antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Mint málló szobrok s festmények között, úgy járok-kelek, úgy rémüldözök, úgy hallgatok köztetek, asszonyok: milyen silány volt az anyagotok, milyen romló, hogy tíz-húsz év alatt szépségetekből semmi sem maradt.
Ismerlek jól... emlékszem... S veletek vénülök én is: tudom, mit lehet mutatni még, csalni, megjátszani, s tudom azt is, hogy mi az igazi: az igazi elveszett s egyre vész... De még hazudik a megbékülés,
mert húsunkban fáj, rombol s egyre nő a legszörnyűbb betegség, az idő, benne a lassú halál dolgozik, kiüti rátok hullafoltjait: asszonyok, isten remekművei, szétszed az idő és örül neki.
Örül, igen, úgy örül, ahogy én sajnálom a multatokat, szegény barátaim, hervadó asszonyok... Hol van a mester, aki alkotott? Hámlik és mállik hitvány anyagunk s a romlásban mind testvérek vagyunk.
Testvérek mind, egy korszak: egy család. S jönnek friss testek, fiatal csodák, jönnek az újak, az idegenek, akik mindent előlről kezdenek, akik bírják tíz-húsz új éven át a tragédiát és komédiát.
Már ők az isten remekművei! - Be sok jót kell még elfelejteni s be sok rosszat, ami még hátra van, hogy - mint egykor egymásnak - boldogan adhassuk át testünket a föld alatt a férgek megváltó csókjainak!
Szia Teresa! Hát én már csak ennyit tudok itt lenni, bár néha benézek napközben, csak read-only üzemmódban vagyok. Szerdán utazom a párommal Angliába, majd hozok képeket (remélem cicákat is tudok fényképezni :)). Úgyhogy egy hétig, ha időm engedné sem tudnék jönni errefelé...
A csillagokra gondolok És Annára, ki elszállt búcsú nélkül, A boldog, néma csillagokra, Melyek lenéznek mosolyogva Reám a babonás, bús téli égrül.
A csillagokra gondolok, Melyeknek lángja régesrég kiégett, Csupán fényük ragyog S Annára gondolok, Ki rám ujjongva nézett S egy csillagos ősz éjén elhagyott.
A csillagokra gondolok, Kiégett, elsuhant, tört csillagokra, Annára gondolok S a könnyem úgy ragyog, Mint elhunyt csillagok, ha ég az éji pompa!
Fáradt aggastyánná őszül bennem a várakozás Vasárnap már este fölsírt bennem a csecsemő Bőszült erővel – csökönyös szamár – Hordtam a vizeket Ellenségként – Ágnes asszony – Csak súlykoltam a lepedőket Hétfőn csendült ütemben ráztam ki a szőnyegeket Suhogtak a napszagú ágyneműk S estére ragyogott a ház. – És férfiereje teljében kínzott a várakozás. Hiába az akarat Éjjel még lerágtam egy picit az altatóból... Reggel le sem akartam menni a vízre Itt találj, érezd, hogy várlak – De erőszakkal leparancsoltam magam a hegyről. Jól tettem. S mégis minden kocsihangra fölpattanva Kerge birkaként Felajzott íjként vártalak. Aztán ettem. Egyedül. És azóta kiolvasva a könyvet – Csak ülök itt kettesben a macskával, s érzem, Hogy fáradt aggastyánná őszült bennem a várakozás.
Igen a vers könnyűbb álmot ígér talán egy szép gyermekkort idéz talán szerelmes időket hoz fel talán ünnepek hangulatára figyelsz talán egyszerűen a vers maga kell talán a bánatot sikerül felejtened talán a fenséges hangzatok miatt telán emlékek ködébe elvivő vigasz talán gyász miatt kell maga a vers talán s mert egy rossz napot felejtsz
Igen, a vers könnyűbb álmot ígér mely elvisz magosba és égig elérsz mely bút, bajt napodból kisöpör mely lezár, befejez sok gyatra pört mely bajban mint különös gyógyír mely ringató és kellemes jóhír
Igen, a vers könnyűbb álmot ígér nem számít ki gazdag, ki szegény nem számít milyen fekhely az ágy nem számít viskód-e vagy palotád nem számít a szoba, milyen a hely nem számít ki mit hord, mit visel
Igen, a vers könnyűbb álmot ígér talán újra szép gyermekkort idéz talán szerelmes nyarakat hoz fel talán ünnepi hangulatra ügyelsz talán csak pusztán a vers maga kell talán sikerül a bánatot elejtened talán a különös hangzások miatt talán lelkeden béke lesz és vigasz talán lázban segít maga a vers talán így egy rossz napot felejtsz álmod úgy jön el, mint szép tündér mert a vers nyugodt álmot ígér.
Voltak idõk, bizony, hogy voltak: a szád előtt, a szám előtt füstölgő salétromhegyek magasodtak, hófúvás, vörös téglafal parancsszóra s vértanú kezekkel teleaggatott szögesdrótok. Aki még beszélni mert és beszélni tudott: saját halott szavait gyászolta meztelenül és rühesen.
Reméljük, gyorsan megjavul az otthoni neted, ahogyan Szuszmoké is.Drukkolpk Nektek+++++++++ Meg azért is, hogy a főnök ne nézzen olyan gyakran erre..:)))
Ijedt szemek, közömbös szemek, szemtelen szemek, sőt üvegszemek és üres szemgödrök! Részvétlen arcok, félelemtől eltorzult vagy kifejezéstelen pofák, közömbösséget tettető maszkok, arctalan fejek. Az iskolában ezek fogadnak, még a padszomszédom is irdatlan messzeségben, áthidalhatatlan távolságban, megjárhatatlan utakkal elválasztva ül mellettem, csak akkor rezdül meg bennünk valami, ha akaratlanul egymáshoz ér a könyökünk. A tanárok óvakodnak engem kérdezni, ha mégis feleltetnek, átsikló vagy keresztülnéző a tekintetük, mintha csak finom muránói üvegbõl lennék fújva. Ott ülök a padban a helyemen, ezt mindenki tudomásul veszi, benne vagyok az osztály létszámában, de azt is tudják, hogy valójában mégsem vagyok jelen. Ilyenkor, a feleltetések és a leckefeladás másoknak feszült perceiben szeretek elgondolkodni a történteken… és ez úgy látszik arcomra van írva. Hozzánk a szokástól eltérően nem a hajnali, hanem a délutáni órákban jöttek, és nem dörömböltek az ajtón, csak csengettek… végtelen hosszan csengettek. A magas bőrkabátos gúnyos mosollyal, az ajtófélfának dőlve még akkor is a csengő gombját nyomta, amikor már a nyitott ajtóban felsorakozott előtte az egész halálra rémült család: apu, anyu, öcsike meg én. Akkor hirtelen levette a kezét a csengő gombjáról, és ugyanezzel a lendülettel visszakézből pofonütötte aput. Igen… igen! Az én apukámat, akit én a legnagyobbnak, legerősebbnek hittem a világon, és apu nem ütötte vissza, apu nem tett semmit, még csak az orrából megindult vérpatakot letörölni sem mozdult. Nem tudott mozdulni anyu sem, én sem, nemhogy megszólalni, hangosan lélegzetet venni sem mertünk, és ott álltunk volna lenyűgözve talán az idők végezetéig, ha ők nem tuszkolnak be minket a szobába. Felforgattak mindent. Tönkretették a kisvasutat, öcsi mackójának kitépték kezét-lábát, törtek-zúztak a konyhában, a vitrinből viszont vigyázattal szedték ki és tették zsebre a műtárgyakat. Aput magukkal vitték. A folyosó végén a bőrkabátos megint ütött, apu lehajolt a levert kalapjáért és akkor bele is rúgott. Apu felbukott és tápászkodás közben visszatekintett ránk. Erőtlenül mosolyogni próbált… így, torz, szomorú mosollyal, hajlottan, ezzel a nézéssel maradt meg az emlékezetemben… eltörölhetetlenül, csak ezzel él bennem ma is, pedig már tudom róla, hogy elektrodinamikával foglalkozott, Kandó Kálmán tanítványa volt, és elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyarországi vasutak villamosítása terén. Azt is tudom, hogy több hangszeren művészien játszott, tagja volt egy sikeres amatőr kamarazenekarnak, szeretett a konyhában tenni-venni, szerette a természetet és az állatokat, és anyu szerint nem vetette meg a nőket sem. Soha többé nem láttuk viszont, bennem hajlottan, azzal a szomorú nézéssel él… azzal a felejthetetlen, szomorú nézéssel…! Az óraközi tízpercben hozzám lépett a kislány, első szerelmem, Ildikónak hívták, szőke copfjai, ritka rizskása fogai, édes mosolya volt, piros úttörő nyakkendőt viselt. Kezembe nyomta a tízóraiját, hogy törjem ketté, felezzünk, ahogyan mindig is szoktunk. Amikor elmeséltem neki, mi történt velünk, elfutott. Otthagyott engem és a fele részét. Már régen becsengettek az órára, mikor én még mindig kinn álltam az udvaron, faltam, tömtem magamba a vastagon kent mézes-vajas kenyeret, pedig már nem is voltam éhes igazán. Később az illemhely bűzös, telefirkált olajfalának dőlve kiadtam az egészet. Azóta mindig émelygést kapok a vajas-mézes kenyérnek még a gondolatától is, de nem bírom a vajas-mézes pofákat sem. Nőkben is inkább a ritka karakterfejekre bukom, nem a szabályos babaarcokra. És utálom a tányérsapkák alól elővereslő szalonnás nyakakat, mert hátulról a kisagyba látok bele leginkább, de máshová is, a szürkevelő-állomány tömegébe, és észreveszem a döngő csizmás léptek erőltetett, természetellenes ütemezését. Anyám vérére emlékszem még, amint világospiros-habosan buggyant ki a szája szögletében. Ő frissen operáltan vágott neki az útnak, mert tudta, hogy a kapuk hamarosan le fognak záródni, és azt is tudta, hogy ő nem fog elérni a szabadságot, a szabadulást jelentő út végéhez. Szégyenlősen törölgette a vért máskor mindig makulátlan, csipkezsabós blúzáról… „– Tehát mégiscsak bíborban fog felvezetni Hermész az asphodelosi rétre, ahol a halottak lelkei laknak…” – mondta. Élete utolsó percéig történelem szakos tanárnő maradt. Azt akarta, hogy öcsém meg én szabadságban nevelődjünk emberré, félt, hogy kialakulatlan személyiség- és történelemtudatunk elfogadja Kádár János ajánlatát, hogy elveszítve őt és aput, elveszítjük az emberség mértékét is, életcélul tűzzük ki a mócsinggal teletömött csajkát, a szolgaság háromötvenes kenyerét, az öthatvanas üveges sört, jobb esetben a nagyobb darab kalácsot. Ő szegény nem tudhatta, mennyire undorodom a vajas-mézes kenyértől, hiszen ezekben az időkben, élete utolsó éveiben sohasem kenhetett a kenyerünkre ilyen drága finomságokat. Így hát a csuklós autóbusz, a nívós színházi program, a földalatti gyorsvasút, a kivilágított Királyi Vár és a Halászbástya, az augusztus 20-i tűzijáték fényei nekem már elkéstek. A cigányzene és az utcabálok zenebonája mögött azt a hosszú-hosszú csengetést hallom vissza.
Meddig csitítja még Zörögve síró gyermekét A ránctalan, kopasz gubó Hisz rozsdává száradnak Könnyei Míg az avarba Sárguló szirmot hint S tarka sírhalmot emel szél Melyik igazi A két ég közül Mi madárszárny alatt Elterül Vagy mit temetnek Gyűlő fellegek Barna tollal játszik a fény Hűlő gazdája szép remény Éhes rókafiak Álmának záloga
Azt mondták, verset írni gyerekes, de legalábbis olyan, mint nyállal maszatolni üvegre. Hiábavalóság a pultra tenni apró mütyüröket a lélek szatócsboltjában. Légy, fiam, hajóskapitány, vagy pilóta, építs hidakat és házakat, tervezz új gépeket, űrhajót. A lámpa ég. Olaj van. Élünk. Tűz is van. Isten is van. Tisztítsd meg a lámpaüveget.
