a síri por, Mit ezeréves hantokról a szél Nagy-messzi tengerpartokra sodor. Ott játszana velem egy kisgyerek, Kicsiny kezén futnék fel és alá, S e port, mely egyensúlyát nem leli: Egy percig egyensúlyban tartaná.
Ritkán futunk össze, most igyekszem pótolni!
