Most lett egy kis időm megnézni, ez a szeptember brutális eddig számomra. Jó arc... Mi a tanulság szerinted?
Négy perc tíz körül van egy zene, ha jól hallom, az Eternal Flames c. CD-ről az egyik szám össze van keverve valami - gondolom - lengyel zenével, jó ötlet :) Az egy nagyon jó CD különben, egy ezo-boltban dolgozó barátnőmtől kaptam, és nem sokat vártam tőle, nagyon kellemesen csalódtam. Úgy vannak hangszerelve a dalok, hogy európai fülnek is élvezhető, mégis nagyon idegen és semmihez sem hasonlító zenei élmény. A legjobb éam indián zene, amit eddig hallottam.
Virginia (nem úgy mint Pennsylvania) sohasem vonta vissza Ohióra vonatkozó igényét, és 1749-ben hatalmas földterületeket adományozott az Ohio Társaságnak a mai Pittsburgh környékén. Virginia igényei sokkalta nagyobbak voltak mint Pennsylvaniáé, magukba foglalták a teljes Ohio-völgyet az Illinois-folyótól nyugatra, beleértve Kentuckyt is, Nyugat-Virginiát és Michigan déli részét. Rengeteg gyarmatos (köztük George Washington) invesztált az ohiói földspekulációkba, így amikor a britek megakadályozták a terület megnyitását a telepesek előtt, sok vagyonos gyarmatos lépett rá a forradalom felé vezető útra. A szegény határvidékiek egyszerűbb megoldást választottak: egyszerűen figyelmen kívül hagyták a proklamációt, és letelepedtek Nyugat-Pennsylvania földjén. Eközben a fehér telepesek kezdtek betolakodni az irokézek földjeire is. Ez volt a helyzet, amikor 1768-ban a britek és az irokézek tárgyalni kezdtek a Stanwix-erődben, melynek eredményeként az irokézek (akik már nem tudták ellenőrzésük alatt tartani az ohiói törzseket) szerződésben mondtak le Ohióról a britek javára (akik már nem tudták ellenőrzésük alatt tartani az amerikai telepeseket).
A sónik tiltakoztak az irokézeknél, válaszként azonban csak azt a fenyegetést kapták, hogy kiirtják őket, ha nem tartják be a szerződést. A sónik tehát arra kényszerültek, hogy saját kezükbe vegyék a dolgok irányítását. Egy nagy nyugati szövetség összekovácsolásának nyitányaként tárgyalásokat kezdtek az ilinoj, ví, pjankasó, májámi, kikapu, potavatomi, viándot, ottava, delavár, maszkuten, odzsibva, cseroki és csikaszó indiánokkal. Tárgyalások folytak Ohióban a Sciota-folyónál 1770-ben és 1771-ben, a földspekuláns William Johnsonnak azonban sikerült megakadályoznia a szövetség létrejöttét, így aztán a sóniknak, a delavároknak és a mingóknak egyedül kellett szembenézniük a Hosszú Késekkel (a virginiai és pennsylvaniai határvidékiekkel). Az irokézek Ohióról való lemondása magában foglalta Kentuckyt is, mely területre azonban a cserokik is bejelentették igényüket – az, hogy vadászterületként a sónik is igényt tartottak Kentuckyra senki sem érdekelt. Watongánál (1774) és Sycamore Shoals –nál (1775) a briteknek sikerült rávenniük a cserokikat, hogy eladják Kentucky keleti és középső részét a Transylvania Land Company-nak (Henderson-vétel).
Ezek a szerződések, melyek megnyitották az Ohio völgyét a telepesek előtt, földspekulánsok által kötött földvásárlási szerződések voltak, melyek megsértették az érvényben lévő brit törvényeket. A Stanwix-erődben megkötött szerződést követően azonban a brit kormányzat pusztán „mosta kezeit”, nem ismerte el hivatalosan a Wabash Company indianai földterületekre vonatkozó igényét. A britek bezárták a Pitt-erődöt (csak Michilimackinac-ban, Kaskaskia-ban és Detroit-ban maradt helyőrség), aztán kényelmesen hátradőlve nézték a kibontakozó ribilliót. 1774-ben már 50.000 határvidéki fehér nyüzsgött az Appalache-hegységtől nyugatra, harcra éhesen. A legtöbbjük már generációk óta háborúzott az indiánokkal, és ugyanolyan vadak és könyörtelenek voltak, mint bármelyik indián harcos. Amikor a cserokik eladták Kentuckyt, megpróbálták figyelmeztetni Daniel Boone-t, hogy a sónik harcolni fognak az amerikaiakkal, ha azok megpróbálnak letelepedni a vadászterületükön, de Boone addigra már tudta, hogy mi a helyzet. 1773-ban a sónik megölték legidősebb fiát, James-t, egy vadászexpedíció során.
Addigra már igen feszült volt a helyzet az Ohio felső folyása mentén lévő fehér településeken, Pittsburgh és a Muskingum-folyó torkolata között. Mind Virginia, mind Pennsylvania magának követelte Pittsburgh környékét, és vetélkedésük kis híján fegyveres harcba torkollott. Látva a helyzet elmérgesedését a delavárok úgy döntöttek, hogy továbbállnak, és 1770-ben engedélyt kaptak a májámiktól, hogy letelepedjenek Indianában. A harc akkor robbant ki, amikor Virginia földmérőket küldött a Kanawha-folyótól nyugatra, hogy térképezzék fel Kentuckyt a leendő telepesek számára. Jól tudva, hogy ez mit jelent, a sóni harcosok folyamatosan zaklatták őket. Azon az őszön 650 Kispoko- és Piqua-sóni hagyta el Ohiót és nyugatra indultak, Spanyol-Missouri felé. 1774 elején a virginiai milícia birtokba vette az elhagyatott Pitt-erődöt, hogy bázisként használhassa azt egy, a sónikkal vívandó, esetleges háború során. Azon a tavaszon Kentuckyban több összecsapás is történt a földmérők és a sónik között, így aztán Michael Cresap és egy csapatnyi milicista – abban a hitben, hogy a háború már megkezdődött – áprilisban Wheeling közelében megtámadtak egy csoport kereskedési szándékkal érkezett sónit, és megöltek egy főnököt.
Cooper és May is romantikus regényeket írt, és a romantika jellemzője az idealizálás, a szabadságvágy, a kalandok, az egzotikus tájak és emberek.
Ezért lettek ilyenek a hőseik is.
De ettől még nem gondolja senki (közülünk legalábbis), hogy valóban ilyenek voltak az indiánok.
Másfelől volt egy ennek gyökeresen ellentmondó kép is: a XIX. században, a határvidékeken (ezek aztán uralták is a westernfilmeket kb. a hatvanas évekig), úgy gondolták (és gondolják a mai napig is) hogy barbár vademberek, akik szinte állati sorban élnek, ami ugyanúgy nem igaz, ugyanolyan erősen leegyszerűsített, szélsőséges vélemény. Pláne, hogy mellettük a fehér hősöket gáncsnélküli lovagoknak ábrázolták, pedig a határvidék "hősei" szintén megérték a pénzüket.
Aztán megint jött egy fordulat, a hippikorszak, a kivonulás a természetbe, amikor megint pozitív lett az indiánokról alkotott kép.
Az igazság pedig - szerintem -, valahol a kettő között van: köztük is voltak jobbak és roszabbak, nekik is voltak hibáik, de azért erényeik is, mint mindenkinek. Csak nem nagyon illettek bele egy olyan felívelő szakaszban lévő, iparosodó, agresszív, minden erőforrást száztíz százalékosan kihasználni vágyó, kapitalizálódó, individualista társadalomba, mint a korabeli Amerika, ez volt a balszerencséjük.
hasonlóknak. De azt hiszem, hogy van egy másik olvasata is a dolognak, ahol ez kevésbé számít. A személyes véleményem szerint, amivel azért nem vagyok egyedül, a "nemes vadember" egy archetipikus kép, és éppen ez adja az erejét. És úgy látom, hogy ez valamiképp ellenáll a mi szocializációnk ölés-tabujának, úgy értem, nincs jelentősége az ilyen természetű morális összefüggéseknek. De mivel ez tudatossá válva már kognitív disszonanciát okozhat, szükséges lehet hazudozni is akár.
Nemes vadember? Ez valóban inkább az európai kalandregényírók, Amerikában pedig a keleti parton élő irodalmárok által kreált kép.
Bizonyos értelemben szerintem is. A nemes vadember képzetét általában a felvilágosodásig szokták visszavezetni, az indiánokra vetítése pedig tényleg az általad leírt módon történt. És ez nyilván kevés átfedést mutat a történelmi valósággal, ha egyáltalán. Ebben a vonatkozásban tényleg van jelentősége a harci szokásoknak és
Nemes vadember? Ez valóban inkább az európai kalandregényírók, Amerikában pedig a keleti parton élő irodalmárok által kreált kép. A nyugati, az őslakókkal állandó konfrontációban álló fehérek körében sokkalta negatívabb volt az indiánok megítélése, mint a keleten, ahol dívott a „nemes vadember” mítosza is. E mítosz valóságos megtestesítőjét látták a nez-percék vezetőjében, Josephben is. A szívhez szóló beszédeiről elhíresült Joseph főnök köré rögtön valóságos legendáriumot költöttek a mítoszgyártó újságírók:: a katonai zseni, a rézbőrű Napóleon, aki „tiszta” háborút vívott a fehérek ellen, csak a katonák ellen harcolt, a civileket megkímélte. „Tiszta” háború természetesen nem létezik, az mindig piszkos dolog, még az olyan hősi eposzként megénekelt harc sem volt az, melyet a nez-percék vívtak. Ők is legyilkolták az útjukba kerülő telepeseket, sőt a nemrégiben megalapított Yellowstone Nemzeti Parkba bemerészkedő turisták közül is áldozatul estek néhányan a nez-percéknek. Összesen 36 civilt öltek meg a hadjárat folyamán. Joseph katonai zsenijéről pedig csak annyit, hogy neki valójában szinte semmi köze sem volt a harci cselekményekhez, mert azokat öccse, Ollokot, Látó Üveg, Fehér Madár és az öreg harcos, Toohoolhoolzote irányították.
May könyvei tele vannak "gonosz" indiánokkal (is).
Viszont az is igaz, hogy a huszadik század elején Amerikában is élt és virágzott ez a kérdés. Legalábbis a korabeli apacs témájú missziói irodalomban ezt látom. Egyrészt voltak lelkészek többen is (W. J. Harsha, G. Harders, stb.), akik szépirodalmi műveikben hasonlóan idealizált képet festettek a hőseikről, mint May. Főleg Harders, aki egyébként szintén német volt és eredetileg németül is írta a könyveit. Yaalahn című regénye például egy Jorjilla nevű apacs férfival kötött mély barátságáról szól, aki kezdetben igen ellenséges volt vele szemben, satöbbi. Harders különben Globe környékén volt lutheránus lelkész, később az egész apacs misszió szuperintendense lett, szóval azért képben volt. És nagy véleménnyel volt sokukról, még egy medicine man is van a regényhősei között. A pozitív csengésű történet persze a misszióra is jó fényt vet, ami nem mellékes, de ebbe most nem mennék bele mélyebben. Ellenpontként említeném James O. Arthur meszkalerói ref. lelkészt, akinek a levelezését pár éve adták ki az örökösök. Ő a kiküldetése kezdetén (1914) elég hevesen bírálja az akkoriban ezek szerint már eléggé elterjedt romantikus képzeteket, és ellenpéldákat hoz. (Most így fejből az alkoholizmust, a nőkkel való kegyetlen bánásmódot és a "nem dolgozni-nem fizetni" életstratégiát tudom mondani, ezek közül az első kettő nem kifejezetten a rezervátumi korszak problémája). Na most ezt miért is kezdtem írni? :) Na mindegy, késő van, mindenesetre szerintem ez egy érdekes téma, sok irányból meg lehet közelíteni.
George de Forest Brush: Indian and the Lily, 1887. Ez a kép a csirikava apacsok Floridába internálása után néhány hónappal készült, tehát nem a nosztalgia ihlette. És szerintem ezzel az "angyalforma ragadozó" ábrázolással valamit elképesztően telibe talált. (És csak halkan írom, hogy itt már a kollektív tudattalan témájára tévednék át, ha nem gyakorolnék önmérsékletet és nem hagynám gyorsan abba.)
Na jó, de ennyi erővel említhetnénk Robin Hoodot, Rózsa Sándort vagy Toldi Miklóst is! Sőt, ők legalább tényleg léteztek, csak egy kicsit szépítettek az életpályájukon.
De az említettek tisztán mesehősök, még szép, hogy meglehetősen idealizáltak. Szerintem, egyetlen felnőtt sem gondolja, hogy minden indián ilyen. Még mi sem, akik szimpatizálunk velük.
Nem akartam megbántani senkit, az é-amerikai indiánok leszármazottait főleg nem, csak jeleztem, hogy a bennünk élő romantikus "nemes vadember" képzete aligha felel meg a történelmi valóságnak.
Maradjunk annyiban,hogy a gonoszság-----mégha néha "csak" vallási téboly vagy rituálé szülte is-------nem fajfüggő.
Így igaz. És azon is elgondolkozhatunk, hogy melyik a rosszabb: az amerikai őslakos fésületlen vadsága, vagy a magukat civilizáltnak és kereszténynek mondó emberek hideg, számító közönye és könyörtelensége, amivel végignézik koncentrációs táborokba zárt nők és gyerekek halálra éheztetését. Gondoljunk csak pl. a sziú háborúk után néhány évtizeddel vívott búr háborúra, hogy időben ne menjünk túl messzire.
A portyázások addig folytatódtak, amíg a keleti delavárok 1758 októberében, a pennsylvaniai Eastonban, végül aláírták a békeszerződést. Pennsylvania egyoldalúan visszavonta az irokézektől „megvásárolt”, az Appalache-hegységtől nyugatra elterülő földekre vonatkozó igényét. Az egyezmény híre gyorsan eljutott Ohióba, aminek eredményeképp a sónik, a delavárok és a mingók nem fejtettek ki ellenállást, amikor a britek novemberben elfoglalták a Duquesne-erődöt. 1759 júliusában a sónik és az ohiói delavárok is békét kötöttek a britekkel, s felhagytak a határvidék pusztításával. Ősszel elesett Quebec és a Niagara-erőd is, és Montreal 1760-as kapitulációjával az észak-amerikai kontinensen véget ért a háború. Az ohiói törzsek több mint 650 fehér foglyot ejtettek a háború idején. 1761-ben az ohiói Muskingum-folyónál került sor a foglyok kicserélésére, de meglepő módon a fehér foglyok fele nem kívánt visszatérni, és inkább annál a törzsnél maradtak, mely adoptálta őket. Most, hogy a háború véget ért, a foglyokat kicserélték és a fehérek hivatalosan lemondtak Ohióról, a sónik és szövetségeseik azt várták, hogy a britek távoznak földjeikről. Ők azonban ehelyett a Duquesne-erőd helyén felépítették a Pitt-erődöt, melybe 200 fős katonaságot helyeztek. Amikor a sónik és a delavárok 1762-ben Lancasterben aláírták a végső békeszerződést, úgy érezték, hogy a fehérek ismét jól becsapták őket.
Mivel többé már nem kellett versengeniük a franciákkal, Lord Jeffrey Amherst, az észak-amerikai brit gyarmatok katonai parancsnoka úgy döntött, hogy a franciák indián szövetségeseit legyőzött ellenségként kezeli. A szövetségkötés fejében a főnököknek évente osztogatott ajándékok megszűntek, a kereskedelmi áruk forgalmát korlátozták (főleg a puskaport és a rumot). Mivel a törzsek ekkorra már függővé váltak ezektől az árucikkektől, a válaszreakció heves volt. A szenekák már 1761-ben körülhordozták a harci övet és általános felkelésre szólították fel a törzseket, a britek ellen. Csak a sónik és a delavárok válaszoltak a felhívásra. Az indiánügynök, Sir William Johnson nyomára jutott a szervezkedésnek, amikor Detroitban tárgyalt a franciák egykori szövetségeseivel. Az általános nyugtalanság egyre erősödött és 1763 tavaszára Pontiac, a detroiti ottava főnök vált a szervezkedők vezérévé. A Pontiac-felkelés készületlenül érte a briteket. Az Appalache-hegységtől nyugatra lévő kilenc erődjük közül hat elesett. A sónik, a delavárok és a mingók a Pitt-erődöt ostromolták, és újra dúlni kezdték a pennsylvaniai határvidéket, 600 telepest gyilkoltak meg.
A detroiti helyőrséget csupán egy informátor mentette meg a pusztulástól, a Niagara- és a Pitt-erődöt körülzárták és elvágták a hátországtól. Amherst végső elkeseredésében azt írta Simeon Ecuyer kapitánynak, a Pitt-erőd parancsnokának, hogy az erődöt ostromló indiánokat talán megpróbálhatná hímlővel fertőzött takarókkal és kendőkkel megbetegíteni. Ecuyer parancsként értelmezte és végrehajtotta az Amherst levelében foglaltakat. Ez a fajta biológiai hadviselés különösen hatékonynak bizonyult, mivel az ohiói törzsek nemigen rendelkeztek immunitással, hiszen az 1757-58-as járvány – mely a franciák indián szövetségesei között a William Henry-erőd elfoglalása után ütötte fel a fejét - elkerülte őket. Ez idő tájt a sónik Tennessee-ben harcoltak a cserokikkal, így rájuk is átvitték a ragályt, azután pedig a Krík Törzsszövetség körében élő sónikat is megfertőzték. Innen a járvány átterjedt a csikaszókra és a csoktókra, végül pedig az egész délkeleti vidékre. A kór ezreket ölt meg, míg kitombolta magát. Az áldozatok között még brit gyarmatosok is voltak.
Miután nem sikerült elfoglalniuk a Pitt-, a Niagara- és a Detroit-erődöt, valamint a franciák is elutasították, hogy segítsenek egykori szövetségeseiknek, a Pontiac-felkelés összeomlott. Augusztusban Henry Bouquet ezredes a Bushy Run-nál vívott két napos ütközetben megverte a sónikat, a delavárokat és mingókat, akik ezután felhagytak a Pitt-erőd ostromával. Visszavonultak nyugatra, Ohióba, és folytatták a Pennsylvania elleni rajtaütéseket. Bouquet hadserege azonban követte őket, míg John Bradstreet ezredes a Detroit körül gyülekező odzsibvák, viándotok és ottavák ellen vonult. Pontiac kénytelen volt Indianába hátrálni, miközben szövetségesei sorra kezdték magára hagyni őt, különbékéket kötve a britekkel. Amherstet Thomas Gage váltotta fel, aki visszaállította a kereskedelmi cikkek áramlását a korábbi szintre. Novemberben a delavárok és a sónik Coshoctonnál aláírták a békét a britekkel, és elengedték 200 fehér foglyukat. A brit kormányzatot megrendítette a felkelés váratlan ereje, ezért kibocsátotta az 1763-as Proklamációt, mely megtiltotta a fehérek további letelepedését az Appalache-hegységtől nyugatra. A proklamáció sajnos csak lélegzetvételnyi szünetet biztosított az ohiói törzseknek, viszont hatalmas szerencsétlenséget zúdított a britekre.
Én csak a "barbár irokézek" kontra "civilizált déliek" összevetést furcsálltam ill. azt állítottam, hogy a huronok kb. ugyanazt csinálták, amit az irokézek.
No és a konkvisztádorok,vagy a középkori inkvizítorok kínvallatásai ? Ráadásul "Isten" nevében...Maradjunk annyiban,hogy a gonoszság-----mégha néha "csak" vallási téboly vagy rituálé szülte is-------nem fajfüggő.
"...akik gyakran a közeli rokon törzseket is megtámadták és kegyetlenül kiirtották, mint ahogy azt az irokézek és a huronok példájából láthattuk."
Bár nyelvileg rokonok, de ők amúgy halálos ellenségek voltak. Kb., mint a crow-lakota viszony, ők is mindketten a sziú nyelvcsaládhoz tartoztak.
"No meg az északi indiánok nem is tudtak olyan magas szintű civilizációkat létrehozni, mint mexikói, yucatáni vagy andoki rokonaik."
Mondjuk, az vicces, hogy előbb lebarbározod az irokézeket, utána pedig pozitív példaként említed pl. az aztékokat, akik, ugye százszámra tépték ki a hadifoglyok szívét. Élve!
Én azt olvastam egy könyvben, a címére már nem emlékszem, hogy az 1650 körüli irokéz - huron testvérháborúban az irokézek elképesztő kegyetlenkedéseket követtek el a huronok ellen.
Olyannyira, hogy az még a francia gyarmati hadsereg edzett katonáit is elborzasztotta.
Szerencsétlen huronok a francia gyarmati hatóságoknál és a jezsuita atyáknál próbáltak menedéket keresni az irokézek megveszekedett dühe elől, de hathatós segítséget a franciáktól nem kaptak.
Ezek után az irokézek gyakorlatilag kiirtották a huronok nagy részét.
Ezek után nekem ne írogasson senki olyat, hogy az irokéz nemes lelkű nép meg hasonlókat!
A nemeslelkű észak-amerikai indiánokról szóló fejtegetéseket is erős fenntartással kell fogadni!
Köszi. Érdekes, hogy micsoda csavarok vannak a Shawanik történetében.
Persze ezek is csak megerősítik azt a korábbi megállapításomat, hogy a háttérből az angol és a francia gyarmati hatóságok mozgatták a szálakat...
No és persze arról se feledkezünk meg, hogy bár csodáljuk az északi indiánokat a bátorságukért és szabadságszeretetükért, végső soron csak barbárok voltak, akik gyakran a közeli rokon törzseket is megtámadták és kegyetlenül kiirtották, mint ahogy azt az irokézek és a huronok példájából láthattuk.
No meg az északi indiánok nem is tudtak olyan magas szintű civilizációkat létrehozni, mint mexikói, yucatáni vagy andoki rokonaik.
