Előállott Gergely fehér szakállával, majd beköszönt József vidám orcájával. Amilyen József napja, hat hétig olyan lesz az időjárás.
*
Gergely, a középkorban tavaszkezdő, melegváró napnak számított. A Julián naptár szerint a tavaszi napéjegyenlőség időszaka. Régen,- e napon a gyerekek acélt és tűzkövet tartva kezükben így köszöntöttek:
„acélt hoztam, tüzet ütöttem kegyelmeteknek". Az acélt úgy dobták a földre, hogy az egy darabig forogjon, a tavaszba forduló Napot idézték vele.
*
„... pengőt gyűjt a nép szeriben... Oszt étje -szonnya sem maradunk az innapon... Leszen málé, málécska, puliszka, oszt zakuszka, hézzik savanyú csorba. Mindez nem lesz hertymorty!Oszt lészen pityóka...”
székelyföldi meghivó - idézet
:-)))
A gregoriánnak nevezett dallamkincs, ( „Gergely énekek” ) a római egyház ősi egyszólamú, latin nyelvű, liturgikus éneke. Részben Gergely előtt, legnagyobbrészt azonban az ő működése után keletkezett.
Az elnevezés, Nagy Szent Gergely pápa (590-604) liturgiai és énekrendező tevékenységére utal, melynek alapja Johannes Diaconus Gergely-életrajza, a fő énekmester, aki még öreg létére is, a nyugágyán fekve, korbáccsal felügyel az énekes gyermekek munkájára. Megjelennek a kódexekben azok a képek, amelyeken Gergelynek a természetfeletti ihlet, galamb képében sugallja a dallamokat...
*
Szent Gergel püspök napja,
Híres tanítónknak az ő napja.
Régi szokás szerint, menjünk Isten szerint
Iskolába.
Lám a madárkák is
Gyönyörű tavasszal zengedeznek.
S így a diákocskák házankint eljárnak
S énekelnek.
Ág Tibor – Palócföld
*
Nevéhez fűződő szakrális gyerekjáték a „gergelyezés", mely IV. Gergely pápa (IX. sz.) intézkedésére terjedt el. A játékot eredetileg három diákgyerek adta elő: egy püspök volt közülük és kettő káplán. A többi gyerek megfelelő öltözetben egy-egy mesterséget képviselt, kísérő volt csupán. A „püspök" a templomban versbeszédet mondott, majd tavaszköszöntő seregével bejárta a várost. Egyben diákokat is toboroztak az iskolának.
A hazai gergelyezésbe az Aprószentek napján választott gyermekpüspök középkori hagyománya is benne foglaltatik. A csökölyi református diákok bokrétásan, szalagokkal ékesített mogyorópálcával köszöntöttek azoknál a házaknál, ahol új diáknak való gyerekre találtak. A szülők a toborzókat tojással, süteménnyel és pénzzel jutalmazták. Az iskolában terített asztal várta őket, majd harangoztak a templomi könyörgésre, s csak utána kezdődött meg a tanítás. Szerda és szombat koledáló napnak számított: a tanulók telerakták hozott tojással, kukoricacsővel, s ezzel-azzal a tanító kosarát.
*
Zalaszentbalázs szőlősgazdái szerint az e napon metszett tőkéről sok bort szüreteltek. A sióagárdiak ekkor metszették szőlőjük sarkaiban „őrködő' négy tőkét. Névünnepe vetőnapnak számított búzára, rozsra, hüvelyesekre és palántás növényekre.
Volt egyszer egy tyúktojás. És volt egy tyúk, senki más. Köztük, mint a vízfolyás, meg nem állt a locsogás, fecsegés és kotyogás. Azt vitatták, mert vitás, ki volt előbb - kotkodács -, a tyúk vagy a tyúktojás.
- A tyúk és a tyúktojás elsősége nem vitás - mondta a tyúk. - Kotkodács, dehogy volt előbb a tojás. Aki tojta, nem vitás, az volt előbb, senki más. Tyúk volt előbb, kotkodács, aztán lett a tyúktojás.
Ámde így szólt a tojás:
- Elsőbbségem nem vitás. Az a helyes felfogás, hogy előbb volt a tojás. Abból kelt ki, nem vitás, az első tyúk, senki más. Bármit mond a kotkodács, előbb volt a tyúktojás.
De szólt a tyúk:
- Kotkodács, hát az első tyúktojás? Az honnan jött? Nem vitás, hogy tojták, úgy lett tojás. És ki tojta, kotkodács? Csakis a tyúk, senki más. Világos már, kotkodács, tyúk volt előbb, nem tojás.
Ámde így szólt a tojás:
- Érvelésed rém hibás. Mert az a tyúk, nem vitás, úgy kelt ki, mint bárki más. Úgy, hogy volt egy tyúktojás. Ezek után nem vitás: bármit mond a kotkodács, tyúk előtt volt a tojás.
De szólt a tyúk:
- Kotkodács, ha tyúk előtt volt tojás, az honnan jött? Nem vitás, hogy tojódik a tojás. Ki tojhatta, kotkodács? Csakis egy tyúk, senki más. Világos már, kotkodács, tyúk volt előbb, nem tojás.
Ámde így szólt a tojás:
- Ez csak üres kotyogás. Az a tyúk is, nem vitás, kikelt, mert volt egy tojás. Nincs tyúk, hogyha nincs tojás, a többi csak kifogás. Ezek után nem vitás, hogy előbb volt a tojás.
De szólt a tyúk:
- Kotkodács, a tyúk előtt lett tojás, az is úgy lett, nem vitás, mint bármelyik tyúktojás. Vagyis tojták. Úgy szokás, hogy tyúk tojja, senki más. Így hát előbb, kotkodács, a tyúk volt, nem a tojás.
Feleselt a kotkodács és a tojáskotyogás.
De a tyúkot, kotkodács, megsütötték, így szokás. S rántotta lett a tojás. Megszakadt a szónoklás.
De nemcsak a hideg elől mentek el, hanem azért is, mert itthon nem lenne télen mit enniök. A sok apró bogár, amivel a fecske él, őszszel vagy meghal, vagy elrejtőzik; a vizek meg, ahonnan a gólya él, befagynak.
Ezt már előre tudja a gólya is, meg a fecske is.
Szeptemberben egyszercsak azt látjuk, hogy a réten tömérdek gólya gyűl össze. Körbe állanak és egy közöttük úgy vizsgálja őket, mint a katonákat a generális. A generális lóháton ül és ide-oda ugrál, nyargalász a katonák előtt. A gólya-generális nem ül lóháton, csak úgy a maga lábán ugrál, szaladgál ide-oda. Azt vizsgálja, hogy eléggé erős-e mindenik gólya? megbirják-e valamennyien a hosszú utazást?
Hej mert nagy út ám az, amelyre indulnak: egy- országot meg egy tengert kell átrepülniök. Nem macskaugrás ide Afrika!
A fecskék valamivel később indulnak. Azok többnyire valami templomtetőn gyűlnek össze. Ott csicseregnek, ficserékelnek, röpködnek egymás körül. Olyankor bizonyosan azt beszélik meg fecskenyelven, hogy hol pihenjenek? meg hogy ki mit gondol: lesz-e útközben vihar?
Aztán fölkerekednek és szállnak-szállnak olyan magasan, hogy néha a felhőket is elérik. A levegő őszszel tele van utazó madárral: a darvak, vadludak, a vadkacsák, fürjek, pacsirták mind utazók olyankor. Az erős öregek vezetik őket. Azok tudják az utat, jobban tudják. mint akármelyik ember: Olaszországot hoszszában repűlik át. A sík vidékek fölött a magasba szállanak, hogy valamelyik vadász meg ne lője őket, a néptelen hegyes vidékeken alacsonyabban szállanak és le is ereszkednek pihenni.
A fecskék rövid néhány nap alatt átszállják azt az utat. A tengert alig öt óra alatt repülik által. De bezzeg a szegény fürjek, azok nem tudnak olyan jól repülni. Ahol nincs ember, inkább leszállanak a földre és futnak. Mikor pedig a tengerhez érnek, félelem szorongatja a kis szívüket. Néha egy napig is ott tanácskoznak, pihengetnek a tengerparton, míg végre fölkerekednek és megindúlnak a nehéz nagy utnak. Hány elvész ilyenkor, ha vihar éri őket az útban, Isten a megmondhatója! De ha szép is az idő, úgy megfáradnak, mikorra elérik a túlsó partot, hogy ott félholtan esnek le a földre, s az emberek puszta kézzel foghatják össze őket.
Szegény madarak nem érzik jól magukat Afrikában. A mi hazánk az ő hazájuk is. A gólya szomorúan áll a Nílus meg a Kongó vize partján és Magyarországra gondol.
A fecske is búslakodva üldögél a pálmafákon és a magyarországi fészkéről álmodozik.
Mert ott nem rak ám fészket egyik madarunk se. Ott csak gubbaszkodnak, szomorkodnak szegények. Várják a tavaszt. Akkor megint csoportokba szegődnek, ahogy elmentek. Mindenik egyenesen a maga falujába, fészkébe száll.
Ahogy a madár az emlékezetében tartja a maga faluját, éppen úgy ismeri az embereket is. Lehet, hogy ott Afrikában beszélgetnek is egymás között rólunk.
Volt egyszer, hol nem volt, miért is ne lett volna, volt egyszer egy ország, ahol csupa ikrek éltek, minden gyermek iker volt. Az egyik ikerpárt úgy hívták, hogy Ici-Pici, a másikat meg Ugra-Bugra, a harmadikat Rontom-Bontom, a negyediket én már nem is tudom, csak arra emlékszem, hogy az én két ikerhősömet hogy hívták.
Úgy hívták, hogy Dér-Dúr.
Mondtam már, hogy Ikerországban az ikrek szerették egymást, jól megfértek, sohase is veszekedtek. Hanem Dér-Dúr annál inkább: naponta csatoráltak, patvarkodtak, meg pöröltek egymás között, persze – dérrel-dúrral.
– Én vagyok Dér! – makacskodott az egyik.
– Nem, te Dúr vagy! – ellenkezett a másik.
Ezen aztán addig-addig civakodtak-veszekedtek, amíg hajba nem kaptak.
Mikor már maguk is megunták a sok torzsalkodást, az egyik iker azt mondta párjának.
– Tudod mit? Dobjunk fel egy lyukas rézgarast… fej vagy írás. Aki nyer – nevet választ.
Ebben megegyeztek, s a pénzt azon nyomban föl is dobták.
Az első iker győzött.
– Én vagyok Dér.
– Jó – mondta a másik –, én meg Dúr leszek.
Ettől kezdve így éltek hát, külön-külön: nem volt már Dér-Dúr, csak Dér külön és Dúr külön.
Igenám, de egy szép napon azt mondja Dér:
– Én elmegyek világgá.
– Én is – vágja rá Dúr.
– De nem velem, hanem külön, megélek én nélküled is… – így Dér.
– Én se vagyok rosszabb nálad, én is a magam útját járom – válaszolt Dúr, és el is indultak, ki-ki a saját útján – világgá, szerencsét próbálni.
Dér először Napország határához érkezett.
A Nap határőrök sugárlándzsáikkal megállították:
– Ki vagy, mi vagy?
– Jóember – mondta Dér.
– Jóember, jóember, ezt mindenki mondhatja, de hogy hívnak?
– Dér a becsületes nevem.
A napországbeliek tüzes haragra gerjedtek.
– Na, éppen te hiányzol. Szedd a lábod, amíg jól megy dolgod. Napországba dér nem teszi lábát – és elkergették.
Hanem ezzel egy időben, hogy járt Dúr barátunk. Fazékország határán őt is megállították.
– Ki vagy, mi vagy?
– Dúr vagyok.
– Ne tréfálj – nevettek csörömpölve a fazékországbeliek – ezek szerint te muzsi79. o.kus vagy, ez pedig
Fazékország, ha nem tudnád, itt zenére, zenészekre semmi szükség. Császárunk, a nagy Csirimp-Csörömp nem kedveli a muzsikát.
És szépen kitették a Dúr szűrét.
Dér eközben nevét elhallgatva nagy nehezen bejutott Nyárországba. Ott éldegélt boldogacskán a gyönyörű gyümölcsök között, amíg egyszer, egyik reggel nagy zenebonára nem ébredt.
– Lefagytak a gyümölcseink. Megcsípte a dér. Ilyen még nem történt. Ezt valami rosszféle idegen tehette!
Összeült a nagy Kosár palotában a Nyári Vének Aggtanácsa, és addig-addig tanakodott, amíg kisütötte, hogy ilyen átkot fejükre csak valami más tájról jött, jöttment hozhatott.
Dér barátunk pedig arra ébredt, hogy Nyárhadsereg katonái almagolyóbisokkal, tökbombákkal és körtegránátokkal felszerelve zörgetnek be hozzá.
– Te hoztad a deret! – kiáltotta az egyik.
– Én nem, kérem. Az igaz, hogy Dérnek hívnak… – hebegte Dér ijedten.
– Ahá! – harsogták a katonák és tökbombákkal, almagolyóbisokkal meg körtegránátokkal kezdték hajigálni.
Az meg szegény, ahogy csak a lába bírta, elinalt Nyárországból.
Aki azt hinné, hogy Dúr jobban járt, nem hiszi jól. Ő is csak bejutott valahogy Sertésországba. Persze, ez nem volt olyan tündöklő és szép, mint Nyárország, mert csupa pocsolya és vályú az egész, a levegőben pedig almaillat helyett moslékszag terjengett, de mert a disznók szívesen fogadták Dúrt, mégis elég jól érezte magát.
Történt azonban egyszer, hogy Sertésországban népszámlálást tartottak.
Jött egy pápaszemes disznó, és Dúrnak be kellett diktálnia a nevét.
– Dúr – mondta Dúr, mint ahogy igaz is volt.
– Hogy mondta? – hökkent meg a pápaszemes disznó.
– Dúr… Dúr… – ismételte meg Dúr saját nevét, hogy az jobban megértse.
Hanem a pápaszemes disznó erre pulykavörös lett, és úgy üvöltött, mint a sakál, agyarait pedig ordasként csattogtatta.
– Mi? Gúnyolódni mersz a mi szép disznónyelvünkkel?
Dúr csak most tudta meg, hogy a disznók nyelvét durrogás-nak hívják. De már késő volt, mert úgy ahogy jött, már kívül is találta magát Sertésország határán.
Eleinte elhagyatottan sírdogált egy vadalmafa alatt, aztán arra gondolt, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon, és elindult lógó orral hazafelé, Ikerországba.
Ikerország határán kit lát, kit nem lát: Dér ácsorog ott, ugyanúgy kisírt szemmel, mint ő az imént.
– Hát hogy volt? – kérdezték egymástól.
– Rossz volt – válaszolták mindketten.
Csendesen bandukoltak édesanyjuk háza felé. Egyszer csak Dér megáll, és azt mondja:
– Tudod mit? Legyünk ismét Dér-Dúr, éljünk, mint jó testvérek, együtt.
Attól kezdve boldogacskán éltek, közös nevükkel senki sem bánthatta őket. Dér-Dúr pedig ma is élnek, szorgalmasok, vidámak, dolgosak, dérrel-dúrral nem civakodnak, házukban van dínomdánom, hejehuja, erős kedv.
Sárdó vasárnap előtt egy héttel van a Tananaj vagy Talalaj vasárnapja. A lányok korán reggel, már hajnali szürkületben énekelve járnak házról-házra, tojás a jutalmuk:
Tananaj, tananaj, Tót Lőrinc
Lángba szökött a kakas
Fé döntötte a vajat
Mivel süti a bélest
Kutyi vízzel a bélest
Patakival a rétest.
Kodály Zoltán – A refrént Ghýmesen, Béden is így dalolják:
- Jó napot! - felelte udvariasan a kis herceg. Megfordult, de nem látott senkit.
- Itt vagyok az almafa alatt - mondta a hang.
- Ki vagy? - kérdezte a kis herceg. - Csinosnak csinos vagy...
- Én vagyok a róka - mondta a róka.
- Gyere, játsszál velem - javasolta a kis herceg. - Olyan szomorú vagyok...
- Nem játszhatom veled - mondta a róka. - Nem vagyok megszelídítve.
- Ó, bocsánat! - mondta a kis herceg. Némi tűnődés után azonban hozzátette: - Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
- Te nem vagy idevalósi - mondta a róka. - Mit keresel?
- Az embereket keresem - mondta a kis herceg. - Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
- Az embereknek - mondta a róka - puskájuk van, és vadásznak. Mondhatom, nagyon kellemetlen! Azonfölül tyúkot is tenyésztenek. Ez minden érdekességük. Tyúkokat keresel?
- Nem - mondta a kis herceg. - Barátokat keresek. Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
- Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek - mondta a róka. - Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.
- Kapcsolatokat teremteni?
- Úgy bizony - mondta a róka. - Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...
- Kezdem érteni - mondta a kis herceg. - Van egy virág... az, azt hiszem, megszelídített engem...
- Lehet - mondta a róka. - Annyi minden megesik a Földön...
- Ó, ez nem a Földön volt - mondta a kis herceg.
A róka egyszeriben csupa kíváncsiság lett.
- Egy másik bolygón?
- Igen.
- Vannak azon a bolygón vadászok?
- Nincsenek.
- Lám, ez érdekes. Hát tyúkok?
- Nincsenek.
- Semmi sem tökéletes - sóhajtott a róka. De aztán visszatért a gondolatára: - Nekem bizony egyhangú az életem. Én tyúkokra vadászom, az emberek meg énrám vadásznak. Egyik tyúk olyan, mint a másik; és egyik ember is olyan, mint a másik. Így aztán meglehetősen unatkozom. De ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását...
A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget.
- Légy szíves, szelídíts meg! - mondta.
- Kész örömest - mondta a kis herceg -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!
- Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.
- Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg.
- Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka. - Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz...
Másnap visszajött a kis herceg.
- Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz - mondta a róka. - Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet... Szükség van bizonyos szertartásokra is.
- Mi az, hogy szertartás? - kérdezte a kis herceg.
- Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek - mondta a róka. - Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen a szőlőig elsétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.
Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:
- Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd.
- Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Akkor semmit sem nyertél az egésszel.
- De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt. - Majd hozzáfűzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.
A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.
- Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.
A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:
- Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.
Azzal visszament a rókához.
- Isten veled - mondta.
- Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
- Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
- Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.
- Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
- Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért...
- Felelős vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse...”
Antoine de Saint-Exupéry - A kis herceg (részlet) - Rónay György forditása
Kegyetlen hideg tél volt, azóta se tudok hozzáfoghatót. Fenékig befagyott a patak, a verebek megdermedve hullottak le a fákról, a háztetőről olyan vastag jégcsapok meredeztek, hogy kővel is alig bírtuk őket lehajigálni. Először a báránybőr sapkánkat vagdostuk hozzájuk, de evvel nem sokra mentünk. A fülünk megfázott, a sapka a tetőn maradt, s ami a legnagyobb baj volt: a jégcsap se esett le.
Még jobban szerettünk a hóban játszani. Akkora hó volt, hogy alig látszottunk ki belőle, ástunk is benne akkora barlangokat, hogy akár a medvék királya ellakhatott volna bennük. Persze a medvének több esze volt, mint hogy hópalotában lakott volna. Nem is fagyott el se keze, se lába, mint nekünk.
Legkülönb mulatság mégis csak a szánkázás volt. Szomszédunkban lakott a bíró. A bíró csináltatott a fiainak olyan szánkót, hogy annál szebb még nem volt a világon. Még most is sokszor álmodom vele így tél idején. Kőrisfából volt a talpa, diófából a karja, az ülése lószőrvánkos, beterítve bársonyposztóval, a lábtakaróján bolyhos szőnyeg. Be volt festve az egész szép pirosra, tán a kötele is selyemből volt.
Megvolt a mesés szép szánkó, de nem volt, aki húzza. Nagy úr volt akkor Bíró Pali is, Bíró Gyuri is, mind a kettő csak húzatni akarta magát. Engem fogtak be, meg egy másik szegény gyereket, a Favágó Jánoskát.
- Egyszer ti húzzátok, máskor mi ülünk benne - biztattak a bíró fiai.
Bántuk is mi a csúfolódást, csakhogy hozzáférhettünk a szánkóhoz. Gyuri, Pali elnyújtózkodtak nagyurasan a puha ülésben, mi ketten nyakunkba akasztottuk a cifra istrángot, szél se érhetett a nyomunkba aztán. Meg se álltunk az ötödik fordulóig, ott is csak lélegzetet venni.
Így tartott ez egy hétig, hanem Favágó Jánoska már akkor olyan búsan lógatta a fejét, mint egy igazi ló. Meg is kérdezte tőle a kisebb gazdánk, a Bíró Pali, hogy tán kevesli az abrakot?
- Szeretnék már egyszer én is beleülni a szánkóba - motyogta félősen Jánoska -, csak egyetlenegyszer, csak egyik saroktól a másikig! Bíró Gyuri nevetve csördítette meg fejünk fölött a pántlikás ostorát:
- Mást nem kívánnál, kis rongyos? Nem olyan gúnyához csinálták ezt a szánkót, mint a tied.
Pali még jobban rákiáltott:
- Örülj, hogy húzhatod. Gyi, Szellő, gyi Bogár!
Összenéztünk Jánoskával, s akkorát rántottunk a szánkón, hogy mind a két gazdánk kigurult a hóra. Olyat hemperedtek, hogy öröm volt nézni, ámbátor igyekeztünk elhordani az irhát.
Hanem aztán megbántuk, amit tettünk. Másnap majd meghasadt a szívünk, mikor a bíró fiai elszánkáztak a ház előtt. Most már a Szabó Gergőék húzták őket.
Ekkor énnekem egy gondolatom támadt:
- Jánoska, van egy hatosod?
- Volt tavaly, de labdát vettem rajta.
- Tudod mit, Jánoska? Ha neked is volna egy hatosod, nekem is, vennénk rajta szánkót.
Másnapra kerítettünk pénzt. Én a Csacsadér vargától kaptam, mert segítettem neki kivinni a csizmákat a piacra, Jánoska meg eladta a labdáját meg a márvány golyóját meg a bicskáját a molnárinasnak.
Délután lementünk a szenesboltba, vettünk a pénzünkön egy szenesládát. A ládát félig megraktuk szalmával, a fenekére szögeztünk két gyalult deszkát, kerítettünk egy ruhaszárító kötelet, s azt ráerősítettük a láda két oldalára. Megvolt a szánkó.
Biz az nem egészen olyan volt, mint a bíró fiaié, de éppúgy csúszott.
Az udvaron próbáltuk ki, mert az utcára szégyelltünk kimenni a másik szánkó miatt.
Hanem az udvar kicsi volt.
Megegyeztünk, hogy kimegyünk a falu végére, ahol senki se lát. Közökön, zigzug utcákon bujkáltunk kifelé, hogy ne találkozzunk a bíró fiaival. Fújt a szél kegyetlen, sodorta a tetőkről az arcunkba a havat, de nem törődtünk vele. Csak arra gondoltunk, hogy milyen jó lesz szánkóba ülni. Először Jánoska ül bele, én elhúzom a kis erdőig, ő meg engem vissza. Jaj, istenem, de jó lesz!
Kiértünk a falu végére. Az utolsó ház a Kati nénié volt, az öreg koldusasszonyé. Rogyott kis szalmás kunyhó, se udvara, se kerítése. Most csupa hó és jégcsap az egész kunyhó, csupa dér még az ajtókilincs is. A Kati néni kutyája, a szegény Morzsa, ott nyöszörgött a küszöbön.
- Megállj, Ferkó - mondja a Jánoska -, eresszük be ezt a szegény kutyát, mert megveszi idekint az isten hidege. Az öregasszony bizonyosan alszik.
Belöktük az ajtót, a Morzsa csaholva szaladt előre.
Kati néni ott gubbasztott a vackán, elkékült orcával, dideregve vékony kendőjében. Olyan hideg volt odabent, hogy még a tűzhely sarkait is kivirágozta a dér.
- Nem égett ebben a tűz, lelkeim, már három nap óta. Sem egy marék szalmám, sem egy gyújtat fám. Majd megfagyok, lelkeim - sóhajtozott az öregasszony.
Jánoska rám nézett, én meg őrá. Előhúzta a sarokból a baltát, kiment, csattogott, pattogott odakint: fölvágta tűzrevalónak a szánkót.
Kisvártatva hatalmas tűz lobogott a kunyhóban. Égett a szánkó. A mi szánkónk, amelyikbe egyszer se ültünk bele.
A szánkódarabok piros lángja hosszú csíkokban táncolt a falon, amely mintha sírt volna örömében, ahogy a dér leolvadt róla. Az öreg koldusasszony orcája is színesedni kezdett. Ahogy ránk vetette háládatos tekintetét, a mi szívünkben is valami melegség támadt. És egyszerre megsajnáltuk a gazdag bíró fiait, akik érzik, hogy milyen jól esik repülni a szánkón, de nem tudják, milyen jól esik jót tenni a szegényekkel.
A szőlősgazdák szivesen foglalatoskodtak Vince-vessző hajtatásával. Azok, akik karácsonykor vagy január első napjaiban tették vizbe a néhány darab húsz-harminc cm-es darabra vágott vesszőt, Vince napján, a vesszők nedvezéséből, "fakadásából" jövendöltek az évi termésre. Úgy tartották, "Ha a Vince-vessző január 22-én csorog, akkor megtelik a pince." "Ha csurog Vince jó bortermés, száraz Vince, kalácstermés."
Ópusztaszer emlékparkjában ma is hagyomány, hogy az ünnephez legközelebb eső szombaton "vincevessző"-t vágnak. A skanzenben, a szegedi tanya szőlőskertjében lemetszenek egy vesszőt a tőkéről. Ha a rügyek épek, az azt jelenti, hogy a tél nagyobb részét már átvészelte a szőlő, nem fagyott el, így van remény a vidám szüretre. A vesszőt később vízbe teszik, a a hajtások mennyiségéből már a metszésre következtetnek.
Aki fázik, vacogjon, fújja körmét, topogjon, földig érő kucsmába, nyakig érő csizmába, burkolózzék bundába, bújjon be a dunyhába, üljön rá a kályhára - mindjárt megmelegszik.
Volt egyszer egy komédiás ember. Búzás Jánosnak hívták. Ennek a komédiás embernek volt egy olyan disznója, amelyik különféle tudományokhoz értett. Tudott kötélen táncolni, gördülő hordón menni és azt görgetni maga alatt; meg tudott állani nemcsak a négy lábán, hanem az orrán is; tudott énekelni, táncolni, számolni. Lehet, hogy értett a csillagászathoz is.
Ahol Búzás János felállította a komédiássátorát, egymást törték az emberek, hogy ezt a tudós disznót megláthassák.
Annyi pénzt szerzett így a disznó Búzás Jánosnak, hogy mindennap egy kalap ezüstforintot rakott el a ládájába.
Hát egyszer elveszett ez a disznó.
Hogyan veszett el, azt ma már sem Búzás János, sem a disznó nem tudja.
A valóság az, hogy a jeles disznó lefeküdt hűsölni a komédiásszekér mellé, s Búzás János uram ottfelejtette, mikor továbbhajtott.
A disznó aludt.
Arra ballag Galiba Márton gazda, és meglátva az alvó jószágot, így szól:
– Nini, egy disznó!
Megnézi közelebbről, hát látja, hogy nem olyan disznó az, mint amilyenek az ő falujában vannak, hanem valami másfajta.
– Jó lesz ez nekem – mondja. – Bizonyosan az Isten küldte ezt a disznót, hogy legyen a télre néhány méter kolbászom.
Azzal hazahajtja a disznót.
A tudós disznó kedvetlenül engedett a botnak, és bánatosan röfögött Búzás János után. De Búzás Jánosnak se híre, se hamva.
– Ne ríjj, koca! – mondotta vigasztalón Galiba Márton. – Olyan fáin moslékot adok, hogy a király disznója is megnyalná utána a száját.
A tudós disznónak tetszett is a moslék.
A fenekét is kinyalogatta a dézsának.
A saját disznóeszével azt gondolta akkor magában: “Ejnye, de jó ember ez az én új gazdám; megmutatom neki, hogy érdemes vagyok a jóságára.”
Azzal felugrott a moslékosdézsa szélére, és katonásan szalutált.
– Uram bocsá’! – kiáltott ijedten Galiba Márton. – Ki hitte volna, hogy már a disznó is lehessen obsitos?! Vajon melyik német regimentnél szolgált?
A tudós disznó, látva, milyen hatást csinált a mutatványa, hirtelen az orrára állott.
Galiba Mártom még inkább megijedt.
– Megbolondult! – kiáltott fel rémülten. – Megbolondult a disznóm! Lába helyett az orrával akar járni!
De még csak most jött a java.
A tudós disznó feldöntötte az üres dézsát. Ráugrott, és úgy görgette maga alatt, hogy szédülés volt azt nézni.
Majd ismét tótágast állt. És a dézsát a két hátulsó lábán roppant sebességgel táncoltatta.
Mikor pedig a dézsa fenn volt a levegőben, hirtelen felugrott, és a dézsa fenekét átütve átrepült rajta, mint a madár.
Galiba Márton rémületében hanyatt esett.
Gonosz szerzet ez – gondolta – disznóbőrben!
A disznó azt hitte, hogy Galiba Mártonnak nagy örömére szolgál az ő tudománya.
Gondolta, bemutatja neki a legnehezebb disznótudományt: hogyan lehet két lábon a fakerítés tetején végigsétálni.
Galibát a hideg lelte már ijedtében.
Ezalatt visszajött a hegyen a Búzás kocsija.
Búzás János kereste a drága tudós disznót. Bizony sírva kereste.
Hanem amint meglátta a léckerítés tetején, nagyot ugrott örömében, és futva futott hozzá.
Az ölébe ragadta. Bizony meg is csókolta.
Galiba Márton rámeresztette a szemét Búzásra, és azt kérdezte tőle:
– Rokona az úrnak?
Búzás örömkönnyek között felelte:
– Ez a világ legkedvesebb és legokosabb disznója. Ez az egyetlen disznó, amelyik életében használ.
De Galibának ma is szédül a feje, ha rágondol arra a tudós disznóra.
Élt egyszer réges-régen egy király meg egy királyné; szerették egymást, népük is szerette őket; gond, baj, betegség sosem szakadt rájuk; de hiába volt meg mindenük, hiába termett nekik hét határ, hiába álltak válogatott paripák az istállójukban, hiába vir ultak a világ legszebb virágai a kertjükben: a szívük tele volt bánattal, napestig csak azt sóhajtozták:
- Ó, ha nekünk gyerekünk volna!
De bármennyit sóhajtoztak, bárhogyan búsultak, nem teljesedett a kívánságuk. Már-már letettek a reményről is; alig szóltak már egymáshoz, mert ugyan mit is szólhattak volna a bánatukon kívül! A király magányosan járta az erdeit, de vadat sosem ejtett; a királyné meg egyre csak a kertjében tartózkodott, mintha sok dolga volna a világszép virágaival, pedig igazában rájuk sem tekintett, csak üldögélt a halastó partján, és búslakodott. Egyszer, ahogy megint ott szomorkodik a kőpadon, váratlanul loccsan egyet a víz, egy öreg béka ugrik ki a partra, odatotyog a királyné elé, és azt mondja:
- Ne búsulj tovább, szépséges királyné; azért jöttem ide hozzád, hogy a tudtodra adjam: betelik végre a szíved vágya; nem múlik el egy egész esztendő, és lányod fog születni.
Úgy is lett minden, ahogyan az öreg béka megjósolta: a királynénak lánya született: hanem az olyan gyönyörű volt, hogy a király azt sem tudta, hová legyen örömében. Nagy lakomát rendezett, és nemcsak rokonait, barátait, jó embereit hívta meg rá, hanem az ország javasasszonyait is.
Tizenhárom ilyen javasasszony élt az országban, a királynak meg csak tizenkét aranyteríték volt a palotájában. Töprengtek, tanakodtak, mitévők legyenek, hogyan terítsenek tizenkét aranytányérral tizenhárom személyre. Végül a főudvarmester azt mondta:
- Uram királyom, nincs más megoldás: az egyik javasasszonynak otthon kell maradnia.
Minthogy ennél okosabbat senki se tudott tanácsolni, most már csak azt kellett eldönteni, ki legyen a tizenháromból az, akit nem hívnak meg.
- Én azt ajánlom, hagyjuk otthon a legöregebbiket - szólt megint az udvarmester. - Az úgysem tud egyebet, mint zsörtölődni; zsémbes, morcos vénasszony, csak elrontaná a mulatságot. Aztán meg ő lakik valamennyiük közül a legtávolabb innét, ki tudja, talán el sem jut hozzá a lakoma híre!
Ebben meg is egyeztek: kiküldtek tizenkét követet a tizenkét javasasszonyhoz, a tizenharmadikat meg otthon felejtették.
Mikor a vendégek mind együtt voltak, nagy fénnyel, pompával megkezdődött az ünnepség. A javasasszonyok sorra odajárultak a bölcsőhöz, és mindegyik megajándékozta valamivel a gyermeket: az egyik jósággal, a másik szépséggel, a harmadik gazdagsággal, elhalmozták mindennel, amit csak kívánni lehet a világon. Tizenegyen már ráolvasták a maguk áldását, mikor hirtelen-váratlan betoppant a tizenharmadik. Nem köszönt senkinek, nem nézett senkire, futott egyenest a bölcsőhöz, s fennszóval így kiáltott:
- Halljátok a szavamat, király és királyné! Ti ugyan nem hívtatok meg engem, de én mégis eljöttem: ne mondjátok, hogy fukar vagyok: én is hoztam valamit a gyermeketeknek. Mikor a királylány betölti tizenötödik évét, megszúrja egy orsóval az ujját, és holtan esik össze! Ez az én ajándékom, amiért így bántatok velem!
Azzal sarkon fordult, és elhagyta a termet.
A vendégek elszörnyedtek, a királyné a rémülettől ájultan hanyatlott csipkés párnáira.
Akkor odalépett a bölcsőhöz a tizenkettedik javasasszony, aki még nem jutott szóhoz.
- Ahhoz nincs erőm, hogy egészen föloldjam az átkot - mondta -, de enyhíteni tudok rajta. A királykisasszonynak nem halál lesz a sorsa, hanem csak százesztendős álom.
Ettől fogva a királynak csak egyetlen gondja volt: hogyan óvhatná még a lányát a reá váró veszedelemtől. Szigorúan megparancsolta, égessenek el minden rokkát, minden orsót az országban; még azt is megtiltotta, hogy kendert vagy lent termesszenek a birodalmában.
A királylányon pedig megfogant a sok áldás; olyan szép, olyan kedves, olyan okos és illemtudó teremtés volt, hogy aki látta, nyomban megszerette. Teltek-múltak az évek, a kislányból nagylány lett, gyönyörűséges hajadon, s eljött az a nap is, amikor betöl tötte tizenötödik évét. Az ország népe szebbnél szebb ajándékokat küldött neki, s vége-hossza nem volt a sok köszöntőnek. Mikor aztán minden küldöttség elmondta mondókáját, és véget ért a születésnapi fogadás, a király befogott a hintójába, kihajtatott a királynéval meg az udvarnéppel egy kis sétakocsikázásra.
- Levegőzünk egyet, kedves lányom, nem tartasz velünk? - kérdezte a lányát.
Hanem az inkább otthon maradt. Az udvarnép elporzott, a kastély elcsendesedett, csak odalent a konyhán folyt tovább a sürgés-forgás: készültek az esti lakomára. A királylány egy ideig nézegette, amit a születésnapjára kapott - egy egész szoba megtelt a sokféle holmival -, aztán ráunt az ajándékokra, és sétálni kezdett a néma palotában. Hatalmas épület volt ez; volt egy szárnya, ahol a királykisasszony még soha életében nem járt; minek is járt volna, hiszen nem lakott benne senki, még csak vendéget sem szállásoltak soha ezekbe a szobákba. Ódon torony állt szárny végében, kőcsipkéit letördelték a viharok, falára fölfutott a repkény, s alkonyatkor, ha rásütött a nap, a borostyán kúszó zöldjéből vaksin hunyorogtak ki apró, vasrácsos ablakai.
"Vajon mi lehet a kastélynak ebben az elhagyatott részében?" - gondolta a királykisasszony, s megállt a vaspántos, repedezett tölgyfa ajtó előtt. Lenyomta a rozsdás kilincset. Az ajtó csikordult egyet, és szinte magától kitárult. Hideg, pókhálós folyosóra lépett, termek és szobák nyíltak onnét, egyik a másik után; vastagon lepte őket a por, nehéz, dohos levegő úszott bennük, akár egy pincében. "Itt talán száz esztendeje sem nyitottak ablakot" - gondolta a királylány, és kíváncsian haladt tovább teremről teremre, szobából szobába, még a kamrákba is bekukkantott; de sehol nem talált semmit, legföljebb csak pókokat; nagy, körbe font hálóik közepén üldögéltek, és riadtan meredtek apró szemükkel a szokatlan látogatóra, vagy eszeveszetten menekültek fel lengő fonálhágcsójukon egy-egy sötét sarokba.
A királylány pedig csak ment, ment előre, nyitogatta az ajtókat, hallgatta a léptei visszhangját meg az ódon falakról lepergő vakolat finom zizegését, s egyszerre csak odaért a torony aljába. A sötét, kőpadlós, kerek helyiségben ócska limlomok hevertek a fal tövében: egy törött páncél, egy félrebillent sisak, egy ezüstpitykés, foszladozó, divatból régen kiment ruhaderék, s ki tudja még mi minden. A királylány csodálkozva nézte ezt a sok régiséget, aztán ahogy megszokta a szeme a félhomály - mert kintről csak egyetlen rostélyos ablakszemen szűrődött be némi világosság -, megpillantotta a toronyalja zugában a csigalépcsőt: az vezetett fel a toronyba.
Megállt a tövében, és fölnézett a szűk odúba; egy kicsit borsózott ugyan a háta, de azért mégiscsak elindult; ha már idáig eljött - gondolta -, nem fordul vissza anélkül, hogy a tornyot is be ne járná. Könnyű léptei alatt meg-megcsikordultak a kanyargó lépcső szuvas fokai. Először egészen sötét volt, aztán mintha gyér világosság derengett volna; egyszerre csak ott állt egy ajtó előtt, annak a résein szűrődött ki valamicske fény. Benyitott, és halkan felsikoltott a meglepetéstől: az ajtó kis kamrába nyílt, a kamrában ágy, asztalka, szék meg valami furcsa, pergő szerszám, amellett egy vénséges vén anyóka kuporgott, és szapora kézzel művelt valamit, de hogy mit, azt a királylány nem tudta; mert még sosem látott ilyesmit.
- Jó napot, anyóka! - mondta, és kíváncsian belépett a kamrába.
Az öreg bólintott, de nem tekintett fel a munkájából. A királylány közelebb lépett hozzá, nézte, nézte a furcsa, zümmögve pergő szerszámot, és megkérdezte:
- Mit csinálsz, anyó?
- Fonok - felelte az öreg.
- Fonsz? - kérdezte csodálkozva a királylány. - Életemben soha nem hallottam még, hogy valaki fonjon. Mire jó az?
- Arra, hogy a lenből fonál legyen, a fonálból meg ruha a te karcsú derekadra.
- És mi az, ami olyan vígan pereg ott előtted?
- Az az orsó. Gyere csak ide, nézd meg közelebbről, ha olyan kíváncsi vagy rá.
A királylány odament, és sorra megnézett, megtapogatott mindent a rokkán: a kerekeket, a guzsalyt, a fonalat, az orsót; de ahogy az orsóhoz ért, olyan ügyetlenül nyúlt hozzá, hogy megszúrta vele az ujját. Abban a pillanatban beteljesedett a réges-régi átok: a királykisasszony lehanyatlott az ágyra, és mélységes mély álomba merült.
És vele együtt álomba merült az egész kastély. A király meg a királyné éppen akkor érkezett haza kíséretével a kocsikázásból; beléptek a csarnokba s ott helyben azonnal elaludtak, és elaludt körülöttük az egész udvari nép. És elszenderültek a lovak az istállóban meg a kutyák az udvaron, a galambok a háztetőn meg a legyek a falon, még a tűzhelyen lobogó tűz is elcsöndesedett és elaludt, a sült nem sistergett tovább a serpenyőben, a víz nem rotyogott tovább a fazékban; a szakács éppen nyakon akarta vágni a szeles kuktát, de a keze megállt a levegőben, s elaludt ő is, a kukta is meg a kisszéken a konyhalány is; elpihent a szél is, és a kastély előtt egyetlen levél sem rebbent többé a fákon.
Körös-körül pedig sűrű vadrózsasövény sarjadt, évről évre magasabbra nőtt, körülfonta és végül úgy befutotta a kastélyt, hogy többé semmi sem látszott belőle, nem látszott még a torony tetején szendergő lobogó sem.
Az országban az öregebbek még jól emlékeztek a királykisasszony keresztelőjére, s ha idegen vetődött az országba, vagy a fiatalabbak faggatták őket a rózsabozót titka felől, mindig elmondták a gonosz boszorkány átkának meg a tizenkettedik javasasszony j óslatának a történetét. Hanem ahogy teltek-múltak az évek, az öregek lassacskán elhaltak, s velük a régi dolgok emlékezete is kiveszett; az apákból nagyapák, a fiúkból apák lettek, s azok már csak annyit tudtak mesélni a fiaiknak, hogy ott, a mögött a járhatatlan bozót mögött egy gyönyörű szép királylány alszik, Csipkerózsika a neve, és talán nem is fog fölébredni soha többé.
Néha, messze földön egy-egy idegen királyfi is meghallotta az alvó Csipkerózsika hírét; fölkerekedett, és megpróbált áthatolni hozzá a sövényen; de a tüskés ágak olyan sűrűn összefonódtak, olyan erősen összekapaszkodtak, mint megannyi egybekulcsolt kéz. Aki közéjük merészkedett, egy ideig vagdosta őket fejszével, baltával, fűrésszel, aztán elfáradt, fönnakadt a tövisek közt, az indák körülölelték, rátekeredtek, megfojtották, s híre-hamva sem volt többé. Így jártak mind egymás után; szomorú sorsuknak messze földön híre kelt, s végül már senki sem akadt, aki megpróbálta volna kiszabadítani vadrózsabörtönéből az alvó Csipkerózsát.
A bozót pedig csak nőtt, növekedett; nem merészkedett a közelébe senki, még a vándormadarak is elkerülték.
Aztán hosszú-hosszú évek után ismét ellátogatott egy királyfi abba az országba. Már akkor senki nem tudta igazában, hogyan támadt, mit is rejt a vadrózsarengeteg; beszéltek ezt is, azt is, különféle mendemondák jártak szájról szájra; a királyfi hiába kérdezősködött, az emberek csak a vállukat vonogatták. Ő azonban nem hagyta annyiban a dolgot, s végül is talált az országban egy igen-igen vén apókát, aki még az öregapjától hallotta valaha gyerekkorában, hogy abban a vadonban van valahol egy kastély, s benne alszik időtlen idők óta, talán már száz esztendeje is a világszép királylány, Csipkerózsa, és vele a szülei, a király meg a k irályné s mind az egész udvaruk.
Akkor a királyfi felsóhajtott, s végül így szólt:
- Ha száz ilyen erdő áll is az utamba, nekivágok, és fölkeltem álmából Csipkerózsát!
A jó öreg hiába tartóztatta, a királyfi nem hallgatott rá, s egy karddal nekiindult a bozótnak. És ahogy ért, és fölemelte a kardját, hogy utat vágjon magának a tüskés indák közt, a sűrű sövény egyszeriben kivirágzott, a bokrok bókolva szétváltak előtte, sértetlenül átengedték, aztán szelíden ismét összeborultak utána. Mert éppen ekkor telt le a száz esztendő, és ez volt az a nap, amelyen föl kellett ébrednie Csipkerózsának.
A királyfi pedig ment a virágos vadonban; egyetlen ág nem tartóztatta fel, egyetlen tüske nem karcolta meg. Belépett a kastély udvarára és körülnézett. A lovak ott feküdtek az istállóban a szalmán, és aludtak; a foltos vizslák és agarak ott hevertek a tornác alatt, és aludtak; és a háztetőn fönt ültek a galambok, fejüket a szárnyuk alá dugták és bóbiskoltak.
Átment az udvaron, és bement a palotába. Odabent aludtak a falon a legyek; a konyhán a szakács még mindig úgy tartotta a kezét, mintha nyakon akarná csapni a kuktát; a konyhalány ott ült a kisszéken, ölében a tyúkkal, amit meg akart kopasztani. A csarnokban ott feküdtek mind az udvari emberek, fent a trónon a király meg a királyné, és mindnyájan aludtak.
A királyfi pedig ment tovább, egyre tovább, végig a palotán, végig a hosszú folyosón, teremről teremre, szobáról szobára a néma, százesztendős csöndben, s itt már nem látott mást, csak egy-egy mozdulatlanul alvó pókot, porlepte, kerek hálója közepén. Végül elért a torony aljába, fölment a csigalépcsőn, benyitott a kis kamrába, és meglátta az ágyon az alvó Csipkerózsát.
Egy pillanatig úgy állt ott, mint akit megbűvöltek, mert a királylány olyan szép volt, amilyet ő még csak elképzelni sem tudott. Nézte, nézte, és moccanni sem mert, mintha attól félne, hogy ha fölébreszti, egyszeriben eltűnik a szeme elől, mint egy tündér. Aztán halkan, lábujjheg yen odament hozzá, térdre ereszkedett az ágya mellett, és megcsókolta.
Ahogy az ajka hozzáért, Csipkerózsa sóhajtott egyet, arca kipirult, szeme fölpattant; mosolyogva nézett a királyfira, úgy kérdezte:
- Ki vagy te?
A királyfi pedig felelte:
- Eljöttem hozzád, hogy fölébresszelek százesztendős álmodból, és megkérjem a kezedet.
Csipkerózsa nem szólt semmit, csak odanyújtotta neki a kezét, és odahajtotta fejét a vállára. Aztán elindultak, kart karba fűzve, végig a lakatlan termeken és szobákon. A pókok fölijedtek, és riadtan menekültek a sötét sarokba. Az öreg tölgyfa ajtó csikor ogva tárult ki előttük. Beléptek a csarnokba. Ott egyszerre fölébredt a király meg a királyné meg az udvari nép; odakint az istállóban fölkeltek fektükből a lovak, megrázták magukat, és nyihogni kezdtek; a tornác alatt fölugrottak a kutyák, farkukat csóválták, és vidáman csaholtak; a háztetőn a galambok kihúzták fejüket a szárnyuk alól, körülnéztek, és nekirepültek a messzi határnak; a falon futkározni kezdtek a legyek, a konyhában a tűzhelyen föllobbant és táncba fogott a láng, a serpenyőben sercegve sül t a pecsenye, a szakács hatalmas nyaklevest adott a kuktának, a szolgáló megdörgölte a szemét, nyújtózott egyet a kisszéken, és tovább kopasztotta a tyúkot.
A királyfi pedig feleségül vette Csipkerózsát, hét országra szóló lakodalmat ültek, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
József megfogta fuvoláját, a szájához emelte, és játszani kezdett rajta. Úgy vélte, legfőbb ideje, hogy Mária elpihenjen: hiszen nem kis dolog az, ha az ember - s méghozzá éjnek idején - gyermeket hoz a világra. Olyat fog játszani, gondolta, ami álomba ringatja sorjában, elébb az anyját, majd a kisdedet, utolsónak pedig az istálló állatait, amelyeknek ugyancsak nyugtalan éjszakájuk lehetett: ritkán esik meg, hogy állat szülni lássa az embert. Vajon megértették-e, tűnődött, hogy mi is történt úrnőjükkel, akit még soha nem hallottak sírni?
Gyöngéden szólt a fuvola, s oly tápláló-pihentetőn, hogy József maga is elálmosodott. Odakünn a karácsonyéji nagy hideg megropogtatta az istálló falait, és megszikráztatta az égen a csillagokat. A szomszédban az egyik zsúpfedeles, hasas falú, nagy parasztház kapuja előtt egy nedves orrú kiskutya hangosan panaszkodott a hidegre: elsőnek őt altatta el a mézillatú fuvolaszó. De Mária sem volt rest, alighogy a kutya elhallgatott, és egyenletes, békülékeny szuszogásából kitudódott, hogy már nem fázik, maga is a falnak fordult és elszunnyadt. Édes arca kipirult álmában, piros ajka csillogni kezdett, kis kezén, melyet arca alá fektetett, egy verejtékcsepp fénylett, mint egy gyöngyszem, buzgalomból és elégedettségből. Egy kicsit szuszogott is, hogy kiengesztelje fáradtságát, s a lábujjait durcásan kiegyenesítette a takaró alatt, hogy hadd feledkezzenek már el a vajúdás fájdalmairól: úgy elaludt, mint aki elvégezte a dolgát. S alighogy József ezt észrevette, neki is lecsukódott a szeme, a fuvola kihullott a kezéből, s a szalmán végigdőlve hortyogni kezdett, ahogy egy apához illik.
A gyermek azonban még ébren volt és mosolygott. Miért is igyekezett volna oly sürgősen elaludni, amikor épp csak hogy megpillantotta a világot, s a szemecskéjével, fülével, orrával is tudomásul kellett vennie mindazt, amit boldogságával már tudott. De nem szólt egy szót sem, nehogy felébressze a kis jászol előtt fekvő Józsefet, s két kezét szelíden ökölbe szorítva, mozdulatlanul nézte feje fölött a szürke mestergerendát, amelyet már simává koptatott az állatok lélegzete. S minthogy hideg volt, szája fölött a saját kis lélegzete is láthatóvá vált, hogy ezt is megismerje ezen az első napon.
Mert lám, alighogy az anya és az apa elaludt, az istálló érezhetően hűlni kezdett.
Az ökör aggodalmasan megrázta a fejét. - Hideg van - mondta -, meg fog fázni!
A szamár felemelte a fejét, melyet a tanúság fáradalmaitól a deszkapadlóig lógatott, és bársonyos orrcimpáin át harsogva beszívta a levegőt.
- Csendesebben - morogta az ökör elégedetlenül -, mert még fel találod ébreszteni.
- Hisz még nem is alszik - dünnyögte a szamár.
Ezt az ökör is tudta, hisz egy pillanatig sem vette le a szemét a jászolról, amelyben a kisded kerekre nyílt ragyogó szemekkel, mozdulatlanul feküdt, s csak apró, bimbószerű ökleit rezzentette meg olykor, ha egy-egy légy szállt el fölötte. Hogyne tudta volna, amikor ennél még jóval többet is tudott!
- Tudom, hogy nem alszik - válaszolta -, de azért te csak maradj csendben, mert mégiscsak felébresztheted. Mit tegyünk, hogy meg ne hűljön?
- Keltsük fel az anyját? - kérdezte a szamár.
- Nem - felelte határozottan az ökör, aki Máriát nem kevésbé szerette, mint a kisdedet. - Pihennie kell, mert egész este sírt szegény.
- Hát akkor? - kérdezte a szamár, aki még mindig nagyon fáradt volt, s így semmi sem jutott az eszébe.
Mind hidegebb lett, az istálló apró ablakán bevilágított a csillagsütötte udvar, és fényével ezüstszínűvé festette az ökör és a szamár farát. Mária egyre könnyebb lett álmában, József egyre vaskosabb. Az újszülött alatt a frissen szedett szalma hirtelen illatozni kezdett, mintha széna volna.
Az ökör restelkedett. Nem szeretett leleményesebb lenni senkinél a világon, de most mégsem hallgathatta el, hogy volna egy épkézláb tanácsa, amelyet más, nála okosabb is megfogadhat. Elfordította a fejét szégyenében.
- Álljunk szorosan melléje - mondta -, s melegítsük meg méltatlan testünkkel. Ha nem bírja a szagodat, akkor majd kissé élhúzódhatsz.
- Jó lesz - helyeselte a szamár. - Te jobboldalt állsz majd, s elfogod a jobb oldali hideget, én meg baloldalt elrúgom s elmarom a bal oldali hideget.
Így hát felálltak ketten, kétoldalt a jászol mellé, s az ökör nagy igyekezetében még be is görbítette a testét, hogy lábtól is jusson egy kis védősövény a hideg ellen. A szamárnak azonban rövid időre el kellett hagynia helyét: fejével kitaszította az istálló ajtaját, kiballagott az udvarra, s illemtudóan ott végezte el szükségét. Mire visszajött, álmélkodva látta, hogy az ökör nagyokat fújtatva, leheletével melegíti a kisdedet, oly magától értetődően, mintha csak valami kis borjút ápolgatna.
Milyen merész egy állat, gondolta, s bensejében egy kis irigység kelt, az első alacsony érzés Betlehemben a gyermek születése óta: nem csoda, hogy az ablakra abban a pillanatban egy kevés pára futott fel, s az istálló egy árnyalattal elsötétedett. Mi minden nem jut az eszébe, tűnődött az istálló ajtajában állva, pedig máskor, ha az úton keresztbe teszek eléje egy szalmaszálat, hát nem tud továbbmenni tőle. Most pedig milyen nagy gondolatai támadnak!
Az ökör szerencsére nem látta meg, mert háttal állt az ajtónak, rendületlen buzgalommal melengette az újszülöttet. Ez fénylő nagy szemével csendesen nézte, s oly elégedett volt, hogy még a két öklöcskéje is szétnyílt: először, amióta a világon volt. Mire a szamár a jászol mellé ért, az ökör már a kisded lábujjait lehelgette. Négyszer fújt rá mindegyik lábra. A szamár megsebzett szíve megbékélt.
No lám, gondolta, mégiscsak ostobább nálam. Még ötig sem tud számolni.
- Miért fújsz te csak négyszer mindegyik lábra? - kérdezte súgva, hogy a gyermek meg ne hallja: mert nem akarta megszégyeníteni előtte az ökröt.
- Annyiszor fújok, ahány lábujja van - felelte ez.
A szamár szívébe nagy szánalom költözött.
- Még egyszer fújj - mondta -, még egy van ott!
Az ötödik ujjacska azonban olyan piciny volt, hogy az ökör csak most vette észre, hogy jobban odanézett. Gyorsan ráfújt még egyet-kettőt, hogy pótolja az elmulasztottat, a szamár pedig úgy helyezkedett el a jászol mellett, hogy farkával elhessegethesse a legyeket, amelyek kettőjükről olykor az újszülöttre szálltak. Nagy csend volt az istállóban, csak az ökör boldog lihegése s a szamár farkának suhogása hallatszott; József és Mária oly szorgosan aludt, hogy szinte belesimultak az éjszakába. Az ökör a maga lassú módján elgondolkozott a szamár felől: vajon illő-e, így elmélkedett, hogy hátat fordít a kisdednek. De hamar megnyugodott; csak tudja, hogy mit csinál, gondolta.
Mindkét állat olyan erősen gondolkodott, hogy az istállóban csakhamar újra melegebb lett. A szamár már úgy nekibátorodott, hogy egyengetni kezdte a szalmát a kisded rózsaszínű teste alatt: a fogaival elhuzigált néhány összegubancolódott szálat a gyermek farocskája alól; egyszer az orrával majdnem hozzáért a lábához is. Amikor restelkedve elkapta a fejét, a kisded megszólalt.
Nem szólalt meg igazán, mert még nem tudott, csak mosolyogni és sírni; de azért az állatok minden szavát megértették. S rögtön fel is hagytak munkájukkal, a legyezgetéssel és melengetéssel: úgy meg voltak döbbenve, hogy a szamár feltartott farka hirtelen megmerevedett, mint az alázat zászlaja, az ökör nyitva felejtett szája előtt pedig apró gomoly formájában megállt a lehelet.
A kisded szava azonban oly gyöngéd, vidám és türelmes volt, hogy csakhamar magukhoz tértek ijedtségükből.
- Miért fújsz te rám? - kérdezte az ökörtől.
Sokáig hiába várt a feleletre; bár az ökör már nem félt, de még egyelőre nem bírta becsukni nyitva felejtett száját.
- Te meg miért legyezel engem a farkaddal? - kérdezte a kisded egy idő múlva a szamártól.
Ez ugyan hamarabb feltalálta magát, mégsem tudott válaszolni, a szíve úgy reszketett az örömtől és a büszkeségtől. Elfordította ormótlan, nagy fejét, nehogy meghatott nyála a jászolba csöpögjön.
- Nos? - kérdezte a kisded egy óra múlva.
Az ökör egyik elülső patáját óvatosan végighúzta a jászol előtt frissen felhányt szalmán, és szarvával egy csöppet, alig észrevehetően megböködte a levegőt.
- Te felelj először! - súgta a szamárnak.
- Miért? - kérdezte ez.
- Mert te vagy az okosabb - mondta az ökör.
- De te erősebb vagy - vélte a szamár.
Ezen egy ideig eltűnődtek, s mint ahogy ilyenkor szokás, ártatlan nyálukkal benedvezték maguk előtt az istálló padlóját. Egy kis harag gyűlt fel szívükben önmaguk ellen, hogy minek is tettek olyat, amiért a gyermek kérdőre vonhatja őket, s ha már megtették, miért nem tudnak megfelelni neki. Tán rosszul tettük, amit tettünk, gondolta az ökör, hátha nem kellett volna melengetni? Mily tiszteletlenség, hogy nem felelünk, gondolta a szamár, s jóvá lehet-e ezt tenni valaha is?
- Miért nem válaszolsz már? - súgta az ökörnek.
- Hát te? - súgta vissza szégyenkezve.
- Téged kérdezett meg először - mondta a szamár szelíden, határozottan -, tehát előbb neked kell felelned.
- De nekem négy gyomrom van - védekezett az ökör -, s így tovább tart, amíg megemésztem a kisded kérdését.
A szamár most már felbőszült; látnivaló volt, hogy ellenfele letér az igazság s a méltányosság útjáról. Két hosszú, szőrös füle megmerevedett felháborodásában.
- Ó, te szamár - mondta haragosan az ökörnek.
Ez meglepetésében oly gyorsan emelte fel a fejét, hogy szarvával majdnem beleakadt a jászolba. - Hogyan? - Kérdezte megrökönyödve. - Én, szamár? Hisz te vagy a szamár.
De nem folytatták a vitát, minthogy mindketten fél szemükkel a kisdedre sandítottak, észrevették, hogy ez úgy mosolyog, oly szelíden és mégis csillogón, mintha kinevetné őket. Lám, nem haragszik rám, gondolták mindketten ujjongva, s lehet hogy a barátomra sem neheztel.
Az ökörnek egyszerre megeredt a nyelve.
- Azért lehelek rád - mondta -, hogy olyan jó erős légy, mint amilyen én vagyok. S hogy olyan jó szagod legyen - tette hozzá elbizakodva -, amilyen nekem van.
- Én pedig - mondta a szamár, a szavába vágva, mivel attól tartott, hogy az ökör nem engedi szóhoz jutni -, én pedig azért legyezlek a farkammal, hogy elkergessem arcodról a legyeket, amelyek barátom orráról szállnak rád.
- Azért fújok rád - folytatta az ökör -, hogy megmelengesselek. Bocsáss meg, hogy a lábadra csak négyszer leheltem, de oly pici az egyik ujjad, hogy nem vettem észre.
- Én pedig - mondta a szamár - azért hessegetem el a legyeket, amelyek a barátom orráról szállnak rád, mert ártalmasak az egészségre, s kárörvendő rossz szavakat súgnak az ember fülébe. Bár lehet -tette hozzá tiszteletteljesen -, hogy a te füled előtt megtartóztatják magukat! Vajon meg fog-e még nőni még a füled? - kérdezte kíváncsian.
A kisded úgy hallgatott, mint aki felelni készül, az állatok tehát gyorsan elnémultak. Az egyik hallgatás füstszínű volt és csupa kérdés, a másik aranyszínű, és merő bizalom. Odakünn, az istálló ajtaja előtt egy kis szürke egér ült hátsó lábán, a csillagok fényében, orrát az ajtó felé fordítva: ő képviselte a mezei csendet. A csűr fölött, az udvar túlsó felén a látóhatár alacsony övezetében egy kék csillag szállt fel az égre, s célirányosan, lassú mozgással egyenesen Betlehem felé vette útját.
- Miért melengetsz te engem? - kérdezte a kisded az ökörtől. - Miért adod nekem az erődet?
Ha nem lett volna oly nagymérvű tiszteletlenség, az ökör vállat vont volna.
Lehet erre a kérdésre egyáltalán felelni? Ha volna rá felelet, az ugyanakkora, ugyanolyan súlyos, s a fejétől a farkáig ugyanolyan alakú volna, mint maga az ökör. De honnét szedjen a csöpp agyából ekkora feleletet?
- Nos? - kérdezte a kisded. Miért?
Az ökör meg sem mert moccanni.
- Miért hessegetted el arcomról a legyeket? - kérdezte a kisded a szamártól, s néhány pillanatra behunyta a szemét, hogy az állatok kedvükre vonogathassák a vállukat. De most már a szamár is úgy állt, mint a cövek, még a bőrét sem merte megrándítani; hisz az ő felelete is akkora volt, hogy nem fért el a fejében.
- Nos? - kérdezte türelmesen a kisded.
Az istálló túlsó sötét sarkából ekkor egy kevés panaszos bégetés hallatszott; oly fodros, átlátszó, és ezüstszínű volt, mint egy csöpp bárányfelhő, amely elszáll a hold alatt. A gyermek elmosolyodott. A kis fekete bárány, amelyet eddig eltakart a sötétség, s most hangja által láthatóvá vált, megnyugtatta a szívét; hiszen alig volt valamivel nagyobb nála. Ha fel tud kelni a jászolból, bizonyosan odatipegett volna hozzá...
- Hozzuk ide? - kérdezte szolgálatkészen az ökör és a szamár, akik mindketten titkon abban reménykedtek, hogy a kisded elfeledkezik kérdéseiről. Az ökör boldogságában egy kicsit megnyalta széles nyelvével a gyermek lábujjait; tán nem veszi észre, gondolta bizakodón.
A kis fekete bárány azonban, amely csak hangja által vált láthatóvá, már ismét eltűnt; oly gyönge volt, hogy csak akkor tudott volna segíteni a kisdeden, ha előbb magán segít. A szamár lopva hátranézett, de mire tekintete a sarokba ért, a bárány már sehol sem volt - csak egy kevés, kesernyés gyapjúszag úszkált a levegőben, mint egy kis gyapjas bárányfelhő. S mivel a szamár tudta, hogy most már végképp nem halogathatja tovább a feleletet, tehát térdre ereszkedett a jászol elé.
A jászol túlsó oldalán az ökör is letérdelt. Nem esett nehezére, noha a jobb térde kissé fel volt sebezve; de úgy helyezte el a súlyát, hogy az inkább a szíve felőli oldalra billent. Fejét a szalmás padlóra fektette, csak nagy, szégyenkező szarva ért fel a jászol faláig.
A kisded pedig megértette, hogy ez az állatok felelete, s a szíve elszorult; először, amióta a világra jött. De nem szólt egy szót sem, s a térdeplő állatok szerencsére nem láthattak fel az arcára, amelyen a halál egy percre végighúzta sötét árnyékát. Hiába is szólt volna, mert körös-körül már mindenki elindult a szolgálatára, s a két jámbor állat mögött már az egész világ térdre ereszkedett.
A kisded tudta, hogy akit szeretnek és szolgálnak, annak meg kell halnia, s minthogy még csak néhány órája jött a világra, megsajnálta magát és sírva fakadt. De ezt senki nem vehette észre, mert már egy pár perc múlva újra mosolyogni kezdett, s két öklöcskéjével elmorzsolta a szeme sarkában lágyan fénylő könnyeket. Mindössze Mária sóhajtott fel álmában, s kezével egyszer lassan végigsimított kipirult anyai arcocskáján.
Odakünn pedig a kemény világ szolgálattételre készülődött.
A szomszédságban nagy hajnali torokreszeléssel s krákogással felkeltek a pásztorok, hogy illő időben, elsőnek üdvözölhessék az újszülöttet. Legtöbbjük kezet is mosott ez alkalommal, majd megkötözték kutyájukat, s markukba köpdösve, ahogy a nagy vállalkozások előtt szokás, előkotorták a sarokból legszebb pásztorbotjukat. A három királyok már javában nyelték a port az országúton; toronyiránt haladtak, nyílegyenesen, amerre az égen futó kéken hunyorgó csillag mutatta az utat.
Az ökör meg a szamár még sokáig térdepelt a kisded előtt. Lám, mégiscsak megfeleltünk neki, gondolták elégedetten, s fejüket a padlóra fektetve, pislogva, csendesen nézegették egymást a jászol alatt.
Szarka Zsuzsa
