“…Így volt ez bizony lelkecském, s így van azóta is. Háromféle ember él a világon: a rontó-ember, a gyűjtő-ember és a látó-ember. Te látó-ember leszel, ugye?
Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen. Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben előtted az első rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett.
Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt, ahogy a fák között tovaoson. Te már tudod, hogy ezt a szellőt az angyal rázta elő, köpenye ráncaiból. Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod: surrannak, matatnak itt-ott a sűrűben. Sok dolguk van, igyekezniök kell.
A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhéből egy tündérke les reád. Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek.
De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik. Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen reád kacagnak. De akkor már a patakot is meghallod, ahogy neked mesél, csodálatos meséket az erdőről. …
Haladj bátran, egyre mélyebben az erdők közé. A fák alatt, itt-ott még láthatod a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye az. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi sok embernek marad zárva a szíve a szép előtt.
De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruháikat öltik magukra, és megdobálnak láthatatlan puha-illat-labdáikkal. Minden olyan szép, puha és illatos körülötted, minden olyan tiszta és barátságos. Csak haladsz az erdőn át, és arra gondolsz, hogy szép. A virágok, ahogy nyílnak. A fák, ahogy egymás közt suttogva beszélgetnek. A forrás, ahogy csobog, csillog, mesél. A madarak, ahogy dalolva, fütyörészve, csivitelve szökdösnek ágról ágra. A mókusok, nyulacskák, minden. Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására.
Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe.
A legnagyobb kincseket, amiket ember számára megteremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet.
Te minderről semmit sem tudsz akkor. Csak annyit hallasz, hogy a madarak nagyon szépen énekelnek körülötted és a patak nagyon szépen mesél. Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő. A fák, a virágok, a fű, a moha, a magas kék ég és rajta az a nagy, csillogóan fehér felhő, amelyiken a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy kék pipájából, és jóságosan alámosolyog.
Csak, amikor visszatérsz újra az emberek közé, a rontó-emberek és a gyűjtő-emberek közé, és hiába gonoszak hozzád, te mégis jóval viszonzod gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt és az élet legsúlyosabb perceiben is derű és békesség van a homlokodon: csak akkor látják meg rajtad, hogy az Angyalok Tisztásán jártál, kedvesem.”
A nap ünneplését IV. Gergely pápa rendelte el 830-ban, aki elődjét, I. (Nagy) Gergely pápát, iskolák alapítóját, az iskolák patrónusává tette. E naphoz Európa-szerte felvonulások, diákpüspök-választás és vetélkedők kapcsolódtak.
A Gergely-járás szokása országosan ismert volt, de élő gyakorlatát már csak szórványosan lehet megtalálni. A Gergely-járás célja a 17. századtól nemcsak az adománygyűjtés volt – melyet sok esetben a tanító díjlevelében rögzítettek –, hanem az iskolába való verbuválás is.
A katonai toborzás mintájára a szereplők különféle katonai rangot viseltek, és Szent Gergely vitézeinek nevezték magukat. Néhol a püspököt is megszemélyesítették. A szokást gyakran a tanítók egyéni leleményei alakították. Az énekhez kapcsolódhatott a szereplők tréfás bemutatkozása, jókívánságmondóka és adománykérés.
Március 12. Gergely napja. A csillagászati télutó határnapja, s egyben Nagy Szent Gergely pápa „égi születésnapja”.
Mivel ez a nap a nagyböjtbe esik, ünnepét 1969-ben szeptember 3-ra helyezték át. Az idő folyamán a személyéhez, nevéhez fűződő tisztelet, népszerűség miatt emlékünnepnapja hagyományainkban eredeti helyén maradt.
Gergely-járás – az iskoláskorú gyermekek országosan ismert, színjátékszerű játéka.
A hazai játékba részben az Aprószentek napján választott gyermekpüspök középkori hagyományvilága is beleépült.
*
„acélt hoztam, tüzet ütöttem kegyelmeteknek.”
1. Szent Gergely doktornak, híres tanitónknak az ő napján régi szokás szerint menjünk Isten szerint Iskolánkba!
2. Lám, a madarak is
hadd szaporodjanak,
majd eljőnek,
a szép kikeletkor
sok szép énekszóval
zengedeznek.
3. Mert ilyetén helyben,
mint gyümölcsös kertben
a fia fák,
nevelkednek ifjak,
gyermekek, jó fiak
Isten által.
4. Ily helyben királyok,
urfiak, császárok
tanittatnak,
a szegény árvák is,
elhagyott fiak is
oktattatnak.
5. Ti is ezenképpen
jertek el nagy szépen
iskolánkba,
hol velünk legyetek
és szép részt vegyetek
tudományban!
6. Nem jó tudatlanul
felnőni parasztul
e világban,
mert így emberségre
nem mehet tisztségre
ez országban.
7. Szüléknek öröme,
mint drága gyöngyszeme
ti kedvesek,
Krisztus mutat példát,
hogy ebben ő magát
keressétek.
8. Krisztus Urunk régen
itt a földön lévén
gyermekkorban,
szereti rendünket,
ülvén doktorok közt
a templomban.
9. Jertek el hát velünk,
mert értetek jöttünk,
jó gyermekek!
Sok áldást úgy vesztek,
Istennél úgy lesztek
ti kedvesek.
10. Ott kell megtanulni
miként kell szolgálni
az Istennek: hittel,
szeretettel, szent,
kegyes élettel
Felségének.
11. Kérünk hát, jó szülék,
hogy jól megértsétek,
amit mondunk,
mert nem azért jöttünk,
hogy itt időt töltsünk
házatoknál.
12. Hogyha nem adhattok
az útra deákot
házatokból,
papirosra valót
adjatok, adományt
javatokból,
13. hogy Isten áldása
és szent áldomása
házatokon
maradjon mindvégig,
világ végeztéig
jószágtokon!
„Gazduram, adja a gyerekét diáknak, vagy ha azt nem, adjon legalább egy szál kolbászt!”
„Pályázatunkra több száz rajzzal érkezett a főpróba ifjú közönsége. Több, mint hatszázan, határon túli nagycsaládosok - gyermekek és szüleik - éltek a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetsége (KCSSZ) által felkínált lehetőséggel... A rajzokat a bemutató közönsége is megnézheti...”
Hétfő, ezen a napon tartották az asszonyfarsangot. Ezen a napon a nők korlátlanul ihattak, zeneszó mellett nótáztak, férfi módra mulattak. Ezután húsvétig már tilos volt az esküvő, a tánc és a vigadalom.
Elment farsang, itt hagyott A lyányoknak bánatot: Hozd el, Isten, másikot, A lyányoknak vígságot!
Sokfelé elterjedt hit szerint húshagyókedden kell a vetnivaló kukoricát lemorzsolni, vagy bizonyos gyümölcsfákat, ill. a szőlő négy sarkán egy-egy tőkét megmetszeni.
Húshagyó kedd, hamvazó szerda.... negyven nap böjt húsvétig.
- dagasztó mozdulatok, váltott karlendités törzs előtt, derékmagasságig, le-föl , helyben terpeszállás
- várakozás jelzése, váltott karokkal jobb-bal archoz lenditett ökölbe zárt kéz, helyben terpeszállás
- tyúk csipkedő mozdulata, mindkét kar törzs elé tartva , ujjak ritmikus zárása, helyben terpeszállás
- Molnár lánya..., fia..., bottal... szekérfogáshoz hasonlóan futó párok
- „Anyám őket szépen kineveti” helyben állás, bal kéz csipőre tett, jobb kézzel ritmikusan mutató ujjal a párjára jelez
„Éhes, ha vagyok, kenyeret akarok. - Helyben állás, páros lábbal egyenletes ritmusra sarokemelés, csipőre tett kéz, jobb kézzel a has kör-körös simogatása
Ha te is, ha te is, neked is adok.” - Szabadon választott társra, társakra mutató ujjal jelez, majd „neked is adok” – mindkét kar nyújtva, tenyér egymás mellé helyezve, kináló ritmusos mozdulatok.
Mikkamakka nagy rikoltozásra ébredt. Majd beszakadt a dobhártyája. Nem csoda, mert éppen az ő fülébe rikoltoztak. Hárman is. Nevezetesen Bruckner Szigfrid, a kiérdemesült oroszlán, Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl és Vacskamati.
- Te meg Maminti lesztek a döntőbírók! - üvöltötte éppen Bruckner Szigfrid.
Mikkamakka először is befogta a fülét.
- Miféle döntőbíró? - kérdezte akkor.
De nem vette le a kezét a füléről, mert amazok hárman egyszerre kezdtek kiabálni. Sőt odajött Nagy Zoárd is, a lépkedő fenyőfa, s nem sokkal később Ló Szerafin, a kék paripa.
Most már öten üvöltöztek.
- Éntőlem megszakadhattok az ordibálásban - mondta Mikkamakka -, addig úgysem veszem el a kezem a fülemről, amíg nem kezdtek csendesen és egyenként beszélni.
Aromót választották szószólónak, Mikkamakka levette a füléről a kezét.
- Arról van szó, kérlek szépen, hogy Bruckner Szigfrid azt állítja, ő itt a legnagyobb költő - kezdte Aromo -, és bármelyikünknél szebb verset tud kitalálni. Egyszóval henceg.
- Még hogy én hencegek! Igenis. - Mikkamakka újra befogta a fülét.
Mindenki Bruckner Szigfridnek támadt.
- Hadd mondja végig Aromo.
Az oroszlán elhallgatott.
- Elhatároztuk hát - folytatta Aromo -, hogy költői versenyt rendezünk. Mindenki költ egy verset, és a végén te meg Maminti, a kicsi zöld tündér eldöntitek, hogy melyik kapja az első díjat.
- Természetesen az én versem - mondta magabiztosan Bruckner Szigfrid, de megint lehurrogták.
- Jól van - mondta Mikkamakka -, ezen ne múljon.
Fölült a tisztás szélén egy emelvényre Maminti mellé.
- Ki akar versenyezni? - kérdezte.
Mindenki fölemelte a kezét, még Szörnyeteg Lajos, a legjobb szívű behemót és Dömdödöm is. Valamennyien papírt és ceruzát ragadtak, és vadul nekiláttak. Csak úgy sistergett a sok ceruza. Legelsőnek Szörnyeteg Lajos készült el a verssel. Föl is állt, hogy elszavalja.
A múltkor Mikkamakkával
Fát vágni mentünk az erdőre,
De olyan szerencsétlenül dőlt
A fa, hogy Dömdödöm alászorult.
Huhú, fiúfütty, lengettek, rengettek, fütyörésztek, fityirésztek a többiek.
- Ez nem vers, kikérem magamnak! - dühöngött Bruckner Szigfrid.
- Hallod, Mikkamakka, azt mondja, nem vers?! - méltatlankodott Szörnyeteg Lajos.
Mikkamakka ráncolta a homlokát.
- Hát bizony - mondta aztán -, kedves Lajos, ez tényleg nem vers.
- Miért - lobogtatta a papírját Szörnyeteg Lajos -, amikor a sorok szépen egymás alá vannak írva, és minden sor nagybetűvel kezdődik? Akkor miért nem vers?
Mikkamakka elgondolkozott, vakarta a feje búbját. Valami okosat akart kisütni. Ki is sütött, mert amikor Szörnyeteg Lajos harmadszor kérdezte, hogy miért nem vers, rávágta:
- Csak!
És lássuk be, igaza volt.
Rögtön színre is lépett a második versenyző. Maga Bruckner Szigfrid. Pózba vágta magát, az égre emelte tekintetét, és nekikezdett:
Ej, mi a kő! tyúkanyó, kend
a szobában lakik itt bent?
- Állj - mondta Mikkamakka -, ezt nem te írtad!
- Hát kicsoda? - háborgott Bruckner Szigfrid. - Ki az ördög írta volna, itt van, nézd meg a papírt, nem az én írásom ez?!
- Jó, jó - vágott közbe Mikkamakka -, de ezt már régen megírta Petőfi Sándor. Mi meg abban állapodtunk meg, ha jól emlékszem, hogy mindenki a saját versét adja elő.
- Úgy van! - helyeseltek a többiek.
- Ki az a Petőfi Sándor?! - kiabált Bruckner Szigfrid. - Sohase hallottam a nevét.
- Elég szégyen - mondta Maminti -, de a verset akkor is ő írta. Légy szíves, saját költeményt előadni.
- Na jó - mondta Bruckner Szigfrid. - Tudok én mást is. Ide süssetek!
Póz, arc az ég felé. Nekikezdett:
Ej, kend, tyúkanyó, mi a kő,
itt bent lakik a szobában?
- Hohó - hadonászott Aromo -, ugyanazt mondod kitekerve! És ráadásul rím sincs benne.
- Rímnek kell benne lenni? - kérdezte Bruckner Szigfrid Mikkamakkát.
- Hát nem árt - mondta az -, de ne az Anyám tyúkját mondjad. Akárhogy forgatod, úgyis ráismerünk.
- Na jó - mondta újra Bruckner Szigfrid -, akkor nem az Anyám tyúkját mondom.
- Így nem lehet szavalni! - háborgott Bruckner Szigfrid.
- Bizony nem - mondta Mikkamakka. - Jobb is, ha abbahagyod. Itt csalással nem élsz meg. Halljuk a következőt!
Bruckner Szigfrid elsompolygott onnan, s Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa ugrott a helyére. Szavalt, csak úgy zengett.
Legszebb állat az anakonda,
de nem tudja ezt ama konda,
ha ráterelnék ama kondát,
széttiporná az anakondát.
- Ugyan, miféle vers ez! - mondta szemrehányóan Aromo. - Ilyen erővel azt is mondhattad volna:
Legszebb állat az anaménes,
de nem tudja ezt ama ménes,
ha ráterelnék ama ménest,
széttiporná az anaménest.
A többiek tapsoltak, tetszett nekik Aromo gúnyolódása. Sőt, hogy köszörüljön a költőtudományán esett csorbán, Bruckner Szigfrid is megszólalt:
- Vagy azt is mondhattad volna:
Legszebb állat az anacsorda,
de nem tudja ezt ama csorda,
ha ráterelnék ama csordát,
széttiporná az anacsordát.
Nagy Zoárd tobozai vöröslöttek a méregtől.
- És azt nem mondanád meg, mi a csudát jelent az az anacsorda meg anaménes?
- Ugyanazt, amit az anakonda - kiabált közbe Vacskamati -, azaz semmit!
- Az anakonda igenis egy állat - bizonygatta Nagy Zoárd.
- Ki ismeri? - tette föl a kérdést Mikkamakka.
- Senki - zúgták a többiek.
- Nem ér! - hadonászott Nagy Zoárd. - Tessék megnézni a Természettudományi kislexikonban. Ha nincs benne, vágjanak föl tűzifának.
- Kinek van Természettudományi kislexikonja? - kérdezte Mikkamakka.
- Senkinek - felelték kórusban.
- Ezen ne múljon - szólt ekkor Maminti, és elővette zöld varázspálcáját. - Csiribi, legyen itt egy, csiribá, természettudományi, prics, kislexikon, prucs!
És már ott is volt a lába előtt.
Nosza, nekiestek, lapozták, csak úgy sistergett.
- Hányadik betű az ábécében az a? - kérdezte Vacskamati.
- Hátulról vagy elölről számítva? - érdeklődött Aromo, de akkor már Nagy Zoárd diadallal felkiáltott:
- Itt van, az ötvenkilencedik oldalon! - És olvasta:
- "Anakonda (Eunectes murinus): állat, tíz métert is elérő, dél-amerikai óriáskígyó. Áldozatát körülgyűrűzi és összeroppantja."
- Hát legyen neked ez a legszebb állat - mormogta Aromo, de mit volt mit tenni, el kellett fogadni Nagy Zoárd versét, íme kiderült, van anakonda nevű állat.
- Jöhet a következő - intett Mikkamakka. Ló Szerafin méltóságteljesen fölállt, középre ballagott, meghajtotta magát:
Ha elpusztul a tulok,
szarvából lesz a tülök,
de ha én elpüsztülök,
belőlem nem lesz tulok.
- Hát az biztos - kiabálták a többiek -, mert már most egy nagy tulok vagy!
- Még hogy elpüsztülök - vihogott Bruckner Szigfrid. - Elpüsztülök a rühügéstől.
- Csend legyen! - kiáltott Mikkamakka. - Ki következik?
- Én - mondta Vacskamati. - Egy egészen rövid verset írtam.
- Halljuk!
Szerda ablakában
csütörtök ül,
és ordít
csütörtökül.
Egy darabig csend volt, aztán Szörnyeteg Lajos megkérdezte:
- Miért csütörtökül ordít?
- Mert csütörtök - mondta Vacskamati -, ha péntek, péntekül ordítana.
- Idegen nyelveket nem tud? - akadékoskodott Bruckner Szigfrid.
- Nem - mondta Vacskamati -, ez egy műveletlen csütörtök.
Mikkamakka megrázta az elnöki csengőt.
- Elég - mondta. - Halljuk Aromót!
Aromo fölényes mosollyal sétált a tisztás közepére. Rázendített:
bálomböki bag u fan
bálomböki big a fún
- Nem ér - ordított közbe Bruckner Szigfrid -, egy hangot se értek belőle! Arról nem volt szó, hogy hottentottául is lehet verset írni.
- Eszed tokját hottentotta - háborgott Aromo -, ez igenis magyarul van!
- Akkor én megeszem a fülem - mondta Bruckner Szigfrid.
- Már meg is sózhatod - felelte Aromo.
- Hadd mondja végig - próbált rendet teremteni Mikkamakka.
Aromo újra belefogott:
bálömböki bag u fan
bálombökö big a fún
búlámbákö bög i fan
balúmbaká bög ö fin
bilambúka bág ö fön
bölimbakú bag á fön
bölömbika búg a fán
- Ez semmi - mondta Ló Szerafin -, így egy gyerek is tud verset csinálni, ha ugyan ez egyáltalán vers.
- Igenis vers! - jelentette ki Mikkamakka, akinek úgy látszik, tetszett ez a bálömböki. - S ha azt hiszed, hogy olyan könnyű ilyet írni, rajta, bizonyítsd be! Írj egyet!
- Nem is kell leírnom - mondta Ló Szerafin -, kapásból is elmondhatom.
- És már mondta is:
kómirelű kőtyual
kamórile kütyőul
kumaróli ketyüől
kőmuraló kityeül
kőmürula kótyiel
kemürőlú katyóil
kimerülő kutyaól
- Jó, jó, de ennek semmi értelme sincs. Mi az, hogy kimerülő kutyaól? - szólt Aromo. - Kimerülhet egy zseblámpaelem vagy esetleg egy hegymászó, de egy kutyaól!
- Esetleg elfárad - vetette közbe Vacskamati. - Miért ne fáradhatna el egy kutyaól?
- Vagy a kutya nagyon nyomja belülről - kelt Bruckner Szigfrid is Ló Szerafin védelmére.
- Rendben - mondta Aromo -, de a módszer, ahogy a verset írtam, mégis az én találmányom.
- Ez igaz - hagyták helyben a többiek.
- Találmánynak nem rossz - epéskedett Nagy Zoárd -, csak versnek.
Mikkamakka megint csengetett.
- Halljuk az utolsó versenyzőt!
Nagy pironkodva előállt Dömdödöm, akiről mindenki tudja, hogy csak annyit tud mondani, dömdödöm.
Így szavalt:
Dömdödöm, dömdödöm,
dömdö-dömdö-dömdödöm
- Nem ér! - rikoltozott Bruckner Szigfrid. - Akkor én meg azt mondom, hogy:
Prampapam, prampapam,
prampa-prampa-prampapam
- Nono - mondta Mikkamakka -, csak azért kiabálsz, mert nem tudod, mit jelent Dömdödöm verse.
- Miért, mit jelent?
- Azt, hogy mindannyiunkat nagyon szeret.
- Engem is? - kérdezte gyanakodva Bruckner Szigfrid.
- Persze, téged név szerint is megemlített - mondta Mikkamakka.
- Éljen Dömdödöm - kiáltott Bruckner Szigfrid -, adjuk neki az első díjat!
- Adjuk! - kiabálták a többiek.
Mikkamakka és Maminti egy babérkoszorút helyezett Dömdödöm fejére.
- Te győztél - mondták neki.
- Majd kölcsönadhatod a krumplifőzelékembe - veregette meg a győztes vállát Bruckner Szigfrid.
Dömdödöm meg boldogan elindult az erdő felé, és fennhangon dúdolgatta a győztes verset.
Dömdödöm, dömdödöm,
dömdö-dömdö-dömdödöm.
Lázár Ervin - (A Négyszögletű Kerek Erdő című kötetből)
Tapasztaltam, hogy a gyerekek szivesen készitik kézműveskedés keretében a buso álarcokhoz hasonló maszkokat, álarcokat. Játékos alkalmazás közben,lehetőség adódik arra, hogy "bőrébe bújva" azonosuljon mindennapi félelmeivel s játszva megküzdjön kétségeivel.
Bár gyerekszemmel ilyen szemléletesen rémítő lehet.
Busó rege
Egy rejtelmes kis sziget, mit jótékony köd fedett, A régmúlt időknek korát idézi meg. Hol minden kis szegletet a nád és mocsár belep, Új otthonra lelt ott a bujdosó sereg.
A túlparton lánc csörög, az ocsmány török röhög, S gályára száll sok-sok elrabolt kölyök. A bosszúra szomjazó megannyi szigetlakó, Tengernyi könnyét viszi a nagy folyó.
Héj-héj! Süvít a szél. Héj-héj! Hosszú a tél. Héj-héj! Recseg a jég. Héj-héj! Közel a vég.
Már égnek az őrtüzek, forr bent a gyűlölet, S az est kék ködéből kilép egy ősz öreg. A vénség pipára gyújt, a füstből kövéret fújt, Hangjának érce a téli égre zúg.
Ej, ne keseregjetek, egy jelt kell kövessetek, A fénylő viharból vitéz jön értetek. Meglesz jutalmatok, csak fegyvert kell fogjatok, És vérrel kifestett maszkot faragjatok.
Héj-héj! Süvít a szél. Héj-héj! Hosszú a tél. Héj-héj! Recseg a jég. Héj-héj! Közel a vég.
A jóslat egy éjszakán oly sok hosszú év után, Vihartól kísérve végleg valóra vált. Arany vértbe öltözött lovas állt a fák között, És intett: Utánam! Csatába, ördögök!
Száz csónak útra kel az elszánt legényekkel, Maszk rejti arcuk, kezükben bot figyel. Hej, török, itt a vég, szaladj, fuss az életért, Mert eljöttünk érted, fizetsz ma mindenért.
Héj-héj! Süvít a szél. Héj-héj! Hosszú a tél. Héj-héj! Recseg a jég. Héj-héj! Közel a vég.
Rémséges maszkban jönnek, ördögszekéren ülnek, Kolomp húzza a bundájuk, lóbálják nagy buzogányuk.
Kulturális örökségünk része a busojárás, mely a mohácsi sokácok körében ma is élő néphagyomány.
A monda, úgy meséli, hogy őseink a török megszálás elől a Duna túlsó partján lévő Mohács-sziget mocsaraira menekültek és ott éltek. A törökök a másik oldalon házainkat feldúlva fosztogattak, babonás hitükben élve, nem mertek átkelni a befagyott Dunán. A mohácsiak, apraja-nagyja, idősek-fiatalok hosszú téli estéken szorgalmasan készültek a cselszövéses hazatérésre. A szigetre menekültek egy aranyos ruhás vitézre és egy indiánra vártak, hogy meginduljanak a törökök ellen. A jelre, furfangos álruhákat öltve , kiforditott birka bundákban, faragott, disznóvérrel festetett álarcokban, marha kolomppal az oldalukon, csöndben suhanó csónakokkal tértek vissza az éj leple alatt. A folyón átkelve a házak közé surrantak, s tülökkürt jelszóra orditozással, kereplőkkel, kolompolással, kezükben soktollú fabuzogánnyal rajtaütüttek a babonás törökökön, akik a maskarásakról azt gondolták, hogy az ördögök jöttek értük. A fűzből, vörösfűzből faragott, festett lárfákhoz illesztett kos-, kecske-, vagy marhaszarv maszkok rémitő képe, a hangzavar ijesztőleg hatott a törökökre, fejvesztve menekültek a városból, többet nem jöttek vissza.
Tény, hogy a balkáni őshazából érkező sokacok magukkal hozták a télűző, gonoszűző, tavaszhozó, termékenységvarázsló népszokásokat. A tűzgyújtás, tűz önmagában is része a termékenység-varázslásnak, a tél elbúcsúztatásának, és a tavasz bejövetelének.
*
„...Szekó József... Nagy elismerés és siker Mohács számára, hogy az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Kormányközi Bizottságának ülésén úgy döntött, hogy Magyarországról elsőként a mohácsi busójárást veszi fel ’Az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájá’-ra.Ez a nemzetközi elismerés elsősorban a mohácsi civil társadalom sikere, a busócsoportoké, a sok száz busóé, a maszkfaragóké, jelmezkészítőké, a jelölést segítő munkatársaimé, de köszönet illeti a felterjesztést előkészítő szakmai intézmény munkatársait, szakértőit és a jelölést benyújtó Oktatási és Kulturális Minisztériumot is... ”
A farsanghoz termésvarázsló cselekmények és hiedelmek kapcsolódnak; ezek részint a köszöntők jókívánságaiban, a dramatikus játékok egyes mozzanataiban nyilvánultak meg, részint bizonyos, elsősorban a kender növekedésével kapcsolatos előírásokban, Pl. a farsangi mulatságban nagyokat kell ugrani, hogy nagyra nőjön a kender, a húslevesbe ugyan e célból hosszú laskát kell főzni.
A farsang legarchaikusabb elemei a hétfalusi csángók boricatáncában és a különféle állatalakoskodásokban kereshetők.
Volt egyszer egy kismadár. Olyan szép volt, hogy festeni se lehetett volna különbet. Talán róla kezdték azt a szép éneket is, hogy:
Zöld erdőben
kékmezőben
sétál egy madár,
zöld a szárnya, kék a lába,
aj de gyöngyen jár.
Mert a járása is olyan gyönyörű volt, mintha gyöngyszemeken lépkedett volna. Hát még a hangja, az volt csk igazán csodálatos! Hol szomorú, hol vidámat zengett, mikor mire volt kedve.
Ez bizony nem tetszett a környék urának.
- Mit hangicsál összevissza ez a fránya kismadár! - S megszabta, hogy: mettől meddig s mikor mit énekelhet. A rendeletét kiragasztotta minden tiszásra.
De a madárka tovább fütyült. Fújta a magáét.
- Hozzátok előmbe ezt a tiszteletlen madarat! - Elhatározta, hogy kalitkába zárja.
- Megtanitlak én móresre, te jó madár! Majd akkor énekelsz, ha mondom, s azt fújod, amit én kivánok. Enyém a környék, enyém vagy te is, a hangod az én tulajdonom. Mit gyönyörködjék benne más is, a kapás is, a kaszás is - dohogta a környék ura. S már menesztette is az embereit, hogy minél előbb szine előtt legyenek a madárral.
Mentek is azok, indultak, ahányan voltak, annyi felé. Mert hol innen, hol onnan hallatszott a madárka csodálatos éneke. Napokig, hetekig jártak utána, de csak a hangját hallották. Csak a lombot látták-vélték itt is, ott is megrezzeni. De megfogni nem tudták a madárkát.
Hivták pedig szép szóval, gyöngykásával. Csalogatták volna lépre, tőrbe. Fenyegették hurokkal, golyóval, parittyakővel. Hiába.
Hiába toporzékolt a környék ura, fogdostatott össze annyi madarat, hohy az ácsok s az asztalosok egyebet sem csináltak, csak kalitkát. De a csodálatos madárnak, a táltos madárnak csak az énekét hallották, nyomára nem akadtak.
Már-már föl akarták gyújtani az erdőt. Égjen benne a madár! De akkor a gyümölcsfák közül zendült fel a hangja.
- No, majd a télen, ha a fák csupaszon állnak, s nem lesz hova rejtőznie, akkor majd nyakon csipjük - vigasztalta magát az uraság.
Eljött a tél. És elkezdte a madár is a maga szomorú énekét.
- Na, most itt az alkalom! - Indultak is seregestől a környék urának emberei. Meg is pillantották az egyik zúzmarás bükkfaágon. Célba vették. De a madárka most egy vidám énekbe kezdett, s a csupasz bükkfa azonnyomban sűrű lombot hajtott. Ámulva engedték le a vadászok a puskájukat. Hallgatták a madárka énekét. Szemük láttára, télviz idején kizöldült az egész hatalmas nagy erdő. Ha akarták volna, se tudtak volna nyomára akadni többé a csodamadárnak.
A környék ura, mondják, megpukkadt mérgében.
A madárka pedig azóta is, valahányszor fáradt kapások, kaszások dőlnek le egy fa vagy bokor alá pihenni, ott énekel a fejük fölött.
A határban találták. Nevet is összevissza adtak neki, mert a faluban minden házhoz eljárt, ki Jóskának, ki Gyurkának, ki meg Jankónak hívta, ahogy épp a szájukra jött.
De még így is csak felnőtt valahogy, s amint végre nagyocska lett, már legénykorba ért, talált egyszer az egri várnál a földben egy vaskardot. Elkezdett vele hadonászni, és végtére úgy gondolta, hogy ő már nem fél a világon senkitől, elindult hát a karddal világot próbálni.
Ment, mendegélt országokon keresztül éjjel-nappal, és egy nagy víz partjához ért.
Ott meg egy óriás nagy ember állta az útját. Megrettent, de a világért nem mutatta. A nagy ember meg odaszól neki, hogy rögtön rálép, menten agyontapossa, hogy mer ő itt mászkálni, mikor ez az ország az óriások országa?! Éppen őt állították ide őrködni!
Közben a legényke bátorsága is megjött, meg a vaskard is nála volt, úgy gondolta, dehogy fél ő ettől a rettentő nagy embertől. Belevágja a lábába a kardot, s jöjjön, ha tud, utána!
Az óriás meg egyre fenyegetőzött, hogy rálép csakugyan, így hát összevesztek, oda kellett csapni az óriás lába szárára. Úgy elverte benne az inakat, hogy a nagy test megtántorodott, hanyatt zuhant a vízbe.
A legényke meg keresztülszaladt rajta, s átért a túlsó partra.
Nagy nyugodtan megindult a hegyek közt, már majdnem fütyörészni is rákezdett.
Hát, uram, teremtőm, hat óriás áll eléje, mintha a földből nőttek volna ki, s olyannak képzelje el őket, aki nem hallott róluk, hogy a szemük is akkora, mint egy-egy szérű volt, mikor még lóval nyomtattak, a régi időkben.
Elmondta a legény, hogy ő világot próbálni megy a kardjával, de azok nem sokat törődtek ezzel, hanem meghívták magukhoz ebédre.
Nagy kősziklákat vagy miket nyeltek le, s addig nyelték a kősziklát, amíg elnehezültek, elaludtak az asztalra borulva, és a legényke elszökhetett tőlük.
Azután, hogy az óriásnak be kellett volna menni a határról, ahol őrködött, de nem volt híre-hamva se, elkezdték keresni, hol marad, mit csinál ilyen sokáig, és megtalálták a nagy vízben hanyatt.
Elmondta, hogy egy Babszemjankó forma kicsi ember volt, aki az inait elvágta. Kutakodtak utána, de hiába, rég túl járt már az óriások országán, s éppen egy kerek erdőbe ért. Megy benne, mendegél, rá is esteledik. Olyan nagyon, hogy körben vágni lehetne a sötétet, s mindenféle állat bőg, bömböl, sivít, morog a fák közt!
Gondolta, ő bizony nem hál itt, veszedelmes hely ez az erdő, valamilyen állat még meg találja enni. Inkább egész éjjel megy, valahová csak eljut.
Ahogy megy, máris lel egy kis házat. Bekopog, a kopogásra bentről valaki asszonyféle válaszol, kinyitja az ajtót is, és meglátja a vaskardos legénykét.
- Hogy kerültél te ide, gyermekem? - azt kérdi. - Hát az én fiam téged hogy nem vett észre? Az ha téged megtalál az erdőben, tán fel is fal! Õ a háromfejű sárkány, övé itt minden, itt nem járhat senki! Szerencséd, hogy nincs itthon, meg az is, hogy nem jön meg egyhamar. Itt van ez a kis csupor, vidd magaddal, mert ebben sárkányzsír van. Kend meg magadat, s akkor egyetlen sárkány sem árthat neked! Hanem most már eredj másik országba, igyekezz ki a mi országunkból!
Ezzel a fiú tarisznyába tette a kis csuprot, és elindult vele.
Majd mikor úgy gondolta, hogy kiért a háromfejű sárkány országából, gondolta, megnézi már, a sárkányzsír miféle. Csak olyan közönséges kinézete volt ott benn a csuporban.
Mindegy.
Megy tovább, csak mendegél, akkor látja, hogy messze egy hegy forog.
Csak nézi.
Hogy lehet, hogy rucalábon forogjon egy roppant óriás nagy hegy?!
Odamegy, ott csudálkozik, egyszer ahogy ott áll, bámészkodik, elébe áll egy öregember. Mondja, hogy máris menjen innen, mert ez a rucalábon forgó hegy a tizenkét fejű sárkányé mindenestül. Benn lakik a hegyben, s ott laknak vele a tündérek is. Mert ez Tündérország.
Õ meg azt találta felelni az öregnek, hogy a sárkány csak jöjjön! Akárhány feje van is, nem fél tőle. Megforgatta a vaskardját a levegőben.
Bámulta is az öregember, hogy mer egy ekkora legényke megbirkózni a sárkánnyal, mikor az a világon mindenkit letipor, ha útjába mer kerülni.
- Sose féljen, öregapám, hadd jöjjön az a sárkány! - forgatta a vaskardot a legényke. - Meglátjuk, ki fog ki a másikon!
Az öregember ezzel eltűnt, a legényke meg leült, a bögrét kivette a tarisznyából, és rendesen bekente magát sárkányzsírral. Épp hogy végzett vele, hát hallja ám, hogy zúg a szél, meg bömböl. Látja, hogy a levegőből egy fertelmes szörnyeteg okádja rá a tüzet.
Itt a sárkány!
De a tüzet fújhatta, az őbenne semmi kárt nem tett, merthogy sárkányzsírral kenekedett meg. Akkor aztán kihúzta a vaskardját, s mikor nekirontott a sárkány, kezdte a fejeit sorban levagdalni. Mutatóban maradt egy a nyakán, s már akkor a sárkány is megszólalt, hogy kímélje az életét, csak egy feje megmaradjon, s gazdaggá teszi.
De a legény fogta a vaskardot, s levágta az utolsó fejét is.
- Ne siránkozz! Te sem kegyelmeztél meg senkinek!
A hegy meg csak forgott tovább, nem állt meg.
Megjelenik megint az öregember, s mondja neki:
- Na, fiam, csakugyan igazad volt, mert csakugyan legyőzted a sárkányt. Látom, levágtad mind a tizenkét fejét. Mehetsz most már, ahová kedved tartja, de inkább menj be a forgó hegy belsejébe, meglátod, hogy mi minden van még a világon, milyen is Tündérország! Majd én szólok a hegynek, hogy álljon meg, az ajtaja kinyílik, s bemehetsz.
Úgy is lett.
Mondott az öregember valami érthetetlen nyelven valamit, s a hegy máris megállott. Az ajtaja kinyílt, s benn a legényke azt se tudta, hol is lehet, csak látta, hogy szebbnél szebb virágok vannak ott az útfélen. De azok mind leányok, gyönyörű szépen felöltözve, és a feje mindegyiknek virágból. Kinek nenyúljhozzám-virágból, kinek nefelejcsből, kinek meg százszorszépből. Még büdöskővirágból is! Sok tarkaság mindenfelé, megannyi gyönyörűség!
Ahogy az utat maga mögött hagyja, villogó nagy térségbe ér, mint az arany, gyémánt, ezüst, úgy világít!
A virágfejű lányok megindulnak ide, s amonnan jön is már a forgó hegy királynője. Hanem az volt aztán gyönyörű!
Amint odaért őhozzá, egy szót sem mert szólni a legényke, várta, hogy kérdezzék, mi járatban van itt. Elmesélte a királynőnek aztán, hogy ő csak kóborol a vakvilágban. Kicsi korában a határban lelték, felnőtt valami nehezen, s mikor talált egy nagy vaskardot, elindult vele világot próbálni. Legyőzte a tizenkét fejű sárkányt, így jutott be ide.
Nagy fejcsóválva hallgatja a királynő. Hogy lehet, hogy a legényke legyőzte a sárkányt, hisz az ilyen meg amolyan erős, jól tudja, mert neki az ura volt. Nincs a világon, aki annak levagdalná a fejét egy vaskarddal, nincs a világon, aki attól ne féltené az életét!
- Nahát, én elbírtam vele.
Mondja a királynő, hogy menjenek most már a hegy elé, győződjenek meg róla, csakugyan igaz-e, amit állít.
Kimentek, s bizony vérben úszott minden, mert a sárkány roppant nagy állat volt ám a tizenkét fejével. És amint a királynő azt is látta, hogy mindegyik lenyesve, hogy a teste sem mozog már, azt mondta a legénynek, ha nincs otthon mátkája, menjen vissza ővele a forgó hegy belsejébe, s legyen a tündérek királya.
Boldogan rá is lett, úgyse volt még tündérkirály soha, nyomorult volt világéletében. Itt meg adnak rá királyi ruhákat, megtisztelik, nagy ragyogás kíséri!... Ha jól emlékszem, most is ott lakik még abban a rucalábon forgó hegy belsejében a tündérkirálynő felesége mellett, és a hegy forog velük a világba.
„... 12-15 leány járt egy fonóházhoz, amelyik közelebb volt a otthonukhoz. A lányok minden évben, ugyanabban a házban jártak addig, amíg férjhez mentek.
Aki betöltötte a 14 évet, konfirmálás után, mehetett a fonóba. Egy barátnőjével vagy nagyobb lánnyal elment és a háziasszonytól engedélyt kért, hogy jöhessen, ha nem volt már hely, akkor máshova fogadták be.
Hogy mikor gyűltek? - az nem volt időhöz kötve már délutántól miután otthon, elvégezték a napi munkát. Estére, a fonóra, a lányoknak kiadták a 2 orsót, s amit meg kellett fonjon, azzal kellett haza menjenek, és ezzel igazolták, hogy nem csak legényeztek, hanem fontak is. Úgy volt beosztva a fonni való, hogy farsang után kezdődött a szövés. Az tartották, hogy húshagyókedd után megtelik szulákkal a gyapjú, és el kell dobni, ezért igyekeztek, hogy elfogyjon böjtig...”
„... A fonók és egyéb társas összejövetelek a népi színjátékok keretéül, "színpadaként" is szolgáltak...
farsanghoz a maszkos alakoskodás. .. Ennek a Marosszéken többféle népi megnevezése van; nyugati-mezőségi részén fársángolás, a keleti-székelyes részében maszkurázás, valamint ezek alakváltozatai (farsangolás, muszkurázás, maszkázás). A marosszéki Küküllőmente alsó vidékén (Gyulakuta és környéke) elterjedt a batykózás, a Vécke patak mentén pedig a bakuszozás megnevezés.
Mind a maszkurák, mind a fársángok lehetnek szépek és csúfok, általános a szép fársáng, csúf fársáng megkülönböztetés a farsangoló vidékeken. Szépek a szépen, különösen díszesen öltözöttek, és akik szépen viselkednek; csúfok az ijesztő, félelmet keltő figurák és a rongyos, szedett-vedett ruhába öltözöttek. A játék típusát is meghatározta az, hogy valakik szép fársángnak öltöztek-e vagy ijesztő, kacagást kiváltó alaknak.
A ház előtt, az ablak alatt megszólal a csengő, pattog az ostor, koppan a bot, és a fonóbeliek tudják: fársángok érkeztek. Ettől a pillanattól kezdve játékházzá válik a fonó. Fiatal vagy meglett férfi lép be és tisztességtudó hangon kér szállást "valami idegen népeknek", akik az utazásban elfáradtak, megpihennének, megmelegednének, állataik is lennének stb. A bekéreztetés elmaradhatatlan.
A bentiek beleegyezése után jöhetnek a maszkurák: a kicsibubás asszony, a cigány és vásáros, a doktor és cipőpucoló, a betyárok, a lakodalmasok, a halottsíratást parodizálók, jöhet a kéményseprő, az ördög és a halál, jöhetnek az állatmaszkos figurák: a kecske, a bika, a ló, a medve; besétálhat az úrfi és kisasszony és sokféle más szálláskereső. "Előadásuk"az egyszemélyes pantomimjátéktól a többszereplős énekes-táncos és párbeszédes megjelenítésig terjedhet.
Leggyakrabban az öltözet, az álruha, a maszk "beszél", mert a maszkuráknak nem szabad megszólalni. A tét az: úgy mozogjanak, viselkedjenek, táncoljanak, hogy ne ismerjenek reájuk. A fonóbeliek viszont mindent elkövethetnek, hogy felismerjék őket. Ez a kettősség biztosítja egy-egy jelenet sikerét. A szövegeges játékok általában parodisztikus, bohózati jellegűek és sok improvizációra, a fonóbeliek közreműködésére nyújtanak lehetőséget. Marosszéken igen népszerűek az emberi élet fordulóit (terhes vagy kicsi bubás asszony, gyermekének kéregető cigányné, szerelmespár, vőlegény és menyasszony, lakodalom, halottsiratás) megjelenítő tréfás-parodisztikus illetve groteszk-erotikus farsangi játékok. A játék során ezekbe beleszövik a közösség véleményét, ítéletét is a faluban megtörtént "esetekről".
Az álöltözetes csapat egy-egy este végigjárta a falu összes fonóit. Sokszor egy-egy fonó népe kerekedett fel maszkuraként és látogatta meg a szomszéd összejövetelt. Ezeket a szobai, fonóbeli játékokat a farsangon végig, többször előadhatták...”
A farsang idején gyakran kerül az asztalra a kedvelt fánk. Vajon mióta készül -e finom sütemény? - II. Ramszesz,egyiptomi fáraó sírjának domborművén már látható egy "fritőz", amelyben két rabszolga csiga alakú süteményeket készít.
Több vallás kultikus ételei között is találunk fánkot. Így az izraelita gasztronómia szokásaiban a Hanuka ünnepe ideje alatt. A fánk európai elterjedéséről több legenda is él még a köztudatban. A legismertebb: " Marie Antoinette királyné, XVI. Lajos hitvese,egy kalandos karneváli éjszakán ismerte meg. A királyné a Tuilleriákban rendezett farsangi álarcosbálról megszökött, és álöltözetében elvegyült a tömegben. Közben megéhezett a királyné, s így egy mézeskalácsos mestertől vásárolt egy fánkot, ami nagyon megízlett neki. Ettől vált a királyi lakomák kedvenc finomságává. Magyarországon a fánk a XIX. században terjedt el, és egyre több helyen lett szokássá, hogy a vízkereszttől hamvazószerdáig tartó farsangkor az asztalra kerülhessen ez a nyalánkság.
(somlovidek.hu)
(egy főzős blogból: Dávid fánkot eszik)
Ahogy én ismerem: A pék felesége valamiért megharagudott a pékre. Az éppen kelesztett tésztából letépett egy darabot, és a fejéhez akarta vágni. A tészta a forró olajba esett. Kisült, megkóstolták, és nagyon izlett. (Rögtön ki is békültek -- gondolom én. :)
Ku, ku, ku, a kakas kukurékol. Szeretem a taréját, jó metéltbe a nyakát. Ku, ku, ku, a kakas kukurékol. Ha, ha, ha, itt a farsang dereka. Leánynak kell szép ruha, férjhez menne, ihaha. Ha, ha, ha, itt a farsang dereka.
(Állandó, távolodó szélsuhogás és menetelés hallatszik.)
MESEMONDÓ
Csak utánunk, csak utánunk,
tegnap mi is erre jártunk
ezen a szép üveghegyen,
ahol üvegvirág terem!
GYERMEKHANG
Jaj, de szépek! Jaj, de szépek!
MESEMONDÓ
Hozzá ne nyúlj! Le ne tépjed!
Eltörik, ha leszakítod,
tenyered is felhasítod.
SZÉL
Csak utánam, nem semerre,
hanem éppen erre! erre!
(A szélsuhogás elhalkul, s fölhallatszik a madarak füttyszava.)
MESEMONDÓ
Leértünk végre a lejtőn,
mostan átvágunk az erdőn,
mennyi madár száll a fákra!
a madarak iskolája
ez az erdő, itt tanulják,
a kismadarak a nótát,
itt tanulják, nem kótából,
hanem egy öreg madártól.
(Rigófütty. Előbb egy, majd több rigó hangja.)
MESEMONDÓ
No, gyerekek, mit kiabál a rigó?
GYERMEKEK
Millió! Millió!
MESEMONDÓ
Hát a kis csíz mit csevetel?
GYERMEKEK
Csak százezer! Csak százezer!
(Halkuló madárfütty. Menetelés. Kis szünet.)
MESEMONDÓ
Kiértünk a tó partjára,
látjátok, most szállt le rája
két kis csillag, vígan vannak,
tó vizében lubickolnak.
Hold is, Nap is itt fürödnek,
mikor az égről lejönnek…
GYERMEKEK
Hadd fürödjünk mi is benne!
MESEMONDÓ
Nem lehet! Nem lehet!
Mert a szél már integet.
Attól fél, hogy elmaradunk…
(Kis szünet után a Mesemondó csodálkozó hangja.)
De hiszen már itt is vagyunk!
Itt vagyunk a Csudaréten,
Csudarét selyem füvében,
hol a szellők, felhők laknak.
(Kis szünet után)
Szerencsére itthon vannak!
GYERMEKEK
Mennyi felhő! Ennyi soha sincs az égen!
MESEMONDÓ
Ne féljetek, gyerekek,
jöjjetek csak közelebb:
nézzétek, hogy hemperegnek,
selyemfűben bukfenceznek,
talán ha szépen megkérjük,
még szóba is állnak vélünk.
ELSŐ GYERMEKHANG
Jaj, de szép ez a felhő!
MÁSODIK GYERMEKHANG
Én meg is simogattam!
HARMADIK GYERMEKHANG
S milyen kicsik! Biztosan még gyermek-felhők!
MESEMONDÓ
Az bizony, még gyermek-felhő,
kérdezzük meg, hogyha felnő,
hogyha felnő majd jövőre,
mi lesz akkor majd belőle?
ELSŐ FELHŐ
Én bizony vihar leszek, ha megnövök. Elszállok a messzi városok fölé és úgy elsötétítem az eget, hogy még az utcán is alig látnak járni az emberek!
GYERMEKHANG
Kérdezzük meg a többit is! Ezt is, meg ezt is!
MÁSODIK FELHŐ
Én bizony zápor leszek, ha megnövök! Villámmal ijesztgetem az embereket, az állatokat és a fákat!
GYERMEKHANG
Hát te mi leszel?
HARMADIK FELHŐ
Én jégeső leszek! Kip-kop, kip-kop, ezt mondom majd a háztetőkön és az ablakokon!
GYERMEKHANG
Jaj, de mérgesek vagytok! Te is ilyen haragos vagy?
NEGYEDIK FELHŐ
Dehogyis! Én nem haragszom! Én szelíd nyári eső leszek. Megöntözöm a kerteket, a gyümölcsfákat, a mezei virágokat és megöntözöm a búzaföldeket!
GYERMEKHANG
Akkor neked mindenki örülni fog, ha meglát az égen!
MESEMONDÓ
No gyerekek, menjünk tovább,
láthatunk még elég csodát:
ágya selyemfűből vetve,
úgy alszik most a Hold benne,
nem kel föl, csak alkonyatkor,
innen megy az égre akkor!
Ugye, milyen szép az ágya?
Háromszáz csillag vigyázza,
körülállják mind az ágyát,
senki se zavarja álmát…
Csillagok, hold, nap és felhő,
haragos szél, játszi szellő,
mind itt laknak, itt pihennek,
messzi útra innen mennek!
(Menetelés zaja.)
GYERMEKHANG
Hát az a falevélből épített ház kié?
MESEMONDÓ
Hamarosan megtudjátok,
ha lakóit meglátjátok,
négy jó testvér lakik ottan,
de egyik mindig úton van,
s mikor megjön, másik elmegy,
együtt sohasem lehetnek…
GYERMEKEK
Jaj Istenem, kik lehetnek?
MESEMONDÓ
Csak türelem, bekopogok,
s mindjárt kiderül a titok!
(Kopogtatás.)
HÁROM HANG EGYSZERRE
Kik vagytok?
GYERMEKEK
Csudalátó vándorok!
HÁROM HANG
Hoztok-e, vagy visztek?
GYERMEKEK
Hozunk!
HÁROM HANG
Mit?
GYERMEKEK
Kiváncsiságot!
HÁROM HANG
Akkor jó helyen jártok. Jőjjetek be!
(Lépések hangja.)
GYERMEKEK
Jaj, de szépek vagytok! Jaj, de gyönyörüek!
ELSŐ GYERMEKHANG
Az egyiknek aranyból van a haja!
MÁSODIK GYERMEKHANG
A másiknak szőlőlevélből!
HARMADIK GYERMEKHANG
A harmadiknak ezüstből!
GYERMEKEK
Kik vagytok? Mi a nevetek?
TAVASZ
Én a Tavasz vagyok. Azért van aranyból a hajam. Én megyek közétek az év elején, én festem zöldre a réteket, én szórom tele apró levelekkel az ágakat, én készítem és én javítom a tücskök hegedűjét!
GYERMEKEK
Szeretünk is téged! Látnád, mennyire örülünk a zöldülő ágaknak, s az első tücsökzenének! Hát te ki vagy? Hogyan szólítsunk?
ŐSZ
Én az Ősz vagyok, azért van szőlőlevélből a hajam. Én megyek közétek, ha majd visszatér ide testvérem, a Nyár, s viszek nektek almát, körtét, diót és teli szőlőfürtöket!
GYERMEKEK
Hát te ki vagy? Mi a neved?
TÉL
Én a Tél vagyok, azért van ezüstből a hajam. Én még sokára megyek közétek, csak akkor, ha testvérem, az Ősz, már visszatér. Én dérrel lepem be a fákat, hóval a háztetőket s rálehelek a folyókra, hogy befagyjanak. Engem, ugye, nem szerettek?
GYERMEKEK
Dehogynem! Szeretünk mi téged is, mind a négyőtöket szeretjük!
Hipp-hopp farsang! megölték az ártányt, nem adják a máját, csak a szalonnáját, Adjon az Úr Isten ennek a gazdának hat szép ökröt, nyolc kis bérest, arany ekét a kezébe, arany búzát a földjébe, Hipp-hopp farsang!
Ezen törtem a fejemet, amíg ott kuporogtam három-négy éves koromban nagyszüleim boltjában egy kis sámlin. A pénztárban nagymamám ült, a pult mögött anyám várta a vevőket. Mögötte mennyezetig érő könyvespolcok, és egy nagy létra, amely két kampóval egy vasrúdra függesztve siklott jobbra-balra, hogy elérhetők legyenek a legfelső polcon sorakozó könyvek is.
Ne gondoljátok, hogy unatkoztam! Ha bejött egy vevő a boltba, azt próbáltam kitalálni, hogy vajon az alsó polcokról kér-e könyvet, vagy a magasban lévők érdeklik. Az én fiatal, fürge, okos anyukám minden könyvnek tudta a helyét, s ha kellett, felmászott a létrára, hogy lehozza a kék, vörös, lila kötésű könyvet a legfelő polcról is, és a vevő elé tegye. Büszke voltam anyámra, és egyre jobban izgatott, hogy mi lehet a könyvekben? Hiszen az alsó sorokban is volt kék, vörös, lila, tele apró fekete betűkkel - szép színes rajz, mint az én könyveimben, pedig egyikben sem volt!
Otthon nálunk mindenki olvasott. Anyám is, apám is, nagyszüleim is. Ahogy elnéztem az arcukat, amint a könyv fölé hajolva hol elmosolyodnak, hol elkomorodnak, hol meg feszült izgalommal lapoznak egyet, azon gondolkoztam: hol járnak? Meg se hallják, ha szólok hozzájuk, s ha végre rám figyelnek, mintha visszajöttek volna valahonnan. Miért nem visznek engem is magukkal?
Mi van a könyvekben, mi az a titok, amit nem osztanak meg velem?
Aztán megtanultam olvasni. És megtudtam, mi a könyvek titka. Az, hogy minden bennük van. Nemcsak a tündérek, a manók, királykisasszonyok, a gonosz boszorkányok, hanem én is meg te is, örömeinkkel, gondjainkkal, vágyainkkal, bánatunkkal, benne van a jó meg a rossz, az igaz és a hamis, a természet, a világmindenség; ez mind, mind elfér a könyvekben.
Nyisd ki a könyvet! Megosztja veled minden titkát.
Mit szólnátok hozzá,gyerekek,ha én most azt kérdezném tőletek:
-Gyerekek, ki látott már medvét táncolni?
Bizonyosan azt mondanátok rá:ejnye,de jó kedve lehet ennek a mesemondó bácsinak,hogy ilyen furcsákat kérdez.Már hogy tudna táncolni a medve,mikor tánciskolába se szokott járni? Nem ám mostanában,de bezzeg az én gyerekkoromban még úgy eljárta a medve a mártogatóst,hogy akár táncmesternek beállhatott volna.
Még akkor mindenfelé nagyon szokásban volt a medvetáncoltatás.Ha román ember medvekölyköt fogott az erdélyi havasok közt,haza vitte az ölében s odagurította a gyerekei közé:
- Nesztek, hoztam nektek egy kis pajtást!
A kis pajtás aztán nagyon hamar beleszokott a famíliába. Olyan dolga volt,mint a kiskirálynak.Kukoricának a legédesebbjét,erdei méznek a legfrissét,kenyérnek a legpuháját mindig ő kapta s bizonyára nagyon megijedt volna,ha visszakergetik az erdőre áfonyát legelni.Inkább megtanult bukfencet hányni,két lábon állni,dobszóra táncot járni s mindenféle mókákat csinálni.Mikor aztán mackó úrfi így kijárta az iskolát, akkor azt mondta neki a gazdája:
- No,elég régen segítesz a kenyeret pusztítani,most már segíts kenyeret keresni is.
Azzal szép csörgős láncból nyakravalót kötött a medvének,a láncnak a végét a kezébe vette s nekiindultak az országnak.Ahány faluban megfordultak, ott a medvének mindenütt vizsgát kellett tenni a tudományából.S amikor kitáncolta magát,akkor a foga közé kapta a gazdája kalapját s elindult vele kéregetni. Néha annyi garaskát összeszedegetett,hogy alig bírta.
Hogy a mackónak tetszett-e nagyon ez a kenyérkereset,azt én meg nem tudom mondani,de az bizonyos, hogy én még a mákos csíktól is elszaladtam, ha behallatszott az utcáról a lánccsörgés meg a dobszó:-Tam-tara-ram-tara-tam tam-tam.
Egyszer egy mosolygós nyári délben éppen az iskolából jöttünk ki,mikor a piacról a fülünkbe pördült a dobszó.Vizsgánk volt,tele a kezünk virággal,a zsebünk kaláccsal,a szívünk örömmel,szaladtunk ki a piacra, mint kis csikók a gyepre.
- Ki látja meg leghamarább a medvét?
Én láttam meg leghamarább,de megijedtem,mikor megláttam.Valami csoda nagy állat volt,ahogy két lábon állva ott toronykodott a gazdája mellett.Pedig az is nagy szál ember volt,erős, izmos válla,mint a medvéjének.Annál cinegébb kis legény volt a fia,aki a dobot verte,füstös képű,kócos hajú kis gyerek.
- Járjad,medve,járjad!-biztattuk a mackót.
Az szegény járta is,ahogy tőle telt,csak úgy döngött bele a föld.Hanem ahogy legjobban tapsikoltunk neki, egyszerre csak ledobban,elveti magát a földön, félrehajtja az otromba nagy fejét,kilógatja a nagy piros nyelvét s liheg ám,de úgy,hogy majd elsodor bennünket a szele.
- Talpra, héj!-rikoltozott rá a gazdája,de a mackó úgy tett,mintha nem hallana.Csak pislogott szelíden az apró fekete szemével,mintha azt akarta volna mondani:
- Ugyan hadd fújjam ki magamat egy kicsit!
De a medvés ember most már megharagudott.Rántott akkorákat a láncon,hogy beleverejtékezett a homloka. Nem ért az semmit,a mackó csak a fejét csóválta meg egy kicsit:
- Ugyan gazdám,hogy nem restellesz úgy erőlködni ebben a nagy melegben?
De a gazdát most már végképp elhagyta a béketűrés. Nekivörösödve rikoltott rá a fiára:
- Hé, Ilia,add ide csak azt az ostort!
Éles szögekkel kirakott hosszú szíjostor lógott a fiúcska nyakában,azzal szokták buzdítani a mackót,mikor táncolhatnékja nem volt.De a gyerek rimánkodva tette össze vézna kis kezét:
- Apám, ne bántsd szegényt:látod, milyen fáradt!
De az embert már akkor úgy elfutotta a méreg, hogy se látott, se hallott.Hirtelen kieresztette kezéből a medve láncát s kikapta az ostort a gyerek kezéből.De ütni már nem érkezett vele,mert a mackó egyszerre talpra ugrott,mikor megérezte,hogy megtágult a lánca. Fölágaskodott,kivicsorította rettentő fogait s akkorát bömbölt,hogy belereszketett a piac.
Bezzeg szétugráltunk mi,ahányan voltunk,annyifelé.Ki fára mászott,ki kapu alá szaladt s úgy lestük nagy szívszorongva,hogy kit eszik meg a medve.
Nem volt pedig annak semmi rossz szándéka.Volt ott a piacon egy üres fabódé,abba cammogott be,ahogy kibömbölte magát.Hanem ott aztán úgy megvackolt, mintha sohase akarna többet kijönni.Az egyik lábát végignyújtotta a falon,mint mikor a macska a körmét élesíti s úgy kiszakított belőle egy szál deszkát,mint ahogy mi az irkalevelet szoktuk.A nyíláson aztán úgy kukucskált kifelé,mint valami ablakon.
- Gyere ki,öreg,gyere ki!-csalogatta a megbékült gazda,de a medve ügyet se vetett rá.Kínálta fügével, gyenge kukoricával,de az se ért semmit.A szeme közé loccsantottak egy vödör vizet;attól elkezdett prüszkölni,hogy szinte kedvünk lett volna kedves egészségére kívánni, ha mertük volna.
A gazdán már megint erőt vett a harag.Odacsúszott a nyíláshoz s elkezdte szeges végű bottal döfölgetni a mackót.Ez meg már éppen nagyon jól esett neki. Amikor az egyik oldalon megelégelte,a másik oldalára fordult s rázogatta a kócos bundáját:
- Ezt is cirógasd meg,gazdám!
A gazda most már végképp kétségbeesett s a gyereken akarta mérgét tölteni.Megcsördítette az ostort az Ilia feje fölött: -Te vagy az oka mindennek,te haszontalan!Ha idejében ideadod az ostort,nem eresztem ki a kezemből a láncot.Most már tartsd a hátadat a cimborád helyett!
A gyerek elsikoltotta magát,de olyan keservesen, hogy minket is majd megríkatott a fa hegyében.S mire az ostor lecsapott volna:a mackó előbújt a bódéból.Nem állhatta,hogy a kis cimborája kapjon ki őhelyette.
Odakocogott a gyerekhez,hozzátörleszkedett nagy buksi fejével s dörmögött is neki valamit.Bizonyosan azt,hogy:
- Ne félj, míg engem látsz!
Aztán odacammogott a gazdához s leguggolt előtte békítő morgással.A gazda pedig megveregette a vállát, kezébe vette a láncot,Ilia megpörgette a dobot s a mackó soha életében nem táncolt még olyan jó kedvvel,mint most.
De nem is tapsoltak még annyit medvetáncnak,mint amennyit mi tapsoltunk.S ami virág,ami kalács,ami krajcár volt nálunk,azt mind Ilia szedte össze,meg a medvéje.A kis gyerek apró karjával átfogta gubancos barátja derekát,ez meg nagy mancsát rátette kis pajtása vállára s néha-néha ráhunyorított kis fekete szemével:
- Legyen a tied a virág,Ilia,nekem jó lesz a kalács is.
„Azokban a gyermeki esztendőkben, amikor a való világot már nemcsak megismertem, hanem kezdettem is abban magamnak rendet csinálni, azt gondoltam, hogy az esztendő egy öregember. Halhatatlan öregember, akinek van tizenkét fia. S a tizenkét fiú közül a legidősebb December.
Hát azóta már sok naptárba belenéztem, de a hónapokat most is úgy tekintem, mint az esztendő fiait. Természetesen a múló idők alatt, s velem együtt, megnőttek ezek a fiúk is, sőt, nem is fiú már December, hanem ember.
Bölcs ember...”
„...amint tetszik tudni, mi tizenketten vagyunk testvérek, de valahányan más-más természetűek vagyunk. Ennek folytán mi okosan és megértéssel úgy osztottuk be egymás között a munkát, hogy közülünk mindegyik azt végezhesse, amit a természete szerint ezen a földön legjobban végezni tud. Január öcsémnek, például, marasztalni kell a havat, vagy mindenképpen szerezni a felhőkből, ha nincs. Februárnak meg kell törnie a jeget, és reményt sejtetni a világgal. Aztán Március felébreszti a földet, és rábeszéli a napot, hogy a reménység ígéretét fényes diadalra vigye. Április megküzd a mulandósággal, mint egy szeles és vad kölyök. Május már a győzelmet hirdeti, és annak tiszta mámorában a szíveket szerelemre összeszerzi. Utána Június harsány kedvében elöl jár, amikor a föld minden lényei énekelnek. Július aztán áldásba borítja az országok földjét; Augusztus pedig busásan fizet annak, aki dolgozik. Szeptember iskolába küldi a gyermekeket, a fákat pedig és a növényeket bölcs megnyugvásra tanítja. Október megcsinálja a szüretet, hogy bánatban és örömben egyaránt kéznél legyen a bor. November pedig meggyászolja a bajba jutott világot, melyet én már csak mesével tudok hitben megtartani; de én megtartom őt a hitben, egészen addig a napig, amíg eljön a Messiás a földre. Meghatottan néztem Decemberre.
– Nagy szerencsének mondható – szóltam megnyugvással –, hogy legalább az Esztendő fiai így gondolkoznak...”
„...arról szó sincs, hogy Január vagy bármelyik másik öcsém változtatna a természetén. Mi nem kelünk fel a természeti törvények ellen. Június nem akar jéggel uralkodni, s nekem sem jut oly hiú gondolat eszembe, hogy kivirágoztassam a fákat. Egyedül arra törekszem, hogy legyen tisztességes hideg. A lehetőség szerint befödöm hóval a vetéseket és a vizeket jéggel. Pilinkéztetem a hópelyheket, hogy a szemek s főleg a gyermekek gyönyörködjenek bennük. Mert bizony én is sokat gyönyörködöm a gyermekekben, miközben ott is csúszkálni vágyakoznak, ahol nem lehet, s miközben játszanak az én csillogó havammal, és bolondos jókedvvel keringenek a jégen. Ha csak tudom, a férfiaknak is megízesítem a munkájukat, mit a jó meleg szobákban és a hivatalokban végeznek. A lányoknak mulatságot szerzek, a fiúk tudományát gyarapítom. A kedves öregeknek meggyújtom a tüzet, hogy annak a melegénél a hosszú életben reménykedjenek, és a lángjánál az elmúlt szép időkre emlékezzenek. A szép asszonyokra felsegítem a puha bundát, és megcsípem a fülük cimpáját.
– Meg-e? – kérdeztem mosolyogva.
Erre csak bölcsen kacsintott December, s változás nélkül folytatta:
– Szóval hát mindenkinek kiosztom a hideg igazságait, és különösen megdidergetem azt, aki békétlen dologban járja az utakat. A városokban felvirágoztatom a színházakat; s a falvakban is az éneket és a táncot, adván azonban elegendő pihenést is a föld munkásainak. A fákat fehérbe gyöngyözöm, a madaraknak búvóhelyeket ajánlok; a medve álmait mézzel békenem, és a nyári bűnök miatt éheztetem a farkasokat. Néha ropogósra készítem a havat, s máskor megpuhítom, hogy ne unja magát. S amit legjobban szeretek, mesét mondok az embereknek, de azok között is legfőképpen a gyermekeknek...”
Tamási Áron – Öreg fiú, December novellája - idézetek
