Sziasztok szeretnék érdeklödni töletek , keresek egy filmet de sajnos csak a magyar címét tudom az eredetit nem ! A film címe : A messze járó asszony ! Ez egy indián asszonyrolszol aki az utolsok között élt aki még a rezervátumban is élt de élete végén már látott autot is , ez egy igaz történet . Ha tudtok kérlek segítsetek megtalálni !
Nem kóstoltam, csak olvastam, hogy ilyen az íze. Tudom, nem vagyok következetes :)
Olvastam itt-ott hopi bölcsességeket, de ezeknek az eredete legtöbbször kérdéses volt számomra. A hopik azért eléggé vigyáznak a dolgaikra, hogy ne legyenek nagyon kifoszthatók a spirituális tudásukból. Gondolom, náluk is tabu alatt van a lényeg. A Santa Clara pueblónál tudom konkrétan, hogy Helen Hardín festőnőt figyelmeztették a képei szellemi tartalma miatt a törzs vezetői. (Meg is halt rákban 41 évesen.) Komolyabban kellene foglalkoznom ezzel is, de hát nincs időm semmire.
Hogy az apacsok mit gondolnak róluk? Hát fogalmam sincs, hogy őszinte legyek. A navahókkal területi vitáik vannak, de apacs részről szerintem még semmit nem olvastam a hopikról. A történelmi kapcsolat nem volt felhőtlen, az ilyen emlékek nem szoktak csak úgy elmúlni, de mivel az apacsok voltak az agresszorok, ez őket annyira nem feszélyezheti. És a bölcsességük? Az apacsok sem abból a fából vannak faragva, hogy felnézzenek más népekre :)
Tápiószecsőn? Oda kell betörni, ha ehető almát akarok a kertbe? :)
Veletlenul talaltam erre a topikra, es nagyon orulok, hogy olyan dolgok is szoba kerultek, mint konyhakultura es mezogazdasag! Ha van meg tobb anyagotok a temaban, es is szivesen (total amatorkent) olvasom.
Kukoricáról jut még eszembe, hogy az is fontos változás volt, amikor az I. évezred közepe táján elterjedt a keleti erdővidéken egy új kukoricafajta, amelynek rövidebb volt a tenyészideje, mint a korábbi fajtáknak.
Ez az új fajta tette lehetővé, hogy a kialakuljon az északi irokézekre jellemző felföldi kertgazdálkodás és a kukoricatermesztés olyan hűvös éghajlatú északi vidékeken is elterjedjen, mint a Nagy Tavak vidéke.
OFF:
az ősi é-amerikai mezőgazdasági ismeretekről tehetsz be még nyugodtan anyagokat, érdekel a téma.
Otthon a faluba, a haverokkal a kocsmában mostanában sokat szoktunk arról beszélgetni, hogy hogyan tudunk majd egy fenntartható mezőgazdaságot létrehozni, ha a kőolajhiány miatt már nem lehet tovább fenntartani napjaink magas szinten gépesített és kemizált mezőgazdaságát.
Hátha az amerikai őslakók ősi mezőgazdasági bölcsességéből is fel tudunk használni bizonyos elemeket:-)
Köszi, érdekelnek az ősi amerikai mezőgazdaságra vonatkozó dolgok.
Én magam is olvastam, hogy a Kolombusz előtti Amerikában több tucat (több száz???) kukoricafajta volt, abból az európai gyarmatosítók haszonelvű, mennyiségi világnézetüknek megfelelően csak néhány nagy terméshozamú fajtát honosítottak meg.
Pedig az ilyen ősi fajták génkészletének megőrzése a jövő mezőgazdasága és élelmezése szempontjából nagyon fontos, ezért is hoznak létre egyre több helyen mezőgazdasági génbankokat az ősi fajtáknak (nálunk is van különben, Tápiószecsőn).
"Lisztje valamivel durvább, mint a sárga és fehér kukoricaliszt, de édesebb és kicsit diószerű íze van."
Kóstoltad már?
Ezek a hopik különben meg a bölcsességükről híresültek el, nemdebár?
Merthogy a kikmongwi nevű filozofikus hajlamú bölcseiknek nagyon jó meglátásaik voltak és vannak a világról a mai napig.
Szívesen. Eszembe jutott még valami. A tökmagot (a mellékelt linken dinnyemagot) a hopik a piki-készítésre használt kőlap felületkezelésére is használták, teflonszerűen viselkedő sütőlapot kaptak így. A piki a hopik ünnepi "kenyere", és amíg csak képen láttam, azt hittem, hogy olyan gyors és egyszerű, mint a palacsinta. Hát nem éppen. Ha kedved van pikit sütni, innen ellesheted a technológiát :) De amúgyis érdemes megnézni.
A piki kék kukoricából készül. A kék kukorica évszázadokon át több délnyugati nép fő tápláléka volt, elsősorban a hopiké, a navahóké és a zuniké. Coronado 1540-es expedíciója során már említést tett róla. Lisztje valamivel durvább, mint a sárga és fehér kukoricaliszt, de édesebb és kicsit diószerű íze van. 20 százalékkal magasabb a proteintartalma és 50 százalékkal több vasat tartalmaz, mint a hagyományos kukoricák. A hopi kék kukoricák színe a majdnem feketétől a poros szürke színig változhat. Három változat ismert: a sztenderd (sakwaqa'o), a sötétkék (huruskwapu), és a szürkéskék (maasiqa'o). Kemény magjai miatt a huruskwapu tűri legjobban a tárolást. A kézi őrlés miatt régen az asszonyok jobban szerették a lágyabb maasiga’o típust, bár ennek a színe is fakóbb volt.
Szimbolikusan a keleten felkelő napot, az élet kezdetét jelképezi, valamint a bölcsességet. Az arizonai hopik a hat-nyolc hónapos gyermekek névadó szertartásán is ezt használták, a kék kukorica itt a hosszú élet jelképe volt. A hopi férfiak hosszú utazásaik előtt azért ették, hogy nagyobb erőt nyerjenek.Temetésekre hasonló okból készítették.
Teremtéstörténetükben így szerepel: „Amint a hopik a harmadikról a negyedik életútra léptek, Maasawu, a Teremtő mindenkinek a kukorica ajándékát adta. A nagy kukoricacsöveket mind elvitték a többi emberek, a hopiknak a kicsi kék csöveket hagyták. A hopik tudták, hogy a negyedik életút nem lesz könnyű, de a nehézségeken való átjutás erőssé teszi őket. A szerénység, összetartás és tisztelet vált minden hopi életmódjává.”
Az első festmény a híres Pablita Velarde (Santa Clara pueblo) képe, Három asszony őröl. A másikon egy taos asszonyt látunk, (a festő nevét ilyen piciben nem tudom elolvasni, az biztos, hogy Acee Blue Eagle gyűjtéséből való). A kemencét általában horno néven szokták emlegetni. A benne sütött kenyér jellegzetesen "búbos" alakú. De persze mást is sütöttek benne.
"Ahhoz, hogy stabilan ülhess a nyeregben, szőrén is igyekezz megülni a lovat. Gyakorold ló nélkül is az íjhasználatot, majd vegyél leckét a Kassai-edzőtáborokban – ismerteti a lovas íjászat receptjét a fiatal ügyvédnő. Sebestény Nóra hozzáfűzi: nem kell hogy saját lovad legyen, de egy jó íjat be kell szerezned s hozzá sok-sok nyílvesszőt. És persze a honfoglalás kori viselet sem hiányozhat egy IX. századi harcos ruhatárából – mutat öltözékére.Nóra tizenöt éve Kassai-tanítvány. Megtudom tőle: több kaposvári ügyvédet, közgazdászt, diákot és tanárt „megkísértett” a lovas íjászat, merthogy Kassai Lajos, a mester nemcsak kiváló íjász, hanem rendkívül szuggesztív egyéniség is. Sebestyén Nóra csak azt sajnálja, hogy ezúttal a három magyarországi helyszínen és a felvidéki Nagyudvarnokon folyó nemzetközi íjászverseny valamelyikén nem pattanhat fel a lóra. Így miközben beavat eleink harcművészetének titkaiba, hangos ujjongással biztatja versenyző barátait.– Gépszerelő az eredeti szakmám, ám mivel gyerekkorom óta érdekel az ősi kultúra, és már hatéves koromban íjakat fabrikáltam, úgy döntöttem, beleásom magam a honfoglalás kori harcművészetbe, és rekonstruálom a visszacsapó reflexíjat – mondja Kassai Lajos, a róla elnevezett Kassai-völgy lovasíjász-mestere.A múlt szombati versenyt megelőző napon beszélgettünk a lovas íjász sport megalapítójával jurtára emlékeztető kétszintes háza teraszán, miközben vendégei, a tanítványaivá szegődött sziú indiánok – túl a hatórás edzés megpróbáltatásain – csendben kortyolgatták az üdítőitalt meg a sört.– Európa csaknem minden országát bejártam, és tanítottam a lovas íjászatot. A Taszáron állomásozó amerikai katonák is vettek leckét tőlem, tavaly szeptemberben az Egyesült Államokban adtam ízelítőt a honfoglaló magyarok íjászművészetéből, és kurzust is tartottam. A sziú törzsbeli Eugenio White (Fehér Sólyom) társai nevében arra kért: hadd jöjjenek el néhányan Magyarországra, hogy megtanítsam őket őseik immár elfelejtett harctudására. Így került hozzám a hat sziú indián, akik keményen dolgoznak a pályán, és meg kell hagyni, jól áll a kezükben a honfoglalás kori magyar íj.Kassai Lajos állítja: hihetetlen gyorsasággal nő a hazai lovas íjászok száma, és a felvidéki magyarok közül is egyre többen kötnek barátságot a „harcművészetek királynőjével”. Ezt igazolja, hogy a kaposdadaival egy időben további három pályán, Kisújszálláson, Kisrozvágyon és a felvidéki Nagyudvarnokon is nyeregbe szálltak a lovas íjászok.– Ők is a hét végi versenyre készülnek, akárcsak a már régi vendégnek számító német, osztrák és olasz lovasok – mutat indián barátaira Kassai mester. – Hatan érkeztek a Dakota állambeli sziú indián rezervátumból, s közülük hárman versenyeznek, feltéve, hogy megfelelnek a vizsgán. Fehér Sólyom a testvérével, szüleivel és a rezervátum „törzsfőnökével”, a Flying Arrow (Repülő Nyíl) ranch elnökével utazott Somogyba. Kedves emberek mind a hatan, és mert úgy látom, táplálkozási szokásaink sok mindenben hasonlóak, egyik nap magyar, másnap indián menü szerepel az étrendünkön. A hét elején készített halászlém kiváltképp ízlett sziú barátaimnak.Aztán eljött a verseny napja. Több mint félszáz, harci díszbe öltözött lovas tett próbát a 90 méter hosszú pályán, és lőtte ki nyilait a három célpontra. Ott nyargalt kifestett lovával az itáliai Celestino Poletti, aki 1978-ban 24 óra alatt 17 641 lövést adott le íjából, s ezzel beállította a Guinness-rekordot. Kassai Lajos ezúttal is bravúros vágtával és találati aránnyal ejtette bámulatba a nézőket. Bemutatóján – szemben a versenyzők átlagosan három próbálkozásával, illetve találatával – tizenhat másodpercen belül nyolc vesszőt lőtt a három céltábla közepébe. Szerinte jók az esélyek arra, hogy 15-20 éven belül olimpiai sportág legyen a lovas íjászat.A Kassai-völgyi sokadalomból, amely a mester által tervezett és készített íjakra is rácsodálkozhatott, nem hiányozhatott Cey-Bert Róbert Gyula, a Nemzetközi Gasztronómiai Szövetség elnöke, a honfoglalás kori étkek készítésének legavatottabb szakértője sem. Ő ezúttal az ősmagyarok áldozati étele, az áldos készítéséhez adott tanácsokat a főzőmesternek.– Látja, milyen különös a világ! Ezeknek a sziú indiánoknak Magyarországra kellett eljönniük, hogy megtanulják ükapáik harcművészetét. Azokét, akik annak idején ugyanúgy vadásztak a bölényekre, mint a honfoglalás kori magyarok az ellenségre. A rezervátumban elfelejtették ősi kultúrájukat, ám most itt, Kaposdadán – szülőfalum szomszédságában – újra rátalálhatnak. Biztos vagyok benne: odahaza, Dakota államban, az övéik körében továbbadják azt, amit itt Kassai mestertől és tanítványaitól elsajátítottak – mondta elégedett mosollyal a népszerű gasztronómus és őseink életmódjának kutatója, majd a völgyben felállított hatalmas rézüst felé vette útját."
Kaposdadán tanulnak újra nyilazni a lakota törzs tagjai
Ha már a sziú indiánok is Magyarországon tanulnak nyilazni, akkor valóban világhírű a magyar íjásztudomány. Márpedig most hat oglala lakota nemzetségbéli indián is Kaposdadán gyakorol, hogy megtanulják, majd hazatérve az egész törzsben feléleszthessék őseik tudását.
Tavaly nyáron mutatta be tudását az Egyesült Államokban Kassai Lajos kaposmérői lovasíjász, íjkészítő mester. Az egyhetes edzőtáborában egy sziú törzsbéli, lakota indián ifjú is részt vett. Eugenio White Hawk (Fehér Sólyom) akkor úgy érezte, ez az, ami hiányzik a rezervátumból, hogy feléleszthessék őseik kultúráját, azokét az ősökét, akik egykor saját készítésű íjjal vadásztak. Kassai Lajos vállalta a tanítást, és meghívta az ifjú sólymot, hogy jöjjön el Magyarországra néhány társával, sajátítsa el a lovasíjászat tudományát, hogy oktathassa törzsét. Most megérkezett testvérével, szüleivel, valamint a rezervátum ,,törzsfőnökével´´, a Flying Arrow (repülő nyíl) ranch elnökével Kaposdadára, és már meg is kezdődött az oktatás. - Az oglala lakoták a múlt században még 150 millió hektáros vadászterülettel rendelkeztek, és a bölényvadászat legfontosabb fegyvere az íj és a nyíl volt - mondta Jahleel D. Woodbridge, a rezervátum ranch elnöke. - Természetesen lóhátról is nyilaztak eleink, akik egyébként ott harcoltak a nevezetes Little Big Horn- ütközetben, ami után rezervátumba kényszerítették a törzs életben maradt tagjait. Ma egy 100-szor 50 mérföldes rezervátumban élünk, és bizony szégyen, de elfelejtettük az íjászat tudományát. Ezt szeretnénk feléleszteni, hiszen a kultúránk része. Fehér Sólyom elmondta: az oglala lakoták készítenek tradicionális íjat egy cseresznyefafajtából, ám az ma már csak dísz, nem használják. Ezt az íjkészítést is szeretnék újból feléleszteni, addig azonban honfoglalás kori, magyar íjakkal nyilaznak a Repülő Nyíl-ranchon. - A lakoták kiváló lovasok, és van érzékük az íjhoz is - mondta tegnap a mesterük, Kassai Lajos. - Egy hetük van arra, hogy a kettőt összehangolják, én úgy gondolom, sikerülni fog. Sőt, ha pénteken levizsgáznak, akkor a szombati nemzetközi lovasíjász-versenyen már össze is mérhetik tudásukat a magyar, olasz, osztrák és német versenyzőkkel itt Kaposdadán."
Camp Grant esetében épp a támadó indiánok voltak keresztény hitre térve. Létezik persze az az álláspont, hogy ők sok évtizedes sérelmeket toroltak meg, ami egyébként hihető is, viszont nyilván a végtelenségig lehetne ezt ragozni. Az viszont fontos szerintem, hogy 1996-ban egy tucsoni keresztény küldöttség nyilvános bűnvallást és bocsánatkérést tartott. A linken a lap alján olvasható a történet. Az aláírók:
Rick Leis - President, Coalition of Prayer Network International
Pastor Gabriel Ward - Desert Cahuilla
Morris Chapman - Song writer, and psalmist
Pastor Gil Garcia
Pastor Kenneth Ballenger
Pastor James Keen
Pastor Warren Anderson Jr.
Steven L. Dowdle
Brad Rollins
Hal J. Jensen
A nevekből is látszik, hogy az említett csoportok utódai mind képviselve lette. Gabriel Ward lelkész képviselte a keresztény indiánokat:
Nem negyven éve, hanem sokkal régebben probléma mindez, a rezervátumi rendszer fennállása óta mindenképpen. Nyilván történnek jó dolgok is, például az értelmiségi réteg megjelenése. Ami én most látok, az a rezervátumi fiatalok (nagyon sok a fiatal a teljes népességben, és tényleg nagyon korán halnak a felnőttek) gettó típusú, bandaháborúkkal tarkított kriminalizálódása és az új kábítószerek problémája. Épp ma kaptam egy levelet, és többek közt egy asszonyról van benne szó, aki a Törzsi Ügyészi Hivatalban dolgozik (San Carlos), és teljesen kétségbe van esve a nála megforduló tinik miatt. De hát mit tud csinálni? Hol van számukra megoldás?
"A mingók porig égették Pennsylvaniában Hannastownt, és októberben egy 300 fős harci osztag már másodszor intézett támadást a nyugat-virginiai Wheeling közelében fekvő Henry-erőd ellen."
"1782 márciusában a pennsylvaniai milícia lemészárolt 90 békés morva delavárt (a morva egyház által keresztény hitre térített delavárok) Gnadenhuettennél (Ohio), ezzel alapos okot szolgáltatva a delavároknak a bosszúra."
No, ez a nagyon, de nagyon durva. Amikor angolszász milícisták, hősiességüket és bátorságukat fitogtatandó, keresztyén hitre tért békés indián falvakat mészároltak le. Hány, de hány ilyen eset volt É-Amerika történetében.
1871 Camp Grant az nem ilyesmi volt? Bár ott a hóhérok között mexikóiak és papagó indiánok is voltak szép számmal, nemcsak anglók.
Az atrocitások és vérbosszúk ördögi köre 1781-ben is folytatódott. Tavasszal Daniel Brodhead felégette Coshoctont, a delavárok legnagyobb települését. A nőket és a gyermekeket foglyul ejtették, de a férfiakat tomahawk-val lemészárolták. Mire júniusban összeült a háborús tanács Új-Chillicothe-ban, már nem voltak semleges törzsek Ohióban. A nyár folyamán harci osztagok – melyeket gyakran Simon Girty vezetett – csaptak le Kentuckyban és Pennsylvaniában. Augusztusban George Rogers Clark expedíciót szervezett Detroit elfoglalására, azonban egy csapat pennsylvaniai milicistát, akik Clarkhoz akartak csatlakozni, a Miami-folyó torkolata (Cincinnati) közelében csapdába csalták és lerohanták a mohawk Joseph Brant vezette kanadai irokézek és királypárti fehérek. Ezután Brant az Ohiónál Clarknak is csapdát állított, akinek azonban sikerült túljárnia Brant eszén, és biztonságban elérni a Nelson-erődöt (Louisville). Detroit azonban 1795-ig a britek kezén maradt.
1782 márciusában a pennsylvaniai milícia lemészárolt 90 békés morva delavárt (a morva egyház által keresztény hitre térített delavárok) Gnadenhuettennél (Ohio), ezzel alapos okot szolgáltatva a delavároknak a bosszúra. Júniusban az ameriakaiak támadást indítottak a Sandusky falvak ellen, de Ohio északi részén, egy két napig tartó csatában vereséget szenvedtek. Az amerikai parancsnokot, William Crawford ezredest elfogták a viándotok, és kiszolgáltatták a delavároknak. A delavárok a kínzócölöphöz kötözött Crawfordot (aki George Washington személyes jóbarátja volt) élve elégették, Simon Girty szeme láttára, aki közben folyamatosan gúnyolta őt. Augusztusban Girty újabb portyát vezetett Kentuckyba, ezúttal Bryan's Station-nél csapott le. A milícia üldözőbe vette, de ő csapdát állított nekik a Licking-folyónál, Blue Licks-nél. Hatvan amerikait öltek meg, közöttük volt Daniel Boone fia, Israel is. A mingók porig égették Pennsylvaniában Hannastownt, és októberben egy 300 fős harci osztag már másodszor intézett támadást a nyugat-virginiai Wheeling közelében fekvő Henry-erőd ellen. A következő hónap folyamán Clark 1.100 lovassal vereséget mért a sónikra a Miami-folyónál, és felégetett hat falut, köztük Új-Chillicothe-t.
A párizsi békével 1783-ben véget ért az amerikai függetlenségi háború, azonban az ohiói törzsek és a Hosszú Kések közötti háború kisebb megszakításokkal egészen 1795-ig elhúzódott. Ámbár a britek kérték szövetségeseiket, hogy állítsák le támadásaikat az amerikaiak ellen, e kérés nem volt egyéb egy jó nagy adag álszenteskedésnél. A britek átvették és folytatták a franciák szerepét Kanadában: döntőbíróként léptek fel a törzsek közötti vitás kérdések elintézésénél, ugyanakkor támogatták az amerikaiak ellen létrejött szövetség fenntartását, hogy azokat távol tudják tartani Ohiótól. Bár sohasem kötöttek formális katonai szövetséget az ohiói törzsekkel, a britek folyamatosan ellátták őket fegyverekkel és segítséget nyújtottak nekik amerikai területen lévő erődjeikből, melyeket a békeszerződés értelmében már ki kellett volna üríteniük. Mindazonáltal a britek inkább a megalkuvók semmint a felbujtók szerepét játszották ebben a konfliktusban. Hét évig tartó brutális háború után a briteknek és az amerikaiaknak egyaránt volt okuk a békekötésre. A Hosszú Kések azonban – az Egyesült Államok és Nagy-Britannia között megkötött béke dacára – úgy érezték, hogy közöttük és a sónik között semmi sem változott. Csupán átmeneti szélcsend állt be, míg mindkét fél megpróbálta felmérni a másik szándékait.
A nyugati (északnyugati) szövetség egy, a Sandusky-folyónál tartott tanácskozáson formálódott ki, 1783-ban. A britek ebben nem vettek részt, de lehozták Kanadából a mohawk Joseph Brantot, akit örömmel fogadtak. Ezután a szövetség küldöttséget menesztett Detroitba, ahol a britek biztosították őket támogatásukról. A szövetség első tanácstüze a Wakatomica nevű sóni faluban lobbant fel. Miután a falut 1787-ben felégették az amerikaiak, a szövetség központját Brownstownba (Sindathon faluja) költöztették, egy viándot faluba, Detroittól délre. A Párizsban aláírt béke az Egyesült Államoknak juttatta az Ohio völgyét, de az ott élő őslakosokról egy szót sem szólt. Persze kétséges, hogy amerikaiak elfogadtak volna egyáltalán olyan okmányt, melynek szövegébe az indiánokat is beleveszik. Az amerikaiak szándékai 1784-ben teljesen világossá váltak, amikor is kényszerítették a legyőzött irokézeket, hogy a második Fort Stanwix-i szerződésben megerősítsék 1768-as lemondásukat az Ohio völgyéről.
Az egyik "eredeti" indián tök állítólag a Connecticut Field változatra hasonlított és kb. így nézett ki:
Az ízét nem tudom, nem kóstoltam. Sokféleképp ették, nyersen is, sütve, pirítva, kukoricával összefőzve, kenyérbe sütve. És biztos még másképp is. Voltak puha héjú fajtáik is. Sót is használtak, persze, például vulkanikus eredetű tavakból szerezték, pl. innen a zunik (1898)
Tökmagot is pirítottak, féreghajtónak használták. Néhány érdekesebb kép még:
Papagók szárítják a tököt vékony csíkokra vágva (1919)
Tökágyás 1879
A pueblók tetején szárították a terményeket.
Isleta pueblo belső tere, itt látszik a hosszúkés, csíkos dinnye.
A kjeleti erdővidék népei tudtak juharszirupot készíteni a cukorjuhar nedvéből, állítólag az irokik találták föl ennek a technikáját, de az algankinokhoz is átterjedt.
Egyes középső algankin népek pedig nagy mennyiségben gyűjtögették a vad vízirizs termését, amit aztán megfőzve fogyasztottak, ha jól tudom.
Wabenakikról és montagnaisokról (keleti algankin népek) meg az a szóbeszéd járta, hogy roppant nagyétkűek és rengeteget meg tudnak enni együltő helyükben.
Pl. 4-5 wabenaki család együltő helyében képes volt elpusztítani egy egész sült szarvast állítólag, de nem tudom, hogy mennyire megbízhatóak ezek az infók...:-)
