antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Az egyházi kalendárium szerint a februárban kezdődő vasárnapok már a húsvétra néznek, tehát nem visszafele a karácsonyra, hanem előre a húsvétra. Vége a karácsonyi ünnepkörnek. Ez a hónap egyházilag a Böjtelő hava, illetve – Bod Péternél – a böjt előhava.
Az epifánia időszak (január hatodikával kezdődően) első vasárnapja az úgynevezett Septuagesima (septem = 7), mivel ez a húsvét előtti hetvenedik nap. Ezt követi a Sexagesima (60.). A következő lenne (a latin nyelvhez igazodva) a Quinquagesima (50.), de ezt már általában (pl. a német evangélikus naptárban) Estomihi vasárnapnak hívják. A név a 71. zsoltár 3. verséhez kapcsolódik: „Esto mihi in Deum protectorem…”, azaz „Légy sziklaváram, ahová menekülhessek szüntelen, s rendelkezzél megtartásom felől”.
A februári időt azért hívják Februárnak (Halak hava), mivel a fabruare latin szó „annyit tészen, mint megszentelni, megtisztítani… Ez volt szentelve (a pogányoknál) Februárnak, a tisztaság istenasszonyának, akit tisztelnek a gyermekszülő asszonyok, hogy őket természeti tisztátalanságokból megszabadítaná.”
A futó évek margójára – A kapus-Istentől az aranykor Istenéig – A tisztulás hónapja
A február valamikor az év utolsó hónapja volt, s ezért ragasztották hozzá a szökőnapokat. Az év utolsó hónapjában pedig illett az embereknek maguknak is megtisztulniok, másrészt az elhunytak tisztulását is elősegíteniök. Ezért a hónap második felét az ilyen tisztulási ünnepek jellemezték. Innen származik a „február” név is. Bármennyire közelfekvő lenne is a láz latin nevével, a „febris”-szel kapcsolatba hozni ezt a rendszerint egészségtelen, nedves hónapot, a szó mégsem innen, hanem a „fibrá”-ból (a németben ugyanez a különbség megvan a lázat jelentő Fieber és a bőrhulladékot jelentő Fiber között), a bőrrostok nevéből ered. Mégpedig egy igen furcsa latin népszokás kapcsán, amely a tisztulással, főként az asszonynép megtisztításával függ össze.
A néphiedelem szerint a medvék megjósolják, meddig tart még a tél.
E napon a téli álmából ébredő medve kijön a barlangjából, ha napos időt talál, s meglátja a saját árnyékát, akkor visszabújik, mert még hosszú lesz a tél.
Az időjósok szerint ma megláthatja...
Weöres Sándor
A medve töprengése
Jön a tavasz, megy a tél, barna medve üldögél, kibújás vagy bebújás? Ez a gondom, óriás!
Barlangból kinézzek-e? Fák közt szétfürkésszek-e? Lesz-e málna, odú-méz? Ez a kérdés, de nehéz.
Csupaszon didereg a téli faág, s mint vak kezében a bot, fény felé tapogat. De amikor – mint az idén is – tavaszra zendít valamely korahónap: pici zöld ablakokat, csipás, hunyori szemeket, kérdő-kutató rügyeket nyit a fa.
A rügyek beröpülik a fény palotáit és az árny barlangjait s fölcsapódó ágak csúcsain, mint fürge helikopteren utazva tudakolják felhőtől, bőjti széltől, ember szívétől, zsenge füvekre éhes madártól: ez már az új tavasz?
– Természetesen. – Stendahl nemtetszése és megvetése jeleként finoman felszisszent. – Hogyan is várhatnám, hogy ismerje az áldott emlékű Mr. Poe-t? Régen meghalt, Lincoln előtt. Összes könyveit elégették a Nagy Tűzben. Harminc évvel ezelőtt, 1975-ben.
– Aha – mondta Mr. Bigelow okosan. – Szóval közülük való?
– Igen, Bigelow, közülük való. Őt és Lovecraftet és Hawthorne-t és Ambrose Bierce-t és a rémület és fantázia és borzalom összes meséit, és ami azt illeti, a jövő meséit is, mind elégették. Könyörtelenül. Törvényt hoztak. Ó, igen, kicsiben kezdődött. 1950-ben és 60-ban még csak egy homokszem volt. Cenzúrázni kezdték a képregényeket és a krimiket, és természetesen a filmeket, innen vagy onnan, hol az egyik, hol a másik csoport, politikai elfogultság, vallási előítélet, szakszervezeti nyomás alapján. Mindig akadt kisebbség, amely félt valamitől, a nagy többség pedig félt a sötéttől, félt a jövőtől, félt a múlttól, félt a jelentől, félt önmagától és önmaga árnyékától.
– Értem.
– Féltek a „politika” szótól – amely egyébként, mint hallom, a kommunizmus szinonimája lett a reakciósabb elemek közt, és a szó használata életveszélyt jelentett –, és hol egy csavart húztak meg, hol egy szelepet szorítottak le, egy lökés, egy húzás, egy nyomás, és a művészet és irodalom hamarosan egy nagy kötélfonat fonásához hasonlított; itt copfokká csavarintják, ott csomókba kötik, és minden irányba szétdobják, amíg minden rugalmasságát, minden ízét elveszíti. Azután a filmfelvételeket korlátozták, bezárták a színházakat, a nyomdák összezsugorodtak, és az olvasnivaló hatalmas Niagarájából a „tiszta” anyag alig szivárgó cseppjei maradtak. Ó, még a „menekülés” szó is radikális volt, én mondom magának.
– Valóban?
– Igen. Azt mondták, hogy minden ember nézzen szembe a realitással. Nézzen szembe az Itt-tel és a Most-tal! Ami nincs, annak el kell tűnnie. Röptében le kell lőni az összes gyönyörű irodalmi hazugságot és a szárnyas képzeletet. Aztán egy vasárnap reggel, vagy harminc éve, 1975-ben, felsorakoztatták őket egy könyvtár falához, falhoz állították a Mikulást és a Fejetlen Lovast és Hófehérkét és a Nagyszakállú Manót és Lúdanyót – ó, micsoda nyomorúság! –, és lelőtték őket, és elégették a papírvárakat és a békakirályfikat és az öreg királyokat és az embereket, akik boldogan éltek, míg meg nem haltak, mert persze tény volt, hogy senki sem élt boldogan, míg meg nem halt, és a hol volt, hol nem volt többé sehol sem volt. És a Fantomriksa hamvait szétszórták Ózzal, a csodák csodájával együtt. És Glindának és Ozmának a csontjait feldarabolták; és Szivárványtündért színképelemzőbe szórták, és Babszem Jankót felszolgálták pürének egy biológusbálon. Az Égigérő Fát megfojtotta a bürokrácia bojtorjánja. Csipkerózsikát egy tudós csókja ébresztette fel, és az injekcióstű végzetes szúrásától kiszenvedett. És Alizt megitatták valamivel egy üvegből, amitől olyan kicsi lett, hogy többé már nem tudta kiáltani, hogy „furcsul, egyre furcsul!”, és a tükröt betörték egy kalapáccsal, és elpusztították Szív királyt meg a Hamis Teknősbékát!
Kezét ökölbe szorította. Úristen, mintha csak most történt volna! Arca kipirult, levegő után kapkodott.
Mr. Bigelow elámult ezen a hosszú kitörésen. Pislogott, és végül megszólalt.
– Bocsánat, de nem tudom, hogy miről beszél. Nekem ezek csak nevek. Ahogy én tudom, az az égetés jó megoldás volt.
– Takarodjon innen! – ordította Stendahl. – Elvégezte a dolgát, hagyjon magamra, maga idióta!
Mr. Bigelow összeszedte az ácsokat, és eltávozott.
Mr. Stendahl egyedül állt a háza előtt.
– Ide figyeljetek! – mondta a láthatatlan rakétáknak. – Én azért jöttem a Marsra, hogy lerázzalak benneteket, ti Tisztított Agyú emberek, de ti mindennap sűrűbb és sűrűbb rajokban repültök ide, mint a legyek a hulladékra. Most majd megmutatom nektek. Jól megleckéztetlek benneteket azért, amit Mr. Poe-val tettetek a Földön. Mától kezdve vigyázzatok! Üzemben van az Usher-ház.
A hónap latin neve, Februarius a klasszikus szerzők szerint a szabin februm, „tisztulás” szóból ered. Való igaz, a február már az antik Rómában is a decemberi, januári vígságra következő testi-lelki purgálás idejének számított. Februa, azaz „Engesztelő” volt Mars isten anyjának, Junónak egyik mellékneve. Ahogy Februa adott életet Marsnak, úgy ad helyt február Mars havának, márciusnak.
[…]
Keresztény időkben a február a böjt első hava lett, mivel a nagyböjt kezdete rendszerint ebbe a hónapba esik. Erre utal a hónap régi magyar neve: Böjtelő hava. Nevezték Halak havának is, mivel február 21-e és március 20-a között a Nap a Halak jegyében jár.
Februárt esőszínű ruhába öltözött, repülő alakként ábrázolták, jobbjában a Halak jelével. A mezei tennivalók alapján gyümölcsfáit, szőlőtőkéit metsző meglett férfiú jelképezte. De megjeleníthette ráncos képű aggastyán is, amint bőrruhába burkolózva tűz mellett fagyoskodik. Az istenek közül Venus és Cupido személyesítették meg, amint orkánszerű szélben, lobogó lepleiken „vitorláznak”. Ennek asztrológiai oka van: a Vénusz bolygó a Halak jegyében/havában van „erőben”.
Január, február, itt a nyár!:-) De azért tél van ám!:))
Radnóti Miklós
Naptár
FEBRUÁR
Újra lebeg, majd letelepszik a földre, végül elolvad a hó; csordul, utat váj. Megvillan a nap. Megvillan az ég. Megvillan a nap, hunyorint. S íme fehér hangján rábéget a nyáj odakint, tollát rázza felé s cserren már a veréb.
„Egy egész unalmas, ködös, hangtalan napon át, az esztendő őszén, mikor a felhők nyomasztó alacsonyan csüggtek az égen, utaztam egyedül, lóháton egy különösen sivár tájdarabon, és végre, mire az est árnyai felvonultak, ott voltam a méla Usher-ház látkörében…”4
Mr. William Stendahl szünetet tartott az idézetben. A ház ott állt egy alacsony, fekete dombon, sarokkövén vésett felirat: Kr. u. 2005.
Mr. Bigelow, az építész, megszólalt:
– Készen van. Tessék a kulcs, Mr. Stendahl.
A két férfi szótlanul állt egymás mellett a csendes, őszi délutánban. Lábuknál műszaki rajzok zizegtek a hollófekete füvön.
– Az Usher-ház – mondta Mr. Stendahl élvezettel. – Megtervezve, felépítve, megvásárolva, kifizetve. Mr. Poe el lenne ragadtatva.
Mr. Bigelow a homlokát ráncolta.
– Ilyennek képzelte, uram?
– Igen.
– A szín megfelel? Puszta és borzalom?
– Igazán puszta, igazán borzalom.
– S a zordon falak?
– Megdöbbentően zordonak.
– Elég halványfekete és komor a tó?
– Hihetetlenül halványfekete és komor.
– És a sás – tudja, festenünk kellett – megfelelően szürke és ébenfekete?
– Hátborzongatóan.
Mr. Bigelow a tervrajzait vizsgálgatta. Részben belőlük idézett:
– Ébreszt-e az egész összeállítás valami jegességet? Émelyedő érzését a szívnek, könyörtelen zordságát a gondolatnak? A ház, a tó, a föld, Mr. Stendahl?
– Az utolsó pennyt is megéri, Mr. Bigelow. Istenemre, gyönyörű.
– Köszönöm. Teljesen titokban kellett dolgoznom. Hála az Úrnak, hogy önnek magánrakétái vannak, különben sohasem engedték volna meg a felszerelés nagy részének áthozatalát. Amint látja, itt mindig szürkület van, ez a föld mindig októberi, kiaszott, meddő, halott. Elég sok munkát fölemésztett. Mindent kiirtottunk. Tízezer tonna DDT. Se kígyó, se béka, még egy árva marsi légy sem maradt. Örök félhomály, Mr. Stendahl. Büszke vagyok rá. Gépeket rejtettünk el, amelyek „kioltják” a napot. Mindig kellőképpen komor.
Stendahl beitta a komorságot, a depressziót, a titokzatos gőzt, az egész finoman kidolgozott és megvalósított „atmoszférát”. És az a ház! Az az omlatag borzalom, a gonosz tó, a moszatok, a kiterjedt pusztulás. Műanyag vagy más valami, ki tudja?
Felnézett az őszi égre. Valahol fent, messze túl ott volt a nap. Valahol április hónap volt a Mars bolygón, sárga hónap kék ég alatt. Valahol rakéták szálltak le lángot okádva, hogy civilizáljanak egy gyönyörűen halott bolygót. Sivító hangjukat, ahogy átröppentek fölötte, letompította ez a homályos, hangfogózott világ, ez a régi, őszi világ.
– Most, hogy befejeztem a munkát – mondta Mr. Bigelow kényszeredetten –, szabad megkérdeznem, hogy mit kezd ön mindezzel?
– Az Usher-házzal? Nem találta ki?
– Nem.
– Az Usher név nem mond önnek semmit?
– Semmit.
– És ez a név: Edgar Allan Poe?
_____________
4 A fejezet Poe-idézetei Babits Mihály fordításából származnak.
Durva zsarnok, jégszivű tél, Készülj... készülj, a halálra! Jármodat megunta a föld, És ledobja valahára; Szabadság lesz! ím, az ég is Ideszegődött a földhöz, Fegyvertárából, a napbul, Tűznyilakkal rád lövöldöz.
Meg fogsz halni, vad, bitor tél! Addig él csak minden zsarnok, Míg magok alattvalói Szabadságot nem akarnak; Hogyha egyszer a raboknak Akaratja ki van mondva, Összeomlik börtön és lánc, S elenyészik híre-hamva.
Harcolj, harcolj, föld, a téllel, Ne félj, megbirod, levágod, S szabadságodat kivívod, Tavasz a te szabadságod. Eljön, eljön a szép tavasz, S hoz virágokat kebledre, És szivárványt diadalmi Koszorúnak a fejedre!
Nézd, amelynek rabja voltál, A tél maga érzi vesztét, Dúlt arcán megtört szemébül Sűrü könnyek omlanak szét. Hah, ki eddig csupa jég volt, Most hogy olvad, mily gyáván hal!... Nem csoda, hiszen testvér a Gyávaság a zsarnoksággal.
Néhány veterán eljön még, ha játszunk Ősz hajuk vállukat veri Arcukon ott sorsuk ötven éve Szemükben a hatvanas évek fénye Féltékenységüket gúnnyal leplezik Mi közük ezeknek a pisiseknek a blueshoz kérdezik Ők az életem a hűségesek Némelyik a fiát is hozza
Csak a régi lányok nem jönnek soha Talán szégyellik korukat elgyötört testüket a válást Inkább lányaikat küldik Akik félrehajtott fejjel kacéran kérdezik Emlékszel a mamámra
Mi lesz a göndör kisfiúkból a lakótelepen Mi lesz, ha a játékteremben nőnek fel Mi lesz, ha elszöknek otthonról, mert szerelmesek az életbe
Nekem egy város volt az első szerelmem Az első lány csak utána következett Elhagyott, de jött a zene és hű maradt hozzám Elhozta és megmutatta nekem a világot Barátokat adott
Bejártam Európát és az Újvilágot Gyönyörűek a várak ahol védekeztek az emberek egymás ellen Még szebbek a templomok ahol kegyelemért könyörögtek Néhol az erdők és a rétek olyanok, mint egy puha álom És az ég is méltó az istenekhez De annak, aki az életet és az utakat falja A legnagyobb csoda a tenger
Hol az a hely hol maradnék örökre Miért maradtam itt jöttem vissza annyiszor Mi dolgom itt Nem tudom, de érzem Ide tartozom Hazám volt, de otthonra csak nemrég találtam
Készen kell állnom a várban az ágyú mögött Hogy mikor ideér a hajnal Ha már zászlóm nincs Hát három díszlövéssel adjam tudtára mindenkinek Megérkezett Nyitott szívvel kell, hogy fogadjam Vendégemet Hinnem kell benne Hinnem kell valamiben Ahogy hittem a szélben, ahogy követtem És nem csalódtam ide vezetett Nem vagyok fáradt, készen állok bármi újra Tudom, hogy dolgomat nem fejeztem be Bársonykönyvemet nem írtam tele Nem tudtam megfogalmazni az igazságot De amit írtam mind igaz
Nem hazudtam a dalokban Amiket főleg vesztesek hallgattak Megríkattam őket én bolond Ahelyett hogy segítettem volna nekik nevetni És még ma is azt hiszem így szolgálom jobban őket
Tudom, hogyan végzem, és nem félek tőle Már nem játszom sokáig Egyszer sajnos én is dolgozni kezdek Nem magamért teszem, hanem majd érte Így talán könnyebb lesz Vagy ha nem is rajtam nem látja meg senki
Úgy gondoltam dinasztiám első és utolsó tagja vagyok De a Sors másképp akarta És maholnap ideér valaki, akire rábízhatom titkaimat Aki szavak nélkül ért és érez Akinek nem kell magyaráznom semmit
Egyedül várok rád a parton Lesem mikor jössz át a vízen Mikor jössz át a halálon A szerelmen és a születésen
– A ganaj! – Leporolta magát, és felállt a kocsiban. Sírni tudott volna dühében.
Nézte a csendes, üres országutat.
– Most már sohasem érjük utol őket, soha, soha. – Ameddig csak látott, nem volt más, csak batyuk és halmok és megint batyuk szép sorban, mint kicsiny, elhagyott oltárok a délutáni napon, a meleg szélben.
Teece és a nagypapa egy óra múlva fáradtan, gyalog értek a vasüzlethez. A férfiak még akkor is ott ültek, füleltek, és az eget nézték. Éppen mikor Teece leült, és kifűzte szoros cipőzsinórját, valaki felkiáltott:
– Nézzétek!
– Dögöljek meg, ha nézem – mondta Teece.
De a többiek nézték. És látták az aranyorsókat égnek emelkedni és eltűnni messze-messze, lángokat lövellve.
A gyapotföldeken lustán fújdogálta a szél a bokrok hópihéit. A távolabbi dinnyeföldeken ott kuksoltak a kövér görögdinnyék, egyetlen ujjlenyomat sem volt rajtuk, doromboltak, mint a cirmos cicák a napon.
Az emberek a tornácon leültek, egymásra néztek, nézték a bolt polcaira felrakott sárga kötéltekercseket, a dobozokban sárgán csillogó töltényeket, az ezüstpisztolyokat és a homályban magasan lógó hosszú, fekete, acélos sörétes puskákat.
Valaki szalmaszálat rágcsált. Egy másik ábrákat rajzolt a porba.
Végül Samuel Teece diadalmasan felemelte lehúzott cipőjét, megforgatta, megbámulta, és megszólalt:
– Észrevettétek? Az istenit neki, az utolsó pillanatban is „uramnak” szólított!
2004–05. Neveknek adása
Eljöttek a különös kék földekre, és odaadták nevüket a földeknek. Volt Hinkston-szakadék és Lustig-völgy és Black-folyó és Driscoll-erdő és Peregrine-hegység és Wilder-város, és nevet kapott a táj az emberektől és tetteiktől. Ahol a Mars-lakók megölték az első földi embereket, ott volt a Vörös Város, amely a vérre emlékeztetett. És azt a helyet, ahol a második expedíciót elpusztították, Második Próbának keresztelték, és mindenütt, ahol a rakéták beleégették tüzes nyomukat a talajba, ott hagyták nevüket is, mint a salakot, és természetesen volt Spender-hegy és Nathaniel York-város. A Mars tájai a levegőtől, a víztől, a széltől kapták régi nevüket. És a havazástól, amely dél felé kanyargó kőcsatornákon át töltötte meg az üres tengereket. És elzárt és eltemetett varázslóktól és tornyoktól és obeliszkektől. A rakéták, akár a kalapács, szétzúzták a régi neveket. A márvány törmelékké tört, a porcelán mérföldkövekre írt régi városnevek apró darabkákban szétszóródtak. Helyükre nagy oszlopokat raktak új nevekkel: VASVÁROS, ACÉLVÁROS, ALUMÍNIUMVÁROS, ELEKTROFALU, GABONAVÁROS, MAGVASKÖZSÉG, DETROIT II, csupa mechanikus és fémes név a Földről.
És miután a városokat felépítették és elnevezték, körülkerítették a temetőket is, és azokat is elnevezték: ZÖLDLOMB, MOHAVÁROS, SIRALOMHEGY, EJTS EGY KÖNNYET. És eltemették az első halottakat.
De mikor már mindent eligazítottak, és minden szépen a helyére került, mikor már minden védett és biztonságos volt, mikor a városokat már elég jól berendezték, és egyre csökkent a magány, megjöttek a Földről az okosok. Kirándulni jöttek, és vakációzni; kis bevásárlótúrákra emléktárgyakért; fényképezni; az „atmoszférát” vizsgálni, és társadalmi törvényeket tanulmányozni és alkalmazni; jöttek csillagocskákkal, jelvényekkel, szabályokkal és rendelkezésekkel, hozták a bürokráciát, amely mint idegen gyom behálózta a Földet, és elültették a Marson is, ahol csak gyökeret tudott verni. Kezdték megtervezni az emberek életét és a könyvtárakat, kezdték instruálni és ide-oda dobálni az embereket, akik éppen azért utaztak a Marsra, hogy megszabaduljanak az instruálástól, a rendszabályoktól és az ide-oda dobálástól. És elkerülhetetlen volt, hogy egyesek vissza ne üssenek…
Ujra mosolyg a táj aranyos sugarakba' fürödve, A hanyatló Phoebus ha nyugalomra megyen. Engemet, haj, szeretőm búcsúzó pillanatával Holdtalan éjfélként bánat homálya takar.
Dunavecse, 1841. június 23.
2
Martial után
Pompej magzatjait Ázsia és Európa temette, Őt pedig Afrika; hant ha bizonyára födi. Hogy szanaszét ekkép hever elszóródva, mit ámulsz? Hogy birt volna a föld egy helye annyi romot?
Dunavecse, 1841. június 23.
3
Martial után
Zápor zápor után, a szüret szűnetlenül ázik. Bár akarod nem jő szűz bor icédbe, csaplár.
Úgy jössz, ha jössz még, mintha akkor, azon az utolsó napon, áldozó, súlyos alkonyatból, amikor vérré forr a bor. Ne vigasz légy, ne az ígéret, és az se légy, a kegyelem, aki már tudom a sötétet, s neved se mondom majd az éjnek, nyisd meg szemem a mindenségnek, Mint tárgyak csöndje, légy velem.
– Mi a fenét akart? – morfondírozott Teece. – Hogyhogy mit csinálok éjjelenként?
Nézte a leülepedő port, és hirtelen világosság gyúlt az agyában.
Eszébe jutottak az éjszakák, mikor férfiak autóztak a háza elé hegyesen felhúzott térddel és még hegyesebben kiálló sörétes puskákkal, akár egy kocsirakomány gonoszul figyelő daru a nyáréji fák tövében. Dudáltak, ő pedig bevágta maga után a kocsi ajtaját, kezében pisztoly, magában nevetgélt, és szíve repesett, mint egy tízévesé, és elhajtottak, ki a nyáréji országúton, és a kocsi aljában egy karika kenderkötél, és minden kabát alatt friss benzinesüvegek. Hány éjszaka az évek során, hány éjszakán süvített a szél a kocsi felett, gonosz szemükbe vágta a hajukat, és ordítoztak, mikor kiválasztották a fát, a jó erős fát, és dörömböltek egy-egy rozoga ajtón.
– Szóval erre gondoltál, te kurafi! – Teece kiugrott a napra. – Visszajössz még, te fattyú! Hogy mit csinálok éjjelenként? Azt a tetves, szemtelen disznaját…
Jó kérdés volt. Émelygett, és üresnek érezte magát. Igen. Mit csinálunk éjjelenként? – gondolta. Most, hogy elmentek, mit? Teljesen kiürült, és meggémberedett.
Kivette a pisztolyt a zsebéből, megnézte, hogy meg van-e töltve.
– Mit akarsz, Sam? – kérdezte valaki.
– Megölöm azt a kurafit!
– Ne piszkáld fel magad – mondta a nagypapa.
De Samuel Teece már az üzlet mögött járt. Egy perc múlva már a ház elé kanyarodott nyitott tetejű kocsiján.
– Ki jön velem?
– Én kocsikáznék egyet – mondta a nagypapa, és felkelt.
– És más?
Senki sem válaszolt.
A nagypapa beszállt, és becsapta az ajtót. Samuel Teece nagy porfelhőt verve elindította a kocsit. Nem beszéltek, csak száguldottak az úton a ragyogó ég alatt. A hőség vibrált a száraz mezők fölött.
Egy kereszteződésnél megálltak.
– Merre mehettek, nagypapa?
A nagypapa összehúzta a szemét.
– Egyenest előre, azt hiszem.
Továbbmentek. Csak az ő kocsijuk berregett a nyári fák alatt. Az országút üres volt, és ahogy hajtottak, megláttak valamit. Teece lassított, és kihajolt. Sárga szeme lángolt.
– Az isten verje meg, látja, nagypapa, mit csináltak azok a csirkefogók?
– Mit? – kérdezte a nagypapa, és ő is körülnézett.
Gondosan kis halmokba rakva, egymástól néhány lábnyira, végig az üres országút mentén ócska görkorcsolyák, színes zsebkendőbe kötött limlom, régi cipők, egy kocsikerék, alsónadrágok és kabátok és régi kalapok, keleti kristályharangok, melyek valaha csilingeltek a szélben, bádogdobozokban rózsaszín muskátli, tálakban viaszgyümölcs, dobozok régi pénzekkel, mosdótálak, mángorlófák, szárítókötelek, szappan, tricikli, kertészolló, egy játék kocsi, egy keljfeljancsi, a feketék baptista templomának ólomkeretes ablaka, egész készlet fékkarima, autógumi-belső, matracok, heverők, hintaszékek, arckenőcsös tégelyek és kézitükrök halmozódtak. Nem szétszórtan, hanem szépen, érzéssel, méltósággal, letéve az út poros szélén, mintha egy város járult volna ide tele kézzel, és mikor a nagy bronztrombita megszólalt, letették tárgyaikat a sima porba, és a Föld lakói egytől egyig felmenekültek egyenesen a kék égbe.
– Nem égetik el, azt mondták – kiáltotta Teece dühösen. – Nem akarták elégetni, ahogyan én parancsoltam, hanem cipelték, hogy itt lerakják, hogy utoljára még megnézzék az úton együtt az egészet! Ezek a niggerek értelmesnek képzelik magukat!
Vadul vágtatott a kocsival, mérföld jött mérföld után az úton; ide-oda cikázott, tört, zúzott, szétszórta a papírkötegeket, ékszerdobozokat, tükröket, székeket.
– Nesztek, nesztek, átkozottak, nesztek!
Az első gumi sivítva füttyent. A kocsi őrülten csúszott, egy árokba szaladt, és Teece az üveghez vágódott.
A Petőfi téren áll Petőfi Sándor egész alakos bronz szobra, melynek felavatására 2007. március 15-én került sor. A Szűts Tamás által készített alkotás a XIX. század egyik legnagyobb költőjének és a vecsei múltnak állít emléket.
Meddig dúlsz, szerelem pusztító lángja, szümön, mint A mennyverte Prometh keblin az éhes ölyü? Meddig nyűgöz Amor kinos lánca? Endymionnal Meddig jajgat hurom búskeseregve panaszt? Féktelen érzetnek vad hevű szikrája, lohadj el, Hullj le bilincs, szünjön, lant, szomoru, árva jajod: Végihez ér nagy fáradozása a Danaidáknak, Föltészi a sziklát hegy tetejére, Sysiph, Nem forog Ixion, Tantalnak szomja csillapszik: De hidegen marad a lánynak örökre szive. S érette, ah boldogtalan én, mindegyre hevülök, Keblem Vesta-tüzét nincsen eloltni erőm. Égj, szivem, hát, égj mint forró Hyperiona nyárnak, Melynek ölő sugarán gyönge virágcsa fonyad. Hervadok én is majd, s hervadván enyhre találok, Ha tovaszállt lelkem Lethe özönébe merűl.
Volt egyszer egy facsalád, nem volt családfája, a sok kicsi facsemete csak felnyurgult, úgy nőtt bele a faiskolába.
„Értitek a faanyagot? Minek vágtok fapofát?” Így faggatta őket legott a fatanáruraság. De a sok kis facsemete inkább csak fagottozott, fabulákat fabrikált, vagy fafagyit falatozott, de a fatudományokhoz fajankónak bizonyult, a többi fakockafejhez sehogyan se viszonyult. Eladdig, hogy a fatanár elfakulva kifakadt: „Hű, favilla, fakarika! Ki, fakanál, ki, fakard!
Azt a fancsali fajzatát! Na, majd megraklak, ne félj! Fakupa lesz belőletek, vagy fakutya, sőt, fahéj! Nem famulus! Mért kupáljam hát akkor fafejetek? Ilyen fanyar és fantaszta fákat nem is ismerek! Faramuci, faragatlan farizeus farakás!” Addig-addig ordított, míg berekedt a fatanár, belefásult, és belátta, hogy fatális tévedés ennyi bunkó, tuskó fattyat tovább nyesegetni, és – „Fabatkát se ér”-t kiáltva – nem engedte őket többet soha a faiskolába.
– Megtenné, igazán megtenné? – Silly a nagypapához futott, hitetlenül nevetett; arcán könnyek folytak.
– Persze.
– Nagypapa – mondta Teece –, tartsd az átkozott pofádat!
– Hadd fusson a kölyök, Teece.
Teece odalépett, és megragadta a fiú karját.
– Az enyém. Estig bezárom a hátsó szobába.
– Ne, Mr. Teece!
A fiú zokogni kezdett. Sírása megtöltötte a tornác levegőjét. Szeme megállt. Az utca végén, messze, egy régi, zörgő Ford közeledett hörögve, benne egy utolsó rakomány színessel.
– Itt jön a családom Mr. Teece, ó, kérem, az istenre, kérem!
– Teece – mondta a tornácon az egyik ember, és felállt. – Engedd el!
Egy másik is felemelkedett.
– Én is azt mondom.
– Én is – mondta egy harmadik.
– Mi értelme van? – Mindnyájan beszéltek. – Engedd el, Teece!
– Hagyd, hadd menjen!
Teece a zsebéhez kapott a pisztolyáért. És akkor meglátta az emberek arcát. Kezét leeresztette, a pisztolyt a zsebében hagyta, és megszólalt.
– Szóval így állunk?
– Így állunk – mondta valaki.
Teece elengedte a fiút.
– Jól van. Mehetsz. De – a bolt felé mutatott –, de remélem, nem hiszed, hogy minden szemetet ott hagysz a boltomban?
– Nem, uram!
– Mindent kipucolsz a kamrádból, és elégeted.
Silly a fejét rázta.
– Elviszem.
– Nem engedik úgyse, hogy fölrakd arra az átkozott rakétára.
– Elviszem – ismételte halkan a fiú.
Berohant, át a vasüzleten. Seprés, takarítás zaja, és egy perc múlva megjelent, kezében csigák és játék golyók, régi, poros papírsárkányok és évekig gyűjtött mindenféle limlom. Az öreg, rozoga Ford éppen akkor ért oda, Silly bemászott, és az ajtó becsapódott. Teece keserűen mosolygott a tornácon.
– Mihez fogsz odafenn?
– Újrakezdek – mondta Silly. – Nyitok egy vasüzletet.
– Az istenit, megtanultad nálam a szakmát, hogy megszökjél, és felhasználd?
– Nem, uram, sohasem gondoltam, hogy így lesz, uram, de megtörtént. Nem tehetek róla, ha megtanultam, Mr. Teece.
– Feltételezem, hogy megkereszteltétek a rakétátokat? A kocsi műszerfalába beépített egyetlen órájukra néztek.
– Igen, uram.
– Hogy Illés Szekere meg Hívek Kősziklája meg Hit, Remény, Szeretet, ugye?
– Megkereszteltük a hajókat, Mr. Teece.
– Meg Atya, Fiú, Szentlélek; azon se csodálkoznék! Mondd, fiú, van-e olyan, hogy Első Baptista Egyház?
– Indulnunk kell, Mr. Teece.
– Olyan van-e, hogy A Koporsók Kinyílnak?
– Isten vele, mister.
– Meg olyan, hogy Át a Jordánon! Ha-ha! Hej, húzd azt a rakétát, fiú, nyomd azt a rakétát! Menj, robbanj fel, azt hiszed, törődöm vele?
A kocsi elcsörömpölt a porban. A fiú felemelkedett, kezéből tölcsért formált, és még egyszer, utoljára odakiáltott Teece-nek:
– Mr. Teece, Mr. Teece, és maga mit csinál ezután éjjelenként? Mit csinál éjjelenként, Mr. Teece?
Csend. A kocsi egyre kisebbedett az úton. Végül eltűnt.
