Itt sem volt, ott sem volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy király, s annak egy akkora fiacskája, mint egy ütés tapló; Palkó volt a neve. Búsult a király éjjel-nappal, sóhajtozott:
- Istenem, istenem, kire hagyjam az országomat. Elveszik ettől a szetemnyi gyermektől, bizonyosan el.
Búsult a királyné is, sírt éjjel-nappal, s egyszer csak olyan beteg lett a sok sírástól, hogy hívatták a csudadoktorokat: egy sem tudta meggyógyítani. Mikor a halála órája közeledett, hívatja a királyné az urát, s mondja neki:
- Lelkem uram, ha meghalok, temettess a kertbe, s a síromra ültess egy szál gyöngyvirágot. De őriztesd jól, nehogy ellopják, mert ha ellopják, még a sírban sem lesz nyugodalmam. - Azzal a királyné behunyta a szemét, s többé ki sem nyitotta.
Sírt a király, nagy volt a szomorúsága, eltemettette a királynét nagy parádéval, s a temetés után kihirdette az egész országban, hogy akinek van gyöngyvirága, csak hozza el, s amelyik legszebb lesz, azt majd elültetik a királyné sírjára, s nem feledkezik meg arról, aki a legszebbet hozza.
Na hiszen, hoztak erre gyöngyvirágot az ország minden részéből, de mennyit! Szekérszámra hozták a legszebbjét, s a király udvarában mozogni sem lehetett a sok gyöngyvirágtól. De melyik a legszebb?
Hét nap és hét éjjel folyton válogatta hetvenhét kertész, de nem tudtak megegyezni, mert mindegyik a maga választottját tartotta a legszebbnek. A hetvenhét kertész még hajba is kapott, s egymást vérbe köpülték.
Hallja a király a nagy veszekedést, lármát, kiszalad a palotából, s kérdi, mi történt.
A hetvenhét kertész egyszerre válaszolt:
- Felséges királyom, nem akarják hinni, hogy az enyim a legszebb gyöngyvirág.
Gondolkozott a király: hogyan tegyen most igazságot. Egyszerre csak előszólítja Palkó fiát. Azt mondja neki:
- Gyere, te babszem, hunyd be a szemedet, s válassz a hetvenhét gyöngyvirágból, hadd veszem legalább valami hasznodat.
Rosszul esett Palkónak, hogy az uraapja ilyen kevésre becsüli, de behunyta a szemét, s választott. Ahogy kiválasztott egyet, kérdi a király: ki hozta ezt a gyöngyvirágot?
Nagy későn előtipegett a tengernyi népből egy öreg anyóka, kinek az orra a térdét verte s mondja:
- Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, ezt a gyöngyvirágot én hoztam Tündér Ilona kertjéből.
Nagyot nézett a király: higgyen-e, ne-e a vénasszony beszédjének, de amint kezében forgatta a gyöngyvirágot, egyszerre csillogó fehér gyémánttá változott minden gyöngye. Csuda, hogy meg nem vakult szertelen ragyogásától.
- Na - mondta a király -, elhiszem, hogy Tündér Ilona kertjéből való, de most már itt maradsz a palotámban, te vénasszony, te ülteted el, te gondozod ezt a virágot, s hogyha elvész, fejedet vétetem.
- Jól van, felséges királyom - szólt a vénasszony -, én elültetem, meg is őrzöm, csak azt az egyet kérem, hogy Palkó királyúrfi mellettem legyen minden éjjel.
- Bánom is én - mondta a király -, úgysem veszem semmi hasznát ennek a babszemnek. De hallod-e, te babszem, neked is a fejedet vétetem, ha csak egy gyöngyszem is elvész a virágról.
Azzal a vénasszony elültette a virágot, s többet el sem mozdult mellőle. Palkó pedig, mikor estére kelt az idő, nyakába akasztotta kis tarisznyácskáját, egy cipócskát tett bele, s lement a kertbe.
A vénasszony már ott ült a gyöngyvirág mellett, s fonogatott.
- Jó, hogy jössz - mondja Palkónak -, mert már elálmosodtam. Én most lefekszem, s ha tizenkettőt kondít az óra, kelts föl, mert akkor eljő Tündér Ilona, s ha nem leszünk ébren, visszaviszi a gyöngyvirágot.
Jól van, a vénasszony lefeküdt, s aludt, mint a bunda. De nem aludt Palkó. Elővette tarisznyájából a cipócskát, levágott belőle egy karéjt, s eddegélt, hogy ezzel is múljék az idő. Amint eddegélne, csak elébe áll egy kis törpe emberke. Még kisebb volt Palkónál is, de akkora szakálla volt, hogy hétrőfnyire húzódott utána.
- Jó estét, Gyöngyvirág Palkó - köszönt a törpe.
- Adjon isten - fogadta Palkó. - Hát te mi jóban jársz, te törpe ember?
- Azt mindjárt megmondom. Tudod-e, hogy ki az, akit te őrzesz? Ez a Törpeország királyának a leánya, gyöngyvirág képében. Tündér Ilona a törpék országában járt egyszer, s mikor meglátta a törpe királykisasszonyt, aki olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem, addig könyörgött Törpeország királyának, hogy csak egy hétre, kettőre adja a leányát az ő udvarába, mert nála még ezerszerte szebbé válik, hogy így s hogy úgy, mígnem a király csakugyan odaadta leányát Tündér Ilonának. Na, hiszen azóta sem látta. Tündér Ilona irigykedett a törpe királykisasszony szépségére, s oly gonoszul bánt vele, hogy a sok sírásban, évelődésben meghalt szegény. Az öreg dajkája, aki vele volt, mindig ott sírt, ott üldögélt a sírja mellett. Hát egyszer csak a sírból egy gyémánt gyöngyvirág nőtt ki.
S az a gyöngyvirág meg is szólalt egyszer, amint a vénasszony sírdogált:
- Ne sírj, öreg dajkám, hanem húzz ki innen tövestül, mert én vagyok az eltemetett királykisasszony. Az éjjel azt láttam álmomban, hogy meghalt Fehérország királynéja, s gyöngyvirágot kíván a sírjára. Vígy oda, mert azt is láttam álmomban, hogy addig nem lesz belőlem élő lélek, míg olyan anyának a sírjára nem ültetnek, aki sokat búslakodott a törpe fia miatt.
- Na, megörült a vénasszony - mondta a törpe -, mindjárt kihúzta a gyöngyvirágot, s ment vele, ahogy csak győzték a vén lábai. De van Tündér Ilona palotájában egy vén boszorkány, ez kihallgatta a vénasszony meg a gyöngyvirág beszélgetését, s elmondta Tündér Ilonának. Hát tudd meg, hogy Tündér Ilona addig meg nem nyugszik, míg ezt a virágot innét el nem lopatja. Vigyázz, Palkó, s bizony nem bánod meg!
Ezzel a törpe ember lába közé kapta hétrőfös szakállát, s úgy ellovagolt azon, hogy egy szempillantás alatt híre-pora sem volt.
"Hm! - gondolta Palkó - furcsa beszéd, amit ettől a törpe atyámfiától hallottam. De már most csakugyan el nem alszom, ha addig élek is. Egy életem, egy halálom, csak azért is megmutatom az édesapámnak, hogy nem vagyok én olyan mihaszna babszem."
Amint ott üldögélne, gondolkoznék magában, egyszerre csak nagy erős surrogás-burrogás kerekedett a feje fölött, mintha csak ezer meg ezer madár repkedett volna a levegőben. Még föl sem nézhetett, csak elébe toppant tizenkét tündérkisasszony, valamennyi ragyogó aranyruhában, aztán közrefogták, s úgy táncoltak körülötte. Közbe-közbe még énekeltek is, de olyan szépen, mintha angyalok szállottak volna le a földre. Aztán hívták, csalogatták Palkót, hogy menjen velük. Azt mondták: jobb, ha megy, mert ha nem, úgyis elviszik.
- Na bezzeg! majd veletek megyek! - rikkantott Palkó. - Eltakarodjatok innét, mert mindjárt csúfot láttok!
Azzal oldalba lökte a vénasszonyt:
- Keljen fel, öreganyám, eljöttek a gyöngyvirágért.
A vénasszony egyszeriben talpra állott, csípőre tette a kezét:
- Hát itt sem hagytok békét ennek az ártatlan léleknek, gonosz tündérek? Mi? Na, megálljatok!
Fölkapta a guzsalyát, s azzal, supp! supp! ne neked is! úgy eldöngette a gonosz tündéreket, hogy azok mind keserves jajgatással röpültek vissza Tündér Ilona országába.
Na hiszen, kaptak aztán otthon Tündér Ilonától! Hogy még egy vénasszonnyal meg egy babszemnyi gyerekkel sem tudtak elbánni. Táncoltak, énekeltek, ahelyett, hogy kihúzták volna a gyöngyvirágot, s vitték volna szó nélkül!
Következő éjjel más tizenkét tündért küldött el Tündér Ilona, de ezek éppen úgy jártak, mint az előbbiek. Azt gondolták: már mért ne táncolnánk, énekelnénk, azért csak elbírunk egy vénasszonnyal meg egy babszem-gyerekkel. De biz Palkó második éjjelre magával vitte a kis kardját is, s csakugyan megtáncoltatta a tündérek hátán. Ha a tündérek meg akarták fogni, meghúzódott egy-egy virág levele mögött, s nem találták meg.
- Na - mondta Tündér Ilona -, most magam megyek egyedül, majd meglátjátok, hogy elhozom én a gyöngyvirágot.
A vénasszony este lefeküdt, Palkó pedig ébren maradt. Egyszerre csak hallja, hogy valaki megszólítja. Néz mindenfelé, de nem lát semmiféle élő lelket.
- Hát nézz csak erre - mondja egy hang -, én beszélek, a gyöngyvirág, törpekirály kisleánya.
S ahogy ezt a szót kimondta: a gyöngyvirág visszaváltozott törpe királykisasszonnyá.
Haj! megörült Palkó, csakhogy táncra nem kerekedett nagy örömében. Most már jöhet Tündér Ilona, nem talál gyöngyvirágot, s mehet vissza nagy bosszúsan.
De a törpe királykisasszony tudta, hol jár Palkó esze, s azt mondta:
- Ne hidd, Palkó, hogy Tündér Ilona visszamegy nálam nélkül, ha itt talál éjfélkor. Hiába változtam vissza azzá, ami voltam, akkor még inkább elvisz magával. Hej, csak volna itt az én pillangós hintóm, búmat sem mondanám, egy szempillantásra otthon lennék az én apám országában.
Ahogy elsóhajtja magát a törpe királykisasszony, egyszerre megvilágosodik a sötét éjszaka, s hát - lássatok csudát! - aranyos hintó szállt alá a magasságból, elébe fogva két tarka-barka pillangó. A hintó körül egy sereg törpe, ki szárnyán, ki pillangón röpkedett, bukfencezett, szinte kibújtak a bőrükből nagy örömükben, hogy újra feltalálták a kisasszonyukat.
- Na, Palkó - mondta a törpe királykisasszony -, jössz-e velem?
- De bizony megyek - felelt Palkó.
Azzal a hintóba kerekedtek, s repültek a pillangók, mint a sebes szélvész. Mikor aztán felszállottak jó magasra, hogy még a legmagasabb fa is alattuk volt, azt mondja a törpe királykisasszony Palkónak:
- Nézz le, Palkó, mit látsz?
Felelte Palkó:
- Látom, hogy valami szörnyeteg okádja fölfelé a lángot.
- Ez Tündér Ilona táltos lova - mondta a törpe királykisasszony.
Csak a hold meg a nap közé érjünk, odáig már nem tud felrepülni a táltos. S repültek a pillangók, s utánuk a táltos.
- Nézz vissza, mit látsz? - szólt a törpe királykisasszony.
- Azt, hogy mindjárt utolér Tündér Ilona.
S ahogy ezt kimondta, megcsapta hátba a láng, mely a táltos ló szájából hetven mérföldre előre csapott ki.
- No, még egyet iramodjatok, pillangóim! - biztatta a törpe királykisasszony a pillangókat.
Hipp! hopp! Repültek a pillangók, s mikor éppen a hintó utolsó kerekét csapta meg a láng, a hold fölé repültek.
Tündér Ilona nagy mérgesen visszafordult, Palkóék pedig repültek tovább, a hold és a nap között. Egyszerre csak megszólalt Palkó:
- Jaj istenem, odalent feledtük a vénasszonyt!
- Jaj, jaj - csapta össze a kezét a törpe királykisasszony -, bizony ottfeledtük, s most majd Tündér Ilona elviszi az országába, s meghalatja szörnyű halállal.
Sírt a törpe királykisasszony, hogy az ő dajkáját most már soha többé nem láthatja.
De Palkó megvigasztalta:
- Ne félj, majd elhozom én, ha addig élek is, csak hazaérjünk a te apádhoz.
Haza is értek szerencsésen. No de volt is öröm a törpekirály udvarában. Örült a vén törpekirály a leányának, de még Palkónak is. Azt mondta, hogy keresve se találhatott volna alkalmasabb vőt Palkónál! Mindjárt neki adta fele királyságát s a leányát. De a törpe királykisasszony azt mondta, hogy ő addig el nem járja a menyasszonytáncot, míg a dajkája haza nem kerül.
Búsult Palkó, mert sajnálta a vénasszonyt, de mégis gondolta, nem lesz olyan könnyű elhozni a Tündér Ilona országából. Azok a tündérek úgyis fenik rá a fogukat, s ha valahogy észreveszik, kitekerik a nyakát.
Amint így tűnődnék magában, beállít hozzá a törpe ember, kinek a szakálla hétrőfnyire húzódott a földön. Megkérdezi, hogy mi nagy búja lehet, mikor olyan nagy lehetne az öröme. Mondja Palkó, hogy mi a búja-baja.
- Hiszen azért egyet se búsulj - mondta a törpe ember. - Felülök a szakállamra, elrepülök Tündér Ilona udvarába, ott felkapom a vén dajkát, s vele hazarepülök.
Alighogy ezt mondta, már lába közé kapta a szakállát, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Na, éppen jókor érkezett Tündér Ilona udvarába, mert annak a kellős közepén egy magas fakazal volt rakva, s arra volt kikötve a vénasszony, hogy megégessék. Éppen akkor érkezett meg Plutó is az alvilágból, hogy alágyújtson a kazalnak. Már ki is vette a zsebéből a gyújtót, el is húzta a térdén, a gyújtó meg is villant, fa is tüzet fogott, de abban a minutában a törpe ember letoppant a kazal tetejére, feloldotta a vénasszonyt, felkapta, a szakállára ültette, s úgy elnyargalt vele, hogy a tündérkisasszonyok majd megpukkadtak mérgükben, mikor ezt látták. Hát még Tündér Ilona! Fel akart ülni a táltos lovára, hogy elfogja őket, de a táltos ló éppen akkor törte ki a lábát, s feküdt a jászla előtt, meg sem tudott mozdulni. Így aztán a törpe szépen hazaérkezett a vénasszonnyal,
Most már csakugyan volt nagy öröm, de mekkora! Csaptak olyan lakodalmat, hogy hetedhét országon túl is híre ment. Palkó a törpe embert megtette udvarmesterének, akinek a nagy örömtől még hét rőfre nőtt a szakálla.
Így volt, vége volt, igaz volt. Aki nem hiszi, járjon utána.
„Van egy nagyon nagy kertem. Ez a kert az én külön országom. Úgy uralkodok én itt, mint a tündérkirály a tündérkirályságban. Különösen alkonyatkor szeretem ezt a kertet. Ilyenkor körüljárogatom. Megnézegetem benne ismerőseimet: a bokrokat, virágokat, fákat. Mindennap látok valami újat rajtuk. Legtöbbször valami új ruhát. Ilyenkor szebbek. És látom rajtuk, hogyan örülnek, hogy én gyönyörködöm bennük.
Egyszer, ahogy elgondolkozva ballagok az úton, valami megzörren előttem. Látom, hogy egy különös alakú kis állat menekül lépéseim elől. Kis fekete gömbölyűség.
Pali éppen belesett a kerítésem vasrácsán:
- Ni! Mi fut ott a járdán!
A szomszédék Irénkéje is ott volt mellette. Ráfelelte:
- Mi? Tüskésdisznó. Hát még azt se ismered? A bácsi nem látta?
- Én bizony nem láttam pontosan, az-e.
A következő pillanatban a kis állat már el is tűnt. Kerestem kövek között. Bokorban. Levelek alatt. Mintha a föld nyelte volna el.
A gyerekek bekéredzkedtek hozzám a kertbe. Együtt keresgéltük tovább. De hiába.
- Várj csak, tüskés barátom, azért is megleslek! - mondottam Palinak, Irénnek.
- Mi is! - kiáltották a gyerekek.
Csöndben várakoztunk.
Mozdulatlanul.
Bizony már jól ránk sötétedett, mikor végre előbújt a kis alattomos.
Óvatosan megindultunk a nyomába. Figyeltük, merre jár.
A sün lassanként megszokta, hogy utána járunk.
- Keressük meg, hol lakik - mondottam a gyerekeknek.
- Nincs is ennek lakása - felelte Pali.
- Már hogyne volna - feleltem Palinak. - De még mennyire, hogy van. Minden rendes tüskésdisznó háztulajdonos.
- Keressük meg - susogta Irénke kíváncsiságában.
- De akkor nagyon óvatosan járjunk.
Rá is akadtunk a lakására az orgonabokor alján. Ott volt a tüskés lakásának a bejárata. No nem aranykapu. Se nem fehér festésű, finom ajtó. Egy jókora lyuk. Csak akkora, amelyen át őkigyelme a bundájával együtt befér. A lyuk belseje ki volt tömve száraz falevelekkel, maroknyi szalmával és gizgazzal.
- Ilyenbe. Ez a nyaralójuk. És ez a téli palotájuk is. Ez a lyuk nekik a hálószobájuk, ebédlőjük, nappalijuk, konyhájuk, spejzuk, fürdőszobájuk, szóval minden.
Irén is csodálkozott.
Másnap megkerestük tüskés barátomat nappal is.
Otthon találtuk.
Egyedül lakott.
Éppen heverészett. Szunyókált. Gondolta:
“Elég, ha éjszakánként ébren vagyok és dolgozom. Éjjel keresem a kenyeremet. Én vagyok a kert éjjeliőre. Jaj a tolvajoknak!”
Hát jó dolga van a sünnek, az bizonyos. Se nem süt, se nem főz, hanem amit talál, azonmód elcsemegézi. Tömérdek sok kártékony bogárra rámondhatja:
- No, ihol egy jó bécsi szelet!
Vagy:
- Ihol egy tál nagyszerű töltött káposzta!
A szaglása olyan, hogy az orrával tíz lépésről is megérzi, ha valami jó falat tartózkodik a közelben. A kisegereket is ügyesen elfogdossa, de ha éhes, még a nagyobbakkal is megbirkózik. A svábbogarak se szökhetnek meg előle. Emiatt sok háziasszonynak dédelgetett állata a tüskés. Hej, ha nem szúrna annyira a bundája, bizonyára a szobába is beeresztenék, s éppúgy a díványpárnán kapna helyet, mint a cirmos cica.
No, nagyot is nézne a cica, ha egyszer ilyen tüskést ott találna maga mellett. Lehet, hogy ijedtében nekiugrana az ablaküvegnek. Volna nagy csörömpölés!
- Hátha még egyszer a te ágyadba feküdne, Palika. Oda melléd. Nem tudnád, jaj, mi szúrja az oldaladat. Oda nyúlnál, és ott lelnéd a tüskés gömböcöt.
Néha egész este nyomában jártunk a sündisznónak később is a gyerekekkel.
Hova megy?
Mit csinál?
Nehéz volt szemmel tartanunk, mert sötét a színe, és olyan nesztelenül fut, mintha bársonypapucsban szaladgálna mindenfelé.
Még a munkája is csendes. A lábával úgy kapar, akár a vakondok. Kikaparja az éjszakára elrejtőzött bogarat a földből.
- Tőlem nem szöksz meg, koma - szól rá a földrepedésbe bújt tücsökre.
- Cirip, cirip, kegyelmezz! - sivalkodik ilyenkor a tücsök.
- Nincs kegyelem, barátom! - szól rá a sündisznó. - Minek rágtad meg a Palikáék sárgarépáját? Most meglakolsz érte.
- Jaj, többet sose nyúlok hozzá - eseng tovább a tücsök.
- Így bizonyosabb, hogy nem bántod - mondja rá a sündisznó, s bekapja a hegedűjével együtt.
Az egeret meg az orrával túrja ki a lyukából.
- No, cincogó, jaj neked! - és azt is bekapja.
Nincs kímélet.
Sokszor elkísértük a vadászatára.
Néha egy pillanat, és úgy eltűnik, mintha levegővé vált volna. Ilyenkor bizonyosan megrettent valami zörgéstől. A lábunk zajától. Ilyenkor, ha utána kutatunk, élettelennek látszó, tüskés gömb kerül elénk valamelyik mélyedésből, bokor tövéből vagy fa aljáról.
No, nagy öröm, mikor fölfedezzük.
- De hol a feje? - keresi kíváncsian Irénke.
- Hova lett? - érdeklődik Pali is.
A tüskés bizony úgy behúzza a fejét a gombolyagba, hogy semmi se látszik belőle. Csupa tüske és tüske körös-körül.
- Próbáld meg egyszer, Pali, te is, gömbölyödj így össze a télikabátodban. Tudnál-e? Látod, a tüskésdisznónak micsoda könnyű mesterség ez!
Néha megcselekedte velünk azt is, hogy nekifordult az istálló sarkának, s ott megállt mozdulatlanul tán egy óráig is. Ilyenkor mi sem mozdulhattunk. Még csak a fülünket se vakarhattuk meg.
Ha meg szúnyog orgonált ott az orrunk körül, tűrnünk kellett.
El nem gondolhatta az a szúnyog, mi lelt bennünket, hogy olyan türelmesek vagyunk vele szemben. Máskor meg olyat csapunk feléje, hogy azzal a mozdulattal egyszerre száz szúnyogot is ki lehetne végeznünk.
Mintha a sündisznó mindezt érezte volna. Ott állt egy helyben.
- Vajon mit akarhat itt? Mit töpreng? Csak nem azon tépelődik, hogy szökhetne ki ebből a kertből? No, az igazán kár volna. Mivel szórakoznék én esténként Palikával és Irénkével?
Annyi bizonyos, hogy a sün barátunk a rákövetkező este eltűnt. Napokig nem láttuk. Bizony búsultunk utána. Az meg eszünkbe se jutott, hogy nappal látogassuk meg a lakásán.
Eltelt így egy hét is.
Palika egyszer megszólal:
- Hát megszökött a disznónk!
Ebben a pillanatban nem messze tőlünk, a kőpadnál megzörren a bokor. A gyerekek pillanat alatt ott termettek. Félrehajlítjuk az ágakat óvatosan. Hát csakugyan ott a sün barátunk. De nem is egy, hanem három kis apró gömbölyeg. És mekkorák! Nem sokkal nagyobbak, mint egy jókora tyúktojás.
- Kistüskések! - táncol örömében Irénke. - Jaj, de aranyosak!
És hozzányúlt az egyikhez, hogy felvegye.
Rögtön el is kapta tőle a kezét.
- Hohó, ez még jobban szúr, mint az anyja.
Várakoztunk kissé. Az öregtüskés dugta ki elsőnek a fejét. Körülpillantott. Meglátott bennünket. Valamit morgadozott. Bizonyára ezt:
- A fiaim. Mit szóltok hozzá? Ugye, gyönyörűek?...”
Nemhiába, hogy minden kívánsága teljesedett idáig az én Panka lányomnak, mostanában ugyancsak el is bízta ám magát. Olyan kívánságokat talál ki néha, hogy majd elmén a hajam, ha hallom.
A minap is, ahogy sétálgatunk az utcán, egyszer csak beleakaszkodik Panka a karomba.
- Apu, hajolj csak le hozzám, súgok valami szépet.
"Jaj teneked, szegény apu!" - gondoltam magamban, hanem azért csak odatartottam a fülemet rózsabimbó-szájacskája elé.
- No, mi szépet eszeltél ki már megint, drágaságom?
Lábujjhegyre ágaskodva súgta a fülembe:
- Apu, szeretnék királyné lenni!
- Szép kívánság, csakugyan nagyon szép - bólogattam a fejemmel nagy komolyan. Hanem ő ezzel nem érte be. Haragosan toppantott a lábacskájával.
- Nem érted, apu? Királyné akarok lenni! Olyan, mint a mesében van.
Bezzeg nem suttogott már, hanem kiáltott akkorát, hogy még a verebek is mind abbahagyták a tanácskozást a platánfákon. Én meg ijedten kaptam a zsebemhez: hátha találnék benne valami gazdátlan országot, amit Pankának adhatnék, hogy legyen benne királyné. Nem volt biz abban egy fillérnél egyéb, az is lyukas volt.
- Lelkem - mondom neki -, ezért nem adnak egy országot.
- Akkor végy rajta cukros mandulát! - egyezett ki Panka nagy hamarán.
- Isten neki fakereszt! - Elszántam magam szerencsét próbálni. Nekiindultunk boltost keresni. De bizony el se indultunk még, mikor valaki ránk köszöntötte a jó napot. Az árokparton búslakodott valami odvas, öreg fűzfa, annak a tetejéből miákolt ránk rettentő keservesen egy fehér macska:
- Mi-a-ú, mi-a-ú!
Panka egyszerre elfelejtette a mandulát, s olyan sebesen ott termett a fa alatt, mintha nem is ő kívánkozott volna királynői méltóságra. Mire én is odaértem, már akkorára ott ült a deres fűben, az ölében a macska. Zörgős csontú, borzas szőrű, elárvult jószág volt szegény, látszott rajta, hogy senki se viseli gondját. De a Panka szeme ragyogott, mint a csillag, ahogy ölelgette, cirógatta az istenadtát.
- Ide nézz, apu, milyen cicát találtam!
- Nem cica az fiam, csak macska - ellenkeztem vele -, látod, hogy csupa mosdatlan.
- Ej, ej, apu - szögezte rám Panka haragosan a tekintetét -, hát tehet ő arról, hogy nem találta reggel a szappant? Igaz-e, hékám?
A cica háládatosan hozzátörleszkedett nagy buksi fejével, ő meg vígan tapsikolt a két tenyerével, mint mikor a liliomszirmok összeverődnek.
Egyebet nem tudott mondani a jámbor, de értett Panka ennyiből is.
- Hallod, apu, azt kérdi, mi a jó. Majd megtudod, Hékám, csak hazaérjünk.
Mit volt mit tennem, egyik karomra vettem Pankát, másik karomra vettem a Hékámat, s így ballagtam haza harmadmagammal. Eszembe se jutott, hogy én most egy királynét cipelek országostul. Csak akkor okosított föl Panka, mikor már mind a hárman a meleg szobában hemperegtünk a szőnyegen:
- Látod, apu, most már mégiscsak királyné vagyok. Hékám meg az országom. Én parancsolok, Hékám pedig szót fogad. Hékám, idd meg ezt a tejecskét!
Hékám csakugyan szót fogadott. Sose láttam olyan engedelmes országot. Csupa engedelmességből megitta a Panka tejét, az anyuka kávéját, az apuka csokoládéját, s megette mindhármunknak a friss kalácsát. Sőt annyira ment az alattvalói hűsége, hogy még a vacsorára való kolbászkát is megkereste az almáriomban, pedig senki sem parancsolta neki.
Kigömbölyödött, mint a duda, s kerekedett olyan kedve, hogy még az én bajuszomat is egérnek nézte. Mikor aztán jól kijátszotta magát, megtelepedett a kályha mögött a sarokban, s olyan dagasztásnak esett, hogy mind fölkörmölte a padlót.
- Hohó, Hékám - ugratta ki Panka a sarokból -, majd rendre szoktatlak én téged! Vetek én neked babadunnából olyan ágyat, hogy olyanban még álmodban se feküdtél.
Hékám azonban bizonyosan megijedt a vetett ágytól. Mert mire az elkészült, akkorra neki nyoma veszett. Úgy kiszökött az ajtón, hogy észre se vettük. Akárhogy jajgatott Panka, bizony országa nélkül kellett lefeküdnie a királynénak.
Még tán álmában is hullott a könnye szegénynek, hanem azért másnap reggel mégis ő hallotta meg legelébb a szobaajtón a csendes kaparászást.
- Mi-a-u, mi-a-u!
- Jaj, apu, hallod, visszajött a Hékám!
Csakugyan a Hékám volt, de úgy elgyalázódva, hogy rossz volt ránézni. Sáros, lucskos, mocskos, mintha csak havas esővel takaródzott volna az éjszaka. Sebaj, gyorsan megszáradt, lesimult a kócos bundája, alig lehetett ráösmerni - mikorra megint eltűnt. Mert aznap este megint odébbállott. Másnap is, harmadnap is. Egész nap vendégeskedett, játszadozott, törleszkedett, de vacsora után mindig megszökött, s csak reggel került haza reszketve, fázva. Panka már majd belebetegedett a nagy bánatába, hogy neki háládatlan alattvalója van.
- Megállj, lelkem - vigasztaltam a kesergő királynét -, majd kivallatja a Burkus kutya a te csavargó népedet.
Behívtam a Burkust, és bemutattam neki a Hékámat, aki nagyon kapálódzott ez ellen a megtiszteltetés ellen.
- Ide fülelj, Burkus! Te most utána mégy ennek a cicának árkon-bokron keresztül, s nem nyugszol, míg ki nem tudod, hova jár.
Burkus olyan biztatóan vigyorgott rám, hogy minden foga kilátszott, és megcsóválta nagy lompos farkát. A Burkus nyelvén annyit jelent ez: meglesz, gazdám! Én pedig kinyitottam az ajtót: a Hékám kiugrott rajta, a Burkus meg utána.
Én meg a Burkus után ballagtam a harmadik utcáig, hanem ott úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Már majd nem tudtam mitévő lenni, mikor egyszer csak elém gurul ám a Burkus, a foga közé veszi a kabátom szélit, s húzza ám, de ugyancsak.
- Gyerünk no, öreg - mondom neki -, de azért örömödben ne szedd le rólam a gúnyát.
Nem is kellett sokáig menni, csak éppen addig az öreg fűzfáig, amelyikről a Hékám ránk miákolt. Ahogy odaérünk, Burkus bedugja a nagy fejét a faodúba, s uramfia, kihúzza belőle a Hékámot. De nem az öreg Hékámot ám, hanem egy kis Hékámot. De nem is egyet ám, hanem négyet. Az ötödik, az öreg, magától előjött, odakuporodott a lábamhoz, s úgy nézett rám csillogó szemével, hogy majd megszólalt.
- Hát tudnál te énrám haragudni, amért estente hazajártam a kicsinyeimhez?
Jaj, dehogy haragudtam, dehogy! Inkább fölszedtem a kis porontyokat, kit az egyik, kit a másik zsebembe. A negyediket már nem tudtam hová tenni, azt a Burkus vette a szájába, úgy szaladt vele előre. Az öreg Hékám meg fölugrott a vállamra, s egész úton sugdosott a fülembe valamit. Én bizony meg nem mondom, mit, mert én már régen nem értek a Hékámok nyelvén.
Panka meg ért, mert ő még kicsike, s azt mondja, hogy a cica bizonyosan hálálkodott. Pedig nem én tettem jót ővele, hanem ő mivelünk: mert most már Pankának igazán egész országa van. Ha meglátogatjátok a kis királynét, talán meg is engedi, hogy az alattvalóit megsimogassátok.
Egy év – hipp és hopp – gyorsan elröppen. Ismét húsvét közeleg. Nyuszi most sem tétlenkedik…
- Amikor eltörött a lábam, akkor is segítettek, ráadásul finomnál finomabb répákat kaptam ajándékba. Éppen ideje viszonozni!
A csokoládégyárban mókus alakú csokit is csináltatott. Ilyen különlegességet még senki sem kapott!
- A hímes tojások is elkészültek. Viszont én nem vagyok mókus. Ami azt jelenti: nem tudok fára mászni! Ajádék van, létra nincs!... A függőcinege! Igen, ő tud segíteni!
El is szaladt hozzá.
-Hahó, cinege barátom! Itthon vagy?
- Itthon bizony! Szervusz, Nyuszikám!
-Szia! A segítségedet szeretném kérni…
- Boldogan. Miben segíthetek?
- Arra gondoltam, ha valaki ilyen csodálatos fészket tud szőni az ág végére, az biztosan egy remek létrát is szívesen csinál nekem.
- Létrát? Minek az neked?
- Röppenj közelebb! Megsúgom…
Mit súgott Nyuszi a függőcinegének, azt én nem tudom, de az biztos, hogy a cinege – a legnagyobb titokban – a mókusfához repült. Mért, méricskélt. Fönt és lent. Lent és fönt… …és a kettő között! Azután munkához látott. Szorgalmasan szőtt-font. Egyre hosszabb és hosszabb lett a létra. Hamarosan el is készült vele. Boldogan repült Nyuszihoz, aki szaladt is mászókanézőbe.
- Köszönöm, kedves cinege barátom. Látom, elég hosszú és erős.
- Nem is létra ez, inkább kötélhágcsó.
- Éppen erre van szükségem.
- Hanem Nyuszikám, hiába készült el a létrád, repülni azóta sem tanultál meg! Ezért arra gondoltam, felkötöm neked a felső ágakra. Máskülönben hiába minden, ezt nem tudod a fának támasztani.
- Megtennéd?
- Természetesen. Hajnalban találkozunk!
Alig pirkadt, amikor a függőcinege és a Nyuszi már ott ügyeskedett a mókusok fájánál. Amikor felerősítették a mászókát, Nyuszkó a hátára vette a puttonyt, amelyik tele volt ajándékokkal. Ügyesen mászni kezdett.
Odafönt – az odú közelében – a sűrű ágak közé rakta a tojás alakú mogyorós és diós süteményeket, s a sok-sok mókus alakú csokoládét.
Ezután leszerelték a kötélhágcsót.
- Hadd csodálkozzanak a barátaim! – szólt Nyuszi. – Neked, kis barátom, nagyon szépen köszönöm a segítséget.
A cinege jóízűen, vidáman nevetett, s elénekelt még egy szívesen-dallamot, s elröppent.
A mókusok? Volt ott ámulat és bámulat, meglepődés és csodálkozás, de mekkora…! Ilyen még nem fordult elő, hogy a húsvéti nyuszi ajándkot hozzon nekik, különösen nem a fa tetejére! A legkisebb mókusfiú, Mókus Móric, meg is jegyezte:
- Nem is tudtam, hogy a Nyuszi tud repülni!
Ezen aztán mindenki akkorát nevetett, amekkorát csak tudott, s megkóstolták a sok finomságot, amivel húsvét hajnalán megajándékozta őket a Nyuszi!
A rét a patak mentén tele van már sárga, fényes levelű virággal. A gólyavirág az. Mikor a gólyavirág megjelenik, már akkor várjuk a gólyát. Az igazi tavaszt a gólya hozza meg. Tavaly már József napkor virított a gólyavirág, és néhány nap múlva rá megérkezett a gólya. Az idén csak gyümölcsoltókor láttam az első gólyavirágot a Tuli gyerek kalapján. De késett is a gólya.
– Valami bajba kerülhetett – vélekedett Fodor András.
Mert csak egy gólyapár lakik nálunk, és az a Fodor Andrásék házán lakik. Gólyameggondolás szerint Fodor András a legbecsületesebb ember a faluban, és a vadász a leggonoszabb. Ha Fodorék járnak a réten, a gólya nem is repül föl a vízből, csak éppen, hogy rájok tekint, de ha a vadász megy arra, bármilyen messze is jár az őtőle, ijedten kanyarodik föl a magasba. Az nem is jó ember: villámlani tud meg mennydörögni.
Hát egy napon hallom ám a veres Gál gyerek hangját, amint kiabálja az ablakom alatt:
– A gólya! A gólya!
Hát csakugyan itt a gólya. A nyakát meg a lábát hoszszan elnyújtva, lassan és méltósággal kereng a magasban. Egyre alább-alább ereszkedik, és leszáll egyenesen a Fodorék házára. Megáll ott a fészke szélén, és elégedetten, vidáman kelepel.
A szomszédok összefutnak. A szép Szabó Magda is kiáll a konyhaajtóba. A tenyerét a szeméhez tartja: nézi mosolyogva a gólyát. A gólya lengő ugrásokkal jár ide-oda a fészke körül.
– Hát a feleséged hol marad, hej! – kiáltja fel hozzá a bakter.
– Az később jön – magyarázza Fodor András –, később jön az asszonyokkal.
És míg a gólya a fészkének örülve ugrál a háztetőn, a gyerekek lenn az udvaron féllábon táncolva éneklik:
Gólya, gólya, gilice!
Mitől véres a lábad?
Török gyerek megvágta,
Magyar gyerek gyógyítja.
A napfény szelíden árad alá a felhők közül. A faluban mintha ünnep volna. Még az öreg nagyszakállú, vak koldusunk is megáll a kocsiút közepén. Nyugodt és méltóságos arcával a gólya felé fordul, és a kezét a füléhez emeli, hogy jobban hallja a kelepelést.
*
...
*
MÉHEK,...
A kertemben két fa áll dús virágruhában: az őszibarackfám halvány rózsaszínben, a kajszibarackfám meg pompás fehérben, mint valami hercegi menyasszony.
A többi fa is mind rügyezik, bimbódzik. A földből erő és élet hajt fölfelé. Gyönge kis sápadtzöld levelek bújnak ki a rög alól és szétterjesztik a napon remegő vállukat. Élni és lélegzeni óhajt minden. Mert a fa is lélegzik és érzés van benne. A virágzó szép barackfáim is lélegzenek, éreznek, sóhajtanak, remegnek; mintha tudnák, hogy a pompájuk szép és hogy a nap őket nézi.
Mily kedves a napfény!
Mily gyönyörű az élet!
A virágokat méhek döngicsélik körül. Ringatódznak a levegőben virág alatt, virág felett. Bele-beleszállnak a virág mélyébe. Egy-két pillanatra elnémulva fürödnek a finom, sárga virágporban, aztán édes zengéssel emelkednek újra ki, szállanak új bokrétára.
Ezek Varga Ádámnak a méhei.
Varga Ádám tudós és jeles ember, mert csizmadia. A méheket is ő fogta, és megbabonázta úgy, hogy tőle már máshoz nem mennek. Március első szerdáján föltette a nagy kerek okuláréját, és kiment a méhesbe. Valami vörösposztót terített a kas elé. S kinyitotta a kis kasajtót.
– Atya, Fiú, Szentlélek nevében induljatok, rakodjatok, minden mézet behordjatok!
És a kis méhek Varga Ádámnak a szavára elő is bújtak a lyukon. Megdörzsölték álmos kis szemüket. Tántorogtak. Jóízűen nyújtózkodtak. Aztán zim-zum, fölrepültek a vörös posztóról, körülmuzsikálták egynehányszor a kast és megindultak egyenkint, hármankint, tizenkint, szét a virágos világba, az ezüstös fűzbárkák közé, patakpartra, rétországba, erdők végtelenségébe. Valahányszor hazatértek, mindig megújságolták az őröknek meg a királynénak, hogy az ibolya késik az idén, de a kökény meg a fűz több mézport ád, mint máskor. És bizonyára megújságolták az én barackfáimat is.
Szeretem a méhek muzsikáját. Óh a kis együgyű munkások milyen jó kedvvel és mennyi buzgalommal szedik a mézet!
Kinek szedik?
Maguknak.
Ki eszi meg?
Varga Ádám csizmadia meg a teremtés többi koronája.
Mennyi igyekvés van ezekben a kis szárnyas bogarakban! Mennyi gond az nekik, hogy merre, hol keressék a frissen nyílt virágot? Milyen sietéssel ereszkednek egy-egy most nyílott, mézzel telt virágcsoportra, és cipelik haza mély, lassú repüléssel az édes kis terhüket, egy-egy századrésznyi picinyét egy csepp méznek. Talán az egész napi munkája sem több egynek-egynek egy csöppenet méznél, s napszállat után a kasnak minden népe elfáradtan hajlik pihenő alvásra.
De szeretem a munkájukat nézni és a muzsikájukat hallgatni! Ahogy körüllengik az én virágzó fáimat, azt gondolom, templomban vagyok: a két fa két menyaszszony, s a méhek Istennek apró muzsikusai. Fölülről lemosolyog a nap nyájas világa, és a méla csöndben ezernyi fűszál hallgatja velem a méheknek hullámzó méla szent zenéjét.
Kevély Kereki történetét a nagyapámtól hallottam. Ő volt a legmódosabb ember a szentmártoni határban, ahol a nagyapám zsellérkedett. Házainak, pusztáinak, majorságainak, maga se tudta számát. Négylovas hintón járt tán még az udvarra is, aranyból volt tán még a csizmavakaró kése is.
No, ez nem lett volna hiba, csakhogy a kevélysége még a gazdagságánál is nagyobb volt Kereki uramnak.
- Aki pénzes, legyen kényes - ez volt a szavajárása, s ugyancsak tartotta is magát ehhez a törvényhez. Eszéért, érdemeiért senkit meg nem süvegelt, hanem azt megkívánta, hogy őelőtte mindenki lekapja a fejénvalót, akinek kevesebb a garasa az övénél. Arra aztán ő is rávicsorította a fogát nagy leereszkedően, hanem a süvegét akkor se billentette meg.
- Ha én mindenkinek visszaköszönnék: mindig járna a karom, mint az óra sétálója - szokta mondogatni kevélyen.
A nagyapám nagyon szomorú alkalommal látta először a kevély Kerekit. Arra virradóra, mikor a falujok porrá égett. Éppen azon tanakodtak szegény kárvallott emberek, hogy rakhatnának új fészket, mikor közéjük kocsikázott a kevély Kereki.
Hej, sietett is ám mindenki lekapni a süvegét a nagy úr előtt!
"Hátha megszállja a jó lélek - gondolták magukban -, és vet egy kis segedelmet a falunak."
Kevély Kereki mindössze csak mérges szemeket vetett, mikor a sok födetlen fej között meglátott egy darutollas süveget, valami nyurga fiatalember fején. Hosszú, sápadt legény volt, csak nagy fekete szeme égett, mint a parázs. Valami szegény vándorló diák lehetett, látszott a szegényes ruháján, a poros csizmáján.
- Hát az miféle jöttment ott?! - horkant oda mérgesen Kereki. - Tán cinegét tartogat a süvege alatt, hogy nem meri megemelni?
- Nem ismerem az urat - felelte csöndesen a diákféle.
- Micsoda, hát nem lehet énbelőlem kinézni, hogy ki vagyok, mi vagyok?! - kiabálta Kereki nekivörösödve. - Kapja le a süvegét, fiatalember, mert száz csikó fickándozik a zsebemben. Éppen most eresztették ki a körmöci ménesből őket.
Azzal ráütött a zsebére úgy, hogy megcsendültek benne az aranyak.
De már erre még hátat is fordított a legény, s csak úgy a válla fölül szólt vissza:
- Meg nem süvegelem senki száz aranyát.
Összenéztek a falubeliek, mert tetszett nekik a beszéd, de annál jobban megzavarodott Kereki.
- Nini - mosolygott kínjában -, hátha megfeleznénk a száz aranyat? Ötven aranyért már csak megbillentheti a sipkáját az ilyen szegény diák?
A szegény diák megcsörrentette a markában az ötven aranyat, becsúsztatta a mentéje zsebébe, aztán legyintett a kezével.
- Hja, atyámfia - most már csak így tisztelte Kereki uramat -, nekem is van most már annyi aranyam, mint kegyelmednek, hát akkor mért köszönjek én kelmednek előbb, mint kelmed nekem?
De már erre egész meghökkent kevély Kereki. Különösen, mikor észrevette, hogy a falu népének bánatában is mosolyog a szája sarka. Ezt a csúfságot el kell kerülni mindenáron.
Meg is próbálta, nagy alázatosra fogva a szót.
- Kedves öcsémuram - kérlelte szépen -, fogadja el tőlem még ezt az ötven aranyat, és tiszteljen meg érte a köszönésével.
A diák eltette a másik ötven aranyat is, és ráförmedt Kerekire:
- Hát már mér köszönnék én kendnek, mikor kendnek üres a zsebe, az enyémet meg száz arany húzza?! Aki pénzes, legyen kényes, akinek meg üres a zsebe, az háromszor is kapja le süvegét a magamformájú módos ember előtt.
Lett erre olyan kacagás, hogy tán még most is hallja kevély Kereki, pedig lóhalálában vágtatott a faluból. A diákember pedig arra nyomban szétosztotta a száz aranyat a leégettek közt, aztán hátat fordított nekik, és igyekezett el a hálálkodások elől.
- Jaj, csak a nevét mondja meg legalább, diák úr - rimánkodtak neki -, hogy legyen kit áldani még az unokáinknak is!
- Petőfi Sándornak hívnak - szólt vissza a deák, és búcsúzóban meglengette a darutollas süvegét.
Előállott Gergely fehér szakállával, majd beköszönt József vidám orcájával. Amilyen József napja, hat hétig olyan lesz az időjárás.
*
Gergely, a középkorban tavaszkezdő, melegváró napnak számított. A Julián naptár szerint a tavaszi napéjegyenlőség időszaka. Régen,- e napon a gyerekek acélt és tűzkövet tartva kezükben így köszöntöttek:
„acélt hoztam, tüzet ütöttem kegyelmeteknek". Az acélt úgy dobták a földre, hogy az egy darabig forogjon, a tavaszba forduló Napot idézték vele.
*
„... pengőt gyűjt a nép szeriben... Oszt étje -szonnya sem maradunk az innapon... Leszen málé, málécska, puliszka, oszt zakuszka, hézzik savanyú csorba. Mindez nem lesz hertymorty!Oszt lészen pityóka...”
székelyföldi meghivó - idézet
:-)))
A gregoriánnak nevezett dallamkincs, ( „Gergely énekek” ) a római egyház ősi egyszólamú, latin nyelvű, liturgikus éneke. Részben Gergely előtt, legnagyobbrészt azonban az ő működése után keletkezett.
Az elnevezés, Nagy Szent Gergely pápa (590-604) liturgiai és énekrendező tevékenységére utal, melynek alapja Johannes Diaconus Gergely-életrajza, a fő énekmester, aki még öreg létére is, a nyugágyán fekve, korbáccsal felügyel az énekes gyermekek munkájára. Megjelennek a kódexekben azok a képek, amelyeken Gergelynek a természetfeletti ihlet, galamb képében sugallja a dallamokat...
*
Szent Gergel püspök napja,
Híres tanítónknak az ő napja.
Régi szokás szerint, menjünk Isten szerint
Iskolába.
Lám a madárkák is
Gyönyörű tavasszal zengedeznek.
S így a diákocskák házankint eljárnak
S énekelnek.
Ág Tibor – Palócföld
*
Nevéhez fűződő szakrális gyerekjáték a „gergelyezés", mely IV. Gergely pápa (IX. sz.) intézkedésére terjedt el. A játékot eredetileg három diákgyerek adta elő: egy püspök volt közülük és kettő káplán. A többi gyerek megfelelő öltözetben egy-egy mesterséget képviselt, kísérő volt csupán. A „püspök" a templomban versbeszédet mondott, majd tavaszköszöntő seregével bejárta a várost. Egyben diákokat is toboroztak az iskolának.
A hazai gergelyezésbe az Aprószentek napján választott gyermekpüspök középkori hagyománya is benne foglaltatik. A csökölyi református diákok bokrétásan, szalagokkal ékesített mogyorópálcával köszöntöttek azoknál a házaknál, ahol új diáknak való gyerekre találtak. A szülők a toborzókat tojással, süteménnyel és pénzzel jutalmazták. Az iskolában terített asztal várta őket, majd harangoztak a templomi könyörgésre, s csak utána kezdődött meg a tanítás. Szerda és szombat koledáló napnak számított: a tanulók telerakták hozott tojással, kukoricacsővel, s ezzel-azzal a tanító kosarát.
*
Zalaszentbalázs szőlősgazdái szerint az e napon metszett tőkéről sok bort szüreteltek. A sióagárdiak ekkor metszették szőlőjük sarkaiban „őrködő' négy tőkét. Névünnepe vetőnapnak számított búzára, rozsra, hüvelyesekre és palántás növényekre.
Volt egyszer egy tyúktojás. És volt egy tyúk, senki más. Köztük, mint a vízfolyás, meg nem állt a locsogás, fecsegés és kotyogás. Azt vitatták, mert vitás, ki volt előbb - kotkodács -, a tyúk vagy a tyúktojás.
- A tyúk és a tyúktojás elsősége nem vitás - mondta a tyúk. - Kotkodács, dehogy volt előbb a tojás. Aki tojta, nem vitás, az volt előbb, senki más. Tyúk volt előbb, kotkodács, aztán lett a tyúktojás.
Ámde így szólt a tojás:
- Elsőbbségem nem vitás. Az a helyes felfogás, hogy előbb volt a tojás. Abból kelt ki, nem vitás, az első tyúk, senki más. Bármit mond a kotkodács, előbb volt a tyúktojás.
De szólt a tyúk:
- Kotkodács, hát az első tyúktojás? Az honnan jött? Nem vitás, hogy tojták, úgy lett tojás. És ki tojta, kotkodács? Csakis a tyúk, senki más. Világos már, kotkodács, tyúk volt előbb, nem tojás.
Ámde így szólt a tojás:
- Érvelésed rém hibás. Mert az a tyúk, nem vitás, úgy kelt ki, mint bárki más. Úgy, hogy volt egy tyúktojás. Ezek után nem vitás: bármit mond a kotkodács, tyúk előtt volt a tojás.
De szólt a tyúk:
- Kotkodács, ha tyúk előtt volt tojás, az honnan jött? Nem vitás, hogy tojódik a tojás. Ki tojhatta, kotkodács? Csakis egy tyúk, senki más. Világos már, kotkodács, tyúk volt előbb, nem tojás.
Ámde így szólt a tojás:
- Ez csak üres kotyogás. Az a tyúk is, nem vitás, kikelt, mert volt egy tojás. Nincs tyúk, hogyha nincs tojás, a többi csak kifogás. Ezek után nem vitás, hogy előbb volt a tojás.
De szólt a tyúk:
- Kotkodács, a tyúk előtt lett tojás, az is úgy lett, nem vitás, mint bármelyik tyúktojás. Vagyis tojták. Úgy szokás, hogy tyúk tojja, senki más. Így hát előbb, kotkodács, a tyúk volt, nem a tojás.
Feleselt a kotkodács és a tojáskotyogás.
De a tyúkot, kotkodács, megsütötték, így szokás. S rántotta lett a tojás. Megszakadt a szónoklás.
De nemcsak a hideg elől mentek el, hanem azért is, mert itthon nem lenne télen mit enniök. A sok apró bogár, amivel a fecske él, őszszel vagy meghal, vagy elrejtőzik; a vizek meg, ahonnan a gólya él, befagynak.
Ezt már előre tudja a gólya is, meg a fecske is.
Szeptemberben egyszercsak azt látjuk, hogy a réten tömérdek gólya gyűl össze. Körbe állanak és egy közöttük úgy vizsgálja őket, mint a katonákat a generális. A generális lóháton ül és ide-oda ugrál, nyargalász a katonák előtt. A gólya-generális nem ül lóháton, csak úgy a maga lábán ugrál, szaladgál ide-oda. Azt vizsgálja, hogy eléggé erős-e mindenik gólya? megbirják-e valamennyien a hosszú utazást?
Hej mert nagy út ám az, amelyre indulnak: egy- országot meg egy tengert kell átrepülniök. Nem macskaugrás ide Afrika!
A fecskék valamivel később indulnak. Azok többnyire valami templomtetőn gyűlnek össze. Ott csicseregnek, ficserékelnek, röpködnek egymás körül. Olyankor bizonyosan azt beszélik meg fecskenyelven, hogy hol pihenjenek? meg hogy ki mit gondol: lesz-e útközben vihar?
Aztán fölkerekednek és szállnak-szállnak olyan magasan, hogy néha a felhőket is elérik. A levegő őszszel tele van utazó madárral: a darvak, vadludak, a vadkacsák, fürjek, pacsirták mind utazók olyankor. Az erős öregek vezetik őket. Azok tudják az utat, jobban tudják. mint akármelyik ember: Olaszországot hoszszában repűlik át. A sík vidékek fölött a magasba szállanak, hogy valamelyik vadász meg ne lője őket, a néptelen hegyes vidékeken alacsonyabban szállanak és le is ereszkednek pihenni.
A fecskék rövid néhány nap alatt átszállják azt az utat. A tengert alig öt óra alatt repülik által. De bezzeg a szegény fürjek, azok nem tudnak olyan jól repülni. Ahol nincs ember, inkább leszállanak a földre és futnak. Mikor pedig a tengerhez érnek, félelem szorongatja a kis szívüket. Néha egy napig is ott tanácskoznak, pihengetnek a tengerparton, míg végre fölkerekednek és megindúlnak a nehéz nagy utnak. Hány elvész ilyenkor, ha vihar éri őket az útban, Isten a megmondhatója! De ha szép is az idő, úgy megfáradnak, mikorra elérik a túlsó partot, hogy ott félholtan esnek le a földre, s az emberek puszta kézzel foghatják össze őket.
Szegény madarak nem érzik jól magukat Afrikában. A mi hazánk az ő hazájuk is. A gólya szomorúan áll a Nílus meg a Kongó vize partján és Magyarországra gondol.
A fecske is búslakodva üldögél a pálmafákon és a magyarországi fészkéről álmodozik.
Mert ott nem rak ám fészket egyik madarunk se. Ott csak gubbaszkodnak, szomorkodnak szegények. Várják a tavaszt. Akkor megint csoportokba szegődnek, ahogy elmentek. Mindenik egyenesen a maga falujába, fészkébe száll.
Ahogy a madár az emlékezetében tartja a maga faluját, éppen úgy ismeri az embereket is. Lehet, hogy ott Afrikában beszélgetnek is egymás között rólunk.
Czibolya Erzsébet - Locsolkodás - szájjal festett kép
Szarka Zsuzsa
