Iszugyi, másodszor vetettem fel, hogy a hidrogén, deutérium és tricium tehetelenségi tömege és súlyos tömege ugyanaz, és ezen alapszik a molekuláris kinetika praktikuma, és analitikai módszerek rendkívül nagy száma. Súlyméréssel az egyenértéksúly megállapítása után a diffúziós ( pl. deutérium dúsítása!),kromatográfiás, tömegspektrometriás stb módszerekben a molekulák és izotópok sebességére alapozottak a számítások, és az erdemények is. Kémiai elemzések tömkelege bizonyítja, hogy nem ad ezreléknyi hibát a súlymérés, amellyel a molekulák súlyos tömegét kiszámoljuk, és ezzel számoljuk ki a mozgásukat. A tehetelenségi tömegüknek meg kell egyezniük a súlyos tömegükkel, különben ebből tartós mérési hiba jelentkezne. Ilyen pedig nincs.
Mivel másodszor is csak személyeskedni tudtál észérvek helyett, a vitát lezártam.
Igenám, de az anyag állapota a sebesség függvénye. Ha pl. álló koordinátarendszerből nézem az egyre nagyobb sebességgel haladó testet, végül is a mozgó tárgy szétesik, majd elveszti az elektronjait is, végül plazmaállapotba kerül. Ezt a jelenséget hol lehet tapasztalni?
Valóban úgy van ahogy mondtad: a Lorentz-elvet tanítani kellene, mert akkor sokan jobban megértenék a relativitáselméletet is. A 4D matematikai absztrakció, de sokan ennek fizikai tartalmat is tulajdonítanak. Tapasztalom, hogy rácsodálkoznak arra a gondolatra, hogy álló koordinátarendszerben is le lehet írni lokálisan a mozgástulajdonságokat, és ez ekvivalens a relativitáselvvel.
Kémikus szemmel nézve egyébként csak határtörvény lehet a relativitás elve, és ide beleértem az Einstenét és Galileiét is. Arra gondolok, hogy a relativitás-elv szimmetrikussá teszi a mozgás és a megfigyelő viszonyát, vagyis ha egyikből a másikat nézzük, fordítva is ugyanazt látjuk.
Igenám, de az anyag állapota a sebesség függvénye. Ha pl. álló koordinátarendszerből nézem az egyre nagyobb sebességgel haladó testet, végül is a mozgó tárgy szétesik, majd elveszti az elektronjait is, végül plazmaállapotba kerül. Ugyanakkor a mozgó tárgy felől nézve én nem kerülök fokozatosan plazmaállapotba. :-) A relativitáselv határtörvény tehát, és csak a makroállapotra érvényes, a mikrokörnyezetre való alkalmazása már csak korlátozott lehet, és nagyon óvatosan kell bánni vele.
"Sokat próbálkoztam, hogy találjak olyan csillagászati közleményeket, amelyekben táblázatosan ferl vannak tüntetve a kettős csillagok megfigyelési adatai aszerint, hogy a páros egyik tagja közeledik vagy távolodik, és e mozgások során hogyan viselkedett a páros két tagjának fényessége és átmérője a közeledés-távolodás, illetve a távolság függvényében."
"A fényhullám kvantummechanikai jelenség..." A fényhullám normális klasszikus e-dinamikai jelenség. A vonalspektrum csak az e-töltés kvantálása miatt jelenik meg. Korpuszkuláris fénykvantumok = fotonok nem léteznek a fénykibocsátásnál. Az 1 Angström kicsi H-atom több ezer Angström hullámhosszú vonalspektrumot bocsát ki, és Hamilton eikonal-elve kizárja a fénykibocsátásnál a hullámmozgás mindenféle korpuszkuláris tulajdonságát. A kvantummechnika megalkotása rossz alapokból indult ki és ennek a folytatása a kvantummezöelméletekben fizikailag helytelen következtetésekre alapúl. A vonalspektrum épp úgy egy mikroszkópkus rezonancia jelenség mint az instabil részecskék/rádióaktiv magok fellépése és összefüggnek a töltések kvantálásával, az elemi töltésekkel.
"A fényhullám kvantummechanikai jelenség, egyszerre van jelen a hullámtérben, így nincs olyan, hogy az egyik ágon, vagy a másik ágon halad az interferométerben a foton, így annak sincs jelentősége, hogy melyik ág esik a mozgás irányába, és melyik merőleges rá."
Már készült Michelson-interferométer Bose-Eintstein kondenzátumból, ami ugye atomokból áll.
1.) Ritz szerint a fény ballisztikusan viselkedő részecske, ezért felveszi a forrás, és minden egyes másodlagos forrás (bármely optikai elem, pl. lencse, tükör) sebességét. Ez a modell eleve null-effektust jósol.
Válaszod: 1. csillagászati megfigyelések alapján (kettős csillagok pl) kizárták
Valóban mesélnek csillagászati megfigyelésekről, és ilyenkor előszeretettel hivatkoznak deSitter kb. 15 soros hozzászólására, ami nem tartalmaz konkrét adatokat, csak véleményt. Sokat próbálkoztam, hogy találjak olyan csillagászati közleményeket, amelyekben táblázatosan ferl vannak tüntetve a kettős csillagok megfigyelési adatai aszerint, hogy a páros egyik tagja közeledik vagy távolodik, és e mozgások során hogyan viselkedett a páros két tagjának fényessége és átmérője a közeledés-távolodás, illetve a távolság függvényében. Tudsz ilyen közleményt vagy forrásmunkát.
2.) A gravitációs fényelmélet szerint a fény a gravitációs erőtér rezgése, ami szintén null-effektust jósol.
Válaszod: 2. sejtésem szerint szintén csillagászati megfigyelések alapján kizárható, de nem tudom pontosan mi ez, így a részletek nélkül passz
Látod, ez a gond. Az egyetemeken csak azt mutatják be, ami igazolja a SR-t , de egy szót sem tanítanak az alternatív elképzelésekről, és azok érvrendszeréről, esetleges erényeiről és hibáiról. Egyszerűen ignorálják azokat. Tudomásom szerint nincs olyan csillagászati megfigyelés, amely kizárná ezt a lehetőséget.
3.) Az égitestek éterlégkört cipelnek magukkal (Stokes), amely szintén null-effektust jósol.
Válaszod: 3. ez kézenfekvően felvetődött az MM kapcsán, csillagászati megfigyelésekkel zárták ki
Ismereteim szerint nem jól tudod. A csillagfény aberrációját szokták itt emlegetni mint cáfolatot, de újabb megfontolások alapján a csillagfény aberrációja nem cáfolja Stokes elképzelését. Lorentz-nek volt egy további ellenvetése, amely Stokes egy olyan gondolatára vonatkozott, amelyben két különböző sebességű éterkompartment között fénytörést feltételezett. Ez valóban hibás volt Stokes-nál, Lorentz bebizonyította, de a hiba nem érinti a modell lényegét.
4.) Az abszolút nyugalomban lévő éterben mozgó tükrök esetében sebességfüggő fényaberráció lép fel, amely megváltoztatja a tükrökhöz beeső fényrezgések visszaverődési szögét, ami olyan sebességfüggő fáziseltolódásokat okoz, amely kompenzálja az éterszél-sebesség változásainak hatását.
Válaszod: 4. passz, nem tudom a részleteket
Ajánlom figyelmedbe Hector Munera idevágó cikkét, továbbá ajánlom a probléma továbbgondolását. Még akkor is értelmesebb megoldás lenne, ha esetleg korlátai is lennének, mint a fénysebesség abszolút állandóságának abszurd feltételezése.
5.) Az L hosszúságú A_B pálca két végével együtt mozgó A splitter és B tükör között két irányban oda-vissza azonos sebességgel terjedő rezgések haladnak az éterben, és mint ilyenek, olyan kvázi "állóhullámokat" hoznak létre, amelyek azonos sebességgel vonulnak tova az éterben, mint ahogyan az A_B pálca mozog.
Válaszod: 5. ezt nem is értem
Bővebben: Ha két hullámforrás rezgései egymással szemben haladnak és frekvenciájuk, amplitúdójuk, hullámhosszuk és sebességük azonos, akkor a két rezgés interferenciája következtében a közegben állóhullámok keletkeznek. Ugyanez az éterben is létrejön, amikor két fényrezgés az álló splitter és a szintén álló reflexiós tükrök között oda-vissza halad. Ha most mozgatni kezdjük a splittert és a tükröket, közöttük szintén kialakulhatnak "kvázi" állóhullámok (lásd üregi rezonancia frekvencia) és ezek az állóhullámok együtt mozognak a mérőeszközzel az éterben (szörföznek rajta).
6.) Lorentz-FitzGerald kontrakció
Válaszod: 6. ez összhangban van a tényekkel, használható, csak a specrel kevesebb feltevéssel él és kézenfekvőbb
A SR valóban kevesebb feltételezéssel él, de nem kézenfekvőbb, mert abszurd.
7.) A fénysebességnek a megfigyelő számára abszolút állandósága (SR).
Válaszod: 7. ez bevált
Ez nem így van. Csak működik. Ha bevált volna, nem vitatkoznának rajta immáron több mint száz éve, és nem termelődnének újra és újra a kételkedők.
Szeretném kiemelni, hogy egyelőre még mindég a fénysebesség abszolút állandóságának, illetve a fénysebesség izotrópiájának kísérleti bizonyítékairól vitazkozunk. Én továbbra sem látom ezeket a bizonyítékokat.
Te nagyon tovább mentél, amikor a SR további kísérleti adatbázisáról beszéltél.
Ami pedig Korom tévedését, illetve könyvének igazi tanítását illeti, arról annyit, hogy a kettős Doppler-effektus jelentőségénél valóban tévedett, de amit a SR kritikájáról, valamint a Lorentz-transzformáció fizikai értelmezéséről (erőterek relativisztikus kölcsönhatása) írt, teljesen más kérdés.
Tartok tőle, hogy nem olvastad a Korom könyv ide vonatkozó részét.
Záró gondolatként ezt írtad:
"- kitaláltak egy matematikailag egyenértékű elméletet, ami emiatt jó is, de képtelenek megérteni, hogy ugyanaz mint a specrel"
Tartok tőle, hogy itt nagyon nagyot tévedsz. Ha egy elmélet matematikailag egyenértékű, de logikailag, a fizikai tartalmat illetően mást tartalmaz, az nem ugyanaz, csak matematikailag.
Cipríán, ha nem értessz valamihez, mert nem tanultad és nem is foglalkoztál behatóan vele akkor, nincs semmi értelme általános itéletekben belegobolyogni és azokat terjeszteni. Nem vagyunk a piacon. A tömeg rossz értelmezésének nem csak hogy halvány jele nincs, hanem a tömegre célzó megfigyelések tele vannak inkonzisztenciáival.
Elvben? Vagy a valóságban? Mi indokolná, hogy más legyen a gyorsulás
a mozgó és mi az álló kezdőpillanatban? (Ill. a különböző sebességek esetén?)
A másik:Az impulzus, a töltés, a perdület, (a nyomaték) megmaradási törvények
igaznak tünnek. Bár ezeket is az "energia" fogalomkörébe soroljuk, de
a különböző e.m. energiaformákra nem feltétlenűl kell igaznak lennie.
Ezt abból gondolom, hogy amikor több törvénynek kellene teljesülnie, egymást kizáró módon, akkor a felsoroltak teljesülnek, de pl. hő vagy fénykibocsájtás
anélkűl létrejön, hogy lenne "fedezete" pl. tölésáramlási oldalról...
A kétréses, egyfotonos kísérletekkel kapcsolatban azért vannak fenntartásaim. Mitől is egy-fotonos, az a kísérlet? Honnan tudjuk, hogy az az impulzus, amit kibocsátott a forrás, valóban egyetlen egy szingli foton? Megfogta valaki azt az egyetlen fotont, bedugta egy fotonpisztolyba, meghúzta a ravaszt és kilőtte azt az egyetlen fotont?
Miért nem lehet az a szóban forgó igen rövid fényimpulzus egy piciny rezgéssorozat? Mi bizonyítja, hogy nem igen rövid rezgéssorozatot (akár egy hullámhossznál rövidebbet) bocsátott ki az a forrás?
A kétréses részecske (elektron, neutron), illetve "foton"-kísérleteknél további gondot jelent az, hogy az atomok közötti résen áthaladó részecskék, vagy rövid rezgéssorozatok nem úgy haladnak át a résen, mint a teniszlabda az ajtórésen.
Az atomok körül rezgő erőterek vannak, amelyek hatnak a rajtuk áthaladó részecskékre. Ezek görbült mezők is egyben, amelyek nemcsak görbültek, de rezegnek is. Véletlenszerűen kibocsátott részecskék véletlenszerű irányokból véletlenszerűen érkeznek véletlenszerű rezgési fázisban lévő görbült erőterekbe. Nem csoda, hogy véletlenszerűen szóródnak, mégpedig úgy, hogy statisztikusan leképezik a rést körülvevő atomok körüli erőterek (mezők) rezgéseit.
Azzal viszont tökéletesen egyetértek, hogy egyáltalán nem tudjuk mi történik akkor, amikor pl. a fény egy tükörnek ütközik, és onnan visszaverődik. Különösen nem, ha a tükör mozog. Éppen ezért azt állítani, hogy a MM-kísérlet minden kétséget kizáróan, a másod, és ennél magasabb tagok szintjén igazolta a fénysebesség izotrópiáját, nem egyéb, mint abszurd fikció.
Hát ezért kellenének a kísérletek. Minél több, minél ravaszabb, minél kifinomultabb. Mert lehet, hogy az energia-, és az impulzusmegmaradással is baj van...
Viszont újra megkérdezem, mert úgy tűnik elveszett a kérdésem ebben a hozzászólás dzsungelben: mi történik, ha két testet leejtek, az egyiket nulla, a másikat nem nulla kezdősebességgel. Egyenlő gyorsulással fognak-e esni, vagy sem?
Pusztán axiomatikusan gondolkodva, az egyéb kísérletek eredményeit figyelmen kívül hagyva, pusztán matematikai modellekben gondolkodva nem látok nagy különbséget a különféle lehetőségek között, kivéve egyet:
Ha semmi mást nem tudnánk, csak ezt az egy kísérletet, akkor valóban sok lehetőség lenne. Viszont már az MM idejében is rengeteg megfigyelés volt, aminek alapján az általad felvetettek legtöbbjét kizárták.
1. csillagászati megfigyelések alapján (kettős csillagok pl) kizárták
2. sejtésem szerint szintén csillagászati megfigyelések alapján kizárható, de nem tudom pontosan mi ez, így a részletek nélkül passz
3. ez kézenfekvően felvetődött az MM kapcsán, csillagászati megfigyelésekkel zárták ki
4. passz, nem tudom a részleteket
5. ezt nem is értem
6. ez összhangban van a tényekkel, használható, csak a specrel kevesebb feltevéssel él és kézenfekvőbb
7. ez bevált
Részecskegyorsítók, atomórák stb. vannak, és a specrel kísérleti adatbázisa óriásira nőtt. Komolyan vehető ellenérvek nincsenek. A bírálók többségben az alábbi alapokon állnak:
- akik képtelenek megérteni (ezek mást se szoktak megérteni, így nehéz elmagyarázni nekik, nem értik a matematikai gondolkodámódot)
- megszállottak, akik kitaláltak valami téveszmét, és nem képesek a saját hibájukat belátni (Korom pl)
- kitaláltak egy matematikailag egyenértékű elméletet, ami emiatt jó is, de képtelenek megérteni, hogy ugyanaz mint a specrel
Nagy tömegek jelenlétében a specrel csak közelítés, továbbfejlesztése az altrel. Ennek is tekintélyes kísérleti adatbázisa van, de egyes részletei intenzív kutatás alatt állnak, pl. GravityB szonda. Számos alternatív elméleten dolgoznak, viszont nagy szükség lenne az altrelnek ellentmondó kísérleti eredményre, megfigyelésre, hogy vezesse az intuíciót. Nincs még ilyen.
Visszatérve a kérdésedre: Vajon bizonyítja-e az éter létezését az, ha a MM-kísérlet null-effektusát össze lehet egyeztetni az éterelmélettel? Természetesen nem!
Viszont az is igaz, hogy a MM-kísérlet null-effektusa ugyanakkor önmagában nem is cáfolja meg az éter létezését. És főként nem bizonyítja azt, hogy a fény terjedése izotrop. Hiszen legalább hat olyan lehetséges magyarázata van a null-effektusnak, amelyek szerint a null-effektus triviális, és semmiképpen nem a fény megfigyelőhöz viszonyított abszolút állandóságának bizonyítéka.
Számomra ezen a területen az igazán izgalmas kérdés az, hogy az éterrel kapcsolatos egyéb kísérletek és megfigyelések fényében, továbbá Ockham borotvája használatával melyik fénymodell a legvalószínűbb?
Pl. Ritz ballisztikus modelljét szerintem is cáfolni látszanak a kettős csillagokkal kapcsolatos azon megfigyelések, amelyeket deSitter említ meg vagy tíz-tizenöt sorban megfogalmazott hozzászólásában, amikor Ritz-el szemben a SR mellett állt ki 1913. körül. Fájlalom azonban, hogy sehol nem tudtam eddig megtalálni ezeknek az állítólagosan perdöntő, a fénynek a forrás sebességétől független terjedését bizonyító(?) megfigyeléseknek az egzakt leírását (pl. pontos adattáblázatokat a kettős csillagok tagjainak pillanatnyi távolságáról, átmérőjéről, fényességéről a közeledés ill. a távolodás függvényében). Lehet, hogy az én hibám, mert talán nem a megfelelő helyeken kerestem.
A Sagnac-kísérlet egy igen érdekes változatában Dufour és Prunier (J. Phys. Radium 3, 153-161 (1942)) szintén arra jutott, hogy a fény terjedése független a forrás sebességétől, amelyet úgy igazoltak, hogy csak a forrás és a splitter, valamint a megfigyelő forgott a rendszerben, míg a körben elhelyezett tükrök álltak a laboratórium rendszerében. Ebben a kísérleti összeállításban az interferencia-gyűrűk pontosan ugyanúgy változtak, ahogyan a klasszikus Sagnac-ban volt észlelhető.
Ha jobban belegondolok, akkor ez utóbbi kísérlet tulajdonképpen Dowdye modelljét is megcáfolja, aki azt feltételezte, hogy a fény minden optikai elemben (tehát a tükörben is) elnyelődik, majd az onnan kilépő másodlagos részecskék sebessége a kibocsátó tükörhöz képest lesz c.
De ez a mérés a Ritz-féle felfogást is megcáfolja, hiszen az eredeti forgó (keringő) fényforráshoz képest c sebességgel kilövellt fényrészecskéknek sem mindegy, hogy álló, vagy forgó tükrökön ütköznek rugalmasan. Jól tudjuk, hogy a teniszben meg a ping-pongban csavarni lehet a labdát, ha az ütő nem áll, vagy nem pontosan a labda mozgásirányában mozog. Az ütő csúsztatási sebességével növelni lehet a csavar irányát, és ezzel megváltozik a labda visszaverődésének iránya is. Ebből következően a Ritz-modell nem állja meg a helyét. Kivéve, ha a fényrészecskék nem úgy ütköznek a tükörnek, mint a ping-ponglabda az ütőnek.
Megvallom őszintén, nyugodtabban tételezek fel egy ilyen más jellegű, ma még nem pontosan ismert fényütközést, mint a totálisan abszurd SR modellt.
Amit a modern SR sztoriban megdöbbentőnek tartok, hogy úgy interpretálják az egyetemi előadótermekben, és a fizikai kézikönyvekben, mint egyetlen, minden tekintetben bebizonyított elméletet, amelynek kizárólag Lorentz volt a maga korában az egyedüli versenytársa, de szegény Lorentz felett elmúlt az idő.
Ha még így is volna, a kézikönyvek szintjén akkor is kimerítően kellene részletezni az összes lehetséges modell állításait és hibáit, rámutatva arra, hogy miért a SR az egyedüli nyerő. Ezzel szemben kizárólag levezetéseket láthatunk a tankönyvekben (lásd pl. Herskó tankönyvét) és a kézikönyvekben, és kizárólag a SR-t mutatják be teljes részletességgel. Ez több, mint ízlés dolga. Az új fizikus generációnak azt is meg kellene tanulnia, hogy miért hibás a többi modell? Ha biztosan hibásak. Gyanítom, hogy kevés a muníció.
Az utolsó mondatoddal mélyen egyetértek. Tényleg úgy tűnik, van valami, amit különbözőképpen megpiszkálva, mindig másnak látszik, de valahogy a teljes valóság kicsúszik a kezünkből.
Kiegészíteném egy 8. lehetőséggel. A fényhullám kvantummechanikai jelenség, egyszerre van jelen a hullámtérben, így nincs olyan, hogy az egyik ágon, vagy a másik ágon halad az interferométerben a foton, így annak sincs jelentősége, hogy melyik ág esik a mozgás irányába, és melyik merőleges rá. Azt, hogy ebből a mozgó interferométerben haladó összetett hullámból hogyan lesz az ernyőn interferenciakép, és azt miért nem befolyásolja a mozgás, ma még nem tudjuk. Ehhez további kifinomult és aprólékos kvantummechanikai kísérletekre van szükség.
Azaz összefoglalva: szerintem az M-M kísérlet kvantummechanikai kísérlet, és nem a relativitás-elmélet témakörébe tartozik. A mozgó rendszerekben fellépő jelenségeket olyasféle kísérletekkel kellene vizsgálni, amelyekben a kvantummechanikai effektusok elhanyagolható szerepet játszanak. Én azt hiszem, azért az M-M kísérlettel próbálták az éterben történő mozgást kimutatni, mert akkoriban a fény elektromágneses hullám jellege tűnt meghatározónak (meg a Maxwell egyenletek), és nem voltak olyan kísérleti eredmények amelyek a fény kvantummechanikai viselkedésére utaltak volna (kétréses, egyfotonos kísérletek).
Sikerült meggyőznöd arról, hogy a kettős Doppler-effektus nem befolyásolja az éterbeli hullámhosszat. Mint előző - mmormotának írt válaszomban láthatod - beláttam, hogy a kettős Doppler-effektus önmagában nem oltja ki az éterszél fázis-eltoló hatását.
Lépjünk tovább, Neked is ugyanazokat a kér déseket teszem fel, mont mmormotának. Kérlek nézd meg a neki írt válaszomat.
Köszönöm a számomra most már világossá vált levezetést. Azt hiszem ezzel már valóban meggyőztél.
Kijelenthető tehát, hogy a kettős Doppler-effektus nem oltja ki az éterszél változásának esetleges hatását.
Lépjünk akkor tovább.
Szerinted mi lehet a bizonyítható magyarázata annak, hogy a MM-kísérlet null-effektussal zárult?
Számomra az alábbi értelmezési lehetőségek ismeretesek:
1.) Ritz szerint a fény ballisztikusan viselkedő részecske, ezért felveszi a forrás, és minden egyes másodlagos forrás (bármely optikai elem, pl. lencse, tükör) sebességét. Ez a modell eleve null-effektust jósol.
2.) A gravitációs fényelmélet szerint a fény a gravitációs erőtér rezgése, ami szintén null-effektust jósol.
3.) Az égitestek éterlégkört cipelnek magukkal (Stokes), amely szintén null-effektust jósol.
4.) Az abszolút nyugalomban lévő éterben mozgó tükrök esetében sebességfüggő fényaberráció lép fel, amely megváltoztatja a tükrökhöz beeső fényrezgések visszaverődési szögét, ami olyan sebességfüggő fáziseltolódásokat okoz, amely kompenzálja az éterszél-sebesség változásainak hatását.
5.) Az L hosszúságú A_B pálca két végével együtt mozgó A splitter és B tükör között két irányban oda-vissza azonos sebességgel terjedő rezgések haladnak az éterben, és mint ilyenek, olyan kvázi "állóhullámokat" hoznak létre, amelyek azonos sebességgel vonulnak tova az éterben, mint ahogyan az A_B pálca mozog.
6.) Lorentz-FitzGerald kontrakció
7.) A fénysebességnek a megfigyelő számára abszolút állandósága (SR).
Lehet, hogy más lehetőségek is vannak még.
Pusztán axiomatikusan gondolkodva, az egyéb kísérletek eredményeit figyelmen kívül hagyva, pusztán matematikai modellekben gondolkodva nem látok nagy különbséget a különféle lehetőségek között, kivéve egyet: A legnagyobb baromságnak a 7. lehetőség tűnik.
Azt tudom, hogy Te, és sokan mások feltétlen hívei vagytok a SR-nek. Fogalmam sincs, hogy miért éppen ennek, hiszen legalább hét alternatív magyarázata lehet a MM-kísérlet null-effektusának. Ha igaz, hogy hét értelmezés is lehetséges, akkor mi bizonyítja a fénysebesség izotrópiáját a másod és ennél magasabb rendű tagok szintjén?
Nagyon rosszul értelmezed a tömeghiány viszonyulását a súlyos és a tehetetlen tömeghez. Nagy relatív eltérést feltételezel a súlyos és tehetetlen tömeg között, amelyet szerinted a tömeghiány okozna. Ilyen nagy eltérés már lehetesőget ad a kémiai módszerek alkalmazására, és elved ilymódon is igen könnyűszerrel ellenőrízhető. Ha igazad lenne, akkor a tehetetlenségi és a súlyos tömeg izotóponkénti különbözősége komoly problémákat okozna a kémiában az izotópelemzésnél, és gyakorlatilag a molekuláris kinetika nem lenne tárgyalható a kémiában jelenleg használatos egyenértéksúlyokkal. Ennek halvány jele sincs ebben a több évszázados tudományban, erre hoztam fel pédát a 12704. sz. hozzászólásomban.
Úgy látom ifjúkorodban volt egy merész ötleted, de akkor még nem lehettél a hipotéziselemzés birtokában, és nem ellenőrízted le a prekoncepciódat. Feltételezem, hogy a hipotéziselemzést már el tudnád végezni, csak talán attól félsz, hogy ez negatív eredményt hoz. Pedig el kellene végezned ezt, mert sokkal rosszabbul jársz, ha más teszi meg helyetted.
A magfizika azt sem vette észre, hogy a legstabilabb atomag szétesik, ha nincs annyi héjelektron a mag körül, mint a mag pozitív töltése! A deuterium ezért stabil, de a deuteront =(P,e,p,e,P) a Coulomb erö széttaszít, így lesz elöször egy proton (P) és egy instabil neutron (P,e,p,e) belöle, majd az instabil neutron egy protonra, egy elektronra (e) és egy elektronneutrínóra =(e,p) bomlik szét. Az elektronneutrínó az elektron és a pozitron (p) kötött állapota és a nagysága 0.7 fm. A szabad elektronok egyesülnek a szabad protonokkal és stabil neutronokat =(P,e) alkotnak. Ez az alapvetö magreakció a Nap energia termelésénél, nem a Bethe ciklus. Így alakulnak át a csillagok, az elektronneutrínok eltávozása után, neutron csillagokká.
"meg vagyok gyözödve, hogy a beépített konzisztencia miatt nyert ügyem van. "
Jó neked. Én minél többet tudok, annál kevésbé értem ezt a világot. Régebben jobban értettem. :)
Külömben értem mit miért csinálsz. Ha én is 50 évig kerestem volna a világ logikáját, nekem is múszáj lenne valahol a végén megállapodni. Más megoldás nincs.
A fizika a 17. századtól kezdve a newtoni egyenleten m a = - G(Newton) Mm/r^2 csúszott el. A helytálló sztatikus gravitációs erö egyenlet m(1,i) a = - G(gravitáció) m(2;g) m(1;g)/r^2 = - G1 G2/r^2 LÉNYEGESEN különbözik a newtonitól. Ezt úgy látod be a legjobban ha figyelemben veszed, hogy az egyetemes gravitációs állandó G(gravitáció) kb. 1.5%-kal kisebb mint a newtoni, és a testek súlyos és tehetetlen tömege között kb. 0.75% (!) különbség van, ami persze az összetételtöl függ. A G(Newton) nem is egy egyetemes állandó. A G1 és G2 a testek gravitációs töltése az elemi g-töltésekböl ered, és ezekböl kell a súlyos, a gravitációs tömegeket és az egyetemes G(gravitáció)-t kiszámítani. Továbbá az égitestek tanulmányozásánál az asztrofizikusok nem vették észre, hogy a gravitációs mezö is egy nem-konzervativ mezö, még pedig azért nem vették észre, mert a legjobban megfigyelhetö égitestek pályái stacionáris pályák, ahól meg van akadályozva a g-hullámok kisugárzása, ahol nincs energiavesztés. (A dupla-neutron csillagoknál más a helyzet, itt megfigyelhetö a relativtávolság rövidülése, a g-hullámok kibocsátása által okozott energiavesztés.) Az elemi g-töltések a négy stabil elemi részecskék második féle INVARIÁNS tulajdonságai, és ezek is Maxwell-töltések mint az elemi e-töltések. A g-mezö szerkezete ugyanaz mint az e.m.-mezö szerkezete, a hullámok kibocsátásával együtt, és csak a mezök forrásai vannak kvantálva, nem a mezök. Mivel mind a kettö fundamentális mezö nem-konzervativ, a testek ENERGIAMEGMARADÁSA SEHOL SEM TELJESÜL. Az elemirészecskék kétfajta elemi töltése még egy káoszt okozott a fizikai megfigyeléseknél: Testek között és kis távolságokban nem csak a gravitációs erö van jelen. Ezért nem tudták a gravitációsfizikusok megfigyelni a gravitációs és a tehetetlen tömegek összetételtöl függö 0.786%-os nagyságot is elérö különbségéit! A fizika A KÖZPONTI TÖMEG FOGALMÁNÁL TELJESEN MELLÉ FOGOTT. De melléfogott a korpuszkuláris fotonok létezésében is, FOTONOK NEM LÉTEZNEK AZ UNIVERZUMBAN. Minden fogyatékos fogalmat én letisztáztam és megalkottam az Egyesített Mezöelméletet, az 'Új Világelméletet', ami alkalmazható a mikrokozmoszból kiindulva az univerzum legnagyobb megfigyelhetö távolságáig. (Big Bang és a Fekete Lyukak nem léteznek, de a sötétanyag jelenlétét megmagyaráz.) A központi egyenlet az új elméletben egy Hamilton elv, nyílt rendszerekre és véges tér-idö tartományokban alkalmazva, ami a létezö elemi töltések miatt Lagrange multiplikátorokat produkál és a Planck állandó például egy ilyen L. multiplikátor. Evvel az elmélettel szemben állok nem csak Galilei/Newton/ Einsteinnel, hanem a 400 év alatt összegyüjtött fizikával és meg vagyok gyözödve, hogy a beépített konzisztencia miatt nyert ügyem van.
