Keresés

Részletes keresés

tibb Creative Commons License 2012.11.02 0 0 4984

"Tényleg ne menjünk bele !"

 

Végül is miért ne? Okosodjunk ki varjú ügyben!

 

Galgadió posztja a varjú indiánokról a Töriblogon:

 

 

http://toriblog.blog.hu/2008/10/05/vendegposzt_galgadio_a_varju_indianok_1_resz

Előzmény: pauli-f (4983)
pauli-f Creative Commons License 2012.11.02 0 0 4983

Közben eszembe jutott,hogy a varjak vajon kitől hódították el azt a földet ? Lehet,hogy úgy találták elhagyatottan ? Ez persze csak egy kis gonoszkodás. :-) Tényleg ne menjünk bele !

Előzmény: pauli-f (4982)
pauli-f Creative Commons License 2012.11.02 0 0 4982

Olvastam és pont arra gondoltam amire Te itt utaltál.

Előzmény: tibb (4981)
tibb Creative Commons License 2012.11.02 0 0 4981

Dehogy vagy demagóg. De ha megkérdeznéd  a varjú indiánokat, hogy szerintük mi is történt a Little Bighorn-nál, akkor ők vajon mit válaszolnának?

 

"A sziúk addigra már megtanulhatták,hogy mennyit is érnek a fehér emberrel kötött szerződések"

És ez feljogosította őket az erőszakos hódításra a varjak rovására? Olvastam valahol, nem tudom pontosan idézni, de egy lakota mondta a Little Bighorn-ról: ez a föld korábban a varjaké volt, de mi megvertük őket, és attól fogva már a miénk volt.

 

De ezt kár is tovább ragozni, mert Utley nem a fehér hódítást akarja mentegetni vagy relativizálgatni, hanem arra hívja fel a figyelmet, hogy a történelmet próbáljuk meg objektíven és pártatlanul szemlélni, és ne a politika torzító szemüvegén keresztül nézni, legyen az a politika bármilyen rokonszenves is a számunkra.

 

A varjak szempontjából a hős lakota harcosok bizony legalább olyan veszélyes és agresszív hódítók voltak mint a fehérek, sőt számukra sokkal veszélyesebbnek tűntek. Ha a varjú indiánok vadászmezőik és családjuk védelmében harcba szállnak a lakotákkal, akkor az nem "szabadságharc"? Persze amit a fehérektől jutalmul kaptak később, az minden volt, csak nem a szabadság - ezt mi már tudjuk, de a varjak sejthették-e előre, hogy fehér szövetségeseik győzelme egyet jelent majd a bölények kiirtásával és a rezervátumi élet nyomorúságával?

 

http://bookline.hu/product/home.action?id=37708&type=22&_v=Frank_B_Linderman_Csinos_Pajzs_A_varju_indianok_orvossagos_asszonya

 

Olvasd el ezt a könyvet, ha meg tudod szerezni! Egy varjú asszony visszaemlékezései a régi időkre. Kiderül belőle, hogy a varjak milyennek látták a lakotákat.

pauli-f Creative Commons License 2012.11.02 0 0 4980

"szerződésben a varjak számára kijelölt rezervátum területén folyt le."

 

A sziúk addigra már megtanulhatták,hogy mennyit is érnek a fehér emberrel kötött szerződések-------főleg ha aranylelőhelyekről  volt szó ( manapság az olaj a "szent" cél ). Nézőpontom szerint Little Big Horn-nál az indiánok szabadság harcukat vívták.

Demagóg lennék ?

Előzmény: tibb (4979)
tibb Creative Commons License 2012.11.02 0 0 4979

Egy szónoki emelvény és összecsukható székek sorai voltak felállítva az út mellett, a múzeum és a nemzeti temető között. Elegáns egyenruhában feszítő katonazenekar állt fel a gyülekező közönség előtt. A program még el sem kezdődött, a zenekar épp hogy csak rázendített a „Garryowen”-re, Custer vidám indulójára, amikor a temetőn túlról indián dobok dübörgése hallatszott. Az indiánok, úgy tűnik, épp oly lopakodva gyűltek a csatatér köré, ahogy egy évszázaddal korábban tették. A temető sarkától 250 indián masírozott felénk lefelé az úton, kántálva, énekelve és dobokat püfölve. Russell Means vezette őket. Mögötte két indián egy fejjel lefelé fordított amerikai zászlót vonszolt a járdán, mint később elmagyarázták, a nyomorúság jeleként.

Dick Hart, a park főfelügyelője, egy nyájas, lezser, fehér szakállas férfi, ekkor megtette pályafutásának legjelentősebb cselekedetét. Előlépett, hogy szembenézzen Russell Means-szel, és sikerült fegyverszünetet, sőt valóságos szerződést kieszközölnie. Means megkapja a mikrofont, majd ő és kis hadserege visszavonulnak az emlékműhöz, és ott tartják meg a saját ünnepségüket, míg a miénkre idelenn kerül sor.

A Russell Means-ből áradó szóözönből már nem sok mindenre emlékszem. Ugyanaz a tipikus hencegés volt, mint ami legtöbb beszédét jellemezte. Benne volt az, ami később az AIM-nek és támogatóinak hittételévé vált: Custer inváziót vezetett a sziúk földjére, azzal a céllal, hogy olyan sok indiánt öljenek meg, amennyit csak tudnak és olyan területeket foglaljanak el, melyeknek a sziúk voltak a tulajdonosai. A sziúk azért harcoltak, hogy megvédelmezzék családjukat és szülőföldjüket. Kényelmesen elfelejtették, ha egyáltalán felfogták valaha azt, hogy a Custer által megtámadott sziúk betolakodók voltak a varjú törzs földjén, hogy a csata valójában az 1868-as szerződésben a varjak számára kijelölt rezervátum területén folyt le.

Ironikus módon a beszédem veleje egy felhívás volt arra, hogy kerüljük el a történelemnek és e csatatér jelentőségének eltorzítását olyan célok érdekében, melyek miatt Russell Means és tüntetői éppen abban a szent pillanatban is művelték ezt a torzítást. Nem tudom, hogy a közönség soraiból hányan értették meg a kérésemet, ugyanis Means hátrahagyta a testőrgárdáját. Mialatt beszéltem, egy tucatnyi, vörös barettet viselő, tagbaszakadt indián fogta gyűrűbe az üldögélő hallgatóságot, és állt ott összefont karral, savanyú ábrázattal.

Ha esetleg figyeltek volna, akkor is kétlem, hogy megértették volna az utolsó bekezdés üzenetét:

A megbékélés szellemében az idei a kétszáz és száz éves évfordulón annak szentelhetjük magunkat, hogy kijavítsuk a múlt hibáit. De ennek a célnak az elérése érdekében ne ruházzuk fel e csatateret olyasféle valótlan, modern jelentéssel, ami meghamisítja a múltat. Ne hajlítgassuk mesterségesen, csak hogy jelenkori célok szolgálatába állíthassuk, legyenek azok bármennyire dícséretre méltók. Saját korának mértéke szerint fogadjuk el és értsük meg, ne a sajátunk szerint. Ahogyan mi szeretnénk, hogy az utókor majd megítéljen minket, mi is úgy ítéljük meg azokat, akik előttünk jártak.

Előzmény: tibb (4978)
tibb Creative Commons License 2012.11.01 0 0 4978

Folytatom:

 

Azokban a vitákban sem vettem részt, melyek amiatt dúltak - a Park Szolgálaton kívül és belül - hogy milyen ceremóniával kellene megemlékezni a Little Bighorn-i csata centenáriumáról 1976 júniusában. A tervezés 1970-ben kezdődött a Custer Csatatér Történelmi és Múzeumi Szervezet (a park nonprofit együttműködési szervezete) égisze alatt. Ugyanazok az emberek, akiket Vince Gleason elárult azzal, hogy pénzüket Baskin rajzaira költötte, melyek a park számára írt kézikönyvemet illusztrálták, most egy gondosan kidolgozott ünnepségre készültek, mely versenyre kelhet még az 1926-os ötvenedik évforduló extravaganciájával is. Azt remélték, hogy százezer nézőt csalogathatnak az eseményre. Egy drámai attrakció során, mely a „Custer Reride” (Custer újralovaglás) nevet viseli, 400 lovas hagyományőrző fogja eljátszani ahogy Custer megközelítette a Little Bighornt az utolsó napon. Ugyanakkor Russell Means és AIM-es serege hatalmas érdeklődést gerjesztett azzal a tervvel, hogy megtartják saját ünnepségüket a csatatéren, mely ünnepség nyilvánvalóan erőszakos eseményekkel fenyegetett. Means még azt is megfogadta, hogy felgyújtja a múzeumban kiállított Custer-uniformisokat és más személyes emléktárgyakat. A park hivatalnokai ezt a lehetőséget elég komolyan vették ahhoz, hogy a Custer-emléktárgyak java részét biztonságba helyezzék a múzeum Harpers Ferry-ben (Nyugat-Virginia) lévő laborjában. Soha senki nem mondta el nekem, mi volt az oka annak, hogy a fő ünnepséget június 25-ről 24-re helyezték át. Gondolom, valami hamvába holt remény, hogy ily módon megszabadulhatnak Russell Means-től. Aznap az időjárás hideg volt és felhős, néha könnyű zápor szemerkélt. A százezer néző helyett, talán ha hétszázan gyűltek össze. Amint felhajtottam a dombra a regionális iroda tájékoztatási tisztjének társaságában, a hölgy elmondta nekem, hogy komoly biztonsági intézkedéseket foganatosítottak, melyek azonban teljesen láthatatlanok lesznek. „Kerülni a feltűnést.” – motyogta, ahogy áthajtottunk a kapun, és ott találtuk magunkat egy rakás villogókkal felszerelt parkőr kocsi, egy, a régió különböző nemzeti parkjainak őreiből összeállított, állig felfegyverzett SWAT-különítmény, egy csapatnyi montanai közúti járőr, no meg néhány szövetségi parkrendőr és pórázon vezetett kutyáik társaságában. Csak az FBI-ügynökök maradtak láthatatlanok.

Előzmény: pauli-f (4976)
pauli-f Creative Commons License 2012.10.31 0 0 4977

Nagyon találóan fogalmaztál. Valahogy így vagyok ezzel én is.

Előzmény: White Elk (4975)
pauli-f Creative Commons License 2012.10.31 0 0 4976

Köszönöm a fordítást. Őszintén szólva nehezen igazodok el az ellentétek ilyen keszekuszaságán.Épp olyan érthetetlen ez számomra,mint erdélyi honfitársaink torzsalkodásai az elengedhetetlen összefogás helyett. Számomra Russel Means,mint mondottam nagy arc ( pont ílyennek képzeltem el annak idején Csingacsgukot ) , a "Lándzsa és pajzs"-ot sajnos még nem sikerült beszereznem,így aztán az írójáról sem tudtam még meg semmit ezidáig,illetve most már Neked köszönhetően ezt az eszmefuttatását.

Előzmény: tibb (4974)
White Elk Creative Commons License 2012.10.31 0 0 4975

Hau!

 

"Mintha minden nap egy látomásveremben ülnék és várnám a jelet, hogy melyik ösvényen induljak tova"

 

Talán ezzel a mondattal tudom legjobban kifejezni azt, hogy hogyan is telnek a napjaim...

Előzmény: pauli-f (4973)
tibb Creative Commons License 2012.10.30 0 0 4974

Megpróbálom több részletben lefordítani.

 

A Nemzeti Park Szolgálat egyik igazgatóhelyetteseként segítettem háttérbe szorítani Russel Means-t és beszédet intézni a megzavart hallgatósághoz a centenáriumi évfordulón, 1976. június 25-én.

Bár a vietnámi háború már 1975-ben elérkezett tragikus végkifejletéhez, utóhatásai épp elég társadalmi nyugtalanságot okoztak ahhoz, hogy a Nemzeti Park Szolgálat aggódni kezdjen a Little Bighorn-i csata közelgő centenáriuma miatt. A park dícséretes lépéseket tett arra vonatkozóan, hogy egyensúlyba hozza a különböző interpretációkat, hogy katonai és indián szempontból is bemutassa az eseményeket, gyakorlatilag felszámolva azt a „hősies” előadásmódot, ami még akkor dívott, amikor ifjúkoromban magam is a Custer-dombon dolgoztam. Azonban a 70-es évek első felének aktivista közhangulatában semmilyen mennyiségű „egyensúly” sem elégíthette ki a Vine Deloria és Dee Brown írásaiból merítők igényeit és az Amerikai Indián Mozgalom (AIM) hangos színpadiasságát. Mérsékeltebb indián barátaim egyike, egy sziú asszony a montanai Fort Belknap rezervátumból csípősen azt mondta, hogy az AIM a „mokaszinba bújt seggfejeket” képviseli.

A fanatikusoknak csupán azért voltak fontosak a történelmi események, mert kellően csűrve-csavarva őket, megtámogathatták velük saját kampányukat. A Custer Battlefield egy új háború, a szimbolikus birtoklás háborújának hadszínterévé változott. Ki birtokolta ezt a szimbólumot, és vajon megjeleníthető volt-e mindez mint tapintható közösségi bűnhődés az évszázados fehér elnyomásért? Russell Means és agitátortársai az AIM-ben a csatateret nem a történetért értékelték nagyra, amit az elmesélhetett, hanem a hírverés eszközeként használták, hogy dramatizálni tudják társadalmi, politikai és gazdasági céljaikat.

A Nemzeti Park Szolgálatra belülről és kívülről is fokozódó nyomás nehezedett annak érdekében, hogy nevezzék át a Custer Battlefield National Monument-et (Custer Csatatér Nemzeti Emlékmű). Úgy érveltek, hogy kevés csatatér viseli a győztes vagy a legyőzött nevét, úgyhogy miért kellene Custer nevét valósággal ereklyetartóba zárni e csatatér elnevezésével? A névváltoztatás támogatói a „Custer”-t „Little Bighorn”-ra akarták lecserélni.

Jómagam nem vettem részt ebben a vitában. Valójában nem túlzottan érdekelt az ügy. Egyrészt a név azoknak a tisztviselőknek a szándékait tükrözte, akik röviddel a csata után létrehozták a parkot, így önmagában is történelmi jelentőséggel bírt. Másrészt a „Little Bighorn” elnevezés legalább olyan jó megjelölése volt a parknak mint a „Custer”, ezért úgy éreztem a veszteség nem lenne túlságosan nagy, ha a névváltoztatás propagálói győzedelmeskednének. Amint előre láttam, az elnevezéssel való babrálgatás végül a szimbólumokért vívott háború egyik újabb csatájává terebélyesedett.

Előzmény: pauli-f (4970)
pauli-f Creative Commons License 2012.10.30 0 0 4973

Üdv Fehér Szarvas !

Hogyan telnek a napjaid ?

Előzmény: White Elk (4972)
White Elk Creative Commons License 2012.10.30 0 0 4972

Ölveczky Gábor (grafikus)

Előzmény: pauli-f (4971)
pauli-f Creative Commons License 2012.10.30 0 0 4971

A vasárnapi " családbarát" című tv-műsorban volt egy rövid riport egy kis ruhabemutatóval egybekötve az északamerikai indián kultúráról. Sajnos nem tudtam megjegyezni a nevét annak az úriembernek aki szerepelt benne. Nem valamelyik ( Gábor ? ) topiktársunk véletlenül ?

pauli-f Creative Commons License 2012.10.30 0 0 4970

A gyengébbek ( pl. én ) kedvéért összefoglalhatnád a lényeget magyarul .

Előzmény: tibb (4969)
tibb Creative Commons License 2012.10.28 0 0 4969

Nyugodjon békében.

 

Tudom, halottakról vagy jót vagy semmit, de nem olyan régen olvastam Robert Utley ("A lándzsa és a pajzs" írója) "Custer and Me" c. memoárját, melyből itt idéznék egy rövid részletet, mert tanulságos. Russell Means is szerepel benne, akiről Utleynak nem volt éppen a legjobb véleménye. Milyen is az, amikor a történelem a politikai cirkusz áldozatává válik. Utleynak a centenáriumi ünnepségen elmondott beszéde igencsak figyelemre méltó. Nagy kár, hogy a politikusoknál (álljanak bármelyik oldalon) és az általuk felheccelt tömegeknél az efféle vélemény mindig süket fülekre talál.

 

 

As an assistant director of the National Park Service, I had helped

face down Russell Means and addressed a troubled audience on

the centennial anniversary, June 25, 1976.

Although Vietnam finally drew to its tragic finale in 1975, it left

enough residue of social unrest to worry the National Park Service

about the approaching centennial of the Battle of the Little Bighorn.

The park had made commendable strides in bringing more

balance to the interpretive presentations, telling the story in both

military and Indian dimensions and virtually eliminating the heroic

cast of my years on Custer Hill. But in the activist climate of the

early 1970s, no amount of “balance” could satisfy demands welling

up from the writings of Vine Deloria and Dee Brown and the noisy

theatrics of the American Indian Movement (AIM). One of my

more moderate Indian friends, a Sioux woman on the Fort Belknap

Reservation in Montana, quipped that AIM stood for “assholes in

moccasins. ”

The zealots cared for the historical record only as it could be

twisted to fortify their campaigns. Custer Battlefield had become

the battleground in a new war, a war of symbolic possession. Who

owned this symbol, and all it could be made to yield in terms of

tangible public atonement for centuries of white oppression? Russell

Means and his fellow agitators in AIM valued the battlefield not

for the story it told but as a publicity tool to dramatize their social,

political, and economic objectives.

From within as well as from without the Park Service a rising

chorus called for renaming Custer Battlefield National Monument.

Few battlefields bore the name of either the victor or the vanquished,

ran the argument, so why should Custer be enshrined in the

designation of this battlefield? Proponents of the name change

wanted to substitute “Little Bighorn” for “Custer.”

I took no part in this debate. In truth, I did not care very deeply

about the issue. On one hand, the name reflected the intent of

the officials who set aside the park shortly after the battle and

thus took on historical importance in itself. Moreover, I had

enough experience in tampering with established nomenclature

to know that it always set off a controversy. On the other hand,

“Little Bighorn” described the battlefield as well as “Custer,” and I

felt little would be lost if the advocates won. As I foresaw, tampering

with this nomenclature grew into another of the battles in the war

over symbolism.

Nor did I take much part in the debates in and out of the Park

Service over what kind of ceremony should mark the centennial

of the Little Bighorn in June 1976. Planning began in 1970 under

the auspices of the Custer Battlefield Historical and Museum

Association, the park’s nonprofit cooperating organization. The

same people whom Vince Gleason had betrayed by spending their

money on the Baskin drawings in my park handbook now prepared

for an elaborate celebration that would rival the fiftieth anniversary

extravaganza of 1926. They hoped to draw one hundred

thousand spectators. A dramatic attraction would be a “Custer

Reride,” as many as four hundred cavalry reenactors staging the

final day of Custer’s approach to the Little Bighorn.

At the same time, Russell Means and his AIM cohorts excited

national publicity with plans to stage their own ceremony at the

battlefield, a ceremony that implicitly courted violence. Means

even vowed to set fire to the museum displaying Custer’s uniforms

and other personal memorabilia. Park officials took the possibility

seriously enough to move much of Custer’s belongings to safe

storage at the museum laboratory in Harpers Ferry, West Virginia.

No one ever told me the motive for moving the main ceremony

from June 25 to June 24-1 suppose some misguided hope of

throwing Russell Means off stride. The day was cold and cloudy,

with occasional falls of light rain. Instead of one hundred thousand

spectators, about seven hundred gathered. As I rode up the hill

with the public information officer from the regional office, she

told me that security would be heavy but inconspicuous. “Low

profile,” she muttered as we drove through the gate and took in

the array of ranger cars with light bars on the roof, a heavily

armed SWAT team of rangers assembled from parks throughout

the region, a contingent of the Montana Highway Patrol, and

even some U.S. Park Policemen from Washington with attack

dogs on leashes. Only the FBI agents remained “low profile.”

A speaker’s platform and rows of folding chairs had been set up

next to the road between the museum and the national cemetery.

A handsomely uniformed army band flanked the gathering audience.

Before the program even began, the band had hardly struck up

“Garryowen,” Custer’s rollicking battle song, when the sound of

thumping Indian drums drifted from beyond the national cemetery.

The Indians, it seems, had gathered almost as stealthily on

this battleground as they had a century earlier.

Around the corner of the cemetery and up the road toward us

marched 250 Indians, chanting, singing, and pounding drums.

Russell Means led. Behind him, two Indians dragged an American

flag, upside down, over the pavement-a signal, it was later explained,

of distress.

Park superintendent Dick Hart, an affable, easygoing man with

a white beard, now performed probably the signal contribution of

his career. He advanced to confront Russell Means and emerged

with a truce if not a treaty. Means would be given his time at the

microphone, after which he and his little army would withdraw

to the monument and stage their own ceremony while ours got

underway below.

Of the tirade Russell Means delivered I have little memory. It

was typical of the bluster that characterized most of his speeches.

It included what had become an article of faith with AIM and its

supporters: Custer had led an invasion of the Sioux homeland with

the intention of killing as many Indians as he could and seizing

territory that belonged to the Sioux. The Sioux fought back to

protect their families and homeland. Conveniently omitted, if ever

even understood, was that the Sioux Custer attacked were intruders

on Crow tribal ranges, that in fact the battle occurred within the

reservation set apart for the Crows in the Treaty of 1868.

Ironically, my speech featured an appeal to avoid corrupting

history and this battlefield for the purposes that Russell Means and

his demonstrators were at that very moment inflicting the corruption.

I don’t know how many in the audience carefully followed

my plea, for Means had left his palace guard behind. As I spoke,

about a dozen beefy Indians in red berets ringed the seated

assemblage and stood with folded arms and scowling visages.

If they were listening, I doubt that they caught the message in

my concluding paragraph:

In the spirit of reconciliation we should dedicate ourselves

in this bicentennial and centennial year to righting the wrongs

of the past. But in reaching for that goal, let us not infuse

this battlefield with a modern meaning untrue to the past.

Let us not bend it artificially to serve contemporary needs

and ends, however laudable. Let us accept it and understand

it on its own terms, not ours. As we shall want posterity to

look back on us, so we ourselves must look back at those who

have preceded us.

That was a cry lost in the wilderness. It also betrayed a bit of my

own ndivetk. Fifteen years later Edward T. Linenthal, in Sacred Grand:

Americans and Their Battlefields, thoughtfully explored the ways in

which Americans had exploited the “sacred ground” of their battlefields

to promote modern purposes. Of my words about bending

the past to serve contemporary needs and ends, he wrote: “Of

course, for a century patriotic orthodoxy at the battlefield had done

precisely that: it had helped shape a culturally constructed-hence

an ‘artificial’-interpretation of the battle.” And as Linenthal rightly

observed, “Utley’s caution about twisting history for political purposes

certainly meant little to protesters who saw this as their

opportunity to overturn symbolic domination by winning the symbolic

battle of the Little Bighorn.”

The day’s adventures did not end with my speech. In the

audience were two old friends. I had first met Colonel George

Armstrong Custer 111, Brice’s son, as a newly commissioned second

lieutenant at the battlefield on June 25, 1950. I had first met Larry

Frost, the Monroe podiatrist, in 1948 and visited in his home in

1950. Since then Larry had published a couple of well-received

books on Custer and had become an exalted idol of the Little Big

Horn Associates.

Colonel Custer had brought with him a floral wreath with ribbons

emblazoned to the memory of the brothers George, Tom, and

Boston; the nephew Henry Reed, and the brother-in-law Lieutenant

James Calhoun. He wanted to lay the wreath on the monument.

That would have been an invitation made to order for Russell

Means-television cameras recording another confrontation between

a braided Sioux and a George Custer. The arbiters of security ruled

against any such rite so long as Means and his crowd remained on

the battlefield.

Late in the afternoon, after Means and nearly everyone else

had left, I went out from the museum building, linked arms with

Colonel Custer, and marched up the hill to the monument. Larry

Frost fell in behind, together with George’s son Kip, a college

student with blonde curls and brushy mustache that made him

almost a mirror image of his famous forebear. At the monument,

as Larry, Kip, and I stood by, Custer solemnly placed the wreath at

the base and saluted.

The 1976 centennial pleased hardly anyone. It was a big battle

in the war for symbolic possession of Custer Battlefield, but not

the final battle. Others lay in the future. Custer Battlefield had not

seen the last of me - nor, less constructively, of Russell Means.

annie999 Creative Commons License 2012.10.25 0 0 4968

http://www.nativenewsnetwork.com/russell-means-being-honored-by-hundreds-on-pine-ridge-indian-reservation.html

 

Ma volt az első búcsúztatása. Összesen négy lesz (szent szám), a további hármat februárban, júniusban és novemberben tervezik -  pontosabb infók a cikk végén.

Az angolul nem olvasók kedvéért egy rövid összefoglalás:

 

A Pine Ridge-i búcsúztatón kb. ötszázan hallgatták az elhúnyt bátyját. Bill Means megemlékezett testvére érdemeiről.

 

A 70-es években az AIM vezetője volt, később színész lett, szerepelt az Utolsó mohikánban, és ő kölcsönözte a hangját Pocahontas apjának.

Saját kérésére hamvait a szent Black Hills területén szórják szét.

 

Nyugodjék békében.

Előzmény: pauli-f (4962)
pauli-f Creative Commons License 2012.10.25 0 0 4967

Igen,az a szarvasűzés is fantasztikus volt a film elején. Óriási arc volt.

Előzmény: Törölt nick (4966)
Törölt nick Creative Commons License 2012.10.24 0 0 4966

Nagyot játszott Az utolsó mohikánban.

 

Nyugodjék békében.

Előzmény: pauli-f (4962)
Törölt nick Creative Commons License 2012.10.24 0 0 4965

Igazad van.

Azzal kevertem össze, hogy a porosz gyalogságnál már az 1840-es években elkezdték a hátultöltő ütőszeges puskák rendszeresítését. Jóval korábban, mint más európai hadseregekben.

Előzmény: nj (4959)
Bela_Vak Creative Commons License 2012.10.24 0 0 4964

Nyugodjek bekeben.

Előzmény: pauli-f (4962)
nj Creative Commons License 2012.10.23 0 0 4963

Nyugodjék békében!

 

Egyébként, a memoárból kihagyták, hogy az Into the West-ben is szerepelt, igaz, az nem mozifilm volt.

Előzmény: pauli-f (4962)
pauli-f Creative Commons License 2012.10.23 0 0 4962

Meghalt az utolsó mohikán

 

off : utálom az origo.hu-t,de sajnos mindíg belebotlom amikor kilépek a freemail-ből.

annie999 Creative Commons License 2012.10.22 0 0 4961

 

Remélem, nem lesz túl kicsi ide ez a kép, a fb-ról szedtem, és ezt az oldalt linkeli.

A lényeg, hogy együtt mutatja a különböző indián kosarakat. Tényleg csúcs ez a kép, ha valakit érdekel, egyik-másik darabról írhatok pár sort.

 

(w-123, sajnos nem ismerem a filmsorozatot, nem tudok segíteni.)

Törölt nick Creative Commons License 2012.10.18 0 0 4960

Off: a MASH film és sorozat -ot hol tudnám megnézni magyarul...?a sorozat 2.14 megvan...

Köszi  a segítséget...(még torrentben se lelem)

nj Creative Commons License 2012.10.18 0 0 4959

Térben még csak érteném, de időben? Königgratz 1866-ban volt, a polgárháború viszont már 1865-ben befejeződött! 

Előzmény: Törölt nick (4956)
nj Creative Commons License 2012.10.18 0 0 4958

Attól függ, mennyire volt messze a falu a vadászat helyszínétől, de gyakoribb volt a mobil húsfeldolgozó... :-)

Előzmény: Törölt nick (4957)
Törölt nick Creative Commons License 2012.10.18 0 0 4957

Miután hazavitték vagy volt külön mobil falu-táborhely? Nekem nem kerek !

Előzmény: nj (4953)
Törölt nick Creative Commons License 2012.10.18 0 0 4956

OFF:

 

Igen, ott is, mert a poroszoknak hátultöltős, gyúszeges puskáik voltak, amik sokkal jobbak voltak, mint a korabeli osztrák katonai puskák.

 

De a síksági indián háborúkhoz térben és időben közelebb áll az amerikai polgárháború.

 

Itt is megjelentek - főleg a háború második részében és főleg az északi csapatoknál - a hátultöltős, huzagolt csövű fegyverek, sőt az ismétlőpuskák is.

Ezekkel sokkal messzebre lehetett célzott lövést leadni, mint a sima csövű, elöltöltős szerkezetekkel.

A déliek különben "átkozott jenki puskának" nevezték az ez idő tájt megjelenő Henryket és Winchestereket.

"Vasárnap megtöltik és egész héten lehet vele lövöldözni" - mondogatták némileg túlzón a déli katonák.

Előzmény: nj (4955)
nj Creative Commons License 2012.10.18 0 0 4955

Pl. Königgratz is a modernebb fegyvereken múlott, amennyire én tudom.

Előzmény: Törölt nick (4948)

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!