antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
- Hogy vagy, tyúkanyó? Lesznek-e a tavaszon csirkéid?
- Még nem tudom. Tavaly szerencsétlen voltam: egyet a héja vitt el, hármat a macska; egyet elvesztettem; kettő a vízbe fulladt. Sok szomorúság ez az anyának!
- Sok.
- Sok.
- Hátha az idén megoltalmaz a jó Isten?
- Lehet. Meggondolom. Hopp: egy giliszta...
Egyszer csak a tyúk betotyog a konyhába, és elkezd tyúknyelven jelentkezni, könyörögni, követelni:
- Vaty-vaty, adjátok elő a tojásaimat! Ki akarom költeni!
S beleül a kosárba, amelyikbe tojni szokott, és várja a tojásokat. Persze azokat régen elsikkasztotta a teremtésnek szoknyában járó koronája, bajos lenne velük beszámolni.
Tyúkanyó jogos követelésére az a felelet, hogy kiröpítik az udvarra.
- Tessék folytatni a hivatalos működést!
Azonban mire kettőt fordulnak, tyúkanyó az anyai állhatatosság panaszos sírásával tib-láb ismét a fészkén és hacsak meg nem pálinkáztatják, nem enged. Napokig zsémbeskedik, erőszakoskodik, zaklatolódik; a taréja megsápad a búslakodástól. Végre aztán ha megkönyörülnek rajta és tesznek alája 18-20 tojást, akkor boldogan elhelyezkedik, és hozzáfog a költéshez.
Milyen büszke aztán, mikor először sétálhat ki a csirkéivel a napsugártól meleg udvarra. Amerre megy, szinte gurulnak utána a kis sárga, eleven gömbök. Tyúkmama szerető gondossággal szólogat nekik: kott-kotty - ami bizonnyal azt teszi:
- Erre, erre!
A csibék pedig éretlen, vékony hangon felelgetnek: csip-csip - ami pedig bizonnyal csak afféle értelmetlen gyerekbeszéd.
Egy szellő felsikolt, apró üvegre lép s féllábon elszalad. Ó április, ó április, a nap se süt, nem bomlanak a folyton nedvesorru kis rügyek se még a füttyös ég alatt.
Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég. Zöld ág virított a föld ormain. Munkában élt az ember mint a hangya: Küzdött a kéz, a szellem működött, Lángolt a gondos ész, a szív remélt, S a béke izzadt homlokát törölvén Meghozni készült a legszebb jutalmat, Az emberüdvöt, melyért fáradott. Ünnepre fordúlt a természet, ami Szép és jeles volt benne, megjelent.
Öröm – s reménytől reszketett a lég, Megszülni vágyván a szent szózatot, Mely által a világot mint egy új, egy Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje. Hallottuk a szót. Mélység és magasság Viszhangozák azt. S a nagy egyetem Megszünt forogni egy pillantatig. Mély csend lön, mint szokott a vész előtt. A vész kitört. Vérfagylaló keze Emberfejekkel lapdázott az égre, Emberszivekben dúltak lábai. Lélekzetétől meghervadt az élet, A szellemek világa kialutt, S az elsötétült égnek arcain Vad fénnyel a villámok rajzolák le Az ellenséges istenek haragját. És folyton-folyvást ordított a vész, Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg. Amerre járt, irtóztató nyomában Szétszaggatott népeknek átkai Sohajtanak fel csonthalmok közől; És a nyomor gyámoltalan fejét Elhamvadt várasokra fekteti. Most tél van és csend és hó és halál. A föld megőszült; Nem hajszálanként, mint a boldog ember, Egyszerre őszült az meg, mint az isten, Ki megteremtvén a világot, embert, E félig istent, félig állatot, Elborzadott a zordon mű felett És bánatában ősz lett és öreg.
Majd eljön a hajfodrász, a tavasz, S az agg föld tán vendéghajat veszen, Virágok bársonyába öltözik. Üvegszemén a fagy fölengedend, S illattal elkendőzött arcain Jókedvet és ifjuságot hazud: Kérdjétek akkor ezt a vén kacért, Hová tevé boldogtalan fiait?
Magyar vagyok. Legszebb ország hazám Az öt világrész nagy terűletén. Egy kis világ maga. Nincs annyi szám, Ahány a szépség gazdag kebelén. Van rajta bérc, amely tekintetet vét A Kaszpi-tenger habjain is túl, És rónasága, mintha a föld végét Keresné, olyan messze-messze nyúl.
Magyar vagyok. Természetem komoly, Mint hegedűink első hangjai; Ajkamra fel-felröppen a mosoly, De nevetésem ritkán hallani. Ha az öröm legjobban festi képem: Magas kedvemben sírva fakadok; De arcom víg a bánat idejében, Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
Magyar vagyok. Büszkén tekintek át A multnak tengerén, ahol szemem Egekbe nyúló kősziklákat lát, Nagy tetteidet, bajnok nemzetem. Európa színpadán mi is játszottunk, S mienk nem volt a legkisebb szerep; Ugy rettegé a föld kirántott kardunk, Mint a villámot éjjel a gyerek.
Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? Holt dicsőség halvány kísértete; Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar - Ha vert az óra - odva mélyibe. Hogy hallgatunk! a második szomszédig Alig hogy küldjük életünk neszét, S saját testvérink, kik reánk készítik A gyász s gyalázat fekete mezét.
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! Itt minálunk nem is hajnallik még, Holott máshol már a nap úgy ragyog. De semmi kincsért s hírért a világon El nem hagynám én szülőföldemet, Mert szeretem, hőn szeretem, imádom Gyalázatában is nemzetemet!
E szókra az urak mind kacajt ütének, De a lyány-követek felmérgesedének. - S mihelyest az egész követség-csoporttal Rebeka visszatért a kerek réporttal: Seregét Dorottya mindjárt összeszedte, S egy rendes ármáda formájába vette. - - Nyílj meg most, Helikon! nyílj meg; s ti magatok, Szép istenasszonyok, előttem dalljatok.47 Ti elmondhatjátok, jut is eszetekbe, Kik állottak belé a leányseregbe. Kik vóltak vezéri az amazonoknak, S örök egri nevet kik nyertek magoknak. -
Egy erős négyszegű corpust formálának; Akik legaggottabb leányok valának. A sereg derekát ez a népség tette: Kommandóba őket Adelgunda vette. A két szárnyán álltak, mintegy könnyebb truppban A fiatal szűzek felkötött szalupban: E gyönyörű népet, vezérelte elől Magdalena a bal, Márta a jobb felől. Hátúl a vasasok nehezebb osztálya Az özvegyasszonyok seregét formálja. Lassú, de kemény nép: reservaként vagynak; Orsolyát tisztelik vezérlő hadnagynak. Az avantgárdába, melly mindnyája között A legkatonásabb formába őltözött, Azok az eleven freycorok valának, Akik már férj nélkűl szűlni is tudának. Friss és gyönyörű nép! fortélyos, vakmerő; Rebeka vezette, egy próbált hadverő.
Ezek a vezéri s osztályi valának Ennek a rettentő dámaármádának, Mellynek fő kórmányát Dorottya tartotta, S mint general en chef48 maga mozdította. Nem választott ő ki egy helyt egyenessen, Hogy ahol nagyobb baj esik, ott lehessen. Tizenkét ősz s próbált banyát melléje vett, S egy vén guvernántnét49adjutantjának tett. Ekkor az ütközet módját így rendelé, Hogy a front léptenként menjen eléfelé: A szárnyi könnyű nép akként fordúlgasson, Hogy minden sort s rendet zavarba hozhasson. És a mátrikulát csalfán vagy mérészen, (Melly a triumfusban legszebb préda lészen) Kerítse kezéhez az ellenség elől, Egyszóval vigyázzon minden oldal felől: A hátúlsó sereg még most szótól várjon, Minden rést és útat keményen bézárjon: Most pedig egyszerre az első dobhangra, Az egész avantgárd50 üssön a Farsangra, S ha lehet, Carnevált hadifogllyá tegye, Vagy a mátrikulát kezéből kivegye; De ha rabbá esik, kedvezzen Hímennek. Lánc közt is tisztelni kell a rangját ennek.
47. NYÍLJ MEG MOST! HELIKON! s a többi. Mikor Virgilius a háborúra felkőlt itáliai vitézeket elő kezdené számlálni, így kiált fel egész enthusiasmussal [Aeneis Liber VII. versus 641-646.]:
Pandite nunc Helicona, Deae cantusque movete, Qui bello exciti reges, quae quemque secutae Complerint campos acies; quibus Itala jam tum Floruerit terra alma viris, quibus arserit armis. Et meministis enim, Divae, et memorare potestis: Ad nos vix tenuis famae perlabitur aura.
[Nyílj meg most, Helikon: kezdjétek dallani, Múzsák, Harcra milyen vezetők keltek, ki mögött a mezőt míly Sor töltötte be, míly hősökkel volt viruló a Drága Itália már akkor, s fényt fegyvere hogy szórt. Mert hiszen ismeritek s el tudjátok ti sorolni: Hozzánk csak valamely kisded szele vert el a hírnek.]
48. GENERAL EN CHEF a legfővebb vezére egy sok ezerből álló fegyveres seregnek, akitől függnek osztán minden osztályos generálisok.
49. GUVERNÁNTNÉ, franciáúl gouvernante, a nagy házaknál a gyermekeket nevelő s az azoknak gondját viselő asszonyszemély.
50. AVANTGARDE, elősereg, előre indított vagy az ütközet elejére állított kisebb sereg.
Katona vagyok én, kiszolgált katona, Csak káplár sem voltam, mindig közkatona. A katonasághoz ifjúságot vittem, Ott maradt az, haza öregséggel jöttem.
Nagy volt pontosságom, nagy volt a hűségem, Nem volt reám mérve csak egy büntetés sem. Mi lett a jutalmam, mikor kiszolgáltam? A generális megveregette vállam.
Kevi Pál csak csekélyke kis árnyékképe persze a nagy Magvetőnek, de a mozdulataiban van valami méltóság, fenség és erő. Minden marok búza, amit a kötényéből szétdob, egy marok áldozat és egy kéve reménység a mai napon -, és egy heti élet a jövendőben.
Az öreg Kevi a zsákon ül és elmélázva nézi a fiait. Pipázik. Ő már hajlott őszfehér ember. Ő már az ifjúságát is rég belevetette a földbe, s az idő békés öregséget hozott neki. Az a szálas, barna ember, aki vet, az az öregebbik fia, a Pál. Az a másik fiatal legény pedig, aki boronál, az az unokája: az Imre.
A kettő munkában; az öreg csöndes szemlélődésben. A levegőt a földnek illata hatja át. A kéklő magasságban pacsirta csicsereg.
A barázda végén rászól Imre az ökrökre:
- Csáli hó!
Gyümölcsoltó ünnepén kotlósunk szokatlanul komoly arccal ült a fészkén. A nyakát összehúzva tartotta. A szeme aranykarikában égett.
A fészek csipogott. A tojásokból öt kis sárga csibe bújt elő, olyanok mint a kanári madarak. Öt kis ostoba sárga csibe! Még tegnap fehér, mozdulatlan, élettelen tojások: ma élő, mozgó madárkák, akik kíváncsian néznek rám fényes kis fekete szemökkel; akik örülnek a világosságnak meg az életnek; akik másnak semmiségek, nekem kedvességek.
A tyúk ezért volt olyan komoly.
Valami három hét óta ül már a tojásokon. Honnan tudja az az együgyű tyúk, hogy az ő szívének melegségénél csirke lesz a tojásokból? Honnan tudja, hogy a gazdasszonyban bízhatik, mikor az fészket készít neki és mikor elszedi abba a gyékénykosárba a kikelt csirkéket? Miért tűri ezt békén? Miért nem tűri az idegent, a kutyát, a macskát, a másik tyúkot?
De ami a legnagyobb honnan tudja: hát honnan tudja az tyúk, hogy a tojásait a kellő időben, a kellő órákban, a kellő vigyázatossággal meg kell forgatnia? Akik az első géptyúkot szerkesztették - a csirkeköltő gépet -, nem tudták. Minden tojásból nyomorék csirke bújt elő - ki sánta, ki vak, ki szárnyatlan, ki csenevész, vagy éppen semmilyen se. Sokára eszüdtek rá, hogy a tojásokat meg kell időnkint forgatni.
Ma már ezt a gazdasági akadémiákon tanítják. A tyúk nem jár abba a tudós iskolába, mégis tudja. Dehát honnan tudja?
Érzem, hogy ez a kérdőjel kicsi itt a mondatom végén. A lelkem kérdőjele az égig nyullad!
Engem az állati ösztönről írott tudományok nem elégítenek meg. Az állati ösztön szó csak takarója annak, hogy ezekről a tollas testben járó lelkekről nem tudunk semmit se.
Én azt gondolom néha, hogy a tyúkok is beszélgetnek. Amint kapirgálnak a kertek alján, hallani vélem a beszélgetésüket:
Ha a márciust Romulus atyjának, Marsnak szentelték, csak méltányos volt, ha a rákövetkező hónapot Mars kedvesének, Venus-istenaszszonynak dedikálták, annál is inkább, mert hiszen a naptárt reformáló Julius Caesar a maga családjának ősanyját tisztelte ebben az istenasszonyban. Márpedig Venus mellékneve „aprilis” volt. Ez a szó az „aperire”, „megnyitni” (tulajdonképpen ad-parire) igéből ered. Venusszal kapcsolatban eredetileg a szülési aktusra vonatkozott ez a „megnyitás”. Mint naptári fogalmat aztán úgy magyarázták, hogy ezen a napon hivatalba lépett konzulok, akikről tehát magát az illető esztendőt elnevezték, hivatalosan „megnyitották” hivatalba lépésük napján, „Aperilis” vagy „Április” elsején az esztendőt.
Az Ősz, melybe ellátogattál Kiváncsian és vágytalanul, Késő s még sem a régi kopár Ősz, Melyre már csak a Tél hava hull, Uj Tavasz és uj ígéret ez.
Bizd rá hittel fehér hóságod, Add hozzá lángját drága melegednek S aztán tekints szét: az őszi kopár fák Virágosan megelevednek S szivemen nyilsz, Te, szép, nagy virág.
Harsonázik a Tavasz bennünk S ha simulásoddal akarod, Az őszi felhők fölébe emelnek A megujhodt és boldog karok, Karjaim, kik ölelve tartnak.
Oly kicsi vagy s oly nagy vagy bennem, Zok-szó minden, ami utánad késztet, Jajong, biztat, űz és futtat utánad: Ma Te vagy az életem és az Élet: Óh, uj Tavasz, be nagyon téli vagy.
Ma délután valamennyi gyerek mind mezítláb jött az iskolába. Az arcukon valami ünnepies derültség. Csak az uraság fia, a szöszkefejű Dezső, az volt egymaga szomorú. Szelíd irigységgel nézte a meztelen lábakat. Szegény Dezső, neki nem szabad mezítláb járnia sohasem.
*
A szentek írása siralomvölgynek mondja a Földet. Nem ismerem azt a vidéket, ahol az írószentek éltek, s nem tudom: van-e ott március? A mi földünkön is van olykor siralom, de több az örömünk. Nincsen se pénzünk, se posztónk; náddal födjük a házunkat és cseréptányér van az asztalunkon, de azért, amint végigmegyek a falun, látom, hogy mindenki vidám.
Nem az a vidámság pedig ez, amelynek nevetése van. Csak afféle csöndes, békés vidámság, mint az erdő vidámsága, mikor a nap rásüt. Az embereink komolyak és mélázók, mint az erdő fái. Az erdő fáinak egyik oldala árnyékos marad a fényben is, de azért a másik érzi a napsugár gyönyörűségét.
De mintha nemcsak az emberek volnának derültebbek. Vidám minden. A téli hótól átnedvesedett háztetőknek és sövényeknek mintha öröm volna a napon való szárítkozás. A kutyák játszanak. A récék, ludak, tyúkok a gyepen hangosabbak. Még a plébánosnak nagy "kokén-kakasa" is vidámabban kukorikol amint látom. Az udvaron heverő kerékre ugrik, kettőt csap a szárnyával, és kukorikolása közben rákacsint egy kendermagos bóbitás jércére.
Kisétálgatok a házsorból: a mezőre. A férfiemberek ott vannak most szanaszét a dűlőkön. Minden táblán egy ember, két ember. Szántanak és vetnek.
Szeretem nézni a szántóvető embert a munkájában. Az ősembert látom benne, aki még anyjának érzi a földet.
A táj csöndes. A földek fölött kék ég. A nap fényt és meleget áraszt alá. A levegőben csönd és béke. Burucz András szánt amott a Pogány-dűlőn. Két fehér ökre lassú ballagással vonja a barázda barna vonalát. András keze az ekeszarván. És a barázdák egymást követik, mint az én írásom a papíroson. Az élet írása az. A természet könyvének egy lapjára ír most Burucz András. Ezt írja:
Add meg a mi kenyerünket...
És az Úr olvassa az írást a magasból.
Amott a másik földön Keviéket látom, amint vetnek. Kevi Pálnak lepedő van a nyakába kötve; kötény az most. Mag van benne. Egyet-egyet lép, és a kezének kerek, széles lejtéseivel veti a magot a friss fekete földbe.
Ha városi ember volnék, a szobám falán ott volna a vető ember képe. Annak a mozdulataiban van valami, ami a teremtést cselekvő Ősszellemet juttatja az eszünkbe. Így vethette Ő a Végtelenség fekete mezején egyet-egyet lépve, a csillagokat.
Szervusz Bajkálifóka, szép estét, kellemes hetet Neked!:-)
Örülök, hogy tetszett!:) A tojást Buzsákon fotózták.
Szabó Lőrinc
Az áprilisi rügyekhez
Nem láttalak egy hétig, kis rügyek, és közben milyen nagyra nőttetek! hüvelyknyire!… Kilombosodtatok és ezer könnyű és friss fodrotok halványzöld lángként repdesi körül a gallyakat és táncol és örül.
De szépek vagytok, tavaszi rügyek,
de bátrak vagytok! Nem kérdezitek, mi vár rátok, – ha itt az ideje, mint a barna földből a rét füve, a barna ágból kicsaptok ti is, akármilyen hideg az április.
Bölcsek vagytok ti, szárnybontó rügyek, bölcsebbek, mint én, egészségesek… Egy hónapja nem láttuk a napot, mégis hittetek és kibujtatok, hajtott a szent önzés, küzdöttetek, győzni akartatok és győztetek!
Győztetek, hívő rügyek s levelek, irígyelhetem erényeteket: bolond idő járt rám is, április, hosszú, naptalan, de én e komisz tavaszban, mely oly zord és fénytelen, hitetlen voltam és reménytelen.
Az voltam, fáradt, gyáva és beteg, utáltam már az egész életet s ez kellett, ez a büszke változás, szemeimben ez a csodálkozás, ez kellett, hogy megváltsam magamat és megérthessem a példátokat,
hős példátokat, parányi rügyek… Egy hét alatt de nagyra nőttetek! Zöld zászlaitok felrepültek a bokrok, fák és hegyek csúcsaira s hiába ez a gyilkos április, reményt hirdettek, reményt nekem is!
A hagyomány szerint e hónapnak is Romulus adott nevet, isteni anyjának, Venusnak etruszk neve után (Apru, l. görög Aphrodité). Terentius Varro, római tudós a név eredetét népies etimologizálással az aperire „kinyílni, feltörni” igére vezeti vissza, mondván, most nyiladozik a természet, most töri fel az eke a talajt.
A hónap római ünnepei a növényzet sarjadzását, az állatok szaporodását, általában a termékenységet voltak hivatottak elősegíteni. Április 4-én volt a Megalesia, a kisázsiai Kübelé (latin Cybele) ünnepe. A Megalé Métér (görög „Nagy Istenanya”) Venus phrűg megfelelőjeként Attisz (Adónisz) párja volt. Április 12-én a gabonaanyát, Cerest ünnepelték a Ceralia ünnepen. 15-én vemhes teheneket áldoztak nyilvánosan a szaporulatért, a Fordicidia ünnep erről kapta a nevét. 21-én tartották a Palilia ünnepet, Palesnek, a nyájak istenének neve után. E napon emlékeztek meg Róma alapításáról. Ennek során a Vesta-szüzek tisztító és termékenyítő máglyatüzeket gyújtottak, melyeken a résztvevők átugráltak és áthajtották rajtuk barmaikat. 23-a a Vinalia Urbana, a Borkóstoló ünnep napja, 25-e a Robigaliáé, amikor körmenetet tartottak és állatáldozatot mutattak be Robig(o) istennőnek, hogy a vetést elkerülje a gabonarozsda (robigo jelentése: „gabonaüszög,” „rozsda”). A megelőzés sajátos módját gyakorolták a rómaiak. Az üszög ellen vörös rókákat hajtottak a gabonatáblákba. Érdekes, hogy a bibliai Sámson – noha bevallottan egészen más céllal – hasonlót cselekedett a filiszteusok gabonaföldjeivel. Összefogott 300 rókát, égő csóvát kötött a farkukra, és a vetésbe hajtotta őket. A filiszteusok gabonája megsemmisült, akárha üszög esett volna bele. (A mi üszög, üszök szavunk nemcsak „betegséget”, hanem „parazsat, pernyét” is jelent!) Figyelemre méltó az is, hogy a néphit szerint az „üszögöt” asszony szüli („üszöggyerek”), s azért lesz „üszög” a magzatból, mert a viselős asszony a tűzhely parazsát vízzel öntötte le, s a szoknyája alá felcsapó gőz bejutott a méhébe. Az „üszöggyerek” – úgy tartják – szőrös állathoz hasonló. Mindez arra vezethető vissza, hogy a vörös rókát, úgy is mint napállatot, de főleg azért, mert a rágcsálók irtásával nagy hasznot hajt, egykor Eurázsia-szerte, mint Japánban még ma is, gabonaszellemként tisztelték. Visszatérve április havához, a hónap utolsó ünnepe a 28-ától május 3-ig tartó Floralia, Flora virágistennőt tiszteli meg. Ez azonban már a májust vezeti be.
Szép napot, kellemes rövidebb munkahetet kívánok Mindenkinek!:-)
Aki nem dolgozik, annak kellemes pihenést!:) Így teszek én is, mert a Húsvéthétfő nagyon mozgalmasan, egyben örömmel telve telt el gyerekeim, unokáim körében!:))
Ragyogó idő volt az ünnepek alatt, de egy kis eső nem ártott már!:-)
Vörösmarty Mihály
Pásztorlány dala
Kis rózsa, szép rózsa, Gyönge virágszál! Szeretőd ha volna, Így nem hervadnál; De hervadsz mint magam, Hull kis leveled: Kedves ifjuságom Hull el itt veled.
Kis rózsa, szép rózsa, Vársz-e még tavaszt? Jaj nekünk! örökre Elvesztettük azt. Más virág fog állni Száraz ágadon, Más leány örűlni Puszta dombomon.
Az írások szerint Jézus az eltemettetése utáni harmadik napon visszatért a földre, s itt tartózkodott még negyven napot. Föltámadásával az egyházi évben újabb bőség időszaka köszönt az emberekre (feltéve, ha van mit enniök), ami ötven napig, pünkösdig tart. A húsvétnak mint tavasz-ünnepnek is a föltámadás a fénypontja. A naptári fordulatot nemcsak a „sódar behozatala”, hanem tűzszentelés is jelzi; eddig is láthattuk, minden „negyvenedik” ünnepnapon (karácsonykor, gyertyaszentelőkor, illetve húshagyókor és most, húsvétkor) tűzünnep is járta. Ilyenkor a nép otthonában kioltotta a régi tüzeket, hogy az új, szentelt tűzzel gyújtson új világot. A tűzszenteléshez, akárcsak a farsang temetésekor, most is „halotti” máglya szolgáltatta a lángot. Ez volt az ún. „Júdás-égetés” vagy „Pilátus-égetés” (változata pedig a „Júdás- vagy Pilátusverés”). A nagyhét valamelyik napján a gyerekek nagy dérrel-dúrral a templom elé hordtak mindenféle ócska ládát, hordót, egyebet, s ott darabokra hasogatták őket. E roncsokból rakták aztán a tűzszenteléshez való nagyszombati máglyát. (Harmadnap ide, harmadnap oda, a föltámadást az egyház is már nagyszombat este megünnepli.)
A föltámadás ábrázolása terén a művészek a tridenti zsinatig sokszor figyelmen kívül hagyták a Szentírásban foglaltakat, ahol az is olvasható, hogy a sírhoz zarándokoló szent asszonyok a sírt nyitva találják, és angyali szózatból értesülnek a történtekről. A középkor és a reneszánsz festőit a földre visszatért Jézus személyénél jobban foglalkoztatta annak isteni lényege. Ezért a föltámadást a mennybemenetelhez hasonlóan értelmezték. Krisztust természetfölötti lényként a levegőben lebegve, fényes mandorlával övezetten jelenítik meg a kitárult sír felett, kezében a föltámadás zászlajával, miközben a földön a sír elvakított vagy alvó őrei henteregnek. Az egyház nem vette jó néven a két esemény összevonását, mert az szükségtelenül hangsúlyozta Krisztus napisteni vonásait. A sír száján át egyenesen az égbe emelkedő sugárzó alak inkább megfelelt a tavaszpont kapuján átkelő Nap megtestesülésének, mint a dogma szerint a földre testi valójában visszatért Megváltó ábrázolásának (lásd Matthias GrünewaldIsenheimi oltárának szárnyképén). A levegőbe emelkedő sugárzó Krisztus asztrológiailag megfelel a Kos jegyben exaltatióban lévő („emelkedő”) Napnak.
Böjt hava, nagyhét, kereplők, vérző szögek: rám mutat, morajlik, ámul, zúg a tömeg: most tépik húsom, szaggatják köntösömet. Virág-kék zászló: az égnek selyme suhog, Zuhanjon alant a tülekvő csordák, bikák, kosok. Pásztorol nyájat is, népet szikár idő, le az egekből pucéran áll még a kertben a rózsatő. Böjti szél fagyosra csíp még arcot, kezet, lovascsapat, de már a szívben a húsvét elérkezett. Azúrból zuhog le zápor, világnyi fény, Úristen, az Úr jő föltámadásom nagy ünnepén. nézz rám, én vagyok, a Te fiad. Hajolj le hozzám, ne engedd szégyenemet, rabszolga címer ne legyen már a kereszt! Testem a földé, esendő, hagyd meg neki, aki majd becézi, s végül eltemeti. Nyugtalan lelkem e körből úgyis kiszáll, pihenni nem tud, csak trónod lábainál.
Köszöntlek kedves szép március! Ibolyaszagú, langyos leheletedet érzem már a levegőben. Zöld szőnyegeidet látom már kiterítve a halmokon. Itt-ott fehérlenek az árnyékos mélyedésekben a tovavonult télkirálynak elhagyogatott rongyai, de a napot már te emeled az égre, s a földön már a te lábad jár. És a te lábad nyomán kizöldül a fű, és előkéklik az ibolya.
Kedves hónapom vagy te nékem. Te vagy az egyetlen, akit hívunk és akit epedve vár mindenki. Felőled álmodoztam én is a télen a kályha mellett, és a tűzbe mélázva tűnődtem: hol vannak virágaid? hol vannak madaraid? mit csinál most a fecskénk? és mit csinál most a gólyánk?
A virágok akkor a föld mélyén aludtak, és álmodtak a tavaszi napsugárról. A gólyánk a Nílus partján állott és hazagondolt. A fecskénk pedig ott ült az arabus fákon és szintén hazagondolt.
Mert a gólyának is, fecskének is ez a hazája. Csak itt rak fészket mind a kettő: a gólya a Fodorék házán, a fecske meg szanaszét a jól megválasztott ereszek alatt.
Azóta már úton is vannak. Valahol a tenger fölött száll felénk egy nagy fehér felhő. Azok a gólyáink. És száll egy nagy fekete felhő. Azok a fecskéink.
A napnak már nemcsak világossága van, hanem melege is. A muzsikus cigányaink délben már mind künn heverésznek az udvaron. Gyékényeken heverésznek. Sütkéreznek. A nap felé az arcukat fordítják, mert azon lehet legjobban érezni, hogy meleg van. És beszélgetnek:
- Te Marci - mondja a ragyás bőgős a prímásnak -, ha egyszer a püspöknek eszébe jutna, hogy cigányebédet főzetne...
És elmondják, miket ebédelnének a püspöknél.
A Keresztes gyerek tegnap délután már mezítláb jött az iskolába. Az ablakból néztem. A nagy szürke vászontarisznya ide-oda lötyögött rajta, amint végignyargalt a falun. Az arca piros volt. A szeme ragyogott. Az iskola előtt sima, agyagos föld van. Itt felugrott kétszer a levegőbe és nyerített, mint a kiscsikó.
Az ősegyházban a nagyhét három utolsó napján Krisztus halálának emlékezetére eloltották a gyertyákat és csak a föltámadás ünnepére gyújtották meg újra.
Az újtűz nagyszombati kultuszát előmozdította a pogány szakralizmus hagyatéka is. A germánok isteneik tiszteletére tavaszi tüzet gyújtottak, hogy elégessék a tél, sötétség, pusztulás démonait, és így földjeiknek termékenységét biztosítsák. Bonifác, a németek apostola, ezt az ősi szokást a nagyszombati tűzszenteléssel, és annak egyházias értelmezésével helyettesítette. Az egyházi szimbolikában a kialvó, majd újra fellángoló tűz jelképezi Krisztust. Más magyarázat szerint a kovakő, amelyből tüzet csiholnak: Krisztus, a tűz pedig: a Szentlélek, amelynek útját, kiáradását a Megváltó előkészítette.
A liturgikus gyakorlat ma is él: a gyertyát, a feltámadó Krisztus jelképét megszentelt tűz lángjánál gyújtják meg. Ez általában úgy történik, hogy a tavaly szentelt barkára tüzet csiholnak, és ennél gyújtják meg a gyertyákat, illetőleg az örökmécset. A templomi hagyománynak sajátos népi fejleményeként az istensegítsi asszonyok pimpóval, vagyis virágvasárnap szentelt ággal gyújtanak tüzet az elkészítendő húsvéti eledelek alá.
A tavaszi sugár aranyburokba fonta A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető Selyemgubóiból zománcos fényü pompa, Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.
A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén A park-őrző, borús csillámu rácsvasak Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén, Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.
Egy lány jött az uton, virággal, sok virággal, Mellettem elsuhant, illatja megcsapott, Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal, Eltűnt. Szivem zenélt. Merengve álltam ott.
Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy, Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka, Mint mélyen csillogó, nektár-izű elegy.
Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet Kitágul… rezg, s ha kinyúlik a kéz, A Nap arany almáját a tenyeredben érzed…
