antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
– Itt hagynak, elmennek, kereket oldanak, nem hallotta?
– Hogyhogy elmennek? Hogy tudnak elmenni?
– Tudnak, fognak, már mennek is.
– Egy tucatnyi?
– Innen, Délről, valamennyi.
– Nem lehet!
– De igen!
– Azt megnézném. Nem hiszem. Hová mennek, Afrikába?
Csend.
– A Marsra.
– Mármint a Mars bolygóra?
– Oda.
A férfiak felálltak a vasüzlet tornácának meleg árnyékában. Valaki nem gyújtotta meg a pipáját. Másvalaki kiköpött a déli, forró porba.
– Nem mehetnek, nem tehetik meg.
– De bizony megteszik.
– Honnan tudja?
– Mindenki beszéli. Egy perce bemondta a rádió is.
Mint porlepett szobrok, megelevenedtek az emberek.
Samuel Teece, a vaskereskedő, kényszeredetten nevetett:
– Éppen azon spekuláltam, hogy mi történt Sillyvel. Egy órája elküldtem a kerékpáromon. Még mindig nem jött vissza Mrs. Bordmantól. Gondoljátok, hogy az a fekete szamár egyenesen elpedálozott a Marsra?
Az emberek felhorkantak.
– Csak annyit mondok, hogy jobb lesz, ha visszahozza a kerékpáromat. Lopást nem nyelek le senkitől, erre esküszöm.
– Odanézzetek!
Az emberek ingerülten egymásba ütköztek, miközben megfordultak.
Messze, az utca túlsó végén, úgy látszik, megindult a menet, mint meleg, fekete víz, és elöntötte a várost. A városi üzletek világító fehér partjai közt, a fasor sétányain fekete folyam hömpölygött. Mint a nyári cukorrépalé ömlött kavarogva a fahéjszín, poros úton. Lassan-lassan áradt, férfiakból, asszonyokból, ugató kutyákból, kisfiúkból és lányokból állt. És az emberek hangja az áradatban zúgott, akár a folyam. Mint a folyam nyáron, amikor özönlik valamerre, mormolva és megállíthatatlanul. És ebben a lassú, állandó, sötét áradatban, amely átvágott a nap fehér világosságán, élénk fehér színek villogtak; szemek, előre, oldalt pillantó elefántcsontfehér szemek, míg a folyam, a hosszú és végtelen folyam régi medréből új mederbe ömlött. Megszámlálhatatlan mellékfolyóból, a szín és a mozgás csermelyeiből és patakjaiból olvadtak össze részei, és váltak egyetlen, tovahömpölygő folyamanyává. És a folyam, akár a tajtékot, tárgyakat sodort: harangozó állóórákat, tiktakoló ébresztőórákat, kalitkákban kotkodáló tyúkokat, síró csecsemőket. És a sűrű örvényben öszvérek és macskák úsztak, és repedt matracok orcátlanul kimeredő rugói, kilógó lószőr tömések, ládák, kalitkák, sötét képű nagyapák tölgyfa keretes arcképei; keringtek, vitte őket a folyam, míg a vasüzlet tornácán a férfiak, mint ideges kopók ültek, lekésve a menet szétugratását, üres kézzel.
Samuel Teece nem hitt a szemének.
– De a fenébe is, miből fizetik a szállítást? Hogy jutnak el a Marsra?
a kezemre idenyal, felbámulok rá,úgy emel,hív a sugaraival: januári,de máris oly jó, oly érthetetlen, mint gondolat nélkül a vágy, a szerelemben.
Mint gondolat nélkül a vágy, forrón és testtelen ömlik körül,úgy visz,cirógat, és olyan esztelen: rózsaszínben lobog a hús belső feketesége, S hálám,mint tüköritta fény, csap vissza az égbe.
Óh,minden hogy aranylik,árad, s mily csókba gyúl. Hogy robban! robbant! Óh,milyen jó! S mennyire új!..... Dehogy új!....Csak jó! Csak jó! A legjobb! az örök,a régi...... Százezer éve napimádó, aki érzi!
A fiúk hosszú túrákra indultak a távoli marsi vidékekre. Jó szagokat árasztó papírzacskókat vittek magukkal, a hosszú úton bele-beledugták az orrukat, hogy szippantsanak a sonka és a majonézes savanyúság dús illatából, és a fülüket, hogy hallják a narancsos szóda bugyborékolását a melegedő üvegekben. Fehér kenyérrel, piros mártással, illatos májas kolbásszal és friss zöldhagymával teli bevásárlótáskájukat lóbálták, és versengtek a szigorú mamák megszabta határok átlépésében.
– Aki előbb odaér, az lesz a zenész.
Kirándultak nyáron, ősszel vagy télen. Legszívesebben ősszel mentek, mert úgy képzelhették, hogy őszi avarban gázolnak, mint a Földön.
Akár a kőzápor zúdultak a márványlakásokba a csatornák mentén a cukorkaképű, kék szemű kisfiúk, míg hagymaszagú vezényszavakat lihegtek egymásnak. Mert most, hogy elértek a halott, tiltott városba, már nem azt játszották, hogy „aki utolsó, az a leány” vagy „aki első, az a zenész”. A halott városok ajtajai szélesre tárva álltak, és a fiúk azt gondolták, hogy a leghalkabb reccsenést, az őszi levél roppanását is meghallják odabentről. Egymás mellett lopakodtak előre, kezükben bottal, fülükben szüleik szavával, hogy „Oda ne! Ne merjetek a régi városba menni! Vigyázzatok a kirándulással. Az életben még olyan verést nem kaptatok, ha hazajöttök. Megnézzük a cipőtöket!”
És ott álltak a halott városban, egy csomó kisfiú, félig elfogyasztott uzsonnájukkal, és rekedten suttogva biztatták egymást.
– Nincs itt semmi. – És hirtelen az egyik nekiiramodik, uzsgyi a legközelebbi kőházba, be az ajtón, a nappaliba, a hálószobába, ahol körül sem néz, rugdos ide-oda, dobbant, és fekete levelek röpködnek a levegőben törékenyen, vékonyan, mint az éjféli égből kivágott szövet. Mögötte rohan hat másik, és az első fiú a zenész, ő játszik a fekete pelyhekkel elborított fehér xilofoncsontokon. Előgurul egy nagy koponya, mint egy hólabda, és a gyerekek kiáltoznak. Bordák, mint a póklábak, bonganak, mint a lehangolt hárfa, és a maradványok fekete pelyhei vad táncban röpködnek; a fiúk nyomakodtak és tomboltak, és belehemperegtek a „levelekbe”, a halálba, amely a testeket kiszárította, és pelyhekké változtatta, játékká a kisfiúknak, akiknek hasában a narancslé gurgulázott.
Azután egyik házból ki, a másikba be, tizenhét ház, hiszen tudták, hogy a tűzoltók mindegyik várost megtisztítják borzalmaitól, hogy fertőtlenítőosztagok lapáttal és vödörrel eltakarítják az ébenfekete pelyheket és a cukorkacsontokat, lassan és biztosan szétválasztják a rettenetest a normálistól – így hát sietni kellett a játékkal a fiúknak, mert hamarosan itt lesznek a tűzoltók.
Azután verítéktől fényesen beleharapnak az utolsó szendvicsbe. Még egy utolsó rúgás, egy utolsó marimbakoncert, egy utolsó őszilevél-gázolás, és azután hazamennek.
Anyjuk megvizsgálta cipőjüket, fekete pelyhek után kutatott, és ha talált, tűzforró fürdő és apai verés következett.
Év végére a tűzoltók eltakarították az őszi leveleket és a fehér xilofonokat, és nem maradt szórakozás.
Rejts ölednek éjjelébe Szent nyugalmu sírhalom! E kinéletnek vesződve Láncait mért hordozom? Kebled csendes éjjelébe Nem tekint a fájdalom, S a keservek halvány képe; Ott öröklő bék' vagyon. Rejts hát kebled éjjelébe, Szent nyugalmu sírhalom!
A havazó télnek szele kezdi lezárni folyóink Árjait, és jegesűl a hegyek ormin hava. Már a címeres Híd nem rengeti annyi utasnak Tagjait, hol kocsizott Pest s Buda kénye szerént. A Duna szőke vizén nem eveznek el annyi hajósok, Őket is a télnek mord szele rettegeti. Partra tolatnak hajók, csikorogva körűltök haladnak A jegek, és ropogó zajjal omolnak alá. Még egyedűl járják a víz esméretes útját A kész révészek, bátran evezve hajón. Amikor esztendőnk nagy üdőnek tágas ölébe Visszakerűl s más év kezd leforogni során, Ő halad! és mi heves zengéssel verseket írunk! Nem tudjuk, miket hoz majd lefolyása nekünk. Ám ha nem is tudjuk, tiszteljük örömmel azomban Eljöttét, nyerjünk ösztöne által erőt, Vizsgálgatva miket tettünk folytával az évnek, Rosszúl, vagy mely jót végzeni elmulatánk. Indúljunk munkára kegyével az Isteni Várnak A jámbor szeretet visszanozási között. Én pedig óhajtván, hogy ez évet boldogan éljed Más többekkel együtt s élj az örömnek ölén, Tisztellek, s köszönöm, hogy Öcsémnek dolgait híven Megjegyezéd s gondod volt kiterűlve reám.
Távoli part volt a Mars, és az emberek hullámokban szóródtak szét rajta. Minden hullám más volt, erősebb, mint az előző. Az első hullám terekhez, hideghez, egyedülléthez szokott embereket vitt magával; farkasvadászokat; szikárak voltak, arcukról az évek leszedték a húst, szemük, mint a szögek hegye, és kezük akár a régi kesztyűbőr, alkalmas megfogni bármit. A Mars ezeknek semmit sem árthatott, mert nyílt síkságokra és prérikre születtek, amilyenek a marsi mezők. Megjöttek, és kicsit enyhítettek az ürességen, hogy mások is bátorságra kapjanak, és kövessék őket. Üvegtáblákat raktak az ablakkeretekbe, és fényt az üvegtáblák mögé.
Ők voltak az első férfiak.
Mindenki tudta, hogy kik lesznek az első nők.
A második hullámnak más országokból kellett volna jönni más beszédű és más gondolkozású emberekkel. De a rakéták amerikaiak voltak, és az emberek is, és így is maradt, és Európa, Ázsia, Dél-Amerika, Ausztrália és a szigetek csak nézték, hogy a röppentyűk tűzijátéka hogyan süvölt el mellettük. A világ többi része háborúba temetkezett vagy a háborúra gondolt.
Így a második hullám emberei is amerikaiak voltak. Ezek a nyomortanyákról és a hidak alól jöttek, és megnyugodtak és felszabadultak a prériállamok hallgatag férfiainak társaságában, akik tudták, hogyan kell élni a csenddel, hogy megtöltse az embereket békességgel a New York-i aluljárókban, csatornákban és ládákban eltöltött sokévi törődöttség után.
És a második hullám emberei közt akadtak, akiknek olyan volt a szemük, mintha útban lennének Isten felé…
2003. február. Közjáték
Hoztak tizenötezer láb oregoni fenyőt a Tizedik Város építéséhez, és hetvenkilencezer láb kaliforniai vörösfenyőt, és összeácsoltak egy tiszta, szép kisvárost a kikövezett csatorna partján. Vasárnap esténként piros, kék és zöld fények villóztak a templomok színes üvegablakain át, és kihallatszott a város éneke.
– Most énekeljük el a 79. zsoltárt. Most énekeljük el a 94. zsoltárt.
És egyes házakból kihallatszott az írógép kemény kopogása, ott a regényírók munkálkodtak; vagy a toll percegése, ott költő munkálkodott: vagy nem hallatszott semmi, ott a régi naplopó munkálkodott. Mintha egy nagy földrengés meglazította volna egy iowai város gyökereit és pincéit, és egy forgószél, mint az Ózban, az egész várost egy pillanat alatt felkapta és elvitte volna a Marsra, hogy óvatosan, zökkenés nélkül letegye…
Mit ablakom körülfog vén kerettel, megfrissül most az únt, szomorú táj, víg napsugár pingál aranyecsettel az ócska képen és restaurál: a régi Mester megkopott művét ragyogni szítja most az új lazúr, e vén világba zárt örök szívét feldobogtatja nékem most az Úr.
Egy ócska házon a rőt téglakémény most ég felé bíbor kedvvel feszül, az égbe szökken víg erotikával s az édes levegőbe idvezül. A lanka dombok telt, kerek vonalja kigömbölyül szelíden a leples, tiszta hóra, hűs paplana alatt a dús föld, mélyen alva most szívja kebleit tán duzzadóra.
Jó volna a mezőkre futni mostan ugy-e szívem, bánat beteg bolondja? torkomból, melyből vér hördült pirossan hurrák skárlát szökőkútja bugyogna. Két fáradt, bús karom a ragyogásba fúrnám: e két karon, mely az égbe ível, e két feszülő, lüktető csatornán a boldog magasságba folyni fel!
Csitt! megvakult a fény, oda a részeg percek, sötét lett a szobám, csönd, alkonyi ború. Szívem körül zsebórám hallom: tünődve perceg vagy tán szivembe bent a bú, a régi szú? Fázom s lomhán megülök a kályha mellé bújtan, hát ma se sikerültél szent életöröm? Sírnék s ökölbe görbül tehetetlen az ujjam s tenyerem húsát vájja a kínlódó köröm.
Borúnak éjjelén, derűnek hajnalán Feléd siet remegve bús Pillantatom, mindig feléd, arany kalász Hazája, boldog róna, hol Csókolva ölelkeznek Csepe mezőivel Dunánk ezüst hullámai. Áldás malasztja rám felőled nem lebeg, Csak egy kemény atya átkait Zúgják fülembe a nyargaló fuvalmak, oh Ezer tövissel hinteni A bujdosónak útait! Mégis te vagy Örök betűkkel írva fel E szív emlékkönyvében. A napok sorát, Melyet lefutnom rendele Az ég, ohajtom én kunyhód homályiban Élhetni, s a szelíd halál, A szenvedések altatója hogyha jő S átszenderíti lelkemet Egy boldogabb világba: harsogó Duna! Kiszenvedett porom fölött Te mosd a zöldelő hant bársony pázsitát, S a mormogó habzaj között Édesd nyugalmak ülnek sírkövemre majd, S a jégszív is talán, kinek Átkai nyomák a kínos életet, ledől Békülten a halom fölé, S lágyult kebel meleg könyűivel rebeg Panaszt: szegény, szegény fiam!
– Annyira biztos maga! Mivel tudja bizonyítani, hogy ki való a múltból, ki a jövőből? Melyik évben vagyunk?
– Kétezeregyben.
– És mit jelent ez nekem?
Tomás mérlegelte, és vállat vont.
– Semmit.
– Annyi, mintha én azt mondanám magának, hogy a S. E. C. 4462853. évben vagyunk. Semmi, és több mint semmi. Hol az óra, amelyik a csillagok állását mutatja?
– De a romok bizonyítanak. Bizonyítják, hogy én vagyok a jövő, én élek, és maga halott.
– Bennem minden tiltakozik. Ver a szívem, a gyomrom éhes, a szám szomjas. Nem, nem, nem halott, nem élő egyikünk sem. Csak elevenebb, mint minden más. Valami a kettő közt. Két idegen, aki elhalad egymás mellett az éjszakában, ez az. Két egymás mellett elhaladó idegen. Romok, azt mondja?
– Igen. Fél?
– Ki akarja látni a jövőt? Ki láthatja valaha is? Az ember szembenézhet a múlttal, de elgondolni… Az oszlopok leomlottak, azt mondja? És a tenger üres, és a csatornák kiszáradtak, és a leányok meghaltak, és a virágok elhervadtak? – A Mars-lakó elhallgatott, de azután arra fordult. – Hiszen ott vannak. Látom őket. Ez elég is nekem. Várnak rám, bármit is beszél.
Tomásra pedig a rakéták vártak a távolban, és a város és a földi nők.
– Mi sohasem érthetünk egyet – mondta.
– Értsünk egyet abban, hogy nem értünk egyet – mondta a Mars-lakó. – Mit számít, hogy ki a múlt és ki a jövő, ha mindketten élünk? Mert ami jön, az eljön, holnap vagy tízezer év múlva. Honnan tudja, hogy azok a templomok nem a maga civilizációjának templomai, száz évszázad múlva, ledőlve romokban? Nem tudja. Akkor ne kérdezze. De az éj nagyon rövid. Ott már égbe röppennek az ünnepség tüzei és a madarak.
Tomás kezet nyújtott. A Mars-lakó utánozta. Kezük nem érintkezett, átsiklott egyik a másikon.
– Találkozunk még?
– Ki tudja? Talán majd megint egy éjjel.
– Szeretnék magával menni arra az ünnepségre.
– És én szeretném, ha elmehetnék a maga új városába, láthatnám azokat a hajókat, amelyekről beszél, láthatnám az embereket, és hallhatnám, hogy mi minden történt.
– Isten vele – mondta Tomás.
– Jó éjszakát.
A Mars-lakó zöld fém járművén ellovagolt a hegyekbe, a földi ember megfordította kocsiját, és csendesen az ellenkező irányba hajtott.
– Szent isten, mit álmodtam – sóhajtott Tomás, kezével a kormányon, és a rakétákra, a nőkre, az erős whiskyre, a körtáncra és az ünnepségre gondolt.
Micsoda furcsa látomás volt – gondolta a Mars-lakó, míg száguldott, és az ünnepségre, a csatornákra, a bárkákra, az aranyszemű nőkre és a dalokra gondolt.
Az éjszaka sötét volt. A holdak lementek. A csillagok fénye pislákolt, és az öreg országúton egy hang sem volt már, senki és semmi. És így is maradt végig a hűvös, sötét éjszakában.
A' nap öszve vett világit ablakunkba sűtteti, Tél időbe, bár tekintsed, ékesűl tekinteti! Még alig, hogy kezde jőni szép világa fel-felé, Nem tudom, mi furtsa kedv már szíveinket el-telé. Majd tovább-is, hogy mosólygó fénye felyebb lépdegel, Mind nagyobb nagyobb serénség szíveinkbe keldegel. Nem tudom, mi féle nap lesz, melly ma hozzánk érkezik. Látom azt, hogy víg örömmel kezdetén ígérkezik, Mintha minden órán hívna, hogy ma vigadozni kell; Titkos indító erő ez, e' napunkba! hinni kell!
Jó reggelt, szép napot, sikeres hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Mától akár havazás is várható az időjósok szerint...
Babits Mihály
TÉLI BARLANG
I.
Lakás, óh pesti lakás, óh téli barlang! most egyszer rajtakapom... Még mult telemnek titkait éli látatlanúl és hallgatagon. Mert meg nem áll a kegyetlen naptár; - de őrzi tavaszról a tavalyt a zárt lakás, mint télen a kaptár némultan őrzi a dermedt rajt.
Mily furcsa az ember, balga állat, aki nyáron alszik, télen él. - Fölrántom a villanyt. Unt fény, áradj! barlang, ébredj! kezdődik a Tél. Kel, rezzen az emlék, megzavart raj! Zsibongnak a könyvek a falon. Régi írás lepi az asztalt, jaj! Fenyegetve csillan a telefon.
Óh mint irigylem a medve boldog téli szédületét, az ázott föld mellén, vagy a holtak oldott életét, vagy a kicsirázott magvat, hogy a jó lágy sárba vetve, téli szállásra, faltalan és ajtótlan, az új kikeletbe s a végtelenbe vegyülni kész!...
II.
Míg az ember, az árva, kizárva és bezárva marad négy szük határba'. Hideg falak védik meg, hogy ne érje a hideg és csufolják a könyvek a polcokon egy sorban sok nyelven és hangosan zsinagóga zsivajban emlegetve szépeket, boldog messzeségeket, messze-messze népeket, kik lakozzák Ázsiát, Pontust, Cappadociát és Mezopotámiát. De te, szegény, e sivár skatulyába zárt bogár, szomszédod' se tudod már. S tán jobb volna, kedvesem, nem is lakni sehol sem, szállni földön és vizen, csavarogni világba', hálni réten, határba', vándorcigány módjára, ahol nem csuknak kövek, nem csufolnak a könyvek, hol a vágy nem zsibbad meg.
III.
Szállni, de hova? az egész föld nagyon kicsi már, s ha a csillagokba röpülnénk, az is mindegy már: magunkkal hordjuk mindenütt a falat, mely bezár, vakabbak a bomló csiránál, s úgy ülünk a régi karszékben, mint kiszakadt két láncszem a zeg-zugos Mindenségben: elgurult és összeakadt, és e helyen megcsücsült szépen. Csücsüljünk hát, jó így, kedvesem, horgonyt vetve egy kedves-ilyen kis zátonyon, s hű tárgyak lassu éveit szürcsölve hiven jól megfogózni a nagy Lánc e közeli szemeiben s a szerény butorok mentén lassan az ős Lánc felé - mint türelmes vak, asztaltól, széktől, amit legközelebb érint, tapogatva indul a Hang felé, mely vibráló köde mélyén int - vak-boldogan visszatalálni... A lélek ujja finom mágus-ideggel suhan végig a síma Polituron, megsejtve a holt tárgy-páncél mögött az örök-egy, rokon életet időn és téren át; mert nincs min ő át nem hathat, oly sikos és zárt keménység (mint szigorú sziklafalaknak zárát megporlasztja hatalmas gyökér-ujja a magnak...)
Sokat beszéltek, szépet is beszéltek, Jót is, de ebbül a hon még nem él meg, Mert nincs rendében eljárásotok, Ti a dolog végébe kaptatok, És így tevétek már régóta mindig; Látják, kik a multat végigtekintik. Ki képzel olyan templomépitőt, Ki a tornyot csinálja meg előbb? És azt a levegőbe tolja, hogy Ott fönn maradjon, míg majd valahogy Alája rakja szépen a falat, S legeslegvégül jőne az alap. Ti vagytok ilyen mesteremberek, Ezért ad a hon nektek kenyeret, Ezért fizet szivének vérivel! Jobbat tesz, aki semmit sem mivel. Időt, erőt eltékozoltok, és ha Sükert mutattok is föl néha-néha, Csak olyan az, mint hogyha engemet A szomjuság bánt, s adnak víz helyett Ételt, s talán még épen olyan ételt, Mitől szomjúságom csak jobban éget. Ha ez siker, ha ez jótétemény: Elmémet a bölcsőben hagytam én. Hiába minden szép és jó beszéd, Ha meg nem fogjátok az elejét, Ha a kezdetnél el nem kezditek... Sajtószabadságot szerezzetek. Sajtószabadságot, csak ezt ide! Ez oly nagy, oly mindenható ige A nemzetben, mint az isten "legyen"-je, Amellyel egy mindenséget teremte. Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek Eláradó bőségben termenek, S bár az utósó szolga és a pór Zsebébül aranyat marokkal szór: Azon nemzetnek még sincs semmije, Azon nemzetnek koldus a neve. S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép, Nyomorg, tengődik mindenfélekép: Azon nemzet gazdag végtelenűl, Mert a jövendőt bírja örökűl. Haladni vágyunk; de haladhatunk? Én istenem, milyen golyhók vagyunk! Lábunk szabad, de a szemünk bekötve, Hová megyünk?... meglássátok, gödörbe. Szemünk bekötve, fogva szellemünk, Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk, A szellem rab, s a ronda légbe fúl, Mely dögvészes már önnön átkitúl. A szellem rab; mint a hitvány kutyát, A ház végére láncba szoriták, S láncát harapva tördeli fogát, Amellyel védni tudná a hazát... A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat, S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat! Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak Megvetésére a kerek világnak!
Miért aggódol, lelkem jó anyám, Hogy kenyeretek barna, e miatt? Hisz meglehet: ha nincs idehaza, Tán fehérebb kenyérrel él fiad. De semmi az! csak add elém, anyám, Bármilyen barna is az a kenyér. Itthon sokkal jobb ízü énnekem A fekete, mint máshol a fehér.
– Törött? Én épnek látom. A holdfény segít. És az oszlopok állnak.
– Az utcákon por van – mondta Tomás.
– Az utcák tiszták.
– A csatornák kiszáradtak.
– A csatornák telve vannak levendulaborral.
– Halott.
– Élő! – tiltakozott a Mars-lakó, és még jobban nevetett. – Ó, maga mindent hamisan lát. Látja a sok karneváli fényt? Gyönyörű csónakok vannak ott, karcsúak, mint egy asszony; gyönyörű asszonyok, karcsúak, mint egy csónak; homokszín nők, kezükben tűzvirágok. Látom őket, innen kicsik, ott futkosnak az utcákon. Éppen oda megyek, az ünnepségre. És egész éjjel a vízen suhanunk, és énekelünk és iszunk és szerelmeskedünk. Hát nem látja?
– Uram, ez a város olyan halott, mint egy kiszáradt gyík. Kérdezze csak meg bármelyikünket. Én ma este a Zöld Városba megyek. Ez az új település, amelyet nemrég építettünk az Illinois országútnál. Maga meg van keveredve. Hoztunk egymillió láb oregoni deszkát, néhány tucat tonna jó acélszeget, és összeácsoltuk a két legszebb kis községet, amit valaha is látott. Ma este az egyiket jól bemelegítjük. Egy tucat rakéta jön a Földről feleségekkel és lányokkal. Táncolunk, lesz whisky.
A Mars-lakó nyugtalan lett.
– Azt mondja, hogy arra?
– Ott vannak a rakéták. – Tomás a fennsík szélére vezette, és lemutatott.
– Látja?
– Nem.
– Az ördögbe is, hát ott vannak. Azok a hosszú, ezüsttárgyak.
– Nem látom.
Most Tomás nevetett.
– Maga vak.
– Én nagyon jól látok. Maga nem lát.
– De az új várost csak látja? Vagy nem?
– Nem látok semmit, csak az óceánt. Éppen apály van.
– Uram, az a víz már negyven évszázada elpárolgott.
– Ó, most már igazán elég!
– Így van, én is ezt mondom.
A Mars-lakó elkomolyodott.
– Mondja el még egyszer! Maga valóban nem látja a várost úgy, ahogy én leírom? A vakítóan fehér oszlopokat, a karcsú bárkákat, az ünnepi fényeket… Ó, hiszen tisztán látom. És figyeljen csak! Hallani az éneket. Hiszen nincs is messze!
Tomás figyelt, és megrázta a fejét.
– Nem.
– Én viszont – mondta a Mars-lakó – azt nem látom, amit maga leír. Így van.
Ismét átjárta őket a hideg. Jég volt a testükben.
– Lehetséges…?
– Micsoda?
– Maga azt mondja, hogy az égből…?
– A Földről.
– Föld. A név az semmi – mondta a Mars-lakó. – De… az előbb, amint jöttem a szorosban – megtapogatta nyakszirtjét –, úgy éreztem…
– Hideget?
– Igen.
– És most?
– Ismét hideget. Különös. Valami történt a fénnyel, a hegyekkel, az úttal. Idegennek éreztem az utat, a fényt, és egy pillanatig azt hittem, hogy én vagyok az utolsó élő ember ezen a világon…
– Én is úgy éreztem – mondta Tomás. Mintha régi, kedves jó baráttal beszélt volna bizalmasan, belemelegedve a témába.
A Mars-lakó lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta.
– Ez csak egyet jelenthet. Valahogy az Idővel van összefüggésben. Igen. Maga látomás a múltból.
– Nem, maga való a múltból – mondta a földi ember rövid gondolkodás után.
Már mély örvényekben fekvő bálványokat Láncokon srófolom, s húzom az ágakat, Szigonyokkal tolom az akadályokat, Itt nyitok, itt töltök iszapos fokokat.
Nagy dolog! ily kicsiny embernek vállára Ki rakott ily terhet? nem fér a hátára: Átkot mondok Huszti bölcs projektumára, Magamban itélem algiri gályára.
Boldog isten! minek e munkás fáradság? Megfonnyad emiatt sokezer parasztság, Bátor hajózásból jöhet sok gazdagság, Úgy tartom, nem abban áll igaz boldogság.
Megengedem, anglus száll Tokaj tájára, Az édes italból felrak gályájára, De ő majd csipkét hoz asszonyink búbjára, Drága árt fog vetni csecsés portékára.
Mitőlünk elviszi a haszonra valót, Sok encebencével csalja a pazarlót, Utóbb majd jobbágyunk megveti a sarlót, Hajós lesz, s nem fogja megjárni a tarlót.
Itt vagyon közöttünk a nagy vetekedés, Illik-e magyarhoz csalfa kereskedés, Mivel ebből jöhet erkölcs-vetemedés. Mit mondasz, mire megy az ily vetélkedés?
Zemplin, Bereg, Ungvár, Szabolcs vármegyében Van pénz, van eledel, van bor a pincében, Mi kell több? mért vesse életét kétségben A magyar, hogy több pénz jöjjön erszényében?
Ha kicsiny határban szívét szoríthatta, Magában a nagyravágyódást fojthatta, Kincsszerzéstől józan elméjét elvonta, Vélem, boldog sorsát ily magyar megfogta.
– Halhatatlan istenek! – mondta a Mars-lakó a maga nyelvén.
– Látta, hogy mi történt? – suttogták mindketten.
Végigfutott rajtuk a hideg, és iszonyúan megdöbbentek.
A Mars-lakó lehajolt a csészéért, és nem tudta megfogni.
– Jézusom! – mondta Tomás.
– No de ilyet! – A Mars-lakó újra és újra megpróbálta megfogni a csészét, de nem tudta. Felállt, gondolkozott egy pillanatig, azután övéről levett egy kést.
– Hé! – kiáltotta Tomás.
– Ne értsen félre, kapja el! – mondta a Mars-lakó, és odadobta. Tomás összetette a tenyerét. A kés átesett rajta, és a földre koppant. Tomás lehajolt, hogy felemelje, de nem tudta megfogni. Reszketve felpillantott.
Most a Mars-lakóra nézett, és testén át meglátta az eget.
– A csillagok! – mondta.
– A csillagok! – mondta a Mars-lakó is, és most ő nézett keresztül Tomáson.
A csillagok fehéren és élesen látszottak, mintha be volnának varrva a Mars-lakó húsába, úgy, mint a zselatinhúsú tengeri halak vékony, foszforeszkáló membrántestében a lenyelt, csillogó állatkák. A csillagok mint ibolyaszín szemek hunyorogtak a Mars-lakó gyomrában és mellében, s mint ékszerek a csuklójában.
– Maga átlátszó! – mondta Tomás.
– Maga is! – mondta a Mars-lakó, és hátralépett.
Tomás megtapogatta a testét, érezte melegét, és megnyugodott. Én valóság vagyok – gondolta.
A Mars-lakó megérintette az orrát és az ajkát.
– Húsom van – mondta félhangosan –, létezem.
Tomás az idegenre meredt.
– És ha én valóság vagyok, akkor maga biztosan halott.
– Nem, nem. Maga az!
– Kísértet.
– Fantom.
Egymásra mutattak, közben a csillagok fénye sütött át tagjaikon, tőrök, jégcsapok és szentjánosbogarak; azután ismét saját tagjaikat vizsgálgatták, és mindegyikük épnek, melegnek, izgatottnak és döbbentnek találta magát, a másikat pedig valótlannak, kísérteties prizmának, amely távoli világok összegyűjtött fényét sugározza.
Részeg vagyok – gondolta Tomás. Nem mesélem el holnap senkinek, nem, nem.
Álltak az ősrégi országúton, és nem moccantak.
– Maga honnan való? – kérdezte végül a Mars-lakó.
– A Földről.
– Az mi?
– Ott van. – Tomás az égre mutatott.
– Mikor jött?
– Több mint egy éve. Nem emlékszik?
– Nem.
– És maguk mind halottak, néhány kivételével. Maguk ritkák, nem tudja?
– Ez nem igaz.
– De meghaltak. Láttam a hullákat. Feketék, a szobákban, a házakban, halottak. Sok, sok ezer.
– Nevetséges. Mi élünk.
– Uram, magukat megszállták. Csak maga nem tudja. Nyilván megmenekült.
– Nem menekültem, nem volt mi elől menekülnöm. Hogy érti ezt? Éppen egy ünnepségre megyek a csatornához, az Eniall-hegyek tövébe. Ott voltam tegnap este is. Látja azt a várost? – mutatta a Mars-lakó.
Tomás arra nézett, és romokat látott.
– Hiszen az a város évezredek óta halott.
A Mars-lakó nevetett.
– Halott? Az éjjel ott aludtam.
– Én pedig ott jártam a múlt héten és az előző héten, és most is keresztülhajtottam rajta, és csupa rom. Látja a törött oszlopokat?
Milyen fehér csöndesség ez! Messze házunk télben ül. Gyere az ablakhoz, édes! Csókolj meg és nézz körül! Süt a nap, elállt a hó már, mégis pelyhek hullanak: puhán, halkan, pehelymód száll pillanat és pillanat.
Gyere, édes, az ablakhoz, tekints szét az udvaron! Nézd, a friss, a lágy, a vaskos szőnyegen még semmi nyom! Csak a kis szolgáló lába rajzolódik halavány, s elvész, mint a Szaharába egy zarándok karaván.
Szalma közt fagyottan áll a kert füzes mélyén a kut intve dermedt jégszakálla hogy az év, mint óra, fut. Jertek apró, jertek sűrű pillanatok pelyhei jobban mint e szalmagyűrű szívünk kútját védeni.
Milyen furcsa füstünk árnya a túlsó tető haván: mintha távol emlék szállna rokon szívbe tétován. Ki gondolhat ránk e csöndben, míg körülvattáz a hó? Titkos lánc nyúl át a földön összekötve aki jó.
Égig emeljen bár a játszi szerencse kegyelme, És legyen első rang rangom az isten után; S bár csak azért szűljön két India kincset özönnel, Hogy büszkén ajakam mondani tudja: enyém! Durva faalkotmány! emléked nem leszen irtva Szűmből s akkoron is hajlik öledbe fejem; Hisz te az inségnek mikor éje boronga körűlem, S hervasztott a bú: balzsamos enyhet adál. Enyhet adál! az ölő vad kínok örömtelen ifja Leggyönyörűbb álmit kebleden álmodozá.
