antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Vajon a lét hány millió magot tékozolt el, míg megfoganhatott a függőleges szikla-szahara kőszörnyei közt ez a satnya fa?
Micsoda szeszély börtönözte be mostoha sorsa kényszereibe, parancsaival és cseleivel hogy nyomta, gyűrte, kanyargatta fel a csökönyös, fortélyos akarat a puhacsontú vékony sudarat?
Fekete kérgén a mindennapi küzdelem csontig ható nyomai: nagy hegek, tarjagos daganatok, megcsökött, kificamodott tagok,
de a rémület görcs-bogaival felesel a szökőkút-ívü gally,
szövevényes hasadékokon át csavarodnak, furakodnak tovább
drótkeménnyé vadult gyökerei, mohó kínnal-gyönyörrel szívni ki a nedvet, a sovány sókat a kő elmeszesült hajszál-csöveiből,
srostjaiban hangtalan ekrazit halmozódik, szétvetni rügyeit, és ága-lombja a forrástalan ragyogás habzó áramaiban fürdik, a vad, sistergő sugarak a pórusain átáramlanak:
nyomorékul is tudja még a lét tagolatlan tűz-homály örömét, a kőmarkú pokol s a könnyü űr közt remegő vezetékül feszül,
melyben pillanatonként összecsap az üdvözült gyönyör s az iszonyat,
s magával folyvást vitatkozva, a kettőt egyszerre kell mondania.
Micsoda jel a bibliai szikla vörhenyes sivatagába hasítva, zsugori biztatásul belevetve az özönvíz utáni döbbenetbe! Kiált minden gyötrött gyökere-ága, mondhatatlan szépsége-árvasága
Könnyel áztatott, jajszóval sulykolt idegeken világot lépik az értelem - aj - múló élet múlhatatlan hangjainál pusztuló vörösvértestekben gondolkodik a halál.
Van-e jogod elítélni - hisz benne s belőle is élsz - a jelent, mert kínjában kérész-éltű fogalmakat. teremt? Aki alkot, visszafele nem tud lépni - ha már kinőtt minden ruhát, meztelenül borzong a végtelen partján, míg fölzárkózik mögé a világ.
A gondolat végül széttör minden káprázatos formát, -
keserves út ez az egyszerűség felé.
Keserves és hosszú az út a bizonyítástól a kinyilatkoztatásig,
az okolástól az axiomatikáig, - keserves, hosszú út, mert: élet. S az élet a bizonyíték. Lehetnek szégyenei a logikának az axiómák: de az igazságnak remekei. Keserves és hosszú az út a léttől a megismerésig, a megismeréstől a fölismerésig. A megismerés üdvözítő módja nem a megfogalmazás, hanem a teremtés. A fölismerésé a küzdelem. Így születik a nyugalom: nyugtalanságok egyensúlya.
Semmi sincs hiába: a természet nem pazarol, s ha pazarol is: szükségszerűen.
Nem szavaid: magadat pazaroltad - sokszor nemcsak a konyhapénzt:
a szabadságot is be kellett osztanod, hogy holnapra is maradjon. A beosztás kényszerű volt; magad pazarlása szükségszerű: céltudatos. Mindig utáltad azokat, kik bizonyos dolgokat csak azért találnak ki,
hogy ellentétei legyenek meglevőknek. Vigasztal-e, ha szükségszerűen pazarlod magad?
Mielőtt a Kék Hegyek felé fordult volna, Tomás Gomez megállt egy magányos benzinkútnál benzinért.
– Kicsit egyedül van itt kint, ugye, papa! – mondta Tomás.
Az öregember letörölte a kis teherkocsi szélvédőjét.
– Nem rossz ez.
– Hogy tetszik a Mars, papa?
– Klassz. Mindig valami új. Mikor tavaly idejöttem, elhatároztam, hogy semmit nem várok, semmit sem kérdezek, semmin sem lepődöm meg. El kell felejteni a Földet és a földi ügyeket. Azt kell nézni, hogy mi van itt, és hogy itt mennyire más. Engem hallatlanul elszórakoztat már maga az időjárás. Marsi időjárás. Nappal forró, mint a pokol, és éjszaka hideg, mint a pokol. Nagyon szórakoztatnak az egészen más virágok és az egészen más eső. A Marsra vonultam vissza az életből, és olyan helyre akartam visszavonulni, ahol minden más. Az öregembernek szüksége van rá, hogy a környezete más legyen. A fiatalok nem állnak vele szóba, az öregek halálra untatják. Azt gondoltam, hogy ez lesz nekem a legjobb hely, hiszen annyira más, hogy csak kinyitom a szememet, és már meg is van a szórakozásom. Megvettem ezt a benzinkutat. Ha túl nagy lesz a forgalom, beljebb költözöm valahova egy másik, régi országútra, amely nem olyan forgalmas, ahol megkeresem a mindennapit, és marad időm, hogy az itteni másféle dolgokat megfigyeljem.
– Nagyon jó ötlet, papa – mondta Tomás, és barna kezét tétlenül pihentette a kormányon. Jól érezte magát, tíz napig egyfolytában dolgozott az egyik új településen, és most kivett két szabadnapot, és egy mulatságba igyekezett.
– Én már nem lepődöm meg semmin – mondta az öregember. – Csak figyelek. Csak gyűjtöm a tapasztalatokat. Ha az ember nem tudja a Marsot elfogadni olyannak, amilyen, legjobb, ha visszamegy a Földre. Bolond itt minden, a talaj, a levegő, a csatornák, a bennszülöttek (még nem láttam egyet sem, de hallom, hogy vannak), az órák. Az órám is hülyén viselkedik. Még az idő is megbolondul itt. Néha úgy érzem, hogy rajtam kívül senki sincs az egész istenverte bolygón. Akár le is merném fogadni. Néha úgy érzem, mintha nyolcéves volnék, mintha a testem összezsugorodna, és minden más magas hozzám képest. Jézusom, ez aztán öregembernek való hely! Ébren tart és boldoggá tesz. Tudja, mi a Mars? Olyan, mint az a játék, amit karácsonyra kaptam hetven éve – nem tudom, volt-e magának is valaha: kaleidoszkópnak hívták, kristály- és szövetdarabokból, gyöngyökből és más csillogó semmiségekből csinálták. Az ember a nap felé tartotta, belenézett, és elállt a lélegzete. Az a sok minta! No, hát ez a Mars. Élvezze! Nem kell, hogy más legyen, mint ami. Jézusom, tudja, hogy ezt az országutat a Mars-lakók tizenhat évezreddel ezelőtt építették, és még ma is jól tart? Egy dollár ötven cent az egész. Jó éjszakát!
Tomás elhajtott az ősrégi országúton, és csendesen nevetgélt magában.
Jó hosszú út volt, belefolyt a sötétségbe és a hegyekbe, és ő a kormányra figyelt, csak néha nyúlt bele uzsonnacsomagjába, hogy kivegyen egy szem cukorkát. Egy órája hajtott, és egyetlen kocsival sem találkozott az úton; sehol semmi fény, csak az út, a motor zümmögése és odakint nagy csendjével a Mars. A Mars mindig csendes, de ma este még csendesebb, mint máskor. Sivatagok és üres tengerek suhantak el mellette, és hegyek csillagos háttérrel.
Az Idő szaglott a levegőben. Elmosolyodott, és játszani kezdett a képpel. Jó kis gondolat. Milyen szaga lehet az Időnek? Mint a pornak, az órának meg az embernek. És milyen hangja van az Időnek? Mint a kopogó víznek egy sötét barlangban és mint a sírásnak és mint üres ládák tetejére gördülő göröngyöknek és mint az esőnek. És tovább, milyennek látszik az Idő? Az Idő olyannak látszik, mint egy fekete szobában csendesen hulló hó, vagy mint egy némafilm egy régi moziban, mint százmilliárd arc száll, száll a semmibe, mint az újévi léggömbök. Ilyen az Idő szaga, hangja, képe. És ma este – Tomás kidugta a kezét a szélbe a kocsiból –, ma este szinte tapintani lehet az Időt.
Természtesen, add csak tovább. Nekem is tetszett, nem ismertem.
A képen a Bajkáli-tó!:))
Kányádi Sándor
Betemetett a nagy hó
Betemetett a nagy hó erdőt, mezőt rétet. Minden, mint a nagyanyó haja, hófehér lett. Minden, mint a nagyapó bajsza, hófehér lett, csak a feketerigó maradt feketének.
Rákosnak szomorú mezején járván, magyar, hallod Fái között a szél mily keseregve nyögel? Oh nem szél nyögel ott, ősid fölisteni lelke Sír unokáinak elkorcsosodása fölött!
Ma Teérted ragyognak a csillagok, Veled ünnepelnek az Angyalok. Ha meglátsz egy hullócsillagot, Kívánj valamit, ma megkapod. Amit én tudok adni, ki nem nyithatod, De újra és újra elolvashatod. Kívánok Neked csodás, vidám napot, Tortát, ajándékot, s hullócsillagot, De nem utolsó sorban, Boldog Születésnapot!
Januári hó hull, fehér lesz minden, tiszta lapot nyit az új év. Mit írunk rá? Itt a nagy lehetőség, egy pillanatra költő lesz mindenki, a hóra íródik a közös költemény! Áhítattal figyelem, mint jó kolléga, s igazán csak egy kicsit vagyok irigy. A rigó menekülő csillagokat ír, zaklatott ritmusa kihagyó szívverés, a macska talpa sötéten pontozza a sorvégeket, pont, pont, pont, lehet tűnődni, lehet borzongani, hogy semmi se változott, s hogy erről sohasem a vers tehet. De bosszúsan eltörli e sorokat az ég, belepi hóval, s rábólint a bennünk lapító, mi is? Talán a remény, vagyis az az összevissza fércelt szövevény, hogy mindenáron élni akarunk, ha lehet, persze büszkén, önérzetesen, ha nem, hát valahogy, s mohón várjuk-olvassuk a biztatást, íme, szánkó siklik gyerek-fenék alatt, muzsika szól: vidám kacagás, röpítik hegyen-völgyön a kottavonalak, ez igen, ez szép, e végtelenbe-utazás! Meg is állhatunk e derűs képnél, de hull a hó s belepi puhán ezt is, kell a hely, mert még sok az írnivaló, el lehet merengeni ezen is, de már nem bírom tovább, viszket bennem a költő, öltözöm és sétálok egy verssorra valót!
Járjatok be minden földet, Melyet isten megteremtett, S nem akadtok bizonyára A magyar nemzet párjára. Vajon mit kell véle tenni: Szánni kell-e vagy megvetni? - Ha a föld isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta! Oly szép ország, oly virító, Szemet-lelket andalító, És oly gazdag!... aranysárgán Ringatózik rónaságán A kalászok óceánja; S hegyeiben mennyi bánya! És ezekben annyi kincs van, Mennyit nem látsz álmaidban. S ilyen áldások dacára Ez a nemzet mégis árva, Mégis rongyos, mégis éhes, Közel áll az elveszéshez. S szellemének országában Hány rejtett gyöngy és gyémánt van! S mindezek maradnak ott lenn, Vagy ha épen a véletlen Föl találja hozni őket, Porban, sárban érnek véget, Vagy az ínség zivatarja Őket messze elsodorja, Messze tőlünk a világba, Idegen nép kincstárába, És ha ott ragyogni látjuk, Szánk-szemünket rájok tátjuk, S ál dicsőséggel lakunk jól, Hogy ez innen van honunkból. Ez hát nemes büszkeségünk, Melyről annyiszor mesélünk? Azzal dicsekedni váltig, Ami szégyenünkre válik!... Csak a magyar büszkeséget, Csak ezt ne emlegessétek! Ezer éve, hogy e nemzet Itt magának hazát szerzett, És ha jőne most halála, A jövendő mit találna, Mi neki arról beszélne, Hogy itt hajdan magyar éle? S a világtörténet könyve? Ott sem lennénk följegyezve! És ha lennénk, jaj minékünk, Ezt olvasnák csak felőlünk: "Élt egy nép a Tisza táján, Századokig, lomhán, gyáván." - Oh hazám, mikor fogsz ismét Tenni egy sugárt, egy kis fényt Megrozsdásodott nevedre? Mikor ébredsz önérzetre? Pest, 1846. december
Bőrig ázott, de felfelé tartotta az arcát: hagyta, hogy szemhéját verje a víz, és kacagott. Tapsolt, felállt, és járkált kis táborhelye körül. Éjjel egy óra volt.
Egyfolytában esett két órát, aztán elállt. Kibújtak a csillagok frissen mosottan, tisztábban, mint valaha. Mr. Benjamin Driscoll celofánzsákjából száraz ruhát váltott, lefeküdt, és boldogan aludt.
A nap lassan emelkedett a dombok fölé. Csendesen súrolta fénye a földet, és felébresztette Mr. Driscollt a fekvőhelyén.
Várt egy percet, mielőtt felkelt. Egy hosszú, forró hónapig dolgozott és várt, és most, amikor felállt, lassan megfordult: abba az irányba, ahonnan elindult.
Zöld reggel volt.
Ameddig csak látott, fák emelkedtek az égnek. Nem egy fa, nem kettő, nem tucat, hanem a fák ezrei, amelyeket ő ültetett mint magot vagy mint csemetét. És nem kis fák, ó, nem, nem zsengék, nem apró, gyenge fácskák, hanem nagy fák, óriási fák. Tíz ember magasságú fák, zöldek és zöldek és hatalmasak, dús lombúak, teljesek, fémszínű leveleket csillogtató fák, susogó fák, fasorok a dombokon, citromfák, hársfák, vörösfenyők és mimózák és tölgyek és nyárfák, cseresznyefák, juharfák, nyírfák, almafák, narancsfák, eukaliptuszok, melyeket a lármás eső szökkentett, és az idegen, varázslatos talaj táplált, és amíg bámulta őket, új és új ágakat hajtottak, új és új rügyeket nyitottak.
– Lehetetlen! – kiáltotta Mr. Benjamin Driscoll. De a völgy és a reggel zöld volt.
És a levegő!
Körös-körül akár az áradat, akár egy hegyi folyó áramlott az új levegő; a zöld fák ontották az oxigént. Látható volt, ahogyan kristályos hullámokban hömpölyög a magasban. Oxigén, friss, tiszta, zöld, hűs oxigén, amely folyódeltává alakította a völgyet. Egy pillanat, és a város ajtói kicsapódtak, emberek futottak ki az oxigén új csodájára, szívták, ízlelték teli tüdővel, arcuk kipirult, orruk fagyos lett tőle, tüdejük, szívük ugrándozott, és a fáradt testek táncra perdültek.
Mr. Benjamin Driscoll hosszat, mélyet szippantott a zöld levegőből, és elájult.
Míg magához tért, ötezer új fa kúszott fel a nap sárga fényébe.
2002. február. A sáskák
A rakéták tűzbe borították a csontszáraz réteket, a sziklából lávát, a fából szenet, a vízből gőzt, a homokból és kovából zöld üveget égettek, üveget, amely mint a tükörcserép tükrözte az egész inváziót. A rakéták olyan sűrűn jöttek, mint a dobpergés az éjben. A rakéták, akár a sáskák, rajokban érkeztek, és rózsaszín füstfelhőkben ereszkedtek alá. És a rakétákból emberek tódultak ki, kezükben kalapács, hogy az idegen világot a szemnek megszokottá kalapálják, hogy minden idegenszerűségét elkalapálják; szájuk tele szegekkel, hogy acélfogú ragadozókhoz hasonlítottak, és gyors kezükbe köpködték a szegeket, míg a keretvázas villákat összeütötték, és zsindellyel fedték be a tetőket, hogy a titokzatos csillagokat eltakarják, és zöld zsalukat szereltek fel, hogy az éjszakát kirekesszék. És amikor az ácsok továbbálltak, jöttek a háziasszonyok virágcserepekkel és rémes bútorhuzatokkal és lábasaikkal, és konyhai csörömpölésük elnyomta a csendet, mellyel a Mars várt az ajtókon és a bezsaluzott ablakokon túl.
Hat hónap alatt felépítettek egy tucat kisvárost a meztelen bolygón teli sziszegő neonfényekkel és sárga villanykörtékkel. Összesen mintegy kilencvenezer ember érkezett a Marsra, és még többen csomagolták a Földön ingóságaikat…
10 év múlva építeni kezdik a Marson az első várost?
Hónapneveink latin eredetűek. Római hagyomány szerint a hónapoknak – márciustól decemberig – a városalapító Romulus király adott volna első ízben nevet. Ez az első római naptár valójában empirikus parasztkalendárium lehetett, amely csak a mezei munkák szempontjából számba vehető 10 hónapot vette figyelembe. A fennmaradó téli holt időt – a földművelés planetáris urának, Szaturnusznak a hatalma alá eső Bak és Vízöntő havát – az i.e. 700 körüli naptárreform idején iktatták be az új 12 hónapos holdnaptárba Ianuarius és Februarius néven. Ianuarius hónap névadója Ianus, a kezdet és a vég istene volt, neki tulajdonítható, hogy a korábbi márciusi, majd szeptemberi évkezdés helyett a rómaiak utóbb január 1-jén kezdték az évet.
Az év első hónapját a csillagászati év megfelelő hónapneve után régente Vízöntő havának is nevezték. A csillagászati hónapok a napév fordulópontjaihoz igazodva a naptári hónapok utolsó dekádjában kezdődnek: a tulajdonképpeni Vízöntő hava január 21-én vagy 22-én. A régi időszámítás természetesen az évkezdetet is csillagászati fordulóponthoz, esetünkben a téli napfordulóhoz igazította.
Kegyetlen a végzet; nem hagy sok időig örűlni Minket együttlétünk édeni napjainak. Ámde az a földnek bármely részére ragadhat, Érted ezen kebel ég, s lészen örökre hived.
Nyári napnak alkonyúlatánál Megállék a kanyargó Tiszánál Ott, hol a kis Túr siet beléje, Mint a gyermek anyja kebelére.
A folyó oly símán, oly szelíden Ballagott le parttalan medrében, Nem akarta, hogy a nap sugára Megbotoljék habjai fodrába'.
Síma tükrén a piros sugárok (Mint megannyi tündér) táncot jártak, Szinte hallott lépteik csengése, Mint parányi sarkantyúk pengése.
Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg Volt terítve, s tartott a mezőnek, Melyen a levágott sarju-rendek, Mint a könyvben a sorok, hevertek.
Túl a réten néma méltóságban Magas erdő: benne már homály van, De az alkony üszköt vet fejére, S olyan, mintha égne s folyna vére.
Másfelől, a Tisza tulsó partján, Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán, Köztök egy csak a nyilás, azon át Látni távol kis falucska tornyát.
Boldog órák szép emlékeképen Rózsafelhők usztak át az égen. Legmesszebbről rám merengve néztek Ködön át a mármarosi bércek.
Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe Egy madár csak néha füttyentett be, Nagy távolban a malom zugása Csak olyan volt, mint szunyog dongása.
Túlnan, vélem átellenben épen, Pór menyecske jött. Korsó kezében. Korsaját mig telemerítette, Rám nézett át; aztán ment sietve.
Ottan némán, mozdulatlan álltam, Mintha gyökeret vert volna lábam. Lelkem édes, mély mámorba szédült A természet örök szépségétül.
Oh természet, oh dicső természet! Mely nyelv merne versenyezni véled? Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz, Annál többet, annál szebbet mondasz. -
Késő éjjel értem a tanyára Fris gyümölcsből készült vacsorára. Társaimmal hosszan beszélgettünk. Lobogott a rőzseláng mellettünk.
Többek között szóltam én hozzájok: "Szegény Tisza, miért is bántjátok? Annyi rosszat kiabáltok róla, S ő a föld legjámborabb folyója."
Pár nap mulva fél szendergésemből Félrevert harang zugása vert föl. Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék, S tengert láttam, ahogy kitekinték.
Mint az őrült, ki letépte láncát, Vágtatott a Tisza a rónán át, Zúgva, bőgve törte át a gátot, El akarta nyelni a világot!
Rég volt már macskás vers, az új esztendő kezdetén illendő hozni. Már csak Cat kevéért is...:)
Domonkos Jolán
A cica
Konyhaablakon betekint, szúnyoghálón lóg már megint, lesi minden mozdulatom, azt mondja, hogy éhes nagyon. Ezt szó nélkül nem hagyhatom, találkozunk az udvaron.
Elém áll, és kérlel szépen, azt nyávogja: "Adj ebédet!" Beleszagol edényébe, visszanéz rám: "Ide kérem!" Megismétli, ha nem értem: "Ide kérem! Ide kérem!"
Fut előttem nagy serényen, mutatja az utat. Értem. Szeme engem kutat. Kérdem: "Tálkádba kéred az ételt?" Odaszalad, beletekint, bizony üres az már megint...
Te etted meg drága cica, pénztárcával ezt ki bírja? Szalad elém, ide-oda, tálkájához, oda-vissza. Így kéri ő a "kajáját", hogy a "macska kutyafáját"!
Egeret kellene fognod, nem a gazdit ostromolnod! Egeret csak akkor eszel, mikor más megfogja neked. Hogy éhes maradj nem hagyom, cica, szeretlek én, nagyon!
