Mosolyog a nyári dél, az asztalon friss, fehér új kenyér- -Honnan van az új kenyér?
Három traktor földet szántott, a vetőgép búzát vetett, felhő hullatta az esőt, nap hullatta a meleget, szökkent a szár szép magasra, jött a kombájn, learatta, learatta, kicsépelte, a gőzmalom megőrölte, teherkocsi hazahozta, anya pedig megsütötte.
Mosolyog a nyári dél, az asztalon friss, fehér új kenyér.
Csodálatos..., hogy öröklődik apáról-fiúra a mesterség. Ez a persa rokolya háló ősi halász kellék. Szövése, s igy kiteritve valóban olyan gyönyörű! Misztikus, kozmikus és egyben földi, emberközeli, mint a mándala... Hasonlit az Erdély-Olt melléki rokolyahálóhoz,amit a Berettyó-melléken használnak.
Júnus 29. - Péter és Pál napja, megkezdődik az aratás.
A hagyomány szerint dologtiltó nap, több helyen ma is ezt tiszteletben tartva jelképesen, egy-két kaszasuhintással kezdik meg az aratást.
Mindennapi kenyérnek nagy a becsülete. A jó emberre azt mondják: olyan, mint egy falat kenyér, vagy kenyérre lehet kenni, olyan jó szivű.
Gyerekkoromban arra szoktattak, hogy az utolsó falatig megegyem, még a héját is, „attól lesz szép, piros az arcom”. Úgy tudom, a vendég akkor sértette meg legjobban a háziasszonyt, ha nem ettemeg a leszelt karéjt. A földre esett kenyeret megfújtuk és megcsókoltuk, ma is..., miközben fölemelem.
*
Szent Péter a halászok védőszentje. A halászok ilyenkor tartották a céhgyűlést, a legény- és mesteravatást.
A DUNA TÜNDÉRE
Valamikor nagyon régen nagy, feneketlen tó volt a Szigetköz helyén. A partján emberek halásztak, vadásztak, gyűjtögették az erdők sok kincsét. Nagyon jól, békében éltek volna, ha nem lakott volna a tóban egy óriási sárkány. Gonosz volt, rabolt, elette az emberek elől az életet. A szegények tűrték, szenvedtek, de teljesitették minden kivánságát.
Egyszer aztán betelt a mérték. Nem volt elég, hogy mindenüket felfalta, még a legszebb lányt is követelte ráadásul. A halászok, pákászok, összefogtak és megtagadták a kivánságát. A sárkány rettentő dühbe gurult. Orditott, hogy elpusztit itt mindent, s éhen fognak veszni mindannyian.
A legjobbkor érkrzett hozzájuk egy szegény vándor. Nagyon elcsigázott volt, már alig állt a lábán. Az emberek ápolgatták, megosztották vele utolsó falatjukat is. Amikor megiperedett, azt mondta nekik:
-Jót tettetek velem, én is segitek rajtatok. Nekem hatalmam van még a sárkányon is. Megszabaditalak tőle benneteket.
Igy is lett. Amikor a sárkány újból előtört, egy kis tükröt tartott eléje. Abból egy fénysugár lövellt rá, s azon mód lekonyult a feje. A vándor meg ráolvasott valamit, mire nagy kavargás támadt a tóban, magasra csaptak a hullámok, s eltűnt benne a sárkány örökre. Kiszáradt a tó is. Helyén egy kis vizfolyás csörgedezett. S csudák csudájára egy gyönyörűséges vizitündér lépett ki belőle. Amerre fordult, új ágak keletkeztek, amerre intett a kezével, aranyszemek rakódtak le a föveny közé. Igy épitett viz alatti palotát magának. Csillogott, ragyogott, amikor rásütött a nap. A tó helyén zátonyok, szigetek közt igy született a Duna, s körülötte újra kivirult az erdő, virágba borultak a rétek, ligetek. A vizek megteltek hallal, az erdők vaddal, s az emberek boldogan éltek ezután a Duna partján.
EZER SZIGET ORSZÁGA - Timaffy László – Alexay Zoltán
*
HOGYAN KELETKEZETT HALÁSZI?
Valamikor nagy régen az óvári uraságé volt itt minden. Neki dolgozott mindenki, még a halászok is. A vár népének fogták a halat. Minden fogásból be kellett vinni a porciót. Csak ami azontúl maradt, az olt a halászoké. A várkapitány igen kegyetlen uraság volt. Nem volt néki elég semmi se. Lenyúzta a népről kétszer is az adót, meg a porciót is megduplázta. Alig maradt a szegény halászoknak valamijük.
Akadt akkor öt bátor halászlegény, akik megunták már a sok nyomorúságot. Összebeszéltek, és elszöktek az uraságtól. Mentek a Duna-folyást fölfelé, amíg csak el nem értek egy szép nagy szegbe. Nagy erdő volt az egész és mindenfelől a Duna vette körül. Jó halászóhely volt. Így hát megállapodtak. Sövényházat építettek maguknak, nos, együtt maradtak úgy halászmódra, egy bokorban. Jól is ment nekik, sok halat fogtak.
De kereste ám őket az uraság! Mindenfelé küldte a katonáit utánuk. Egyszer aztán rájuk akadtak. Be akarták hajtani őket a várba. Mondták, hogy ők szabad halászok, olyanok, mint a régiek voltak, még amikor nem ült nyakukra az uraság. Azt mondták nekik a katonák, mutassanak róla írást a királytól. De hát ez nem volt. De szerencséjük, az volt! Éppen arra vadászott a király. Azt már nem tudom, melyik volt, de olyan javajó király volt, igazságos, mint Mátyás. Akkor fogtak éppen egy nagy csukát, volt az vagy tíz kilós is, hát azt odaadták szépen a királynak. Azt mondta nékik a király, hogy mit csináljon véle, hiszen megbüdösödik, mire hazaér a palotájába. De aztán mondta, hogy csináljanak belőle halászlét, legalább olyat, amilyent az ő szakácsa tud otthon csinálni. Fogadták a halászok, hogy még jobbat csinálnak! Össze is fogtak az asszonyokkal, aztán estére megfőzték olyan igazi halász módra. Ízlett is a királynak nagyon, még csettintett is a nyelvével, amikor megkóstolta. Aztán jókedvében adott a halászoknak olyan írást, hogy szabad halászok maradhattak. Pukkadozott mérgében az óvári uraság. Sok halász költözött még oda, és szép falu lett a halászbokorból. Azért nevezték el Halászinak.
EZER SZIGET ORSZÁGA - Timaffy László – Alexay Zoltán
Alszol, vagy meghaltál? mért nem gyújtsz világot?”
– Megállás - páros karkőrzés előre.:
„Dehogy alszom, (kit hoz a forgószél megint?)
Itt a mécs, bor is lesz: itce kell-e vagy pint?
- Egyenletes járás menetirányú kőrben, karok magastartásban, karlendités balra-jobbra egyenletesen.:
„Nem kell pint, sem itce, hiába is adnád,
Egy csöppet se hozz, vagy hozz egy öreg kannát!”
- A fiú középre áll választott párjával, egymással szemben, kis lépés távolság egymás mellett, lány(jobb), fiú(bal)kézfogással - kaputartás, szabad kezek csipőn, helyben kőrben járnak.
Hasonlóan, párt alkotnak a játszó gyerekek, s helyben, kőrben járnak.:
Volt egyszer, hol nem volt, még az Óperencián is túl volt, volt egyszer egy szegény ember, s annak volt egy fia. A szegény embernek a felesége meghalt, és ő egy másik asszonyt vett feleségül. Annak az asszonynak meg volt öt lánya. A legkisebb lánynak három szeme volt, a második lánynak négy szeme volt, a harmadiknak öt, a negyediknek hat, az ötödiknek pedig hét: egy leghátul, a nyakcsigolyáján volt.
Volt a szegény embernek két ökröcskéje. A csás ökröt, a jobb oldalit, Szilajnak hívták. A fiú mindennap kiűzte az ökröket a legelőre. Tarisznyába való ételül a mostohaanyja folyton korpából sütött neki kenyeret. A fiú mindig azt ette, korpakenyeret. A csás ökör megsajnálta a fiút, megszólította:
- Édes jó gazdám, te csak korpakenyérrel élsz! Van nekem a jobb szarvamban elég eleség, csak ügyelj magadra. Húzd ki a jobb szarvamat, s amit akarsz, azt egyél belőle.
A fiú kihúzta az ökörnek a jobb szarvát, és mindjárt megterült egy asztal magától. A fiú evettivott. Aztán visszadugta az ökörnek a szarvát.
Így folyt napról napra, s a fiú mind kövérebb lett, mind jobb színben volt. A mostohaanyja elcsodálkozott, hogy a mostohafia a korpától milyen jó színben van. Azt számította, hogy elküldi a legkisebb leányát, lesse ki a fiút, hogy mit eszik.
A legény kiment, enni adott az ökröknek. Az ökör táltos volt, már tudta, hogy másnap mi történik. Megmondta a fiúnak:
- Vigyázz, holnap a háromszemű lány jön velünk. Addig játsszál vele, míg el nem alszik. De vizsgáld meg jól a szemeit, hogy mindegyik szemével elaludjék, mert különben meglátja, hogy te honnét eszel, s jaj lesz neked.
A fiú úgy csinált. Addig játszadozott a lánnyal, míg a lány el nem aludt, s mindegyik szeme be nem volt hunyva. Akkor kihúzta az ökör szarvát, evett jól, s megint visszadugta a szarvat a helyére. Hazamentek este, kérdezte mindjárt az anya suttyomban a lányától:
- Evett-e valamit?
- Nem egyebet korpakenyérnél - mondta a lány.
Elküldte a mostoha másnap a fiúval a négyszeműt, lesse ki az, hogy a fiú mit eszik. De az ökör megint csak mondta a fiúnak, hogy vigyázzon, és játsszon megint, míg a lány el nem alszik
mind a négy szemével.
A fiú úgy is csinált. Addig játszott, míg a lány egészen el nem aludt. Megvizsgálta, s mikor elaludt, kihúzta az ökör szarvát, evett-ivott, és megint visszadugta. Este hazamentek, kérdezte az anya a lányát, hogy mit látott. Az sem tudott mondani semmit.
Másnap a mostoha elküldte az ötszeműt. De az ökör megint megmondta a fiúnak, hogy mi lesz. Játsszék vele, míg mind az öt szeme el nem alszik a lánynak.
A fiú úgy is csinált. Addig játszott a lánnyal, míg az el nem aludt. Evett-ivott jól, aztán visszadugta az ökör szarvát. Hazamentek este, s a lány azt mondta az anyjának, hogy nem látott egyebet, csak korpakenyeret.
Másnap úgy határozott az asszony, hogy elküldi a hatszeműt. Erősen ráparancsolt, hogy ügyeljen, mit csinál a fiú. Az is csak úgy járt, mint a többi. Este az anyja jól elverte, mert hogy ő se látott semmit.
Azt határozták most, hogy menjen el a hétszemű lány. De az ökör megint megmondta a legénynek, hogy ügyeljen magára. Az ökör sírva mondta el:
- Avval a hétszeművel addig játsszál, míg mind a hét szemével nem alszik el, mert ha nem, pórul járunk!
És addig játszott a fiú, míg a lány el nem aludt. Megvizsgálta a szemeit. De egyet a nyakcsigolyáján nem látott meg. Avval nem aludt el a lány. Meglátta, hogy a fiú kihúzta az ökörnek a szarvát, s evett-ivott.
Este megmondta az anyjának, hogy a fiú miért van olyan jó színben, s miért olyan vidor.
- Olyan ételeket eszik, hogy még a bárók sem különbet, a Szilajnak a szarvából!
Az asszony most már tudta, mit csináljon. Betegnek tettette magát, s azt mondta a férjének, hogy addig nem gyógyul meg, míg a Szilajnak a húsából nem ehetik.
Nagy nehezen ráadta magát az ember, hogy az ökröt vágják le. Az ökör sírva panaszkodott a fiúnak, hogy mit terveznek vele.
- Tudd meg, édes fiam, engem holnap levágnak! Hanem ügyelj, mert mi ketten el fogunk szökni. Holnap, mikor visznek majd levágni, kérjed meg édesapádat, hogy te vezess engem a vágóhídra. És mikor én letérdepelek, te ugorj a szarvam közé.
Másnap vitték az ökröt levágni. A fiú, mikor az ökör letérdelt, felszökött a szarva közé. Az ökör többé nem ment a földön, hanem felemelkedett a levegőbe. Elrepült a fiúval, és a többi faképnél maradt.
Mentek az ökörrel, sokáig repültek, és elértek nagy idő múlva egy szép rézerdőhöz. Leszálltak.
A fiú megkívánta a szép rézvirágokat, mondta az ökörnek, hogy leszakít egyet, s a kalapja mellé tűzi. Leszakított egyet, s a kalapja mellé tűzte. Az ökör azt mondta:
- Édes fiam, miért nem hagyod békén? Ezért nekem mindjárt megint kell szenvednem.
Mikor kiértek a rézerdőből, előállott egy nagy farkas.
- Hó, megálljatok! Miért bántottátok az én rézerdőmet? Most, Szilaj ökör, meg kell küzdened velem.
- Nem bánom - mondta a Szilaj ökör -, küzdjünk hát egyet.
Megküzdöttek, s a harmadik öklelésnél Szilaj ökör úgy felkapta a farkast, hogy három ölre vetette a levegőben. Mire a farkas visszaesett a földre, nyaka-lába ki volt törve, nem bírt
többet mozdulni. Mondta az ökör a fiúnak:
- Látod, egykönnyen martalékul eshettem volna a farkasnak. Ne próbálj hát az erdőből szakítani.
Mentek, mendegéltek, sokáig mentek, míg végre elértek egy szép ezüsterdőbe. Az erdő nagyon szép volt, ezüstlombbal, virágokkal volt teljes. A fiú rimánkodni kezdett az ökörnek, hogy ő mégiscsak szakít egy virágot innét is. Az ökör eleget kérte, hogy ne szakítson, mert azért neki meg kell küzdenie. De addig rimánkodott a fiú, míg végül az ökör megengedte, hogy szakasszon egy ezüstvirágot az erdőből.
Mentek tovább, kiértek az erdő szélére. Mikor kiértek, előáll egy oroszlán.
- Szilaj ökör, mi csengett az erdőn? Valamit hallottam, bántottátok az ezüsterdőm!
Megküzdtek az oroszlánnal. Ezt Szilaj ökör úgy megöklelte, hogy a szarvai keresztülmentek az oroszlán oldalán. Mégis, az oroszlán valahogy a jobb fülét leharapta az ökörnek.
- No - mondja az ökör a fiúnak -, látod, most már jegyes vagyok. De harmadszor ne próbáld, mert akkor életemet veszítem.
Mentek, mendegéltek tovább, nemsokára elértek egy tiszta aranyerdőt. Az erdő szép aranyvirággal volt tele. A fiú rimánkodni kezdett, hogy ő mégiscsak szakít egy aranyvirágot.
Az ökör sírva kérte a fiút:
- Ne szakíts, mert ennek az erdőnek már nemcsak egy őre van.
De a fiú nem fogadott szót, mégiscsak szakított egy virágot. Az ökör megrántotta a fejét:
- Látom már előre, hogy végem lesz. Hanem ha megküzdöm a kis nyúllal, a jobb szarvam majd leesik messzi tőlem; ügyelj, és vedd fel. Dugd el rögtön a zsebkendődbe, ott lesz neked étel elég.
No hát, ahogy az erdő szélére érnek, előállít egy tigris, egy háromfejű sárkány és egy kis fekete nyúl. A sárkány beszélt mint gazda:
- No, Szilaj ökör, most akár add meg magad, rabszolgánk leszel, míg élsz, a fiúval együtt, akár pedig egymás után mind a hármunkkal meg kell küzdened. Miért bántottátok az aranyerdőt?
A fiú búsulni kezdett. Sírt nagyon, hogy az ökör elpusztul, de az ökör azt mondta:
- Ne sírj, ez még nem az utolsó, evvel megbirkózhatom.
Másnap délben megverekedtek, és az ökör a tigris nyakát keresztülöklelte egészen. Avval elment legelni, s azt mondta a fiúnak:
- Ha valaki keresni fog, mondjad, hogy holnap délben itt leszek; ha pedig késztet, fújjad a
furulyát, s itt leszek mindjárt.
Jön a kis fekete nyúl, azt kérdi a fiútól: hol a Szilaj ökör? A fiú megfújta a furulyát, de még igazi vígan, táncnótára. Azt mondja a kis fekete nyúl:
- Hagyj békét a furulyának! Csak azt mondd meg a Szilaj ökörnek, hogy holnap délben velem verekedjék meg: ez a háromfejű sárkánynak, az erdő királyának a parancsa.
Előjött az ökör, s kérdi a fiútól:
- Miért fújtad olyan táncnótára a furulyát?
- Hogyne fújnám, mikor idejött egy kis fekete nyúl, s azt mondta hogy vele kell megküzdened.
- Az teszi el az én fejem!
Így is lett. Mikor a küzdéshez fölálltak, a kis nyúl csak forgott egyre ott az ökör körül, míg végre bebújt az ökör hasa alá. Úgy feldobta az ökröt, hogy mindjárt kétfelé hasadt, s a jobb szarva két-három ölnyire szökött el tőle.
A fiú felvette a szarvat, a zsebkendőjébe tette, s ment tovább nagy búsan, egyedül. Elért egy szép rétre. Ott egy forrás felett leült, kihúzta a szarvat, evett-ivott, lefeküdt s elaludt. Mikor felébredt, látja, hogy az egész rét tele van nyájakkal. Búsulni kezdett, hogy hogyan tudja majd visszaűzni azt a tenger nyájat a Szilaj ökör szarvába, mert azok mind onnét jöttek ki; de nem bírta eltalálni.
Hát jött egy öregasszony, és az egy valóságos boszorkány volt. Látja a fiút, hogy búslakodik. Könnyen kiszedte a fiúból, hogy mi van a dologban:
- Én nem tudom ezt a sok csordát beűzni a szarvba.
- Ha csak az a baj - mondja a boszorkány -, az nem nagy baj. Én beűzöm, nem is nagy a fizetség. Csak arra esküdj meg, hogy soha meg nem házasodol.
A fiú nagy nehezen megesküdött, és az öregasszony egy hoppra elővette a mesterségét, és beűzte a sok csordát. A fiú elbúcsúzott az öregasszonytól, és ment tovább.
Nemsokára elért a fiú egy malomba, szállást kért. A molnárnak volt egy igen szép lánya. A fiú megszerette a lányt, a lány is a fiút. A lány még inkább, mint a fiú; kérte hát, hogy vegye el őt feleségül. De a legény megmondta, hogy neki milyen esküje van, hogy sohasem házasodhat meg.
- Ha csak az a baj - mondta a molnárlány -, segítek én azon. Légy bátor, mert semmi bajod nem lesz!
Erre összekelt a lánnyal, megesküdtek.
Mikor eltelt a vendégség, lefeküdt az egész ház népe. De a menyecske feltett az asztalra egy kenyeret és egy korsó vizet. A vaskanalat meg a seprűt pedig felállította a nyelére az ajtó mellé. A számítás jó volt, mert éjfélkor jött a boszorkány.
Kiáltja a seprűnek:
- Nyisd ki, seprű, az ajtót!
Mondja a seprű:
- Nem lehet, mert a fejemen állok.
Kiáltja a vaskanálnak:
- Vaskanál, nyisd ki az ajtót!
- Én sem tehetem, mert a fejemen állok!
Kiáltja a boszorkány a házba:
- Gyere ki, esküszegő, mert úgyis véged lesz!
Erre megfelelt a kenyér:
- Hej, te kutya boszorkány, te nem engedheted meg, amit én megengedek? Engemet elvetnek, megnövök, azután lekaszálnak, azután megcsépelnek, megőrölnek, vízzel összegyúrnak, megsütnek, azután megesznek. Ennyit kínt én mind kiállok, s megbocsátok.
- Ejnye teremtette! - kiáltott a boszorkány. - Itt nagyobb boszorkány van nálamnál!
Úgy megharagudott a boszorkány, hogy rögtön kettéhasadt.
A fiatalok pedig még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Volt egyszer egy faluban egy gazdag legény, szintén a szomszíd faluban egy szegíny ember. Annak a szegíny embernek volt egy leánygyermeke. Az elíg szíp lett volna, de hogy lusta anyja volt neki, nem hogy arra szoktatta volna, hogy megfüsülődjík, megmosakodjík, csak ott tartotta űtet a hamuban. Egy alkalommal egy gazdag legény ott járt abban a faluban, s meglátta azt a leányt, hogy milyen szép volna, hogy ha kimosdanék, felöltöznék. Elíg erősnek is látta, elhatározta magában, hogy elveszi feleségül. El is ment, hogy megkírje a leányt. A leány apja elíg ügyes ember volt, de szegíny. Ü a két keze munkája után tartotta a felesígit is, a leányát is, me földje nem volt neki.
- Kedves fiam - azt mondja az öreg -, néked adnám a leányomat, de nem hozzád való. EI se tudom kíszíteni ahogy kell, mert nékem nincsen abban módom.
- Nem is kell semmi - azt mondja a legíny -, még azt a ruhát is visszaküldöm, ami most rajta van, csak igírjík nekem.
Nem volt mit mondjon az öreg, szípen odaigírte, s elhatározták, hogy melyik napon menjen írte a vőlegíny. Egy olyan alkonyat este ment, hogy ne ismerjík meg a jövő-menők. Mikor hazaírtek, kitett az udvar közepibe egy nagy feredőkádat. Azt kérdi a menyecske:
- Hát ez mire való?
Azt mondja a fiatalember:
- Majd meglátod, angyalom, mire való lesz. Szintén ott volt az udvaron egy katlan, rajta az üst.
- Na - azt mondja -, ezt az üstöt hordd meg vízzel a kútbúl! A fiatal menyecske meghordta vízzel az üstöt.
- Na most - azt mondja az ember - , itt az ereszben van pozdorja, forgács, fa, gyújtsál alája tüzet!
Mindent odahordott a menyecske, meggyújtotta a tüzet, megmelegedett a víz. Akkor szépen elhordatta az ember a feredőkádba. Mikor a feredőkádban volt a víz, sem igen hideg, sem igen meleg, hanem ippen feredni való, azt mondja az asszonynak:
- Na, most vetkezz le, ahogy anyád kiszűlt a világra!
Egy kicsit a menyecske szígyellősködött, de nem volt huva tekeredni, a parancsnak engedelmeskedni kellett. Ahogy az ember mondta, belément osztán a kádba. A fiatalember mellette állott, egy rúd szappant adott a kezibe.
Na, kedves felesíg, mosdjál meg tetőtöl talpig, lábadat, karodat, mindenedet. A hátadat majd megmosom én, oda nem hajlik a kezed. Mikor megtörtínt a mosdás, a menyecske olyan lett, mintha új
világra született volna. Nem is annak írezte magát, aki volt annak előtte. Az ura tiszta új ruhát vitt minden fajtából, felöltöztette a felesígit teljesen új ruhába. A rongyosat összeszedte, s a cselédjitől visszaküldte haza az apósának.
Mire reggelre virradt, felkőttek mind a ketten. Egyszerre mosdottak meg újbúl mind a ketten. Mondta az ember a felesíginek:
- Na felesíg, ezentúl minden nap így kell megmosdani!
Elvitte, megmutatta, hol van a disznóól, enni adtak a disznóknak együtt. Megmutatta a majorságot, hogy hol alszanak éjszaka. Annak is enni adtak együtt.
- Na - azt mondja - , most már ezeket láttad. Gyere - azt mondja - az istállóba!
Az istállóban volt két fejőstehén.
- Na, az egyiket fejd meg te - azt mondja - , a másikat megfejem én!
Megfejtík mind a ketten mind a kettőt, bévittík a tejet a szobába. - Na - azt mondja - felesíg, szűrd el ügyesen! Rakjál tüzet, s forrald fel az egyik kupát, csinálj belőlle kávét frustokra! Nízzed -azt mondja -,itt van ebben az almáriomban a cukor, amennyi kell. Ott a szalonnás bot, a szalonna, a füstőlt hús ebídre, vacsorára. Most már te főzöl. Nem kell fösvínykedj, mert van elíg, csak mindennel tisztessígesen kell elbánni.
A menyecske mindent megfogadott, ügyesen vígezte a dolgát.
- Na, felesíg - azt mondja az ember - , neked ezek lesznek a dolgaid, hogy itthun a disznókra, borjukra, majorságra ügyelj, ebídet, vacsorát főzz. Én - azt mondja - szántani menyek a szolgával, s majd dílben ebídet hozol.
A menyecske csinálta szépenn, ügyesenn a dolgait, de az öregasszony odahaza meggondolkozott. Jó lenne megnízni, mit csinál a leánya. Elvette az a bolond nagygazda legíny, ki tudja, milyen munkára szorítja. Elment hozzája látogatóba.
Mikor megírkezett az öregasszony, hát a fiatalember azt mondja a felesíginek:
- Na fiam - azt mondja - , menyek szántani a szolgával. Ügyelj, hogy anyád meg ne íhezzen. Süss palacsintát, s egyetek. Az ebídet majd kihozod te, vagy jobb lesz, hozza ki anyád. Neked úgyis több dolgod van. Legalább ű is meglátja, milyen főldünk van. - Az udvarrúl megmutatta - erre s erre a földre menyek.
A szolgának azt mondja:
- Na fiú, fogd bé a marhákat, s menj ki a földhöz! Mihelyt odaírsz, ereszd ki a marhát, hogy legeljenek!
Û pedig fölszaladt észrevétlen a hiuba, meg akarta hallani, hogy milyen tanácsod ad az öregasszony a lányának.
Az öregasszony alig várta, hogy elmenjen a veje otthonrúl. Mindjár béhúzódtak a szobába, s kérdezi a lányátúl:
- Hát fiam, hogy vagy?
- Hát idesanyám, látja jól, hogy jól vagyok. Nem vagyok olyan mucskos, mint eddig voltam. Fel vagyok öltözve szípen, van mit egyem, van mit igyam, van hunn dolgozzam. Én már jobban nem is lehetnék.
Azt mondja a vénasszony:
- Jaj, de nagy szamár vagy! Mondjad az uradnak, hogy fogadjon szolgálót, ne te tedd azokat a dolgokat, amiket te teszel. Azokat majd megteszi a szolgáló! Te pedig - azt mondja - öltözz fel szépen, vétess még ruhákat, s csak sétálj az udvaron, mint egy páva. Látom, úgy is van mibűl íljetek, elíg!
Nekifognak osztán palacsintát sütni, rítest, lapótyát, tudom is én mit. Kíszitik az ebídet. A fiatalember leszökött a hiubúl észrevétlenűl, elment az ekéhez, hogy űtet ne vegye észre senki, hogy otthun volt maradva. Nekifogott osztán ű szántanni künn a határon. Azt mondta a szolgának:
- Nízzed fiú, most - azt mondja - az ebídet az öregasszony hozza! Mikor ideírkezik, mi már el leszünk haladva, megvár, visszakerülünk. Te - azt mondja - a csábeli ökröt ereszd ki, s kösd oda bonyát a járomhoz! De osztán - azt mondja - amig vígigmenyünk a barázdán, mindig űtet csapjad az ostorral!
Úgy is törtínt minden, ahogy elmondta a fiatalember. Megírkezett a bonya az ebíddel. Kiabál bonya:
- Álljatok meg, álljatok meg!
Ûk, mint aki nem is hallja, nem állottak meg, hanem csak mentek. Mikor visszakerültek bonyához, bonya észre se vette, hogy az egyik ökör csak kikűrt. Kapja a szolga bonyát, odakötőzi az ökör helyibe a járomba. Rákiált a többi ökörre, mert nígyen szántottak, de akkor már csak három ökör volt, bonya volt a negyedik, de bonyát csapta legjobban. Bonya szegíny veszkelődött, kírdezte rikoltozva:
- Mír tesztek így véllem?
De az ű rikoltozását senki sem akarta hallani. Addig bontogatta magát a szegíny bonya sírás közben, amég egyszer elszabadult, s elszaladt. Nem is szaladt a lányához, hanem egyenesen haza. Jaj istenem, de szígyellette megmondani. Ha kírdeztík a faluban, hogy hogy van a lánya, azt mondta:
- Jól van, elíg gazda ember az ura - de azt nem mondta egy szóval se, hogy vélle szántottak. De a vejit nem dicsírte. Azt mondta, goromba, rossz ember.
Ez törtínt pedig ippen húsvét nagyhetibe. Eljött az áldott ünnep, de még mielőtt el nem jött volna, azt mondja a fiatalember a felesíginek: - Édes lelkem, tudnál te ilyen kalácsot sütni, mint ez a járom? Megmutatta a jármot, amibe fogják az ökröt.
- Hogyne tudnék, kedves uram. Hászen te ingem mindenre meg tudsz tanítani.
Nekifogtak a kalácssütísnek. Sikerűlt is, mert volt minden, ami kellett.
Az öregember azt mondja otthun a felesíginek:
- Na - azt mondja -, most van innep első napja. Én is elmenyek, megnézem, hogy van a lányunk, s lehet, nem is jövök hamar haza. Hátha az innep után szüksíg lenne rám, s valamit én is dolgozom náluk.
El is ment az öregember. Látja, hogy a leánya mindent rendesen, ügyesen vígez. Nagyon megörült, hogy teljesen kikerült a mucsokbúl, megszípűlt. Teljesen boldognak írezte magát az öregember.
A fiatalember most szintén megbújt, s meghallgatta, hogy milyen tanácsot ád a leányának. Mikor az öreg meghallotta, hogy elment a veje, megkérdezte a lányátúl:
- Fiam, hát hogy vagy, hogy ílhetsz?
- Nagyon jól, idesapám. Itt - azt mondja - nem kell ott éljek a hamuban a kemence alatt, van mit dolgozni.
- Úgy is kell, édes fiam, dolgozni kell. Mindig abban járj, hogy mindent megtanulj, úgy válassz mindennek hasznára! Urad is azírt vett el, hogy csináljon belűlled egy ügyes háziasszonyt.
A fiatalembernek nagyon jól esett, hogy az öregember ilyen jóindulatbúl jóra intette a leányát.
Na, azután eljött az innep, innepeltek űk, de az innep közbelső napján azt mondja a fiatalember:
- Nízze, apámuram, azt szeretném, hogy mindig mellettem legyen, de - azt mondja - most azírt innep közbelső napján menjen haza! Olyan tájban menjen, mikor legtöbben lesznek ippen az utcán!
- Szót fogadok, kedves fiam - azt mondja az öreg -, s visszajövök akkorra, mikorra te mondod.
Nahát, eljött a közbelső nap. Az öreg hazafelé indult. Bétarisnyáltak neki pálinkát, sűlt húst, kalácsot, mindenfélit, vigyen az öregasszonynak is. A fiatalember eléhozza a jármot, azt amelyik kalácstísztábúl volt sütve.
- Na - azt mondja -, nízze, apámuram, ezt vigye az úton vígig, ahogy viheti könnyebben, de mikor a faluba írkezik, akassza a nyakába, s úgy vigye a falun vígig!
Az öreg megigírte, meg is cselekedte. Mikor a falun ment vígig, az ű felesíge is ott űlt a többiek közt egy utcaajtóban. Hát látja, hogy jű az ura, hozza a jármot a nyakán. Elkiáltja magát:
- Jaj, verje meg az isten az én vejemet, az még innepbe is szánt! Né, az öregem a járommal futott el. Azt is béfogta, mint engemet. Avval is szántott, mint énvéllem.
Hej, de mikor az öregasszony felbőszült, odaírkezett az öregember is. Látják a többi nípek, hogy hát ez nem valódi járom, hanem kalács. Elészedi az öregember a tarisnyábul is:
- Na, atyafiak, vegyétek, vágjátok! Nízzítek meg, mit tud sütni a lányom!
Felvagdalták a kalácsot, és kitűnő jó volt. Mondja a felesíginek: - Szóval te rossz tanácsot adtál a lányunknak, azír fogtak tíged járomba. Engem megvendígeltek, minden jóval elláttak. Az innep után hozzájuk menyek dolgozni.
Na, a níp látta, hogy bizony csak bonya volt a hibás. A lányát megdícsirtík s az öregembert. Visszament az innep elteltivel a lányáékhoz, s mind a mai napig is ílnek, ha meg nem hóttak. Ez csak ennyi.
(Ghymes- gyerekszemmel -ünnepi játék -versben-dalban- táncban)
" Magyarország karácsonykor
Olyan szépet álmodott,
Sokan voltak ablakánál,
Aztán meg az asztalánál,
Minden kalács elfogyott."
Szarka Tamás
*
CSIRIBIRI
Csiribiri csiribiri
zabszalma-
négy csillag közt
alszom ma.
Csiribiri csiribiri
bojtorján-
lélek lép a
lajtorján.
Csiribiri csiribiri
szellő-lány-
szikrát lobbant,
lángot hány.
Csiribiri csiribiri
hűlt katlan-
szárnyatlan szállj
sült kappan!
Csiribiri csiribiri
lágy paplan-
ágyad forró,
lázad van.
Csiribiri csiribiri
zabszalma
engem hívj ma
álmodba.
Weöres Sándor
*
ARANYÁGON ÜL A SÁRMÁNY
Arany ágon ül a sármány,
kicsi dalt fúj fuvoláján,
arany égen ül a bárány,
belezendít citeráján.
Piros alma szivem ágán,
kivirító koronáján,
aki kéri, neki szánnám,
akinek kell, sose bánnám.
Weöres Sándor
*
Azt mondják a cinegék,
itt a tavasz, nyitnikék!
Nem fúj már és nem havaz,
itt van, itt van a tavasz!
Népi mondóka
*
Füsti fecskefi vagyok
Ficseregve dúdolok
Hoztam tenger meleget
Csipkézem a felleget.
Re.
*
GYERE BE, GYERE BE
Gyere be, gyere be gyönyörű, kis madár,
Csináltattam neked aranyból kaliczkát.
Aranyból kaliczkát, ezüstből ajtaját,
Ezüstből ajtaját, gyémántbul válluját.
Nem szoktam, nem szoktam kaliczkában lakni,
Csak szoktam, csak szoktam zöld erdőben lakni,
Zöld erdőben lakni, zöld ágakra szállni,
Fenyőmagot enni, gyöngyharmatot inni.
Erdélyi János
*
ALUSZOL-E TE JUHÁSZ
Aluszol-e te juhász?
Aluszol-e te juhász?
Ej-haj nem is szunnyadom
Ej-haj nem is szunnyadom
Ej-haj nem is szunnyadom
Ej-haj nem is szunnyadom
Jártak-e itt farkasok?
Jártak-e itt farkasok?
Ej-haj nem is angyalok
Ej-haj nem is angyalok
Ej-haj nem is angyalok
Ej-haj nem is angyalok
Vittek-e el báránykát?
Vittek-e el báránykát?
Ej-haj nem is hoztanak
Ej-haj nem is hoztanak
Ej-haj nem is hoztanak
Ej-haj nem is hoztanak
Folyt-e annak a vére?
Folyt-e annak a vére?
Ej-haj nem is a teje
Ej-haj nem is a teje
Ej-haj nem is a teje
Ej-haj nem is a teje
Ugatták-e a kutyák?
Ugatták-e a kutyák?
Ej-haj nem is kacagták
Ej-haj nem is kacagták
Ej-haj nem is kacagták
Ej-haj nem is kacagták
lá-lá-lálá...
Futottak-e utána?
Futottak-e utána?
Ej-haj nem is előle
Ej-haj nem is előle
Ej-haj nem is előle
Ej-haj nem is előle
Megették-e a húsát?
Megették-e a húsát?
Ej-haj nem is a csontját
Ej-haj nem is a csontját
Ej-haj nem is a csontját
Ej-haj nem is a csontját
lá-lá-lálá...
Ghymes - Csak a világ végire... - Szarka Gyula - Népköltés
*
TÚL, TÚL
Túl, túl, messze túl,
Mi van a hegyen messze túl?
Hej, a hegyen messze túl
Lófej-széles ibolya virul.
Túl, túl, messze túl,
Mi van az ibolyán messze túl?
Hej, az ibolyán messze túl
Jancsi mosogat, Kati az úr.
Weöres Sándor
*
*
GÓLYA, GÓLYA GILICE...
*
MÉLY ERDŐN IBOLYA-VIRÁG
Mély erdőn
Ibolya-virág,
Elrejt jól
A boróka-ág.
Minek is rejt az az ág,
Gyere, tágas a világ,
Mély erdőn
Ibolya-virág.
Weöres Sándor
*
BÚJÓCSKA
Keskeny út,
széles út,
kettő közt egy csorba kút.
Ha benézel, jól vigyázz,
rése száz és odva száz,
ha sokáig kandikálsz,
virradóra megtalálsz.
Kis dió,
nagy dió,
kettő közt egy mogyoró.
Épült benn egy cifra ház,
terme száz és tornya száz,
ha sokáig benne jársz,
esztendőre megtalálsz.
Weöres Sándor
*
PARIPÁM CSODASZÉP PEJKÓ
Paripám csodaszép pejkó,
Ide lép, oda lép, hejhó!
Hegyen át, vizen át vágtat,
Nem adom, ha igérsz százat.
Amikor paripám ballag,
Odanéz valahány csillag.
Amikor paripám táncol,
Odanéz a nap is százszor.
Weöres Sándor
*
BÉKA KIRÁLY
Nád alól és gőz alól
Vízi várból nóta szól,
Vízi várban zöld kövön
Dalol Ung király-
Hallja kinn a sima rét
Ung királynak énekét,
És nótára hajladoz
Lepke és fűszál.
Weöres Sándor
*
PÜNKÖSDRE
Mi van ma? Mi van ma? Piros Pünkösd napja
Holnap lesz, holnap lesz a második napja.
A pünkösdi rózsa kihajlott az útra
Én édesem, én kedvesem szakassz egyet róla
Mi van ma? Mi van ma? Piros Pünkösd napja
Holnap lesz, holnap lesz a második napja
Mi van ma? Mi van ma? Piros Pünkösd napja
Holnap lesz, holnap lesz a második napja
Jó legény, jó legény, fogd a ló kantárját
Hogy le, hogy le ne tiporja a pünkösdi rózsát
Mi van ma? Mi van ma? Piros Pünkösd napja
Holnap lesz, holnap lesz a második napja
Mi van ma? Mi van ma? Piros Pünkösd napja
Holnap lesz, holnap lesz a második napja
Hogyha letiporná, kinek is adhatnám
El ne törjön az a rózsa a farsang utolján
Mi van ma? Mi van ma? Piros Pünkösd napja
Holnap lesz, holnap lesz a második napja
Mi van ma? Mi van ma? Piros Pünkösd napja
Holnap lesz, holnap lesz a második napja
Mi van ma? Mi van ma? Piros Pünkösd napja
Holnap lesz, holnap lesz a második napja
Mi van ma? Mi van ma? Piros Pünkösd napja
Holnap lesz, holnap lesz a második napja
Ghymes - Csak a világ végire... - Szarka Tamás
*
„Piros Pünkösd napján
Mindenek újulnak,
a kertek, a mezők
virágba borulnak...”
Népdal
*
(Kárpátalja – gyüjtés)
„- Szép jó reggelt lányok!
- Jó reggelt legények!
- Eljöttünk pünkösdi királynét választani!
- Tessék, csak tessék!
- Álljatok kőrbe!
*
- Gyere elő, te szép lány!
- Itt vagyok!
- Mit ettél ma?
- Sós kenyeret.
- Mit ittál rá?
- Hideg vizet.
- Min állsz?
-Cserépen.
- Min lebegsz?
- Levélen.
- Nézz az égre!
- Nem nézek.
- Lépj a földre!
- Nem lépek! (dobbant )
- Nevettél, nem vagy királyné!
:-)))
- Gyere elő, te szép lány...
- Nem nevettél, kiálltad a próbát: Te vagy a királyné!”
*
LEÁNY-MONDÓKA A KATICABOGÁRHOZ
Pettyes Kata, bontsd ki
A szárnyad, a szárnyad,
Hol a malom, ahol őrlik
A tiszta búzámat?
Pettyes Kata, szállj, szállj
Toronyra, tetőre:
Hol a falu, hova visznek
Engem esküvőre?
Weöres Sándor
*
[ÉN, KICSIKE VAGYOK …]
Én kicsike vagyok,
Nagyot nem szólhatok,
Mégis az Istennek
Dícséretöt mondok.
Gyönge vessző vagyok:
Mindönfelé hajlok;
Szüleim kertjibe
Most nyílni akarok.
Nem anyátú löttem,
Rúzsafán termöttem,
Piros pünkösd napján
Hajnalba születtem.
Szeged-Szillér (Csongrád)
*
(Kárpátalja - gyűjtés)
„- Válasszunk pünkösdi királyt!
- Ki a legerősebb legény?
- Az a legerősebb, aki a legmagasabbra emeli a királynét!
Első próbálkozó – (guggoló királynét fölhúzza derék magasságig) – Ekkora legyen a kendtek kendere!
Második próbálkozó, az első legény segitségével – (fölhúzza testmagasságig) – Együtt: Ekkora legyen a kendtek kendere!
- Egyforma!
Harmadik próbálkozó, az első és második legény segitségével – (fölemelik a kirélyné karjait) – Együtt: Ekkora legyen a kendtek kendere!
- Egyforma!
- Hogy ki legyen a király, döntse el a kakasviadal!
(Legények párban, egymással szemben, vállhoz emelt, behajlitott karok, jobb-bal egymásnak fektetve, helyben kőrbe járnak, majd ismételt mondókázásra ellentétes irányban.)
Lányok:
Két kis kakas összeveszett,
A verembe bele esett,
Szil-szál szalma-szál,
Te vagy pajtás a király!
- Éljen a pünkösdi király!...”
*
Tánc:
Kőr közepén, a pár egymással , kapu tartással helyben kőrbe jár.
A legények, lányok kézenfogva körformából, csigavonalba haladnak a pár felé, majd vissza kőralakzatba, s egyenletes tapsolással kisérik a pünkösdi párt.
Az én Panka lányom nagyvárosban született, és sehogy se tudta megérteni, milyen volt az a kisváros, ahol én születtem. Egyszer aztán vasútra ültettem, és hazavittem abba a kisvárosba. Apám, anyám még most is ott élnek, őket látogattuk meg.
Ahogy kiszálltunk a vonatból, a Panka fülét megütötte a nagy csend.
- Nini, itten nem csöngetnek a villamosok?
Nem ám, mert itt nem szaladgál az utcán villamoskocsi. El se férne a keskeny utcákon. Aztán meg nem is volna neki kit vinni. Ki hova igyekszik, gyalog is mindjárt odaér itten. Közel a város egyik széle a másikhoz. Mikor az alvégen elkurjantja magát a drótostót, a felvégen is lekívánkoznak a polcról a repedt fazekak.
Ehol ni, mi is ideértünk már a mi utcánkba, pedig alig tettünk egy-két tyúklépést. Csak egy-két csendes kis utcán kellett átjönnünk. Erre még kocsi is olyan keveset jár, hogy a kocsiút is kizöldült. Az árokparton szép fehér libák legelésznek, és kíváncsian meresztik felénk a hosszú nyakukat. Ugyan ki lehet ez a pesti kislány?
- Papatyi, ki-ki-ki, papatyi, ki-ki-ki?
Panka barátságosan intett nekik a piros napernyőjével:
- Én Panka vagyok, nagyon örülök nektek, meg a szép kék égnek, meg ezeknek a szép fehér házaknak, meg ennek a szép zöld fűnek.
Pedig van ennél a sok szépségnél még szebb is: a mi utcánk. Az a legnagyobb utcája a városnak, azért hívják Nagy utcának. Ott van a városháza is, ott van a nagyapóék háza is.
Nagyapó már kint vár bennünket a kapuban. Harmatos rózsabokréta van a kezében, azzal köszönt bennünket.
- Jaj, nagyapó - tapsikolt neki Panka -, tinektek még rózsátok is van!
- Van bizony, még rózsás kertünk is. Nem úgy van ám itt, mint a nagyvárosban. Nem is ház az itten, amelyiknek kertje nincsen.
Nagyanyó mindjárt ölbe kapta a kis unokáját, és szaladt be vele a tisztaszobába. Ott is a legpuhább párnás székbe ültette, azt is az ablakhoz gurította vele.
- No, gyöngyvirágom, ez lesz a te ablakod.
- Minek nekem az ablak, nagyanyó?
- Innen nézelődsz ki az utcára, mikor unod magadat. Ellátni ám innen messzire.
El bizony, mert itt emeletes házak nemigen előzgetnek az ember szemének. Nagy kőfalak nem vetnek árnyékot, nem fogják el az áldott napocskát a virágos akácok sorától.
- Nagyanyó - fordult vissza Panka az ablakból -, mért nem jár itt annyi sok ember az utcán, mint minálunk?
- Azért, fiam, mert itt nincsen olyan sok ember.
- Gyerünk ebédelni, lelkeim - lépett nagyapó a szobába -, mert húzzák a levesnótát.
Delet harangoztak a toronyban. Bim-bam-bumm, bim-bam-bumm - kongott nagy méltóságosan az öreg harang.
- Ez is a te tiszteletedre szól olyan szépen - simogatta nagyapó a Panka aranyhaját.
Ebéd után szunnyajtott Panka egy kicsit a kertben, a hűvös lugasban. Nagy fejű mákvirágok cirógatták, pillangók legyezték, méhecskék döngicséltek neki.
Aztán elmentünk nézelődni a városban. Sétálgattunk le s fel a Nagy utcán az aranyos alkonyatban. A házak előtt most már sokkal több embert lehetett látni. Dolgukat végezve kiálltak egy kicsit a kapuba, kiültek a ház elé a padra tereferélni, friss levegőt szívni. Innen is, onnan is barátságosan integettek felénk.
- Ismernek ezek minket, apukám? - tudakolta Panka.
- Kisvárosban mindenki ismeri egymást. Majd meglátod, egy-két nap múlva te is ismered még a szomszédék macskáját is.
Mire hazaértünk, besötétedett. Az utcai olajlámpák nagyon gyenge világosságot vetettek. Csak mintha nagy szentjánosbogarak volnának.
- Siessünk, apám - noszogatott Panka. - Nem látni ebben a csúnya sötétben.
- Dehogynem, gyermekem! Nézz csak föl az égre. Százannyi csillagot látni rajta, mint Budapesten. Ezek az ég ablakocskái. A jó Isten ezeken keresztül vigyáz le a jó emberekre.
Itt sem volt, ott sem volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy király, s annak egy akkora fiacskája, mint egy ütés tapló; Palkó volt a neve. Búsult a király éjjel-nappal, sóhajtozott:
- Istenem, istenem, kire hagyjam az országomat. Elveszik ettől a szetemnyi gyermektől, bizonyosan el.
Búsult a királyné is, sírt éjjel-nappal, s egyszer csak olyan beteg lett a sok sírástól, hogy hívatták a csudadoktorokat: egy sem tudta meggyógyítani. Mikor a halála órája közeledett, hívatja a királyné az urát, s mondja neki:
- Lelkem uram, ha meghalok, temettess a kertbe, s a síromra ültess egy szál gyöngyvirágot. De őriztesd jól, nehogy ellopják, mert ha ellopják, még a sírban sem lesz nyugodalmam. - Azzal a királyné behunyta a szemét, s többé ki sem nyitotta.
Sírt a király, nagy volt a szomorúsága, eltemettette a királynét nagy parádéval, s a temetés után kihirdette az egész országban, hogy akinek van gyöngyvirága, csak hozza el, s amelyik legszebb lesz, azt majd elültetik a királyné sírjára, s nem feledkezik meg arról, aki a legszebbet hozza.
Na hiszen, hoztak erre gyöngyvirágot az ország minden részéből, de mennyit! Szekérszámra hozták a legszebbjét, s a király udvarában mozogni sem lehetett a sok gyöngyvirágtól. De melyik a legszebb?
Hét nap és hét éjjel folyton válogatta hetvenhét kertész, de nem tudtak megegyezni, mert mindegyik a maga választottját tartotta a legszebbnek. A hetvenhét kertész még hajba is kapott, s egymást vérbe köpülték.
Hallja a király a nagy veszekedést, lármát, kiszalad a palotából, s kérdi, mi történt.
A hetvenhét kertész egyszerre válaszolt:
- Felséges királyom, nem akarják hinni, hogy az enyim a legszebb gyöngyvirág.
Gondolkozott a király: hogyan tegyen most igazságot. Egyszerre csak előszólítja Palkó fiát. Azt mondja neki:
- Gyere, te babszem, hunyd be a szemedet, s válassz a hetvenhét gyöngyvirágból, hadd veszem legalább valami hasznodat.
Rosszul esett Palkónak, hogy az uraapja ilyen kevésre becsüli, de behunyta a szemét, s választott. Ahogy kiválasztott egyet, kérdi a király: ki hozta ezt a gyöngyvirágot?
Nagy későn előtipegett a tengernyi népből egy öreg anyóka, kinek az orra a térdét verte s mondja:
- Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, ezt a gyöngyvirágot én hoztam Tündér Ilona kertjéből.
Nagyot nézett a király: higgyen-e, ne-e a vénasszony beszédjének, de amint kezében forgatta a gyöngyvirágot, egyszerre csillogó fehér gyémánttá változott minden gyöngye. Csuda, hogy meg nem vakult szertelen ragyogásától.
- Na - mondta a király -, elhiszem, hogy Tündér Ilona kertjéből való, de most már itt maradsz a palotámban, te vénasszony, te ülteted el, te gondozod ezt a virágot, s hogyha elvész, fejedet vétetem.
- Jól van, felséges királyom - szólt a vénasszony -, én elültetem, meg is őrzöm, csak azt az egyet kérem, hogy Palkó királyúrfi mellettem legyen minden éjjel.
- Bánom is én - mondta a király -, úgysem veszem semmi hasznát ennek a babszemnek. De hallod-e, te babszem, neked is a fejedet vétetem, ha csak egy gyöngyszem is elvész a virágról.
Azzal a vénasszony elültette a virágot, s többet el sem mozdult mellőle. Palkó pedig, mikor estére kelt az idő, nyakába akasztotta kis tarisznyácskáját, egy cipócskát tett bele, s lement a kertbe.
A vénasszony már ott ült a gyöngyvirág mellett, s fonogatott.
- Jó, hogy jössz - mondja Palkónak -, mert már elálmosodtam. Én most lefekszem, s ha tizenkettőt kondít az óra, kelts föl, mert akkor eljő Tündér Ilona, s ha nem leszünk ébren, visszaviszi a gyöngyvirágot.
Jól van, a vénasszony lefeküdt, s aludt, mint a bunda. De nem aludt Palkó. Elővette tarisznyájából a cipócskát, levágott belőle egy karéjt, s eddegélt, hogy ezzel is múljék az idő. Amint eddegélne, csak elébe áll egy kis törpe emberke. Még kisebb volt Palkónál is, de akkora szakálla volt, hogy hétrőfnyire húzódott utána.
- Jó estét, Gyöngyvirág Palkó - köszönt a törpe.
- Adjon isten - fogadta Palkó. - Hát te mi jóban jársz, te törpe ember?
- Azt mindjárt megmondom. Tudod-e, hogy ki az, akit te őrzesz? Ez a Törpeország királyának a leánya, gyöngyvirág képében. Tündér Ilona a törpék országában járt egyszer, s mikor meglátta a törpe királykisasszonyt, aki olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem, addig könyörgött Törpeország királyának, hogy csak egy hétre, kettőre adja a leányát az ő udvarába, mert nála még ezerszerte szebbé válik, hogy így s hogy úgy, mígnem a király csakugyan odaadta leányát Tündér Ilonának. Na, hiszen azóta sem látta. Tündér Ilona irigykedett a törpe királykisasszony szépségére, s oly gonoszul bánt vele, hogy a sok sírásban, évelődésben meghalt szegény. Az öreg dajkája, aki vele volt, mindig ott sírt, ott üldögélt a sírja mellett. Hát egyszer csak a sírból egy gyémánt gyöngyvirág nőtt ki.
S az a gyöngyvirág meg is szólalt egyszer, amint a vénasszony sírdogált:
- Ne sírj, öreg dajkám, hanem húzz ki innen tövestül, mert én vagyok az eltemetett királykisasszony. Az éjjel azt láttam álmomban, hogy meghalt Fehérország királynéja, s gyöngyvirágot kíván a sírjára. Vígy oda, mert azt is láttam álmomban, hogy addig nem lesz belőlem élő lélek, míg olyan anyának a sírjára nem ültetnek, aki sokat búslakodott a törpe fia miatt.
- Na, megörült a vénasszony - mondta a törpe -, mindjárt kihúzta a gyöngyvirágot, s ment vele, ahogy csak győzték a vén lábai. De van Tündér Ilona palotájában egy vén boszorkány, ez kihallgatta a vénasszony meg a gyöngyvirág beszélgetését, s elmondta Tündér Ilonának. Hát tudd meg, hogy Tündér Ilona addig meg nem nyugszik, míg ezt a virágot innét el nem lopatja. Vigyázz, Palkó, s bizony nem bánod meg!
Ezzel a törpe ember lába közé kapta hétrőfös szakállát, s úgy ellovagolt azon, hogy egy szempillantás alatt híre-pora sem volt.
"Hm! - gondolta Palkó - furcsa beszéd, amit ettől a törpe atyámfiától hallottam. De már most csakugyan el nem alszom, ha addig élek is. Egy életem, egy halálom, csak azért is megmutatom az édesapámnak, hogy nem vagyok én olyan mihaszna babszem."
Amint ott üldögélne, gondolkoznék magában, egyszerre csak nagy erős surrogás-burrogás kerekedett a feje fölött, mintha csak ezer meg ezer madár repkedett volna a levegőben. Még föl sem nézhetett, csak elébe toppant tizenkét tündérkisasszony, valamennyi ragyogó aranyruhában, aztán közrefogták, s úgy táncoltak körülötte. Közbe-közbe még énekeltek is, de olyan szépen, mintha angyalok szállottak volna le a földre. Aztán hívták, csalogatták Palkót, hogy menjen velük. Azt mondták: jobb, ha megy, mert ha nem, úgyis elviszik.
- Na bezzeg! majd veletek megyek! - rikkantott Palkó. - Eltakarodjatok innét, mert mindjárt csúfot láttok!
Azzal oldalba lökte a vénasszonyt:
- Keljen fel, öreganyám, eljöttek a gyöngyvirágért.
A vénasszony egyszeriben talpra állott, csípőre tette a kezét:
- Hát itt sem hagytok békét ennek az ártatlan léleknek, gonosz tündérek? Mi? Na, megálljatok!
Fölkapta a guzsalyát, s azzal, supp! supp! ne neked is! úgy eldöngette a gonosz tündéreket, hogy azok mind keserves jajgatással röpültek vissza Tündér Ilona országába.
Na hiszen, kaptak aztán otthon Tündér Ilonától! Hogy még egy vénasszonnyal meg egy babszemnyi gyerekkel sem tudtak elbánni. Táncoltak, énekeltek, ahelyett, hogy kihúzták volna a gyöngyvirágot, s vitték volna szó nélkül!
Következő éjjel más tizenkét tündért küldött el Tündér Ilona, de ezek éppen úgy jártak, mint az előbbiek. Azt gondolták: már mért ne táncolnánk, énekelnénk, azért csak elbírunk egy vénasszonnyal meg egy babszem-gyerekkel. De biz Palkó második éjjelre magával vitte a kis kardját is, s csakugyan megtáncoltatta a tündérek hátán. Ha a tündérek meg akarták fogni, meghúzódott egy-egy virág levele mögött, s nem találták meg.
- Na - mondta Tündér Ilona -, most magam megyek egyedül, majd meglátjátok, hogy elhozom én a gyöngyvirágot.
A vénasszony este lefeküdt, Palkó pedig ébren maradt. Egyszerre csak hallja, hogy valaki megszólítja. Néz mindenfelé, de nem lát semmiféle élő lelket.
- Hát nézz csak erre - mondja egy hang -, én beszélek, a gyöngyvirág, törpekirály kisleánya.
S ahogy ezt a szót kimondta: a gyöngyvirág visszaváltozott törpe királykisasszonnyá.
Haj! megörült Palkó, csakhogy táncra nem kerekedett nagy örömében. Most már jöhet Tündér Ilona, nem talál gyöngyvirágot, s mehet vissza nagy bosszúsan.
De a törpe királykisasszony tudta, hol jár Palkó esze, s azt mondta:
- Ne hidd, Palkó, hogy Tündér Ilona visszamegy nálam nélkül, ha itt talál éjfélkor. Hiába változtam vissza azzá, ami voltam, akkor még inkább elvisz magával. Hej, csak volna itt az én pillangós hintóm, búmat sem mondanám, egy szempillantásra otthon lennék az én apám országában.
Ahogy elsóhajtja magát a törpe királykisasszony, egyszerre megvilágosodik a sötét éjszaka, s hát - lássatok csudát! - aranyos hintó szállt alá a magasságból, elébe fogva két tarka-barka pillangó. A hintó körül egy sereg törpe, ki szárnyán, ki pillangón röpkedett, bukfencezett, szinte kibújtak a bőrükből nagy örömükben, hogy újra feltalálták a kisasszonyukat.
- Na, Palkó - mondta a törpe királykisasszony -, jössz-e velem?
- De bizony megyek - felelt Palkó.
Azzal a hintóba kerekedtek, s repültek a pillangók, mint a sebes szélvész. Mikor aztán felszállottak jó magasra, hogy még a legmagasabb fa is alattuk volt, azt mondja a törpe királykisasszony Palkónak:
- Nézz le, Palkó, mit látsz?
Felelte Palkó:
- Látom, hogy valami szörnyeteg okádja fölfelé a lángot.
- Ez Tündér Ilona táltos lova - mondta a törpe királykisasszony.
Csak a hold meg a nap közé érjünk, odáig már nem tud felrepülni a táltos. S repültek a pillangók, s utánuk a táltos.
- Nézz vissza, mit látsz? - szólt a törpe királykisasszony.
- Azt, hogy mindjárt utolér Tündér Ilona.
S ahogy ezt kimondta, megcsapta hátba a láng, mely a táltos ló szájából hetven mérföldre előre csapott ki.
- No, még egyet iramodjatok, pillangóim! - biztatta a törpe királykisasszony a pillangókat.
Hipp! hopp! Repültek a pillangók, s mikor éppen a hintó utolsó kerekét csapta meg a láng, a hold fölé repültek.
Tündér Ilona nagy mérgesen visszafordult, Palkóék pedig repültek tovább, a hold és a nap között. Egyszerre csak megszólalt Palkó:
- Jaj istenem, odalent feledtük a vénasszonyt!
- Jaj, jaj - csapta össze a kezét a törpe királykisasszony -, bizony ottfeledtük, s most majd Tündér Ilona elviszi az országába, s meghalatja szörnyű halállal.
Sírt a törpe királykisasszony, hogy az ő dajkáját most már soha többé nem láthatja.
De Palkó megvigasztalta:
- Ne félj, majd elhozom én, ha addig élek is, csak hazaérjünk a te apádhoz.
Haza is értek szerencsésen. No de volt is öröm a törpekirály udvarában. Örült a vén törpekirály a leányának, de még Palkónak is. Azt mondta, hogy keresve se találhatott volna alkalmasabb vőt Palkónál! Mindjárt neki adta fele királyságát s a leányát. De a törpe királykisasszony azt mondta, hogy ő addig el nem járja a menyasszonytáncot, míg a dajkája haza nem kerül.
Búsult Palkó, mert sajnálta a vénasszonyt, de mégis gondolta, nem lesz olyan könnyű elhozni a Tündér Ilona országából. Azok a tündérek úgyis fenik rá a fogukat, s ha valahogy észreveszik, kitekerik a nyakát.
Amint így tűnődnék magában, beállít hozzá a törpe ember, kinek a szakálla hétrőfnyire húzódott a földön. Megkérdezi, hogy mi nagy búja lehet, mikor olyan nagy lehetne az öröme. Mondja Palkó, hogy mi a búja-baja.
- Hiszen azért egyet se búsulj - mondta a törpe ember. - Felülök a szakállamra, elrepülök Tündér Ilona udvarába, ott felkapom a vén dajkát, s vele hazarepülök.
Alighogy ezt mondta, már lába közé kapta a szakállát, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Na, éppen jókor érkezett Tündér Ilona udvarába, mert annak a kellős közepén egy magas fakazal volt rakva, s arra volt kikötve a vénasszony, hogy megégessék. Éppen akkor érkezett meg Plutó is az alvilágból, hogy alágyújtson a kazalnak. Már ki is vette a zsebéből a gyújtót, el is húzta a térdén, a gyújtó meg is villant, fa is tüzet fogott, de abban a minutában a törpe ember letoppant a kazal tetejére, feloldotta a vénasszonyt, felkapta, a szakállára ültette, s úgy elnyargalt vele, hogy a tündérkisasszonyok majd megpukkadtak mérgükben, mikor ezt látták. Hát még Tündér Ilona! Fel akart ülni a táltos lovára, hogy elfogja őket, de a táltos ló éppen akkor törte ki a lábát, s feküdt a jászla előtt, meg sem tudott mozdulni. Így aztán a törpe szépen hazaérkezett a vénasszonnyal,
Most már csakugyan volt nagy öröm, de mekkora! Csaptak olyan lakodalmat, hogy hetedhét országon túl is híre ment. Palkó a törpe embert megtette udvarmesterének, akinek a nagy örömtől még hét rőfre nőtt a szakálla.
Így volt, vége volt, igaz volt. Aki nem hiszi, járjon utána.
„Van egy nagyon nagy kertem. Ez a kert az én külön országom. Úgy uralkodok én itt, mint a tündérkirály a tündérkirályságban. Különösen alkonyatkor szeretem ezt a kertet. Ilyenkor körüljárogatom. Megnézegetem benne ismerőseimet: a bokrokat, virágokat, fákat. Mindennap látok valami újat rajtuk. Legtöbbször valami új ruhát. Ilyenkor szebbek. És látom rajtuk, hogyan örülnek, hogy én gyönyörködöm bennük.
Egyszer, ahogy elgondolkozva ballagok az úton, valami megzörren előttem. Látom, hogy egy különös alakú kis állat menekül lépéseim elől. Kis fekete gömbölyűség.
Pali éppen belesett a kerítésem vasrácsán:
- Ni! Mi fut ott a járdán!
A szomszédék Irénkéje is ott volt mellette. Ráfelelte:
- Mi? Tüskésdisznó. Hát még azt se ismered? A bácsi nem látta?
- Én bizony nem láttam pontosan, az-e.
A következő pillanatban a kis állat már el is tűnt. Kerestem kövek között. Bokorban. Levelek alatt. Mintha a föld nyelte volna el.
A gyerekek bekéredzkedtek hozzám a kertbe. Együtt keresgéltük tovább. De hiába.
- Várj csak, tüskés barátom, azért is megleslek! - mondottam Palinak, Irénnek.
- Mi is! - kiáltották a gyerekek.
Csöndben várakoztunk.
Mozdulatlanul.
Bizony már jól ránk sötétedett, mikor végre előbújt a kis alattomos.
Óvatosan megindultunk a nyomába. Figyeltük, merre jár.
A sün lassanként megszokta, hogy utána járunk.
- Keressük meg, hol lakik - mondottam a gyerekeknek.
- Nincs is ennek lakása - felelte Pali.
- Már hogyne volna - feleltem Palinak. - De még mennyire, hogy van. Minden rendes tüskésdisznó háztulajdonos.
- Keressük meg - susogta Irénke kíváncsiságában.
- De akkor nagyon óvatosan járjunk.
Rá is akadtunk a lakására az orgonabokor alján. Ott volt a tüskés lakásának a bejárata. No nem aranykapu. Se nem fehér festésű, finom ajtó. Egy jókora lyuk. Csak akkora, amelyen át őkigyelme a bundájával együtt befér. A lyuk belseje ki volt tömve száraz falevelekkel, maroknyi szalmával és gizgazzal.
- Ilyenbe. Ez a nyaralójuk. És ez a téli palotájuk is. Ez a lyuk nekik a hálószobájuk, ebédlőjük, nappalijuk, konyhájuk, spejzuk, fürdőszobájuk, szóval minden.
Irén is csodálkozott.
Másnap megkerestük tüskés barátomat nappal is.
Otthon találtuk.
Egyedül lakott.
Éppen heverészett. Szunyókált. Gondolta:
“Elég, ha éjszakánként ébren vagyok és dolgozom. Éjjel keresem a kenyeremet. Én vagyok a kert éjjeliőre. Jaj a tolvajoknak!”
Hát jó dolga van a sünnek, az bizonyos. Se nem süt, se nem főz, hanem amit talál, azonmód elcsemegézi. Tömérdek sok kártékony bogárra rámondhatja:
- No, ihol egy jó bécsi szelet!
Vagy:
- Ihol egy tál nagyszerű töltött káposzta!
A szaglása olyan, hogy az orrával tíz lépésről is megérzi, ha valami jó falat tartózkodik a közelben. A kisegereket is ügyesen elfogdossa, de ha éhes, még a nagyobbakkal is megbirkózik. A svábbogarak se szökhetnek meg előle. Emiatt sok háziasszonynak dédelgetett állata a tüskés. Hej, ha nem szúrna annyira a bundája, bizonyára a szobába is beeresztenék, s éppúgy a díványpárnán kapna helyet, mint a cirmos cica.
No, nagyot is nézne a cica, ha egyszer ilyen tüskést ott találna maga mellett. Lehet, hogy ijedtében nekiugrana az ablaküvegnek. Volna nagy csörömpölés!
- Hátha még egyszer a te ágyadba feküdne, Palika. Oda melléd. Nem tudnád, jaj, mi szúrja az oldaladat. Oda nyúlnál, és ott lelnéd a tüskés gömböcöt.
Néha egész este nyomában jártunk a sündisznónak később is a gyerekekkel.
Hova megy?
Mit csinál?
Nehéz volt szemmel tartanunk, mert sötét a színe, és olyan nesztelenül fut, mintha bársonypapucsban szaladgálna mindenfelé.
Még a munkája is csendes. A lábával úgy kapar, akár a vakondok. Kikaparja az éjszakára elrejtőzött bogarat a földből.
- Tőlem nem szöksz meg, koma - szól rá a földrepedésbe bújt tücsökre.
- Cirip, cirip, kegyelmezz! - sivalkodik ilyenkor a tücsök.
- Nincs kegyelem, barátom! - szól rá a sündisznó. - Minek rágtad meg a Palikáék sárgarépáját? Most meglakolsz érte.
- Jaj, többet sose nyúlok hozzá - eseng tovább a tücsök.
- Így bizonyosabb, hogy nem bántod - mondja rá a sündisznó, s bekapja a hegedűjével együtt.
Az egeret meg az orrával túrja ki a lyukából.
- No, cincogó, jaj neked! - és azt is bekapja.
Nincs kímélet.
Sokszor elkísértük a vadászatára.
Néha egy pillanat, és úgy eltűnik, mintha levegővé vált volna. Ilyenkor bizonyosan megrettent valami zörgéstől. A lábunk zajától. Ilyenkor, ha utána kutatunk, élettelennek látszó, tüskés gömb kerül elénk valamelyik mélyedésből, bokor tövéből vagy fa aljáról.
No, nagy öröm, mikor fölfedezzük.
- De hol a feje? - keresi kíváncsian Irénke.
- Hova lett? - érdeklődik Pali is.
A tüskés bizony úgy behúzza a fejét a gombolyagba, hogy semmi se látszik belőle. Csupa tüske és tüske körös-körül.
- Próbáld meg egyszer, Pali, te is, gömbölyödj így össze a télikabátodban. Tudnál-e? Látod, a tüskésdisznónak micsoda könnyű mesterség ez!
Néha megcselekedte velünk azt is, hogy nekifordult az istálló sarkának, s ott megállt mozdulatlanul tán egy óráig is. Ilyenkor mi sem mozdulhattunk. Még csak a fülünket se vakarhattuk meg.
Ha meg szúnyog orgonált ott az orrunk körül, tűrnünk kellett.
El nem gondolhatta az a szúnyog, mi lelt bennünket, hogy olyan türelmesek vagyunk vele szemben. Máskor meg olyat csapunk feléje, hogy azzal a mozdulattal egyszerre száz szúnyogot is ki lehetne végeznünk.
Mintha a sündisznó mindezt érezte volna. Ott állt egy helyben.
- Vajon mit akarhat itt? Mit töpreng? Csak nem azon tépelődik, hogy szökhetne ki ebből a kertből? No, az igazán kár volna. Mivel szórakoznék én esténként Palikával és Irénkével?
Annyi bizonyos, hogy a sün barátunk a rákövetkező este eltűnt. Napokig nem láttuk. Bizony búsultunk utána. Az meg eszünkbe se jutott, hogy nappal látogassuk meg a lakásán.
Eltelt így egy hét is.
Palika egyszer megszólal:
- Hát megszökött a disznónk!
Ebben a pillanatban nem messze tőlünk, a kőpadnál megzörren a bokor. A gyerekek pillanat alatt ott termettek. Félrehajlítjuk az ágakat óvatosan. Hát csakugyan ott a sün barátunk. De nem is egy, hanem három kis apró gömbölyeg. És mekkorák! Nem sokkal nagyobbak, mint egy jókora tyúktojás.
- Kistüskések! - táncol örömében Irénke. - Jaj, de aranyosak!
És hozzányúlt az egyikhez, hogy felvegye.
Rögtön el is kapta tőle a kezét.
- Hohó, ez még jobban szúr, mint az anyja.
Várakoztunk kissé. Az öregtüskés dugta ki elsőnek a fejét. Körülpillantott. Meglátott bennünket. Valamit morgadozott. Bizonyára ezt:
- A fiaim. Mit szóltok hozzá? Ugye, gyönyörűek?...”
Nemhiába, hogy minden kívánsága teljesedett idáig az én Panka lányomnak, mostanában ugyancsak el is bízta ám magát. Olyan kívánságokat talál ki néha, hogy majd elmén a hajam, ha hallom.
A minap is, ahogy sétálgatunk az utcán, egyszer csak beleakaszkodik Panka a karomba.
- Apu, hajolj csak le hozzám, súgok valami szépet.
"Jaj teneked, szegény apu!" - gondoltam magamban, hanem azért csak odatartottam a fülemet rózsabimbó-szájacskája elé.
- No, mi szépet eszeltél ki már megint, drágaságom?
Lábujjhegyre ágaskodva súgta a fülembe:
- Apu, szeretnék királyné lenni!
- Szép kívánság, csakugyan nagyon szép - bólogattam a fejemmel nagy komolyan. Hanem ő ezzel nem érte be. Haragosan toppantott a lábacskájával.
- Nem érted, apu? Királyné akarok lenni! Olyan, mint a mesében van.
Bezzeg nem suttogott már, hanem kiáltott akkorát, hogy még a verebek is mind abbahagyták a tanácskozást a platánfákon. Én meg ijedten kaptam a zsebemhez: hátha találnék benne valami gazdátlan országot, amit Pankának adhatnék, hogy legyen benne királyné. Nem volt biz abban egy fillérnél egyéb, az is lyukas volt.
- Lelkem - mondom neki -, ezért nem adnak egy országot.
- Akkor végy rajta cukros mandulát! - egyezett ki Panka nagy hamarán.
- Isten neki fakereszt! - Elszántam magam szerencsét próbálni. Nekiindultunk boltost keresni. De bizony el se indultunk még, mikor valaki ránk köszöntötte a jó napot. Az árokparton búslakodott valami odvas, öreg fűzfa, annak a tetejéből miákolt ránk rettentő keservesen egy fehér macska:
- Mi-a-ú, mi-a-ú!
Panka egyszerre elfelejtette a mandulát, s olyan sebesen ott termett a fa alatt, mintha nem is ő kívánkozott volna királynői méltóságra. Mire én is odaértem, már akkorára ott ült a deres fűben, az ölében a macska. Zörgős csontú, borzas szőrű, elárvult jószág volt szegény, látszott rajta, hogy senki se viseli gondját. De a Panka szeme ragyogott, mint a csillag, ahogy ölelgette, cirógatta az istenadtát.
- Ide nézz, apu, milyen cicát találtam!
- Nem cica az fiam, csak macska - ellenkeztem vele -, látod, hogy csupa mosdatlan.
- Ej, ej, apu - szögezte rám Panka haragosan a tekintetét -, hát tehet ő arról, hogy nem találta reggel a szappant? Igaz-e, hékám?
A cica háládatosan hozzátörleszkedett nagy buksi fejével, ő meg vígan tapsikolt a két tenyerével, mint mikor a liliomszirmok összeverődnek.
Egyebet nem tudott mondani a jámbor, de értett Panka ennyiből is.
- Hallod, apu, azt kérdi, mi a jó. Majd megtudod, Hékám, csak hazaérjünk.
Mit volt mit tennem, egyik karomra vettem Pankát, másik karomra vettem a Hékámat, s így ballagtam haza harmadmagammal. Eszembe se jutott, hogy én most egy királynét cipelek országostul. Csak akkor okosított föl Panka, mikor már mind a hárman a meleg szobában hemperegtünk a szőnyegen:
- Látod, apu, most már mégiscsak királyné vagyok. Hékám meg az országom. Én parancsolok, Hékám pedig szót fogad. Hékám, idd meg ezt a tejecskét!
Hékám csakugyan szót fogadott. Sose láttam olyan engedelmes országot. Csupa engedelmességből megitta a Panka tejét, az anyuka kávéját, az apuka csokoládéját, s megette mindhármunknak a friss kalácsát. Sőt annyira ment az alattvalói hűsége, hogy még a vacsorára való kolbászkát is megkereste az almáriomban, pedig senki sem parancsolta neki.
Kigömbölyödött, mint a duda, s kerekedett olyan kedve, hogy még az én bajuszomat is egérnek nézte. Mikor aztán jól kijátszotta magát, megtelepedett a kályha mögött a sarokban, s olyan dagasztásnak esett, hogy mind fölkörmölte a padlót.
- Hohó, Hékám - ugratta ki Panka a sarokból -, majd rendre szoktatlak én téged! Vetek én neked babadunnából olyan ágyat, hogy olyanban még álmodban se feküdtél.
Hékám azonban bizonyosan megijedt a vetett ágytól. Mert mire az elkészült, akkorra neki nyoma veszett. Úgy kiszökött az ajtón, hogy észre se vettük. Akárhogy jajgatott Panka, bizony országa nélkül kellett lefeküdnie a királynénak.
Még tán álmában is hullott a könnye szegénynek, hanem azért másnap reggel mégis ő hallotta meg legelébb a szobaajtón a csendes kaparászást.
- Mi-a-u, mi-a-u!
- Jaj, apu, hallod, visszajött a Hékám!
Csakugyan a Hékám volt, de úgy elgyalázódva, hogy rossz volt ránézni. Sáros, lucskos, mocskos, mintha csak havas esővel takaródzott volna az éjszaka. Sebaj, gyorsan megszáradt, lesimult a kócos bundája, alig lehetett ráösmerni - mikorra megint eltűnt. Mert aznap este megint odébbállott. Másnap is, harmadnap is. Egész nap vendégeskedett, játszadozott, törleszkedett, de vacsora után mindig megszökött, s csak reggel került haza reszketve, fázva. Panka már majd belebetegedett a nagy bánatába, hogy neki háládatlan alattvalója van.
- Megállj, lelkem - vigasztaltam a kesergő királynét -, majd kivallatja a Burkus kutya a te csavargó népedet.
Behívtam a Burkust, és bemutattam neki a Hékámat, aki nagyon kapálódzott ez ellen a megtiszteltetés ellen.
- Ide fülelj, Burkus! Te most utána mégy ennek a cicának árkon-bokron keresztül, s nem nyugszol, míg ki nem tudod, hova jár.
Burkus olyan biztatóan vigyorgott rám, hogy minden foga kilátszott, és megcsóválta nagy lompos farkát. A Burkus nyelvén annyit jelent ez: meglesz, gazdám! Én pedig kinyitottam az ajtót: a Hékám kiugrott rajta, a Burkus meg utána.
Én meg a Burkus után ballagtam a harmadik utcáig, hanem ott úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Már majd nem tudtam mitévő lenni, mikor egyszer csak elém gurul ám a Burkus, a foga közé veszi a kabátom szélit, s húzza ám, de ugyancsak.
- Gyerünk no, öreg - mondom neki -, de azért örömödben ne szedd le rólam a gúnyát.
Nem is kellett sokáig menni, csak éppen addig az öreg fűzfáig, amelyikről a Hékám ránk miákolt. Ahogy odaérünk, Burkus bedugja a nagy fejét a faodúba, s uramfia, kihúzza belőle a Hékámot. De nem az öreg Hékámot ám, hanem egy kis Hékámot. De nem is egyet ám, hanem négyet. Az ötödik, az öreg, magától előjött, odakuporodott a lábamhoz, s úgy nézett rám csillogó szemével, hogy majd megszólalt.
- Hát tudnál te énrám haragudni, amért estente hazajártam a kicsinyeimhez?
Jaj, dehogy haragudtam, dehogy! Inkább fölszedtem a kis porontyokat, kit az egyik, kit a másik zsebembe. A negyediket már nem tudtam hová tenni, azt a Burkus vette a szájába, úgy szaladt vele előre. Az öreg Hékám meg fölugrott a vállamra, s egész úton sugdosott a fülembe valamit. Én bizony meg nem mondom, mit, mert én már régen nem értek a Hékámok nyelvén.
Panka meg ért, mert ő még kicsike, s azt mondja, hogy a cica bizonyosan hálálkodott. Pedig nem én tettem jót ővele, hanem ő mivelünk: mert most már Pankának igazán egész országa van. Ha meglátogatjátok a kis királynét, talán meg is engedi, hogy az alattvalóit megsimogassátok.
