antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Bőrig ázott, de felfelé tartotta az arcát: hagyta, hogy szemhéját verje a víz, és kacagott. Tapsolt, felállt, és járkált kis táborhelye körül. Éjjel egy óra volt.
Egyfolytában esett két órát, aztán elállt. Kibújtak a csillagok frissen mosottan, tisztábban, mint valaha. Mr. Benjamin Driscoll celofánzsákjából száraz ruhát váltott, lefeküdt, és boldogan aludt.
A nap lassan emelkedett a dombok fölé. Csendesen súrolta fénye a földet, és felébresztette Mr. Driscollt a fekvőhelyén.
Várt egy percet, mielőtt felkelt. Egy hosszú, forró hónapig dolgozott és várt, és most, amikor felállt, lassan megfordult: abba az irányba, ahonnan elindult.
Zöld reggel volt.
Ameddig csak látott, fák emelkedtek az égnek. Nem egy fa, nem kettő, nem tucat, hanem a fák ezrei, amelyeket ő ültetett mint magot vagy mint csemetét. És nem kis fák, ó, nem, nem zsengék, nem apró, gyenge fácskák, hanem nagy fák, óriási fák. Tíz ember magasságú fák, zöldek és zöldek és hatalmasak, dús lombúak, teljesek, fémszínű leveleket csillogtató fák, susogó fák, fasorok a dombokon, citromfák, hársfák, vörösfenyők és mimózák és tölgyek és nyárfák, cseresznyefák, juharfák, nyírfák, almafák, narancsfák, eukaliptuszok, melyeket a lármás eső szökkentett, és az idegen, varázslatos talaj táplált, és amíg bámulta őket, új és új ágakat hajtottak, új és új rügyeket nyitottak.
– Lehetetlen! – kiáltotta Mr. Benjamin Driscoll. De a völgy és a reggel zöld volt.
És a levegő!
Körös-körül akár az áradat, akár egy hegyi folyó áramlott az új levegő; a zöld fák ontották az oxigént. Látható volt, ahogyan kristályos hullámokban hömpölyög a magasban. Oxigén, friss, tiszta, zöld, hűs oxigén, amely folyódeltává alakította a völgyet. Egy pillanat, és a város ajtói kicsapódtak, emberek futottak ki az oxigén új csodájára, szívták, ízlelték teli tüdővel, arcuk kipirult, orruk fagyos lett tőle, tüdejük, szívük ugrándozott, és a fáradt testek táncra perdültek.
Mr. Benjamin Driscoll hosszat, mélyet szippantott a zöld levegőből, és elájult.
Míg magához tért, ötezer új fa kúszott fel a nap sárga fényébe.
2002. február. A sáskák
A rakéták tűzbe borították a csontszáraz réteket, a sziklából lávát, a fából szenet, a vízből gőzt, a homokból és kovából zöld üveget égettek, üveget, amely mint a tükörcserép tükrözte az egész inváziót. A rakéták olyan sűrűn jöttek, mint a dobpergés az éjben. A rakéták, akár a sáskák, rajokban érkeztek, és rózsaszín füstfelhőkben ereszkedtek alá. És a rakétákból emberek tódultak ki, kezükben kalapács, hogy az idegen világot a szemnek megszokottá kalapálják, hogy minden idegenszerűségét elkalapálják; szájuk tele szegekkel, hogy acélfogú ragadozókhoz hasonlítottak, és gyors kezükbe köpködték a szegeket, míg a keretvázas villákat összeütötték, és zsindellyel fedték be a tetőket, hogy a titokzatos csillagokat eltakarják, és zöld zsalukat szereltek fel, hogy az éjszakát kirekesszék. És amikor az ácsok továbbálltak, jöttek a háziasszonyok virágcserepekkel és rémes bútorhuzatokkal és lábasaikkal, és konyhai csörömpölésük elnyomta a csendet, mellyel a Mars várt az ajtókon és a bezsaluzott ablakokon túl.
Hat hónap alatt felépítettek egy tucat kisvárost a meztelen bolygón teli sziszegő neonfényekkel és sárga villanykörtékkel. Összesen mintegy kilencvenezer ember érkezett a Marsra, és még többen csomagolták a Földön ingóságaikat…
10 év múlva építeni kezdik a Marson az első várost?
Hónapneveink latin eredetűek. Római hagyomány szerint a hónapoknak – márciustól decemberig – a városalapító Romulus király adott volna első ízben nevet. Ez az első római naptár valójában empirikus parasztkalendárium lehetett, amely csak a mezei munkák szempontjából számba vehető 10 hónapot vette figyelembe. A fennmaradó téli holt időt – a földművelés planetáris urának, Szaturnusznak a hatalma alá eső Bak és Vízöntő havát – az i.e. 700 körüli naptárreform idején iktatták be az új 12 hónapos holdnaptárba Ianuarius és Februarius néven. Ianuarius hónap névadója Ianus, a kezdet és a vég istene volt, neki tulajdonítható, hogy a korábbi márciusi, majd szeptemberi évkezdés helyett a rómaiak utóbb január 1-jén kezdték az évet.
Az év első hónapját a csillagászati év megfelelő hónapneve után régente Vízöntő havának is nevezték. A csillagászati hónapok a napév fordulópontjaihoz igazodva a naptári hónapok utolsó dekádjában kezdődnek: a tulajdonképpeni Vízöntő hava január 21-én vagy 22-én. A régi időszámítás természetesen az évkezdetet is csillagászati fordulóponthoz, esetünkben a téli napfordulóhoz igazította.
Kegyetlen a végzet; nem hagy sok időig örűlni Minket együttlétünk édeni napjainak. Ámde az a földnek bármely részére ragadhat, Érted ezen kebel ég, s lészen örökre hived.
Nyári napnak alkonyúlatánál Megállék a kanyargó Tiszánál Ott, hol a kis Túr siet beléje, Mint a gyermek anyja kebelére.
A folyó oly símán, oly szelíden Ballagott le parttalan medrében, Nem akarta, hogy a nap sugára Megbotoljék habjai fodrába'.
Síma tükrén a piros sugárok (Mint megannyi tündér) táncot jártak, Szinte hallott lépteik csengése, Mint parányi sarkantyúk pengése.
Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg Volt terítve, s tartott a mezőnek, Melyen a levágott sarju-rendek, Mint a könyvben a sorok, hevertek.
Túl a réten néma méltóságban Magas erdő: benne már homály van, De az alkony üszköt vet fejére, S olyan, mintha égne s folyna vére.
Másfelől, a Tisza tulsó partján, Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán, Köztök egy csak a nyilás, azon át Látni távol kis falucska tornyát.
Boldog órák szép emlékeképen Rózsafelhők usztak át az égen. Legmesszebbről rám merengve néztek Ködön át a mármarosi bércek.
Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe Egy madár csak néha füttyentett be, Nagy távolban a malom zugása Csak olyan volt, mint szunyog dongása.
Túlnan, vélem átellenben épen, Pór menyecske jött. Korsó kezében. Korsaját mig telemerítette, Rám nézett át; aztán ment sietve.
Ottan némán, mozdulatlan álltam, Mintha gyökeret vert volna lábam. Lelkem édes, mély mámorba szédült A természet örök szépségétül.
Oh természet, oh dicső természet! Mely nyelv merne versenyezni véled? Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz, Annál többet, annál szebbet mondasz. -
Késő éjjel értem a tanyára Fris gyümölcsből készült vacsorára. Társaimmal hosszan beszélgettünk. Lobogott a rőzseláng mellettünk.
Többek között szóltam én hozzájok: "Szegény Tisza, miért is bántjátok? Annyi rosszat kiabáltok róla, S ő a föld legjámborabb folyója."
Pár nap mulva fél szendergésemből Félrevert harang zugása vert föl. Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék, S tengert láttam, ahogy kitekinték.
Mint az őrült, ki letépte láncát, Vágtatott a Tisza a rónán át, Zúgva, bőgve törte át a gátot, El akarta nyelni a világot!
Rég volt már macskás vers, az új esztendő kezdetén illendő hozni. Már csak Cat kevéért is...:)
Domonkos Jolán
A cica
Konyhaablakon betekint, szúnyoghálón lóg már megint, lesi minden mozdulatom, azt mondja, hogy éhes nagyon. Ezt szó nélkül nem hagyhatom, találkozunk az udvaron.
Elém áll, és kérlel szépen, azt nyávogja: "Adj ebédet!" Beleszagol edényébe, visszanéz rám: "Ide kérem!" Megismétli, ha nem értem: "Ide kérem! Ide kérem!"
Fut előttem nagy serényen, mutatja az utat. Értem. Szeme engem kutat. Kérdem: "Tálkádba kéred az ételt?" Odaszalad, beletekint, bizony üres az már megint...
Te etted meg drága cica, pénztárcával ezt ki bírja? Szalad elém, ide-oda, tálkájához, oda-vissza. Így kéri ő a "kajáját", hogy a "macska kutyafáját"!
Egeret kellene fognod, nem a gazdit ostromolnod! Egeret csak akkor eszel, mikor más megfogja neked. Hogy éhes maradj nem hagyom, cica, szeretlek én, nagyon!
Esküszegte lyánka! emlékezzél Arra, amidőn: "Ah meg ne vessél", Igy imádva téged kértelek; "Légy kegyelmes én irántam, s szíved Add nekem, ki csak tenéked híved Voltam, és leszek, míg létezek."
Akkoron kérő keblemre dűlve, S a szerelm' tüzétől fölhevűlve, Ezt rebegték csalfa ajkaid: "Hő szivem tiéd csak, drága lélek! Esküszöm, hogy csak tenéked élek; Szünjenek könyűid, bánatid."
Én ezáltal istenülve lettem, És keserves sorsom elfeledtem, Emma! gyönge karjaid között. Édenek nyilának én előttem, Nem borultak fellegek fölöttem, Tőlem a bú mind elköltözött.
Ámde mily rövid volt boldogságom, Mily korán eltűne mennyországom, Én, ah, nem gondoltam volna azt! Estem édenből nagy pusztaságra, És juték keserves árvaságra, Marja a bú szívem, és hervaszt.
Hő imádód s kedvelőd elhagytad, Szívedet te ismét másnak adtad, Engem elfeledve, csalfa lény! Jól van! én lemondok mindenről már, Engemet kietlen puszta hely vár Éjszak hófödözte bús ölén.
Isten véled hát örökre, édes Tárgya hő szivemnek, ah negédes Csalfa Emma! isten véled hát! Majd ha egykor értem, szinte árva, Eljösz, éjszaknak havát bejárva, Megleled hű Múzsafid porát.
Szervusz Bajkálifóka, szép napot, sikeres hetet, évet kívánok!:-)
Az évben 365 nap van, bőven belefér a 200!:))
Petőfi Sándor
A PUSZTA, TÉLEN(5)
Hej, mostan puszta ám igazán a puszta! Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda; Amit a kikelet És a nyár gyüjtöget, Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli, A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, Sem a pásztorlegény kesergő sípjával, S a dalos madarak Mind elnémultanak, Nem szól a harsogó haris a fű közűl, Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.
Mint befagyott tenger, olyan a sík határ, Alant röpül a nap, mint a fáradt madár, Vagy hogy rövidlátó Már öregkorától, S le kell hajolnia, hogy valamit lásson... Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.
Üres most a halászkunyhó és a csőszház; Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz; Mikor vályú elé Hajtják estefelé, Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül, Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.
Leveles dohányát a béres leveszi A gerendáról, és a küszöbre teszi, Megvágja nagyjábul; S a csizmaszárábul Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol, S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?
De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak, Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak, Mert a pince kulcsát Akár elhajítsák, Senki sem fordítja feléjök a rudat, Hóval söpörték be a szelek az utat.
Most uralkodnak a szelek, a viharok, Egyik fönn a légben magasan kavarog, Másik alant nyargal Szikrázó haraggal, Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő, A harmadik velök birkozni szemközt jő.
Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek, A rónára halvány ködök telepűlnek, S csak félig mutatják A betyár alakját, Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló... Háta mögött farkas, feje fölött holló.
Mint kiűzött király országa széléről, Visszapillant a nap a föld pereméről, Visszanéz még egyszer Mérges tekintettel, S mire elér a szeme a tulsó határra, Leesik fejéről véres koronája.
Ahogy Ady Endre eseében 100 verset hoztunk, legyen ez Petőfi Sándor esetében 200. Akkor jöjjön a harmadik!:))
*******
Az Aszódi Evangélikus Gimnázium új épülete 1931-ben került átadásra. Napjainkban a Petőfi Sándor Gimnázium, Gépészeti Szakközépiskola és Kollégiumnak ad otthont.
Immár kész koszorúnk, melyet tíz hónapig izzadt Arccal, gyenge eszünknek gyüjtve diszét, fonogattunk A zöld Pindus alatt, a nyájas Múzsasereg közt! Ennyit, nagytudományu atyák, volt gyüjteni képes S nem többet iparunk! - Noha édes múzsai körben Töltni időt, noha Pallas kertjében gyönyörűebb Illatozásu virágok kelnek, mint a vadonynak Puszta helyén, fárasztóbb mégis a pindusi ösvény, Vonzóbb drága szülőnk s kedves rokonink köre, mintsem Hogy kis időre szivünk azt kész nem volna kerülni.
Számüzetett Naso, ki tanítál a Helikonra Törni utat s akadályt meggyőzni karunk panaszid már Nem veszi a tanodába, se Nepos hősei éltét, Ki mutatá híven, mennyit vittek vala véghez Graecia nagy fiai s Karthágó győztesi, mely jót S mely rosszat tettek, mi csatákba' valának És hogy haltanak el. Mai ünnep válni megenged Tőletek s a tanulástól, míg belekezdeni kell majd.
Nagyságos báró, tanodánk kegyes elnöke s atyja! S ti tisztelt figyelők, ti nagytudományu atyáink! Volt türedelmetökért szívünk mit nektek adózzon, Hogy minket hallgatni nem untatok el, rebegőket? Gonditokért hálás kebelünk forró köszönetjét És a csekély szálkú koszorúnkat kegybe vegyétek! Hosszú éltetöket soha gond, bú, baj ne epessze, Létünk és tanodánk folyton kegyetöknek örüljön!
Drága tanító úr, ki fáradhatatlan iparral A tudományokban jártassá tenni akartál Bennünk', vedd végső együttlétünkben ezen pár Búcsúszót, mert elválunk sok időre tetőled!
S ti kedves helyek, ahol számt'lanszor mulatoztunk Vagy nagy körbe' leülve, vagy a labdát veregetve És kapkodva, vagy ugrándozva, vagy édes örömben Víg dallokra fakadva, ezentúl csend üli kedvelt Tájitokat, már-már elhagyni fogunk mi ezennel!
S végre deáktársim, kik nem köz s renyhe erővel Jártátok velem a tudomány ösvényit: ez óra Tőletek elválaszt, szétoszlunk mostan, egy erre, Másik amárra megyen születése helyére, holottan Hány örömek várják édes szüleinknek ölében! Majd amidőn a sors keze minket messzire széleszt Egymástól, midön itt nem lelt örömökbe förödve Lészünk szűlőink hajlékában, midön ekkép Szólhat már ajkunk: ti komor gondok, nem adunk most Helyt főnkben néktek, kipihenni fogunk sok Munkáinknak utána, pihenni, nem tanodával Gondolkodni! Elég volt tíz hó arra! - O akkor Még egyszer gondoljunk itten lelt öröminkre, Gondoljuk, mennyit fáradtunk s izzadozánk itt, A tudományoknak kimeríthetetlen ösvényén.
S most társim! miután végét már érte a munka, Amely tíz hóig szűnetlen foly vala köztünk, Jóisten veletek! Tanodánkat hagyjuk örömmel És szaporán édes szüleink kebelébe siessünk!
Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok! - A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!
Rabok voltunk mostanáig, Kárhozottak ősapáink, Kik szabadon éltek-haltak, Szolgaföldben nem nyughatnak. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!
Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!
Fényesebb a láncnál a kard, Jobban ékesíti a kart, És mi mégis láncot hordtunk! Ide veled, régi kardunk! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!
A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy hiréhez; Mit rákentek a századok, Lemossuk a gyalázatot! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!
Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak, És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!
Szívből kívánom, hogy mindannyiunknak legyen békés, boldog az új esztendő. Váljanak valóra az álmok, szerető család, barátok vegyenek körül mindenkit! Legyen az új év a remények,szeretet, a beteljesülés éve! Legyen gyümölcse a munkának, kitartásnak! Egészségben töltsük a napjainkat, kerüljenek bennünket a megoldhatatlan nehézségek
És majd 2023 végén elégedetten gondolhassunk vissza mindannyian -erre az évre!
Szent Szilveszter pápa - Budapest, Belvárosi Szent Mihály-templom
Jankovics Marcell
Jelkép-kalendárium
(részlet)
December 31-e az év utolsó napja és I. (Szent) Szilveszter pápa emlékünnepe. Bár ő maga nem túl jelentős személyiség, uralkodásának idejére (314–335) esett a kereszténység történetének első nagy fordulópontja. A római birodalom akkori uralkodója, Nagy Konstantin császár nemcsak hogy felhagyott a keresztények üldözésével, intézkedései az egyházat egyenesen az állam első intézményévé emelték.
(…)
A néphagyomány és a városi folklór óév-búcsúztató szokásai viszont egyszerűen az év fordulójához kapcsolódnak. Az évkezdet minden népnél bizonyos jelképes elválasztó, szerencse- és bőséghozó praktikákkal jár. Ilyen volt a magyar nép szokása szerint az óévet jelképező szalmabáb földbe temetése, vízbe hajítása (téltemetés), egy öregember-maszkot viselő legénynek játékos kikorbácsolása (!) a faluból (télkiverés), az óév kiharangozása. A bő termést biztosító, gonoszűző szokások közé tartoztak a lármás, álarcos felvonulások, kántálások.(A szilveszter-éji körúti „balhézás” előzményei ezek!) A szilveszteri, helyesebben újévi szerencse-jelképek: a kéményseprő, négylevelű lóhere, patkó, lencse, s főleg a malac szintén régi szokások túlélő tanúi.
Szép napot kívánok Mindenkinek a 2022-es év utolsó napján!:-)
Arany János
SZILVESZTER-ÉJEN
A vén sirásó haldokol: Vígan tehát ágya körül! Ki annyit sirba fektetett, Most a sor őreá kerül. Hajrá fiúk! ez a pohár Az elfolyt nyolcszáz-ötvenért! Kivan, - nincs egy nap híja se - Bohó, ki többet is remélt!
Már ezt leőrtük, úgy ahogy, Ami kevés még hátra van, - Habár csak ellentétül is - Virrasszuk dal között, vigan. Hajrá fiúk! ez a pohár Ama békés türelemért, Hogy a halandó újba kezd, Ha egy rossz ó-évet lemért!
Hányan vagyunk, kik a sorstól Rongyot kapánk élet helyett, Mégis, mivelhogy nincs különb, Hordjuk biz azt, amíg lehet! Hajrá fiúk! ez a pohár A szenvedő embernemért, Mely várva tűr, csalódva hisz - S túl birja élni a reményt!
Zörgetnek a ház ablakán: Egy vak madár az, mely repűl, A förgeteg; - mint fiú, esik! Maradhat! tágasabb kivűl. Hajrá fiúk! ez a pohár Azért, ki bujdokolva jár És nincs, hová - egy ilyen éjt Kihúzni - hajtaná fejét!
Mit bánjuk, hogy lejár az év! Énekre ajk és táncra láb! Használja, ki mozogni tud, Ezt az előnyét legalább. Hajrá fiúk! ez a pohár... Föl a kehelyt, koccantsatok! Csörgése szóljon, hogy kikért, És szóljon az, hogy hallgatok.
Vígan! az ó év haldokol, Nevessünk mint örökösi, - Pedig bizony semmit se hágy Annak, ki végpercét lesi. Hajrá fiúk! ez a pohár Az évért, mely kiszenvede; Emléke fönn lesz holnap is... Egy kis mámor futó köde.
Hagyták feküdni: tátogott borzalmasan, mint a halak. És gondolkodott. Levegő, levegő, levegő. Visszaküldenek a levegő miatt. És fejét oldalt fordította, hogy megszemlélje a marsi mezőket és dombokat. Élesen figyelt, és elsőnek azt vette észre, hogy nincsenek fák. Egyáltalán semmilyen fák, ameddig csak a szem ellát, bármilyen irányban. A talaj puszta volt, fekete humusz, de nem nő rajta semmi, még fű sem. Levegő, gondolta, és orrában fütyült a ritka gáz. Levegő, levegő. És a dombok tetején vagy az árnyékukban, de még a kis szakadékokban sem: sehol egy fa, sehol egyetlen szál fű! Világos! Úgy érezte, hogy nem is az agya, hanem a tüdeje és a torka válaszol. A gondolat, mint a tiszta oxigén áramlata, hirtelen a magasba emelte. Fák és fű. Lenézett a kezére, és megmozdította. Fákat és füvet ültet. Ez lesz a munkája; harcolni az ellen, ami ittmaradását meghiúsíthatná. Kertészi magánháborút indít a Mars ellen. Az ősi talaj növényei olyan régiek, hogy kimerítették magukat. De mi lenne, ha új fajtákat honosítana meg? Földi fákat, nagy mimózákat és szomorúfüzeket és magnóliát és nagyszerű eukaliptuszokat? Mi lenne akkor? Sejteni sem lehet, mekkora ásványi gazdagság rejlik a talajban, érintetlenül, mert a régi páfrányok, virágok, bokrok és fák halálra fárasztották magukat.
– Engedjenek! – kiáltotta. – Beszélni akarok a Koordinátorral!
Egész délelőtt beszélgettek a Koordinátorral a növényekről, amelyek teremnek és zöldellnek. Hónapok, ha nem évek telnek még, míg a szervezett telepítés megkezdődik. Eddig fagyasztott élelmiszert hoztak a Földről repülő hűtőtartályokban, és néhány vízinövényekből álló közkert zöldellt itt-ott vegyi oldatokban.
– Addig is – mondta a Koordinátor – ez lesz a maga munkája. Beszerezzük a magvakat, amit csak tudunk, és némi felszerelést magának. A raktártér a rakétákban most hallatlanul értékes. Attól félek, hogy mivel az első városok úgyis bányavárosok, nem nagyon lesznek elragadtatva a maga fásítási munkájától…
– De hagyják, hogy csináljam?
Hagyták. Ellátták egyetlen motorkerékpárral, amelynek oldalkocsija tele volt dús magvakkal és hajtásokkal, ő pedig leállította járművét a kietlen völgyekben, és gyalog járta be a földeket.
Már harminc napja múlt, és sohasem nézett vissza. Mert a visszapillantás szívfájdító lett volna. Az időjárás iszonyúan száraz volt – kétségessé vált, hogy egyáltalán kihajtanak-e a magvak. Lehet, hogy az egész hadjárat, a négyheti görnyedés kárba veszett.
Így mindig csak előrenézett, és ment tovább ebben a széles, sekély völgyben a nap alatt, távolodva az Első Várostól, és várva az esők érkezését.
Most felhők gyülekeztek a száraz hegyek felett, és ő magára húzta takaróját. A Mars éppoly kiszámíthatatlan volt, mint az időjárás. Érezte, hogy a kiégett dombok belesüllyednek a fagyos éjszakába, és a gazdag, tintafekete talajra gondolt, amely olyan sötéten csillog, hogy szinte megmozdul és él az ember markában. Elsőrendű föld, kihajthatnak belőle a mesék égig érő paszulyai, csonttörő erővel hullatva az óriási szemeket.
A tűz álmos hamuvá hamvadt. A levegő távoli szekér dübörgésétől remegett. Mennydörgés. Hirtelen esőszag. Ma éjjel, gondolta, és kidugta kezét, hogy érezze az esőt. Ma éjjel.
Arra ébredt, hogy egy csepp hullik a szempillájára. Víz koppan az orrán és a száján. Egy másik csepp a szemébe hullott, és elhomályosította. A harmadik az állán pattant szét.
Az eső.
Erősen, finoman, könnyedén hullott a magasból a különös varázsital, amelyben mondókák, csillagok és levegő íze égett; borsízű port ragadott magával, és mint ritka, könnyű bor folyt szét a nyelvén.
Az eső.
Felült. A takaró visszahullott róla, és kék gyapjúinge bepettyesedett, amint tömörebbé váltak a cseppek. A tűz, mintha valami láthatatlan állat táncolna rajta, széttöredezett, végül csak haragos füst maradt belőle. Esett az eső. Az ég nagy, fekete fedele hetvenhét szikrázó és kék szilánkra szakadt, mint a csodálatosan berepedezett zománc, és a földre zuhant. Tízmilliárd esőkristályt látott; csak annyi ideig pattogtak, hogy lefényképezhesse őket az elektromos kisülés fénye. Azután sötétség és víz.
...Minek muzsikáljak az egész világnak: ki örül már az én cirok- hegedűm szavának?... Akárki: egy gyermek, - az is elég nékem, s azzal végzem a zenét hogy nem hiába éltem...
