antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
„Tennivalók februárban: …A szőlőben a trágyázást és a sima vesszők szedését be kell végezni. Enyhe időjárásnál a hó végén már a vesszők ültetése és a döntés is megkezdhető. Szárazabb és kedvező fekvésű helyen a nyitáshoz is hozzá lehet fogni. Új ültetésű szőlőkben a karókat beállítjuk. Az oltáshoz szükséges vesszőket most kell megválogatni és megszedni. Az eladásra szánt sima és gyökeres vesszőket a pincéből vagy veremből ki lehet szedni, és a csomagolást meg lehet kezdeni… A baromfiudvarban ebben a hónapban kezdetüket veszik a keltetési munkálatok. A tenyésztörzsre nagy gondot kell fordítani, hogy ebben az időben idegen kakasok ne kerüljenek a tyúkokhoz, különben a tenyészet tisztavérűsége csorbát szenved. Ebben a hónapban a ludakra is figyelmet kell fordítani. Ha észrevesszük, hogy a lúd nyugtalan, és szalmaszállal a csőrében ide-oda szalad, ez annak a jele, hogy fészket akar építeni, ezért előkészítjük a ludak tojófészkeit is, amelyek akkorák legyenek, hogy a lúd ott kotolhasson is…”
– Ezt a szövegrészt a Kincses Kalendárium1934-es kötetéből idézem. Hat évvel ezelőtt egy vidéki város szállodájában ébredtem. Február vége volt. Az ablakon nyers földszagot libbentett be a szél, s a szívem összeszorult. Felöltöztem, és kimentem az utcára. Lovas kocsik nyargaltak valahová, a kasban malacok visítoztak. A nyomukba szegődtem. Kijutottam a vásártérre. Éppen állat- és kirakodóvásár volt a helységben. Beálltam az egyik lacikonyha ponyvája alá, ettem, ittam, aztán végigjártam a vásárt. Bognárokkal, késesekkel, fazekasokkal alkudoztam, s végül a vásár szélére érkeztem, ahol a környék szegényei, ócskásai kopott és mocskos ponyváról kínálgatták a portékáikat. Volt ott minden. Rozsdás kulcs, csavarok, törött vaskerekek, kötözött famozsár, s mellettük könyvek is. Tankönyvek, kalendáriumok, regények. Megvettem négy könyvet. A Kincses Kalendárium1931-es, 1933-as és 1934-es kiadását, továbbá egy érdekes művet, melynek a címe, azt hiszem, így hangzott: „A magyar írók Rákosi Mátyásnak”.
Soha nem akartam disszidálni, nem olyan környezetben éltem. Pedig anyai nagyapám kulák volt, az oroszok a falhoz állították a tanyán, majdnem lelőtték. Nagyanyám, anyám a padlásra bújt előlük. Aztán az ötvenes években elvették szinte mindenüket. Csak azt sajnálom, hogy olyan keveset meséltek erről, talán féltettek bennünket...
Danyi Zsuzsi
Fehérbe öltözök
fehér a vászon feléd indulok fehér a gyászom kényszerűn futok itthonról haza fehér ég alatt itt marad az a vidéki táj benne legelve birka a nyáj bennem fehéren izzó hiány fehér ház után hol fehér az asztal anyám teríti fehér damaszttal fehér kenyerét zsebembe teszem damasztja szemfedő magammal viszem fehér a vászon amin megszülettem fehér a gyászom mivel őt temettem otthonom itt volt innen oda megyek szakítnám rátok minden keservemet de csak megyek fehér a vászon a kenyeres zsákom fehérbe öltözök HAZA! költözök
Nézem, hogy csöpög az olvadó jégcsap. Épp a harmincharmadikat számolom. Pont ilyen idősnek kellene lennem, hogy végre valaki is komolyan vegyen. És csöpög tovább, kisebb tócsát alkot a csöpögés. Már nincs hely, ahová elszivároghatna. Csak gyűlik, és gyűlik. Szerintem egyszer el fogja önteni az egész udvart. Vagyis úgy hiszem. A tapasztalat íratja velem ezt a gondolatot. És akkor söpreni fog mindent. És végre nem lesz tövis a kerítés mellett. És a gaz is elfolyik a hátsó kerti patakban. És mindent olyan tisztára fog mosni a sodró víz... A tavasz első napsugarával újra fog hajtani a hóvirág. A jácintok lila rétet hímeznek majd a kertben. A kerítés mellett bazsarózsa nyílik a magasba büszkén. A patakparton ibolyák díszelegnek majd. Semmim se lesz, mégis egy világ kel életre bennem. S újra boldog leszek. Nagyon boldog.
- Törjünk ki már - így kérleli a zsiványt a bolond -, Itt minden összevissza van, mozdulni sem tudok. A borom ügynökök isszák, más túrja földemet, De hogy az egész mire jó, senki se mondja meg.
- Ugyan, csak semmi izgalom - a zsivány így legyint. - Tréfa az élet, érzik ezt ma már a mieink. De te meg én túl vagyunk ezen, ez nem a mi végzetünk, Köntörfalazni már minek, mikor az óra üt.
Ahol az őrtorony mered, hercegi szem vigyáz, Fehérnép jár-kel, és csupaszon csoszog a szolgaláb.
Vadmacska dorombol nagy messze odakint, Két lovas közeleg, a szél fel-felsüvít.
Summaya. Mikippen roppant Tancz tartatic vala és le ülénec vala hogi yacczodnánac és az Dorotthiával és mind az több Kisazzonokval chuffolcodnak vala, és mikippen Iften Azzon Eeris álmilkodásra miltó galibacat töön vala; az Dorotthia penigh zűében gonozt forral vala, mikint az Iffjacat hadval megh kerűlne.
Megperdűl egyszerre Izsák száraz fája, Zengő szerszámokkal kíséri bandája, Kellemes hangzások a szálát bétőltik, Az ifjú szíveket örömre felkőltik. Mindenütt a vendég kezd már örvendeni S viszketeges lábát táncra készíteni: Az únalom s bánat iromba szárnyakon Kirepűl lekókkadt fővel az ablakon. - Hogy az urak csendes táncot tehessenek, Izsákék szép lejtő minétet kezdenek; Mert hamar megromlik a gyomor főzése, Hahogy étel után nagy a test rengése. - Carnevál felkiált: "Urak, egyet szóllok! Itt sok újj mátka van: gondolkodjunk róllok. Úgyis az útam is őérettek tettem, Az urakkal együtt közttök ebédlettem. Engedjük meg nékik (hisz az úgysem szégyen), Hogy az első rend tánc most az övék légyen, S ekként kézfogójok ittlétemben essék, Hogy megemlegessék." Mind rámondják: Tessék! De Dorottya s mások, kik pártába sűlve A széken, kanapén maradának űlve, Magokban zúgódtak, mivel szégyenlették, Hogy közttök e csúfos külömbséget tették. Rendes is vólt látni, miként sok vén dada Többektől kiválva a széken kushada, S miként néhány csalfa ifjú sok agg-lantot Ujjal mutogatván, nagyokat kuccantott.
Kezdődik a minét. - Három gavallérral Három deli dáma kiáll szép manérral: Franciás táncokat kezdik főhajolva, Folytatják páronként viszontag másolva, Sétáló lábokkal Z betűt ejtenek, Egymásnak oldalvást suhanva lejtenek. Mint midőn szerelmes gór-jércéje megett A dagályos kakas érezvén meleget, Enyelegve játszik, tarréját berzeszti, Oldalt forog, tipeg s szárnyát leereszti: Így tesz a gavallér itten a dámának, Kényes tempójára a francok táncának.
Szerelmem zúgó tenger, De most zugása nem ver Órjási hánykódás közt földet és eget; Elszenderűlt, miképen A gyermek bölcsejében, Ha hosszan jajgatott és hosszan könnyezett.
A síma habtükörben Evez föl és le lelkem Szelíd merengésnek hintázó csónakán; Partjáról a jövőnek Csattog felém lágy ének... Te énekelsz, remény, te kedves csalogány!
De mit számít mindez, amikor esik a hó. Esik, zuhog, tündöklik, de legfőképpen mégis esik, villogó függönyrojtjaival folyamatosan takarva el, ami eltakarandó, és emelve ki, ami kiemelendő. Esik a hó a jácint háttereként, és ha az előbb azt mondtam, hogy a hófüggöny mozgó háttér a mozdulatlan növény mögött, akkor rosszul mondtam. A mozgás itt reciprok érték; ahogy zuhognak felülről lefelé a fehér függőlegesek, a pelyhek, a szálak, a rojtok, úgy kezd lassan-lassan fölfelé emelkedni a virágcserép, hiszen értik, hogy gondolom. Nem biztos, a szemnek egyáltalán nem biztos, hogy a hó esik; könnyen lehet, hogy ellenkezőleg történik a dolog: a virágcserép emelkedik. Szinte észrevétlenül kerül följebb, eleinte egy gondolatnyival; egy másodpercre meg is billen, mint egy sí-lift induláskor, aztán lassan, végtelen óvatossággal, filmszerű simasággal kezd fölfelé…
És itt a vége. Itt, éppen itt kell elvágni a jácint történetét. Itt kell abbahagyni mindazt, amit róla, vele, miatta gondolok, ténylegesen avagy átvitt értelemben foglalkozva meglehetősen intenzív létével. Abba kell hagyni, mert ami most történik, az már fokozhatatlan. Az tudniillik mennybemenetel.
Ki hitte volna ezt egy egyszerű (műanyag) virágcserépről?
Szervusz Bajkálifóka, jó reggelt, szép napot Neked!:-)
Tompa Mihály
TÉLBEN.
Mikor majd a fagyos bilincset, Mely nehezűl a folyamon, Szellő s napsúgár összetépik, S az át fut vígan, szilajon! És medre szűkéből kikelve, Mező- s lapályra zúgva ront...! Megretten aki hallja, látja: Pedig csak áldást hord dagálya! S nyomán zöld lesz part és porond!
Mikor majd a csalit s az erdő A lágymeleg légben kihajt! Hűs rejtekén madár-csoport üt Élénk, kedves, boldog zsivajt! A termő ág mosolygó, rengő Virág-rojttal leszen fedett... S a lágy bongás, a fény, az illat, Hideg, beteg s holt szívekig hat S hoz új erőt, új életet!
Mikor majd hév napokban, a nép Munkára gyűl minden felől, S a gyors kaszás előtt a habzó Rét fűve rendre, rendre dől! Vig éneklés zendűl a halmon, Örömre gyúl a magvető: Lefonnyadott a búza sása, Megért immár az aratásra... - Mikor majd - eljön az idő!
Gondoltok-e ugy néha-néha rám? Mondjátok-e, ha estebéd után Beszélgetéstek meghitt és vidám, Mondjátok-e az est óráinál: Hát a mi Sándorunk most mit csinál? És máskülönben hogy van dolgotok? Tudom, sokat kell fáradoznotok. Örök törődés naptok, éjetek, Csakhogy szükecskén megélhessetek. Szegény atyánk! ha ő ugy nem bizik Az emberekben: jégre nem viszik. Mert ő becsűletes lelkű, igaz; Azt gondolá, hogy minden ember az. És e hitének áldozatja lett, Elveszte mindent, amit keresett. Szorgalmas élte verítékinek Gyümölcseit most más emészti meg. Mért nem szeret ugy engem istenem? Hogy volna mód, sorsán enyhítenem. Agg napjait a fáradástul én Mily édes-örömest fölmenteném. Ez fáj nekem csak, nyúgodt éltemet Most egyedűl ez keseríti meg. Tégy érte, amit tenni bír erőd; Légy jó fiú, és gyámolítsad őt. Vedd vállaidra félig terheit, S meglásd, öcsém, az isten megsegít. S anyánkat, ezt az édes jó anyát, O Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd! Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom, Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom; De megmutatná a nagy veszteség: Ha elszólítná tőlünk őt az ég...
E néhány sorral érd be most, öcsém. Én a vidámság hangját keresém, És akaratlan ilyen fekete Lett gondolatjaimnak menete; S ha még tovább fonnám e fonalat, Szivem repedne a nagy kín alatt. Más levelem majd több lesz és vidám. Isten megáldjon, édes Pistikám!
Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszthetlek, S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom, hogy szeretlek. Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami, Hogy milyen jó hangodat hallani.
Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni, És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni. Hogy meg kell mondani, ha valami fáj, Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj. Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk,
S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk. Arra, hogy mindig kell, hogy legyen erőnk arra, hogy nevessünk, És mindig kell idő arra, hogy szeressünk.....
Carnevál a jegyzőkönyvet kinyittatja, S előbb curiose keresztűl forgatja, Osztán kikeresvén Somogy rubrikáját, Hímennek kezébe adja a pennáját. Hímen hát a pennát dugja a füléhez, S Carnevál is így kezd beszéllni népéhez: "Urak! asszonyságok! tudjátok tisztemet, Amelly most közzétek vezérlett engemet. Ím én azért jöttem ide mostanában, Hogy tudjam, ki van még, s ki nincs már pártában. Hogy megköszönthessem az újj asszonyokat, S más fársánggal férjhez adhassak másokat. Igaz, hogy a mennykő vén Dubranovszkija,26 Már elkomorítván a hypocondria, S irigyelvén a más gyönyörűségeit, Kurtára szabta ki a fársáng ideit: De meg is, azt tartom, elég idő annak Hat hét is, akiben virgonc erek vannak. Sőt öt hét alatt is férjhez lehet menni, Akit a legények el akarnak venni: Egy hét leánynézés, második szeretés, Harmadik, negyedik, ötödik hírdetés. - Most nincs egyéb hátra, hanem hogy tudhassam A férjhez-mentteket s őket felírassam: Írja, Notáros 'ram!" - Hímen hát szépszerrel Megtőltvén pennáját veres cinoberrel, Amint a társaság maga jelentette, A férjhez-menteknek nevét feljegyzette. - Carnevál elbámúlt, melly kevés a számok, Akiknek készűlnek a vénusi hámok, Látta, millyen sokak itt a subjectumok, De sem copulájok, sem praedicatumok. Látta, melly szomorú képpel búsonganak, Akiken külömben rózsák virítanak; S mint rideg27 violák a puszta homokon, Magánosan sírnak únt árvaságokon. Látta, hogy Dorottya, s akik már vénecskék, Dohognak magokban, hogy ők nem menyecskék; Egy két fogacskájok csikorog szájokba, A vénség ráncait szedik több ráncokba; S mint a világa-únt és megszáradt avar,28 Mellyet a homályos déli szél felkavar, Mindenik úgy susog és morog magában Elélt idejének kelletlen vóltában.
Ezt jól észbe vévén Carnevál, ezennel Helyére téteti a könyvet Hímennel. S hogy a kedvetlenség több erőt ne végyen, S netán az örömben nagyobb csorbát tégyen, Látván, hogy poszog már sok asszú pöfeteg, S az ifjaknak lábát bántja a viszketeg; Mond: "Hozzanak elő máslás-butelliát, Készítsék a zsidók a kanafóriát, Jőjjön az asztalra auszprug29 és piskóta, Azután perdűljön mindjárt egy friss nóta!" Meglett. - Asszúszőlőt az urak ivának, A dámák feketén egyet kávézának. S asztaltól felkelvén prosit-kívánással, Udvaroltak orca- és kézcsókolással.
26. Stanislaus DUBRANOWSKY mátémátikus és kalendárjomcsináló vólt a XVIII. században.
27. RIDEG annyit tesz, mint egyedűl való, magános, p. o. rideg fa, rideg marha, rideg legény s a többi.
28. AVAR, azaz: lábán maradt, száraz gyepfű.
29. AUSZPRUG, vagy Ausbruch néven ejti és issza a német a magyarok asszúszőllőborát.
Most meg esni kezd a hó. Áll a kék jácint az ablakban, két üvegtábla közt, és mögötte egy váratlan hóesés hömpölyög. Februári hóesés, nagy pelyhű, vizes, majdnem színpadias, mintha csak markírozná a havat az időjárás: túlságosan szép, idillien kavargó. De sűrű, de zuhogó; a remek kék növény ebben a hózáporban úgy hat, mint egy szürrealista filmjelenet. A fehér háttér előtt kéken, a mozgó háttér előtt mozdulatlanul, a hóháttér előtt teljes növényi gálájában olyan kihívó kontraszt, amilyet csak nagy fejtöréssel lehetne kimódolni, ha véletlenül nem állna itt az orrom előtt.
A hó egyébként másra is jó, nemcsak arra, hogy a jácint kontrapunktja legyen. Szép okosan elfödi, fehér irgalommal takarja el azt a lövészárok-aknamező komplexust, ami fél éve még utca volt, de azóta javítják; drapériáival körülcsapkodja a teljesen elfásult bérházakat, a vaksi közértboltot odaát, amit Csemegének (pontosabban ’semegének) csúfolnak (’súfolnak). Ez a közért nyitva van az útjavítás alatt, de valahogy tétován, minden meggyőződés nélkül van nyitva. Csorba lépcsőjét egy deszkahídlásra nyújtja, mintha egy disznóóltetőt vetettek volna elébe nagy sebesen, hogy a végső katasztrófától megóvják, amely nem más, mint a tátongó szakadékba való beleomlás. Nem is omlik bele a szegény közértke, csak éppen reszketve egyensúlyoz a valahai úttest szakadéka fölött, fél lábbal a sírban. És sír és sír, szegény közértke sír, mérhetetlen szemétkupacokat árasztva maga körül.
Mondd meg, meddig tart e sötét álom! Megsúgod a titkod? Hm. Nagyon fázom! Metsző szeled dúdol deres ágon, ajkamra fagy jeges csókod, látod?
Mondd el, vajon mikor kelsz hát szárnyra, mikor lesz vége a februárnak? Gyere, szép tavasz, mert nagyon várlak, nézd, dobbanó szívem érted tártam.
Mondd, mikor pattansz ki, rügy, szép bársony, s világosodsz, hajnal, bíbor vászon? Nőj, nappal, fény, ropj víg, rigó bálon, szüless újjá, mert rád nagyon vágyom!
De lám csak, gondolom most, hogy ismét erre járok, a bajban milyen gyorsan eszünkbe jutott ez a kis szénkereskedés! Hogy ide találtunk, ebbe a mellékutcába!
Süt a nap, megcsillan a kirakatok üvegén. Új üzletek. Kicsik, sőt parányiak. De gondos kis portálok, hívogatóak, színesek. Divatüzletek. Különlegességek boltja. Egy kis cukrászda, egy kis vendéglő. A szürke házak síkjából vidáman, frissen tűnnek elő. A pultok mögött szolgálatkész kereskedők, iparosok, vendégszerető vendéglősök.
Feltámadt néhány régi bolt. Feltámad néhány régi szakma. És egyáltalán – feltámad a vállalkozó kedv. A mellékutcákban pezsdül az élet. Kíváncsian fordulok be én is a sarkokon – milyen újdonság akad az utamba?
Eszembe jut a környékünk gyerekkoromból. A házban vendéglő, hentesüzlet, vegyeskereskedés és üvegesműhely volt. Szemben is, mellettünk is – üzlet üzlet hátán. Nem hoztak vagyont, csak megélhetést; a tulajdonosok küzdöttek, harcoltak a kuncsaftokért. Nem a vevő, a vendég volt kiszolgáltatott helyzetben, hanem ő volt az, akit lelkesen kiszolgáltak.
Ezek az új üzletek mintha készek lennének erre: kiszolgálni a vevőket, a megrendelőket, a közönséget.
Sőt: a régieket is erre serkentik talán.
Járom ebben a februári napban a csendes mellékutcákat. Talán valóban megpezsdülhet itt az élet.
S már minden poszpásztok asztalra kerűltek: Parancsol Carnevál, tőltsenek borokat, S a köz egészségért igyák meg azokat. Maga egy nagy pohárt, melly arany egésszen, És drágakövekkel csillagzik sok részen, S amint mutatják a jelek oldalában, A Kupa hercegé vala hajdanában -22 Egy nagy pohárt megtőlt zákányi jó borral,23 S fejet hajtván minden vendéginek sorral: "Adja Isten, így szól, többször is, másszor is, Hogy így megvíduljon közttünk a komor is; Más egészségéért, a magunk hasznára, Eresszük ezt a bort a többek útjára: Adjon Isten sok pénzt, bort, búzát, pecsenyét, Éltesse vármegyénk újj vejét és menyét; Éljen a barátság közttünk s a szerelem; Aki engem szeret, igyék egyet velem!" A vendégek erre éljent kiáltanak, A muzsikák pedig öröm-tust rántanak; Tajtékzó poharát Carnevál kiissza, S az urak prositot kiáltanak vissza.
Mind elcsendesednek az egész szálába, S Carnevál felállván bársony trónusába, Az egész népséget körűl megtekínti, S felvont szemőlldökkel figyelemre inti. Híment, egy kellemes termetű fiatalt, Ki visel generál-násznagyi hívatalt, Felszóllítván űlőszékéből mellőle, A nagy mátrikulát előkéri tőle. Hymen a székéből elfordúlván balra, Egy potrohos könyvet feltesz az asztalra. Még a Calepinus tíznyelvű grapsája,24 Vagy a kazuisták teológiája Hozzá képest tetszik Finger-kalendernek, Vagy etuisbe25 illő dirib-darab szernek. E nagy könyvben fel van jegyezve sorjába Minden dámák neve pro-memóriába, Akik már tizenkét esztendőt elhadtak, Hanem hatvannégyet még meg nem haladtak: Mert ez a két határ amaz epochában, Mellyben már s mellyben még van tűz a dámában. Aki az időnek e két pontja közt van, Annak mint megannyi angyal, ollyan a kan. Legyen kicsiny vagy nagy, szelíd, vad, vén vagy hűlt, Mégis elvágja az, hidd, ameddig megsűlt. - Mindezeknek nevek hát lajistromképpen Fel vagynak ama nagy könyvbe írva szépen, És akik el vagynak véve vagy jegyezve, Egy veres kereszttel vagynak megjegyezve: De, ah! benne, amint odakandikáltam, Igen kevés veress keresztet találtam. - Elég, hogy a dámák hatvannégytől fogva Esztendő-szám szerént voltak itt kiosztva; Akik pedig örök pártába maradtak, Nevek mellé asszú fügécskék írattak.
22. KUPA HERCEG nagy és nevezetes fejedelem volt a Somogyságon, Szent István király idejében.
23. ZÁKÁNY, nevezetes helység Somogy vármegyében, nem messze a Drávától; tartozik a méltóságos gróf Széchényi familia uradalmához. Borai híresek és kelendők.
24. CALEPINUS Ambrus augusztiniánus barát vólt a XV-ik században, egy nagy deák dictionariumot írt, mellyhez idővel 9-10 nyelven való magyarázatokat adtak s a felsőbb időkben híres munka vólt a tudósoknál. Most is hasznavehető. Van némelly kiadásában magyar nyelv is mellette. - Született ez az ember Calepióban, Bergamo városa mellett és a nevet hazájáról vette.
Elhanyagoltam a mellékutcákat. Pedig mennyire ismertem őket valamikor! Hol az egyikben, hol a másikban laktam, telt az életem. De a szűkebb negyedemen kívül is ismerős volt valamennyi. Hiszen mindenütt ugyanolyan volt a kapuk homálya, mindenütt kis boltok sorakoztak, mindenütt ugyanaz a szag csapott meg a lépcsőházakban.
Néha – mint most is, ebben a februári napsütésben – letérek a zajos főutakról, s növekvő izgalommal cserkészem be a régi tájakat.
A mellékutcákban sok az emlék. Változnak, változnak, de korántsem olyan ütemben, mint a város előkelőbb vagy fontosabb részei. Ez az üzlet harminc évvel ezelőtt… negyven évvel ezelőtt is itt volt – állok meg egy kis bolt előtt. A ház falán a lövedékek nyomát negyvenöt óta ismerem. Itt volt az a kis borbélyműhely, ahol kölyökkoromban – apám utasítására – a mester először fésülte hátra (férfiasra) a hajamat. Ez a papírkereskedés is megvolt… És itt a szenespince…
A szenespince előtt a kétkerekű kiskocsi, ahogy ötven éve is talán. Tavaly télen valami baj volt a gázzal, a legnagyobb hidegben fűtés nélkül maradtunk napokig. Eszembe jutott ez a kereskedés; kosárral, zsákkal felszerelve magunkat, a gyerekekkel eljöttünk ide brikettért, gyújtósért. Megvan a cserépkályhánk, gondoltam, befűtünk, tüzelünk szénnel, mint régen. A fiúknak tetszett a dolog, a pince, a szénporos arcú tulajdonos, a kiskocsi. Persze autón vittük haza a fél mázsa brikettet.
Aztán megindult a gázszolgáltatás, belobbant a bojler, s elfelejtettük az egészet.
