„Csak akkor születnek nagy dolgok, Ha bátrak voltak, akik mertek, S ha százszor tudtak bátrak lenni, Százszor bátrak és viharvertek.”
Ady Endre
*
Mi emeltük föl először A cselekvés zászlaját, Mi riasztók föl zajunkkal Nagy álmából a hazát!
Petőfi Sándor
*
Reggel fél 9 tájban egy csoport fiatalember lépett ki a Pilvax Kávéházból és indult sietősen, rendezetlen menetben a közeli egyetem felé. Arcukba havas esőt vert a szél. Hányan voltak? Negyvenen? Nyolcvanan? Nem tudjuk pontosan. Annyi biztos, hogy kevesen. Elenyésző szám a százezres városban. Lucskos utcán gyalogolt a kis csoport; kitért útjukból targonca, lovas szekér. Nem kiabáltak, nem énekeltek, még ütemre sem léptek. Mégis, amerre elhaladtak, kinyíltak az ablakok. A boltosok az üzletajtóból mutogattak rájuk, a járókelők ámulva álltak meg. Itt is, ott is lelépett valaki a járdáról, és csatlakozott a menethez. Elöl nyurga, barna arcú fiatalember haladt, szigorú, elszánt tekintettel, Petőfi. Mentek, hogy maguk mellé vegyék az egyetemistákat, talpra állítsák a pesti nép ezreit – kiverekedjék a magyar szabadságot, vagy meghaljanak érte.
*
A piros szép? A fehér szebb? Vagy a zöld szín, az a még szebb? Nekem együtt, az a három, az a legszebb-az a zászlóm!
Sarkady Sándor - Színek
*
Itt az óra, itt az óra, Aki vitéz fel a lóra! Rajta vagyok, rajta máris Vitéz volt a nagyapám is!
Sarkady Sándor
*
Gólya, gólya, gilice! Mitől véres a lábad? Török gyerek megvágta, Magyar gyerek gyógyítja. Síppal, dobbal, nádi hegedűvel.
n.d.
*
„Huszár gyerek, huszár gyerek, Szereti a táncot. Az oldalán, az oldalán, Csörgeti a kardot. Ha csörgeti, hadd csörgesse, Pengjen sarkantyúja: Kossuth Lajos verbunkja, A muzsikáltatója.”
n.d.
*
Harangoznak a toronyba', Megy a huszár a templomba. Arany csákó a fejében, Magyarország a szívében.
*
Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom Minden madár társat választ, virágom, virágom
Hát én immár kit válasszak, virágom, virágom Te engemet, én tégedet, virágom, virágom
Zöld pántlika könnyű gúnya, virágom, virágom Mert azt a szél könnyen fújja, virágom, virágom
De a fátyol nehéz gúnya, virágom, virágom Mert azt a bú földig húzza, virágom, virágom
n.d.
*
"Az Úristen őriz engem mert az ő zászlóját zengem, Ő az Áldás, Ő a Béke Nem a harcok istensége."
Nemező folyadék: 10 ml Filz Fix folyadék, 10 l vízhez elegendő 1 liter folyadékhoz csak a kiszerelés tized részét használjuk fel. A folyadék 1-2 napig használható. Filz Fix előnyös tulajdonságai: Megkönnyíti és meggyorsítja a gyapjú szálak összedolgozását, de lehet hagyományos szappanos eljárással is dolgozni.
A zöld mesegyapjúból tépkedjünk vékony szálakat, és rakosgassuk egymásra elforgatott szálirányba. (Egy kokárda labdához elegendő kb. a csomag hatoda.) A kis "fészket" nyomogassuk szárazon egy kicsit össze, majd jöhet a nemezelés. Csepegtessünk a kezünkkel pár csepp nemezelő folyadékot a nemez gombócra, és kezdjük el összenyomkodni. Olyan mozdulatokkal, mintha egy kézzel szeretnénk kicsavarni egy szivacsot. Forgassuk közben a gombócot, míg valamennyire össze nem áll. Ha már van formája, akkor a tenyerünk között tömörítsük kemény gombóccá. Ha ráncosodik valahol, akkor túl korán kezdtük el forgatni a tenyerünk között, ezért térjünk vissza a szivacsnyomkodásos tömörítéshez. Fontos: Mivel a végén a labdát félbe fogjuk vágni, sokkal erősebben össze kell tömöríteni a gyapjú szálakat. Laza, félkemény"labda" a szétvágás után könnyen kibomlik, tönkre megy. Ha már jó kemény a zöld golyócska, akkor jöhet a fehér mesegyapjú. (Egy kokárda labdához elegendő kb. a csomag negyede.) Ebből is tépkedjünk az előzőhöz hasonlóan kis fészket, majd rejtsük el benne a zöld golyócskát. (Annyira legyen kicsi illetve nagy a fészek, hogy a zöld golyócska felett összehúzva, ne legyen vastagabb rétegben, mint alul, vagy oldalt. Ha valahol dupla vagy tripla réteg fehér gyapjú lesz, akkor nem középen fog elhelyezkedni a zöld rész, hanem "tojás" szerűen félrecsúszva.) Először szárazon nyomkodjuk össze a fehér gyapjút, középre igazgatva a benne lévő zöld golyócskát, majd szintén pár csepp nemezelő folyadékkal nyomkodjuk. A zöldhöz hasonlóan, ha már jól összeállt, a tenyerünk között forgatva jó tömörre gyúrjuk. Az előzőekhez hasonlóan a piros gyapjúból is készítsünk fészket és dolgozzuk szárazon majd pár csepp nemezelő folyadékkal össze. (Egy kokárda labdához elegendő kb. a csomag harmada.) Fontos: Ne sajnáljuk az időt a tömörítésre! Nagyon keményre gyúrt labdát, sniccerrel óvatosan vágjuk félbe. Ezt inkább felnőttek csinálják a balesetek elkerülése véget. Nincs is más hátra, mint felvarrni vagy felragasztani a kitűző alapot...
Gazda gyorsan kelj föl mostan, Hozz minékünk jó bort, Valamid van a házadnál, Mindened csak hozd!
Nézd a nyársunk üres,
A hasunk éhes,
Ha sajnálod a szalonnádat, Légy magad is éhes.
*
Ghymes - GERGELYJÁRÁS
Szent Gergely doktornak, Híres tanítónknak neve napján, Régi szokás szerint, Menjünk Isten szerint iskolába, Régi szokás szerint, Menjünk Isten szerint iskolába.
Tyúkanyó ül, ül a fészkén; le-lehajlik, kotyog-motyog, a csőrével nagy gondosan forgatja maga alatt a hat szép, meleg tojást. Odamegy hozzá a kakas és így szól: — Ó, te szegény jó Kotkodács! Már vagy húsz napja kotlasz itt; alig eszel, alig iszol valamit; hoztam neked egy szem kukoricát! Ezzel már kibírod holnapig; letelik a huszonegy nap, s kikelnek a kiscsibék. Még egy kicsit karácsolt neki, aztán mint ki jól végezte dolgát, kibillegett az udvarra. Másnap reggel csakugyan kibújt a tojásból öt pelyhes kiscsibe. Gyönyörködött is bennük Kotkodács anyó; kotyogott- motyogott hozzájuk s a csibék is jókedvűen csipogtak: pi-pi-pi! De a hatodik tojásból nem bújt ki semmi. — Hogy-hogy-hogy? — ijedezett Kotkodács anyó; a kakas meghallotta s bebillegett. Nézik, nézik, forgatják, hengergetik a tojást, míg — lássatok csodát — hirtelen kettéesik, s kibújik belőle valami csodabogár. Sárga mint a kikirics, nagy feje borzas, lába s csőre széles, mint a lábát s azt mondja: háp-háp-háp! — Hát ez mi, micsoda? — néztek egymásra s dühösen kotyogtak-káráltak felette. Aztán a kakas nagy mérgesen kirohant, hátra se nézett. A furcsa kis jövevényt elnevezték Csibe-Kacsának, mert kacsára hasonlított. Az öt csibe csúfolta, csípte, ahol érte. Kotkodács anyó rá se nézett. Soha egy jó szót, egy zabszemet sem adott neki, mindent a csibék kaptak. A kakas meg a fejebúbjára koppintott, amikor csak tehette. Búsult is eleget szegény Csibe-Kacsa. Elbújt a nagy fűben, hogy senki se lássa. — Háp-háp-háp — siránkozott, s csak úgy patakzott a könnye. Bezzeg az öt csibe boldogan jött-ment Kotkodács anyóval, alig győzték szedegetni a sok jó falatot. Egy szép napon elindultak a vízimalom felé, mert ott mindig találtak elszórt búzaszemet. Csibe-Kacsa messziről totyogott utánuk. Hát egyszer csak nagy fekete madár jelent meg az égen, s az öt csibét Kotkodács anyó mindjárt a nagy szárnya alá vette. Futott, futott Csibe-Kacsa, hogy csak úgy dülöngélt bele, fejét bedugta Kotkodács anyó farka alá és addig mocorgott, esetlenkedett, amíg a Kánya — mert az volt a nagy fekete madár — fel nem figyelt mindannyiukra. — Vigyen el a kánya! — mondta mérgében Kotkodács anyó, s csak a csibékkel törődött. Csibe-Kacsa rémületében beugrott a patakba, s elbújt a sásban. A kánya meg keringett egy darabig a fejük felett, aztán elrepült. De Kotkodács ,anyó még sokáig nem merte kinyitni a szemét, nagy ijedelmében. Amikor végre kinyitotta, s körülnézett, hát sehol sincs Csibe-Kacsa! — Jaj szegény fejének, tán csak nem vitte el a kánya? Vagy a patakba fulladt? — rémüldözött. Attól félt, hogy Csibe-Kacsa nem tud úszni. De mit lát? Csibe-Kacsa vígan szeli a hullámokat; ha az úszást megunja, bukfencezik egyet, hogy csak azok a sárga lapát-lábacskái látszanak ki, aztán megint kibukkan, s úszkál, lubickol a patakban, mint egy jókedvű halacska. Nem csoda, hiszen Csibe-Kacsa igazi kacsa volt: kacsatojásból költötte ki véletlenül Kotkodács anyó. Most, hogy úszni látta, már ő is tudta ezt. — Gyere ki onnan — rikoltotta Kotkodács anyó. — Ha száz kacsa bújt is beléd, azonnal gyere ki onnan! De annak már rikoltozhatott, vidám hápogással búcsúzott el nevelőanyjától, s eltűnt a túlsó parti sásban. Beesteledett, s hirtelen megszólaltak a békák. Olyan zenebonát csaptak, hogy Csibe-Kacsa majd megsüketült belé, pedig álmos volt,- aludni szeretett volna. De ki tud aludni ilyen egetverő brekegésben, kuruttyolgatásban? Kikecmergett hát a partra. A bokrok között már sötétség volt, nagy madarak repdestek. Csibe-Kacsát félelmében a hideg rázta. Egyszer csak mit lát? Két csillogó szem világít rá, két hegyes fül mered felé: a róka! Nagy piros nyelvével szája szélét nyalogatja, ki villan hegyes szemfoga. — Végem van — sóhajtotta Csibe-Kacsa, s ijedtében már se nem hallott, se nem látott, csak szíve dobogását érezte egész testében. De hirtelen nagy recsegés-ropogás — a róka elillant, mintha ott sem lett volna. Csibe-Kacsa körülnéz. Hát kiket lát? A gazdasszonya és az öccse, nagy bottal a kezükben legelöl, mögöttük Kotkodács anyó, az öt csibe, s leghátul, nagy bőszen a kakas. — Itt vagy, te ágrólszakadt! — hajolt föléje a gazdasszonykája. — Kot-kot-kot! — pityergett örömében Kotkodács anyó. — Kukurikú! — kurjantott fel a kakas, hogy csak úgy visszhangzott a berek, s hangja megcsuklott a nagy meghatottságtól. — Pi-pi-pi — csipogtak a csibék s vidáman táncoltak körülötte. Kotkodács anyó kiterjesztette a szárnyát, lekuporodott, s most már Csibe-Kacsát is maga alá vette. — Háp-háp-háp — hallatszott a meleg tollak alól. — Kot-kot-kot — kotyogott Kotkodács anyó. — Látom már, kacsa vagy te csőröstül-bőröstül, de hát ha már ki- költöttelek, fel is nevellek. Csak meg ne szökjél többet, mert elkap a róka! A gazdasszonyka nagy kosarába tette őket, s megindultak hazafelé. — Kukuriku! Kukuriku! — kurjongatott leghátul a kakas. — Kurutty-kurutty, brekekekeke — válaszoltak rá a békák. Valahol, a malom táján nagy ugatás, csaholás kezdődött: a kutyák hajtották a rókát.
Már tudod azt, hogy miképpen keletkezett a tél, mely lefagyasztja az erdő zöldjét, hó alá temeti a mezőket, de azt még nem tudod, ugye, hogy mi okozza a tél végét s a tavasz érkezését? Nos, hadd mondjam el azt is. Úgy történt ez, hogy amikor az állatok és madarak irigykedése és rosszasága miatt büntetésből az Erdő Angyala elővarázsolta a telet, és a madarak sorra fölkerekedtek és útra keltek, déli, melegebb vidékek felé – kivéve a mátyásmadarat, ugye, aki miatt mindez történt, és aki elég ügyes és élelmes volt ahhoz, hogy megéljen a jég hátán is –, csodálkozva vette észre az Erdő Angyala, hogy még egy másik madár is ott maradt. Egy egészen apró, fekete fejű, kékesszürke tollazatú kis madárka, akinek cinege volt a neve. Felborzolta tollacskáit a hideg ellen, és ugrált ide, ugrált oda, bokorról bokorra, fáról fára, és éles kis csőrével ügyesen kiszedegette a hideg elől megbúvó pondrókat a fakéreg alól. – Hát te miért maradtál itt, amikor mindenki más elment? – kérdezte az angyal. – Mert én szeretem itt, szeretem, szeretem! – csivitelte a kismadár, vidáman. – Nem félsz a hótól, hidegtől? – Szeretem itt, szeretem! Ami kukac van, meglelem! – felelte a kismadár. – S mi a neved? – mosolygott rá az angyal. – Cinege! Cinege! – Hát ide figyelj, kis cinege – mondta az angyal, elkomolyodva –, nagy szeretet s nagy hűség lakozik benned, bármilyen apró is vagy. Jutalmat érdemelsz. Tudod-e, mivel jutalmazlak meg? Rád bízom a tavaszt! Erre már abbahagyta a kis cinege az ugrándozást. – Hát azt hogyan? – bámult az angyalra. – Azt úgy – felelte az angyal –, hogy a tavaszt, aki fák gyökere alatt alussza most álmát, semmi egyéb nem ébresztheti föl, csupán egy kis aranycsöngettyűnek a csilingelése. Semmi egyéb, érted? Amíg az a kis aranycsengettyű meg nem szólal, addig hó borít és fagy dermeszt itt mindent. Azt a kis aranycsengettyűt pedig neked kell megkeresned, cinege! – Keresem én! Keresem én! – csivitelte lelkesen a kis cinege. – Csak azt mondd meg, hogy hol keressem!? – Hát ez nem olyan egyszerű ám, kis cinege – mosolygott az angyal –, mivel mindössze egyetlenegy ilyen aranycsengettyű van az egész világon, és azt a hóvirág tündérkéje őrzi. Ő pedig, mint a többi virágtündérkék is mind, bemenekült a tél elől a föld melegébe, hóvirág gyökerébe. Azt kell hát megtalálnod először is, a hóvirág gyökerét. Föl kell ébresztened, hogy előbújjon a föld alól, s a hóvirág tündérkéje csilingelhessen aranycsengettyűjével, és fölébreszthesse a tavaszt. Nem könnyű feladat ez ilyen kis madárnak. Elvállalod-e, cinege? Rád bízhatom-e a tavaszt? Tekergette a nyakát a kis cinege a bokor ágán ide-oda, gondolkodott, töprengett, mert bizony nehéz feladatnak látszott, és nagy felelősségnek. Végül aztán mégis csak megrázta tollait vidáman. – Megteszem, megteszem! – csiripelte nekibuzdulva. – Bízd csak reám, megteszem! Megyek is, megyek is, mert szép a tavasz, szeretem! S azzal elindult, hogy megkeresse a hóvirág gyökerét. Szökdelt, ugrált fáról fára, bokorról bokorra. – Mit csinálsz, bolond madár? – kérdezte a fenyőfa. – Eredj és húzódj be egy meleg odúba, mint mások, megvész az Isten hidege! – Nem tehetem! Nem tehetem – csivitelte a kis cinege. – Keresek, keresek, kis csengettyűt keresek, hóvirágot keresek! Azzal ment tovább, ugrált, keresett. – Bolond madár – mordult rá dideregve a mogyoróbokor –, ne mind ugrálj rajtam, maradj veszteg. Aludni akarok. – Keresek, keresek, hóvirágot keresek! – csivitelte a cinege. – Keresem, míg meglelem! – Leled a szemed világát – morgott rosszkedvűen a mogyoróbokor –, nem látod, hogy hó takar mindent? Eridj a dolgodra! – Odamegyek, odamegyek! – felelte vidáman a cinege. – Az én dolgom a tavasz! Keresem, keresem, ameddig csak meglelem! Az erdő szélén meglátta a róka. Éhes volt, mert lent a faluban zárva tartotta a tyúkokat a gazda a hó miatt, a mező egerei pedig vackukba húzódtak be, a föld alá. – Mit csinálsz, te szép kicsi madár? – kérdezte a róka, ravaszul. – Keresek, keresek! – felelte a cinege vidáman. – Aranycsengettyűt keresek! – Ó, hát ha csak annyi a bajod – mondta a róka –, azon könnyű segíteni. Van nekem csöngettyűm, kölcsön adom neked! A kis cinege elcsodálkozott. – Neked is van csengettyűd? – Van hát. Itt a nyelvem alatt, látod? Gyere, csöngethetsz vele! – De az angyal azt mondta, hogy a hóvirág csengettyűjét kell megkeresnem – aggodalmaskodott a cinege –, csak az ébresztheti föl a tavaszt! – Dehogyis csak az – fondorkodott a róka –, az én csöngettyűm hangosabb, mint a hóvirágé. Gyere, próbáld meg, ha nem hiszed! Már-már azon volt a kis cinege, hogy leszáll a rókához, és megnézi a nyelve alatt a csengettyűt, amikor a kökénybokorban megszólalt a nyúl. – Oda ne menj hozzá, kicsi madár! Ravasz a róka, vigyázz! Nincsen őkelmének semmiféle csöngettyűje, csak egy nagy éhes torka! Megbosszankodott ezen a róka, mert már szinte a szájában érezte a kis madarat. – Megállj, te semmirevaló nyúl, megbánod ezt még! Azzal beugrott a kökénybokorba, hogy elkapja a nyúl nyakát. De csak a kökénybokor tüskéi szurkálták össze az orrát, mert a nyúl se volt rest, s uccu, nekiiramodott a hólepte mezőnek. A róka meg utána. Azóta is kergeti, ha közben ki nem fáradt. A kis cinege pedig ment tovább a maga dolga után. Fáról fára, bokorról bokorra, mert bizony fontos nagy felelősség terhelte, hiszen őrajta múlott az, hogy meddig tart a tél, meddig kell éhezzenek és fázzanak az erdő állatai. Kora reggeltől késő estig ott ugrált, szökdelt fáról fára, bokorról bokorra, nap nap után. Benézett ide, benézett oda, és egyre csivitelte: – Keresek, keresek! Kis csengettyűt keresek! Hóvirág, hóvirág, merre vagy, hóvirág? Végül is egy vén erdőszéli tölgyfa megsajnálta. – Ne keresd a hóvirágot, kicsi madár, hiába keresed! Jég alatt, hó alatt, meg se hallja szavadat! – Honnan tudod? – kérdezte megütközve a kis cinege. – Onnan, lelkecském – felelte az öreg tölgyfa –, hogy itt alszik a hóvirág alattam. Hó takarja, avar takarja, fekete föld takarja. – Itt van alattad? – örvendezett a kis cinege. – Hol? Hol? – Látod azt a kis száraz gallyat a hó tetején? Pontosan ott. De hiába szólítod, úgyse hallja meg. A kis cinege azért mégis alászállt a hóra, pontosan oda, ahol az a kis száraz gally hevert. Apró kis csőrével húzni, rángatni kezdte a gallyat, míg csak el nem mozdította onnan. Aztán apró kis karmaival kaparni kezdte a fagyott havat, kaparta, kaparta, míg belefájdultak a lábacskái, és még mindig csak alig kaparászta meg a hó tetejét. Arra jött a szarvas. – Hát te mit kapirgálod a havat, kismadár? – kérdezte jó szívvel. – Lefagy a lábad, lefagy a szárnyad. Fönt a fákon van a te helyed, nem itt a hóban. – Fel kell ébresztenem a hóvirágot! – lelkendezett a kis cinege. Nála van az aranycsengettyű, mely meghozza a tavaszt! Azért próbálom elkaparni a havat, látod, hogy leszállhassak hozzá, a fagyott föld mélyére! – Hát ha csak ennyi a baj, azon könnyen segíthetünk – mondta a jó szívű szarvas, azzal fölemelte az első lábát, és nagyot kapart vele a havon. Újra kapart egyet, és csak úgy repült csülke alól a hó mindenfele. Még egyet kapart, és már nem is maradt semmi hó azon a helyen, csak fagyott falevél, és a fagyott falevél alatt fagyott fekete föld. Még rá is lehelt a jó szarvas néhányszor a fagyott földre, hadd olvadjon hamarabb. – Nos, aztán csak várnod kell, míg kibúvik a hóvirág a föld alól – mondta végül is –, többet már én se tehetek. Azzal elment, ennivalót keresni a fagyott erdőben. A kis cinege pedig odaszállt a földre, ahonnan a szarvas elkaparta volt a havat, a nagy tölgyfa lábánál. – Hóvirág! Hóvirág! Ébredj, ébredj, hóvirág! Kikelet! Kikelet! Csengetni kell, kikelet! S hát bizony csak addig-addig ugrált, szökdelt, kapirgált és csivitelt ott egyhelyben, amíg egyszerre csak elődugta kis sápadt fejét a föld alól a hóvirág. Álmosan nézett körül. – Ki ébresztett föl? Ki zavarta meg álmomat? – kérdezte durcásan. – Hiszen még hideg van! Havat látok mindenütt! – Én ébresztettelek föl, én! – csivitelte vidáman a kis cinege. – Elég volt a télből, elég volt a hidegből! Rázd meg csengettyűdet, szép kicsi hóvirág, hadd legyen tavasz! – Hát ha már fölébresztettél, kis madár – mondta a hóvirág-tündérke dideregve –, vessünk bizony véget a télnek, szaporán! Azzal elővette nyakából kis aranycsengettyűjét, és megrázta ügyesen. – Csiling-csiling! Csiling-csiling! S lám, egyszerre csak ránevetett a nap a hóra, és a hó olvadni kezdett tőle mindenütt! Megmozdult a patak is, széttörte jégbilincsét, csobogni, dalolni kezdett megint, és amerre csak vitte a tavasz hírét, kipattant ott nyomban a füzek selymes barkája. Megelevenedett ám az erdő is! A hóvirág csilingelésére előbb a kis kakasmandikó dugta elő ügyelve rózsaszín fejét, majd példáját követte a vadjácint, a dongóvirág és odakint a mezőkön a martilapi, a vadbarack és a kökény. De akkor már ott volt a kis pacsirta is, és meghirdette a világnak a tavaszt. Nagy volt az öröm, akkora nagy, hogy a kis cinegéről meg is feledkezett mindenki. De te nem feledkezel meg róla, ugye? Hideg téli időben, ha ablakodon kinézel, és meglátsz odakint egy kis, fekete fejű, kékesszürke tollazatú madárkát ide-oda szökdösni a bokrokon, jusson eszedbe, hogy ő az a kis cinege, aki meg kell lelje számodra a tavaszt. Ha jól odafigyelsz, meg is hallod, amint vidáman mondogatja: „Keresek! Keresek! Kis csengettyűt keresek!” Jól teszed, ha ablakpárkányodon enni is adsz neki, mert bizony nagy felelősséget hordoz ám szegény kis cinege, hiszen őrajta múlik a tavasz! S ha nem kell közben még élelmet is keresnie, hamarabb megleli a hóvirág búvóhelyét, és korábban lesz tavasz megint. Valahányszor szökdösni látod valahol, figyeld meg jól a szavát. Amikor csak azt hajtogatja egyre, hogy „keresek, keresek, keresek!”, akkor bizony még messzire van a tél vége. De amikor azt hallod vidám kis torkából, hogy „kikelet! kikelet! csengetni kell, kikelet!”, akkor tudhatod, hogy a kis cinege már meglelte a hóvirág tündérkéjének rejtekét, és a kis aranycsengettyű hamarosan csilingelni fog valamelyik fa alatt, és téli világodra ráébred a tavasz. Ha pedig arról kívánnál meggyőződni, hogy igazat meséltem-e: nézd meg jól közelről a hóvirágot, és meglátod benne, pontosan a közepén, az aranycsöngettyűt is.
Napfénynek meg Nyíló ibolyának született egy szépséges kislánya. Esti Sugárnak nevezték. Serdült, nőtt a kislány, s az ügyességének hamarosan híre ment: egyetlen nap alatt meg tudott varrni egy hétszínű fonallal hímzett szarvasbőr csizmát vagy egy paszományos bőrbekecset, vagy egy fehér, széles gallérú kabátot. Felserdült Esti Sugár, eladósorba került. Sokan kérték apjától: - Férjhez adod-e a lányodat Napfény? kérdezték. Napfény azonban mindegyiknek így válaszolt: - Nem adom senkinek. Esti Sugár híre Legyőzhetetlen Fagyhoz is eljutott. Az befogott a szánjába hét jegesmedvét, és elvágtatott Napfény kunyhójához. Odaért, leszállt a szánról és rátámaszkodott jégcsap botjára, és megkérdezte: - Hozzám adod-e a lányodat Napfény? - Nem adom senkihez - felelte Napfény. Legyőzhetetlen Fagy azonban nem tágított. Három nap és három éjjel hajtogatta: - Add hozzám a lányodat Napfény! Meleg délben gyöngült Legyőzhetetlen Fagy, de éjjel, a hidegben félelmetes volt a szava. Napfény éjjel csak úgy reszketett félelmében, bezzeg nappal bátran mondogatta: - Soha, soha nem adom egyetlen lányomat Legyőzhetetlen Fagyhoz! Esti Sugár csak sírt , sírt keservesen. Sírt az anyja is, és azt hajtogatta: - Eredj innen Legyőzhetetlen Fagy! Nem lehet a feleséged a mi kislányunk! Hiszen megfagy a Te jégkunyhódban! Legyőzhetetlen Fagy azonban kérlelhetetlen volt. A negyedik napon fenyegető hangon kiáltotta: - Hallod-e Napfény! Ha nem adod a lányodat szépszerével, akkor erőszakkal ragadom el! Ezt mondta Legyőzhetetlen Fagy, aztán jéghideg szeleket fújt magából. Megdermedt minden körös-körül. Megijedt Napfény, sírva fakadt: - Mit tehetek? Te vagy az erősebb! Hozzád kell adnom a lányomat! Legyőzhetetlen Fagy felültette szánjára Esti Sugarat, s a hét jegesmedve észak felé röpítette őket, szemben a hóförgetegekkel a jéghegyek között. Didergett Esti Sugár, olyan keménnyé fagyott, mint a jégcsap, csak úgy kopogott a teste a szán ülésén. Aztán legurult a szánről, és kék áfony-bokorrá változott. Hazaért Legyőzhetetlen Fagy. Kereste mátkáját, de csak hűlt helyét találta. Megdühödött, sötét lett az arca, mint az éjszaka. - Megfagyasztalak, gőgös teremtés! Fújt egy nagyot - fehér lett a föld, megdermedt körös-körül minden. Vastag hó lepte be a kékáfonya-bokrot. De eljött a tavasz. Napfény felolvasztotta a havat, és Kék Áfonya életre kelt. Az emberek amikor szedik az édes áfonyát, még ma is emlegetik a szépséges leányt, aki kékáfonya-bokorrá változott.
„Farsankó azé kő emenyi tánconyi meg vidámnak lenyi, nagyokat ugrányi, hogy jó magosra nyöjjön a kender”
*
„Zim-zum, zim-zum, Fut a szál, pereg a kis orsó, Száz szép tallér A fonál nem is olyan olcsó.”
„Vigan táncol a kanász Érti jól a táncát, A kanászné vele jár, Rázza szoknya ráncát.
Egyre ropja Csiszicsoszi, Lobog hosszú orra, Vele fordul Biribum, Hét köpenyét hordja.”
„...Ide bort, vörösbort, csapold meg a hordót, nyisd ki hát a csapot, töltsd teli a kancsót, ide bort, vörös bort, nem csak olyan olcsót, egy tallér, két tallér, vigyed az utolsót”
„Végig dalolom az utcát, Végig az egész falucskát, Részeg vagyok, nem a bortól, Csak amúgy saját magamtól.”
Weöres Sándor
*
Népszokások zöme a farsang utolsó vasárnapjától - ötvenedvasárnap - hamvazó szerdáig tartó négy naphoz kapcsolódott. Megelőzte egy illetve két héttel a hatvanadvasárnap - gazdák vasárnapja – földes gazdák áldásos közösségi miséje a jövendő jó termésért. Hetvenedvasárnap a szőlős gazdák, szőlő művelők tartottak misét.
Csonkahét: farsang végére és húsvéti nagyböjt kezdetére eső hét.
Farsang vége, farsangutója: farsang utolsó három napja, hétfő, kedd, szerda.
Farsangutójja, farsangvasárnap: farsang utolsó vasárnapja. Kedvelt, hagyományos étel volt ezen a napokon a fokhagymás leves, krumpli leves, tyúkhúsleves, paprikás, kocsonya, forgácsfánk más néven csörögefánk, herőce, buktafánk, rétes.
Farsang hétfő.
Húshagyókedd: táncos húshagyókedd, húshagyási kedd, bolondok napja, farsangkedd – farsang utolsó napja. A farsang utolsó napja. Neve szerint ezen a napon esznek utoljára húst a nagyböjt kezdete előtt. Nagyváty baranyai faluban madzaghagyókeddnek nevezik, mert ezt követően, már semmilyen élelem nem lóg a madzagon.
Hamvazószerda, hamvas böjtfő, böjtfakadó: húshagyó keddet követő nap, szerda. Szigorú böjti nap. Hagyományos étele a tészta, sóba-vízbe bableves, tejes bableves. Piszláng vagy szalados: csírás rozs és búza ugyanannyi mennyiségben ledarálva, vízben megmosva, egy kis liszttel megszórva és kemencében megsütve. Sósvakarcs: lapos, két tenyér nagyságú, tetején négyzetrácsosan bevagdalt, tojással kent, köménymaggal, sóval megszórt kenyértészta kemencében sütve.
Torkoscsütörtök, csonkacsütörtök – hamvazószerdát követő nap(csütörtök), farsangról maradt zsíros étkek elfogyasztásának utolsó lehetősége.
TÁNCDAL
Citera pengi: körbe, járjad, Katica, Böske, szedd a lábad! Lobog a rózsa, rezeda bokra, tavaszi lázban rezeg a szoknya.
Borzontorz barátságos szobájából egy nagy erkély nyílt. Ez a pici „birtok” pontosan úgy viselkedett, mint a nagy külvilág: ilyenkor télen hosszú, csillámló jégcsapok lógtak falécein, kristálytiszta hó fedte minden ízét-porcikáját, akárcsak a környező fenyők koronáját. Abban, hogy Borzontorz időről időre ellenállhatatlan vágyat érzett kiszaladni a jó meleg szobából a vakítóan fehér nagyvilágba, jelentős szerepet játszottak az erkélyre látogató madarak. Apa a hidegben vacogó, éhes kis vendégeknek egy jó nagy madáretetőt épített nádfedéllel és négy pici eresszel. – Menjünk a madarak után! – szólt Apa Borzontorzhoz, és pár perc múlva már ropogott is a hó a talpuk alatt. Az efféle kirándulásokat Borzontorz nemcsak azért szerette, mert a friss levegőtől kipirult az arca, meg mert olyan gyönyörű a behavazott erdő, és ott olyan jó hógolyózni, szánkózni, illetve korcsolyázni, hanem azért is, mert Apa ilyenkor csodaszép történeteket mesélt az erdőről és lakóiról: a szarvasokról, vadmalacokról, őzekről, no és persze azokról a fürge kis mókusokról, melyeket gyakran Borzontorz is megcsodálhatott az erdő fái közt. Azon a nevezetes napon Apa egy újabb csodálatos dologra tanította meg: arra, hogyan készül a hóember. Mind a ketten kicsi, de jó keményre gyúrt hógolyókat kezdtek görgetni a havon. „No hiszen, ebből sem lesz egyhamar hóember” – sopánkodott magában Borzontorz, de amint látta, hogy egyre gyorsabban növekedik a fehér görgeteg, maga mögött hagyta kétségeit. – Csinálj egy kis gömböt fejnek! – adta ki az utasítást Apa, és elment beszerezni a kellékeket. Nem telt bele tíz perc, és már készen is állt a hóember, kezében seprűvel, feje búbján egy ütött-kopott lábassal, hosszú répaorral, szénből kirakott gombokkal, szemekkel és hatalmas mosolygós szájjal. – Szia, Borzontorz! – Szia! – válaszolt vidáman. – Kinek köszöntél? – kérdezte Apa, miután körbenézve egy árva lelket sem látott az erdőben. – Csak visszaköszöntem a hóembernek. – Ne haragudj – fordult Apa a hóemberhez –, nem hallottam, hogy köszöntél! Szervusz, hóember! Apa modorában volt valami különös, mintha csak játszásiból köszönne, s maga sem hinné, hogy a hóember tényleg megszólalt. „Hiába, a felnőttek néha ilyen furcsák” – gondolta Borzontorz. Azon a télen Borzontorz igen gyakran meglátogatta a hóembert, aki a barátja lett. Sokat beszélgetett vele. Egy szép napon – vagy talán nem is olyan nagyon szép napon – azt vette észre Borzontorz, hogy bár már régóta sütött ilyen szép szikrázóan a napocska, a hóember mintha kevésbé vidáman mosolyogna. Az arcán megolvadt a hó, s a szénből kirakott szája széle egy kicsit lekonyult. Pár nap múlva a színe is szürkésre változott, piszkos csurgásnyomok éktelenkedtek a homlokán. Újabb pár nap múlva a hóember egész alakja megroggyant, a fejébe csapott ütött-kopott lábas is félrecsúszott. – Szegény barátom, mi lesz veled? – sopánkodott napról napra egyre kétségbeesettebben Borzontorz, és nagy igyekezettel próbált segíteni a barátján. Az erdőben található kisebb-nagyobb hókupacokból szerzett hóval tapasztgatta a sebeket. Hamarosan a nemrég hatalmas fehér óriás egy picurka szürke hókupaccá olvadt, melyből a szomjas erdei talajra egyre sűrűbben csepegett a kristálytiszta víz. Borzontorz nagyon elszomorodott. – Gyere, Borzontorz, sétáljunk egyet ebben a gyönyörű tavaszi időben! – invitálta Apa olyan lelkesen, hogy nem lehetett ellenállni. A hó eltűnt az erdőből, mindenfelé friss zöld rügyek duzzadtak, pattantak. Tényleg gyönyörű volt a táj, csak hát.... Apa szándékosan a hóember felé vette az irányt. Addigra már egy maroknyi hó sem maradt belőle. – Már nincs hóember – jelentette ki Borzontorz hatalmas gombóccal torkában, elcsukló, sírós hangon. – Dehogy nincs! – jelentette ki határozottan Apa, és már mentek is a hóember hűlt helye felé, ahol bizony csak egy nedves kis tócsa állt. – Hol van hát? – kérdezte Borzontorz. – Hát ott, nézd csak meg jobban! – Apa a nedves erdei földre mutatott. A korhadt avarból hóvirágok dugták ki óvatosan szép kis fejüket. Borzontorz ámulva nézte a gyönyörű virágokat, mígnem az egyik megszólalt: – Szia, Borzontorz! Borzontorz hirtelen meglepetésében és örömében nem is válaszolt; kérdően nézett Apára. – Köszönj vissza szépen, ahogy illik! – és ezúttal Apa nem játszásiból beszélt. – Szia! – üdvözölte udvariasan és vidáman Borzontorz régi barátját... az életet. Ha valami nagyon szép elmúlik, vigasztaljon benneteket, hogy mulandósága még szebbé teszi, talán olyan széppé, hogy igazából el sem múlik!
Eszkere, maskara, aki búsul, mars haza! Aki télen megfagyott, ne járjon több csillagot!
Csibemáz, kutyavér, elefánt lett az egér, a hóember kerepeljen, az asszony ne feleseljen!
Gatyakorc, maszkaránc, szédítsen el ez a tánc! Tüzes a bor arany bőre, folyjon el a dohos lőre!
Csujjogó bikanyelv, hangosabban énekelj! Ina szakadjon a télnek, hízelegjünk falevélnek!
Dr. Vitéz Ferenc
*
„Január, február fú és havaz, úgy lesz tavasz”. „Január, február, itt a nyár, nem kell már a nagykabát.”
Százéves naptár így jegyzi a február hónapra jellemző jegyeket: „Februárban szúnyogok orrokkal keveset ártanak, s kígyók fulánkjokkal, a mezei ptrücskök elrekedt torkokkal.”
*
„Itt a gyertyaszentelő A pincekulcsot vedd elő, Ha fénylik, ha nem, nem bánom, Majd búsulhatunk a nyáron.
De most az nem való ide, Bort az asztalra ízibe! Ne légy szomorú és csüggedő, Mert itt a gyertyaszentelő!” Bácsszőlős
„Ha gyertyaszentelő havaz, közel a tavasz.” „Ha gyertyaszentelő fényes, a gazda kényes.”
„Gyertyaszentelő melege sok hó a jégnek előjele Gyertyaszentelő hidege Koratavasznak előhírnöke...”
„A mi pásztornépünk alföldi, nem a medvét emlegették, inkább azt emlegetik: ha a gyertyaszentelő havas, közeleg a tavasz, ha derűs az ég és csendes, akkor a tavasz érkezése még várat magára.”
FEBRUÁR
Reggel Reggel az ember ki se lát, annyi, de annyi jégvirág nyílott az éjjel az ablakon. És szánkáz a szél az utakon. Délfelé Ereszt az eresz: csöpp-csöpp-csurr! Izzad a hó és kásásul. Fázik a hóember, didereg. Kacagnak rajta a verebek. Estefelé Bújnak a cserepek alá a verebek: csip-csirip. Hideg van, hideg a mindenit! Az ablak üvege citeráz, szaporáz. Az ajtón ijedt kis szelecske kotorász. Brummog az erdő is, dörmögő hanglemez. Morog a medve. Ébredez.
Kányádi Sándor
*
Február 3. Balázs napja
Szabad-e Balázsolni, koledálni?
XVII. Sz. Följegyzés:
„1. Emlékezzünk Szem Balázsra, hóm ma vaon naptya, Mesterünknek akarattya átalunk mutattya Örömünk a háznok, asszonyok uránok, Ha’ hirdessik és emliccsik ü asztot kivánnyo.
2. Gazda gyorsan kell fő mastan, hozz minekünk juo bort, Valami a házadná van, mindenedet csak hozd. Lásd a nyársunk üres, biélünk is ehes. Ha sajnálod szalánnádot, liégy hát magad ehes.
3. Asszon csuód meg az uradot, küöcsd e keresményit, Ne sajnállod meg uodanyi a pienzes erszinyit. Tuggyok, hók kimilli, de nem lehet viényi, A leginyek fortilláve mind köllessik lényi…”
*
„Ma van Szent Balázs napja, Régiektül nekünk szokás hagyva. Szegény diákoknak járni, Házanként kerülni, Asszonyokat csergetni.
Azért édes asszonyunk, Ne légyen hozzád hiába járásunk. Kérjük érted istenünket, Segélj sokszor diákokat.
Adjál egy kis szalonnát, Hadd tegyünk rajta áldást, Ad az Isten érte mást. Adjatok szalonnát…”
"Mert némelyek lárvákat vettenek, különböző nemnek ruhájában öltöztenek, sok vásottsá got, feslettségét vittenek véghez: némelyek sokféle figurás köntösöket vévén magokra, mutatták magokat pokolbul jött lelkeknek; melyre nézve helyesen mondották sokan ördögök innepének. " – Bod Péter
Fél liter vízhez, miközben melegszik, adjunk előzőleg kikevert masszát folyamatosan hígítva, melyet 2-3 evőkanál lisztből, csipetnyi sóból, 1,5 dl vízből kevertünk csomómentesre. Rövid ideig, mint puding főzésnél forrni hagyjuk, majd hűtjük. A maradék, hűtőszekrényben 1-2 hétig eláll. A ragasztó, száradás után áttetsző, az így készített anyag nem törik, ruhából könnyen kimosható, egészségre ártalmatlan.
MASZK ELKÉSZÍTÉSE
Újságpapírt kisebb darabokra vágunk, a ragasztót, széles ecsetet, lufit előkészítjük.
Felfújjuk a lufit, gyermekfejnél kicsit nagyobbra.
Az ecset segítségével bekenünk ragasztóval egy kis darab újságpapírt, óvatosan rásimítjuk a lufira. Ügyeljün arra, hogy a papír összes felülete ragasztós legyen. A műveletet addig ismételjük, míg 3-4 rétegben befedjük vele a lufit. Hagyjuk száradni, kicsit hosszabb időt vesz igénybe.
Száradás után kilyuksztjuk a lufit, hosszában kettévágva, két fél papírburkot kapunk. Rajzlapból készítsünk orrot bevagdalt ragasztási felülettel, majd fölhelyezése után fedjük a maszkot rajzlapcsíkokkal, hogy erősebb legyen a tartása.
Száradás után háztartási papírtörlővel befedjük az egész felületet, az egyenetlenségek eltüntetése és a könnyebb festhetőség érdekében. Ismét száradni hagyjuk.
Vágjuk a széleket simára, majd pontosan kimérve a szemek helyét, kisollóval körbevágjuk. (Érdemes közben próbálni.)
A busó álarchoz hasonlóan, készíthetünk szarvakat, de díszíthetünk fonallal, rafiával, gyapjúval, birkabőrrel.
Festésnél, (barna, fekete, fehér, vörös, okker) használjunk sötét és világos színeket váltakozva, az ijesztgető, majd vidám hatást növelve.
Ha Pál-fordulókor a medve kijön téli menedékéből - állították Baranyában a múlt század közepén is - és meglátja, hogy süt a nap, akkor még visszasomfordál, mert annyi hideg nap lesz a kitavaszodásig, mint amennyi az esztendőből már elmúlt.
*
KELJ FEL MEDVE
- Kelj fel, medve, kelj fel már, hoztunk mézet csöbörrel! - Nem kelek én, álmomban eszem teli vödörrel!
- Kelj fel, medve, jaj de szép a hó a hegy tetején! - Szebbet látok, álmomban zöld erdõben járok én!
- Kelj fel, medve, nóta szól, varjú mondja: kár, kár, kár...! - Szebbet hallok, álmomban vidám tücsök muzsikál!
- No, ha így van, hát aludj: tavaszig ne bújj elõ! - Nem is bújok, csak ha majd kicsal Gyertyaszentelõ!
Zelk Zoltán
*
A BÁNATOS MEDVE
Volt egyszer egy medve, sose volt jó kedve.Dirmegett–dörmögött,mintha semmi másra nem lett volna oka,csak búslakodásra. Ha mézet nyalogatott,nem volt elég édes.Ha a nap kisütött, nem volt elég fényes.Még az odúját is szűknek találta,kint aludt inkább egy bokor aljába.Bezzeg tüsszögött is reggelre kelve – s akkor meg emiatt dörmögött őkelme. Egy szép napon aztán maga is megunta,hogy mindig csak szomorkodik,mint egy viseltes bunda.Elhatározta hát azon minutában,hogy megy s megtekinti:mi van a világban. Mikor a rengeteg erdő szélére kijutott, egy kicsi lepkével összetalálkozott. – Hová?Hová?– mordult reá.S a lepke mondta. – Messzire.Nap süti a réteket.Oda megyek.Ég veled! Nagyot nézett a medve.Mindjárt jobb lett a kedve. – Rétre menni jó lehet.Menjünk együtt,mék veled. De a lepke szót se szólt,rippem–röppöm elrepült. Mit tehetett medve koma,egymagában elindula.Hát amint ment,mendegélt,dimbes–dombos réthez ért.Nyílt a réten annyi virág,mint erdőn a leveles ág. „No –gondolta–,itt megállok,szedek egy csokor virágot!” S neki is látott nyomba,nem gyorsan,csak medve módra. Egyszerre azonban a szemét mereszti:valami hegyeset lát a fű közt meredezni! – Hát ez meg miféle?– szól megrökönyödve.Tán kóró?Majd elbánok vele!Semmi szükség az ilyen semmirekellőre,az ilyen csúfságra… S azzal odacammog,hogy tövestül kirántsa.De uramfia!A kóró mekegni kezd,s fölugrik egy kecske!Szegénynek a szarvát törte le a medve… – Ó,te golyhó,nem vagyok én kóró!Hát nem látsz?Vagy elment az eszed?Fél szarvval sétáljak most?Világcsúfja legyek?–támadt rá dühösen,s fújt bőszen a kecske. A medve csak állt–hej,beborult a kedve. – Én szerencsétlen,minek is születtem?–sóhajtott nagyot. Mindig csak baj lesz abból,ha jót akarok.Nesze,itt a szarvad. Ha tudnám,visszaragasztanám.Ha meghalok egyszer,neked adom a bundám… Azzal fülét megvakarta,orrát megdörzsölte–és máris kicsordult a könnye. A kecske észrevette. – Ne sírj,no!– mekegte és leszegte fejét.Szörnyen megsajnálta a szomorú medvét. – Szép szarvacska volt,igaz…Nem girbe,nem görbe.De ha sírsz–rísz folyton,a másikat én töröm le.Gyere inkább, nyújtsd a mancsod,kössünk igaz barátságot! Megörült nagyon a mackó. – Köszönöm, hogy nem haragszó… S mivel más nem jutott eszébe,egy pipacsot tűzött a csempe szarv helyébe. Aztán összeölelkeztek,de úgy ám,hogy még a szőr is összekócolódott a medve feje búbján. S mikor hazament,csodálkozva látta,hogy semmi oka a búslakodásra:a mézecske édes,a napocska fényes,s micsoda csuda:nem szűk az odúja!
Ha szent Vintze napja fénylik, azt mondják a boros gazdák, hogy meg-telik a pintze, és sok jó bort várhatni.” (Száz esztendős kalendáriom - 1799.)
* „..., ha Ágnes hideg, engesztel Vince, hogy teljék a pince”.
Jó, „ha csöpög az isztergye"!
„Csurog az esztergye, Tellik a pince." „... Búzával a pajta, a csűr, A gazda jó bort szűr. " „... Mihályig édes bort szűr." Csókakő, Sárkereszt, Csákvár
*
Vince, ki a borok szentje: a telet tanítja rendre. Mint a jó borok a hideget, Vince úgy győzi le a telet.
*
Ha megcsordul a Vince, megtelik a pince Régi igazság ez. Igaz-e jó Vince?
Most, hogy ünnepeljük névnapodon Vincét, Telj meg áldással Te, s csorduljon meg pincéd!
Csongrád
Szent Vince-napi szőlőmetszés Ópusztaszeren- Kalmár István hegyibíró Fotó: Rosta Tibor
Az a legfontosabb dolog (A gyerekekre gondolok), Hogy SOHA, SOHA nem szabad, Hogy tévéműsort lássanak - Sőt, legjobb, ha a bárgyu láda Már be sem kerül a szobába. Amerre csak jártunk, a tévét A gyerekek szájtátva nézték. Két-három óra meg se kottyan, Csak néznek, míg a szemük kipottyan. (Múltkor is láttunk egy helyen Tíz szemgolyót a szőnyegen.) Csak ülnek, néznek, néznek, ülnek, Míg hipnózisba nem kerülnek, S a sok szennytől, mit egyre néznek, Olyanok lesznek, mint a részeg. Ó, persze, tudjuk, csendbe vannak, A falnak fejjel nem rohannak, Nem kezdik egymást hasogatni, Hagynak nyugodtan mosogatni, Míg fő az étel, hűl a lekvár - De azon eltűnődtetek már, Hogy ez a rémséges doboz Miféle dolgokat okoz? ELSORVASZT MINDEN ÉRZETET! MEGHAL BELÉ A KÉPZELET! Az észt betömi, eldugítja! A gyereket úgy elbutítja, HOGY TÖBBÉ BIZTOSAN NEM ÉRT MEG TÜNDÉRVILÁGOKAT, MESÉKET! Az agya lágy lesz, mint a sajt! FEJÉBEN DUDVA, GAZ KIHAJT! NEM IS TUD MÁST, csak nézni majd! „Na jó! – mondjátok majd. – Na jó! De ha a televízió Nincsen, mivel foglaljuk el A drága gyermekünk, mivel?” Ezt fogjuk akkor válaszolni: Míg nem volt még e bamba holmi, Míg e szörnyet fel nem találták, Mit csináltak vajon a drágák? Hát elfelejtettétek volna? Ezt mondjuk lassan, szótagolva: OL… VAS… TAK…! És OLVASTAK és OLVASTAK, s még ez is kevés Volt nekik, OLVASTAK tovább! Fél napjuk olvasásból állt! A polc könyvekkel volt tele, A föld, az asztal is vele, S az ágy mellett, a kisszobába Még több könyv várt elolvasásra. Sok szép mese, volt benne sárkány, Volt indián, cet és királylány, Kincses sziget, és messzi partok, Hová sok csempész lopva tartott, Kampó kezű, komor kalózok, Egy elefánt, ki csak hallózott, És rémes, éhes kannibálok, Üstbe ki tudja mit dobálók… Mily könyveken busult-vidult, ó, Az a sok régi-régi lurkó! Hát kérve kérünk titeket, A tévékészüléketek Dobjátok el, s mi hely marad, Oda tehettek polcokat, A polcra végig könyveket, Hadd ontsanak csak könnyeket, Hadd rúgkapáljanak a kölkök, A nyelvük hadd legyen csak öltött - Ígérjük, nem kell félnetek, Ha vártok egy vagy két hetet, A drágalátos gyermekek Egyszercsak rájönnek maguktól: Egy könyvtől lennének nagyon jól. S ha már olvasnak ők – juhéj! Szívükben árad szét a kéj, Érzékeik kiélesednek, Nem értik majd, hogy mit szerettek Az émelyítő, a silány, Hülye, idétlen masinán. S azok a drága gyermekek Hálásak lesznek majd neked.
„... Reggel volt, hét óra, és éppen a hőmérőt becsméreltem konok, kemény magatartásáért, amikor elsiklózik ablakom előtt egy feketerigó, és szó nélkül belehasalt a kutyaól előtt a hóba. – Nono! – mondtam. – Mi ez? Motorhiba, vagy kifogyott az üzemanyag? A kisrigó csak feküdt, szétterjesztett szárnyakkal, és nem válaszolt, de azonnal tudtam, hogy ilyen előkelő vendég csak hozzám érkezhetik. Siettem tehát a rokon fogadtatására azonmód, papucsban, házikabátban és tizennégy fok hidegben. Mire megkerültem a házat, a vendég – sehol. Mivel azonban vendégem sorsával törődöm, belemásztam a hasig érő hóba, és betekintettem néhai kutyánk, Panni óljába. Feltevésem nem csalt. Ott ült a rigóka, mintha szégyellte volna a csúfos érkezést, és egyáltalában nem tiltakozott, amikor kézbe vettem. Azzal vesd el magad: befelé, mert a hóval együtt a mínusz 14 fok is elhelyezkedett lenge kabátom alatt. Menet közben pár szóval vázoltam vendégemnek, hogy mi lett volna a sorsa, ha Panni még életben van, aztán bemutattam a feleségemnek, aki vendégünket homlokcsókkal illette, majd megjegyezte, hogy a lakásban egyenletesen elszórt havat kint is hagyhattam volna. Ezek után a vendéget a kipárnázott ablakközben helyeztük el, és rizses hurkával kínáltuk, valamint húsdarabkákkal. A rigóka rá sem nézett, bár a begyiben nem volt semmi, s az éles szegycsont majd a bőrét vágta ki. Ehelyett ugrálni kezdett, pedig aki hason érkezik vendégségbe, az ne ugráljon. Ezt finoman meg is magyaráztam neki, de konokul kitartott álláspontja mellett, és ki akart menni a további tizennégy fok mínuszba, mégpedig az üvegen keresztül. Erről mindenki tudhatja, hogy itt csakis rigóhölgyről van szó… – Eresszük ki a szobába – vélelmezte feleségem –, felmelegszik, és talán el is tud repülni. – Jó, de figyelmeztetem, hogy a vendég nem szobatiszta… – Nem baj. Kinyitottam tehát az ablakot a szoba felé, mire vendégünk leugrott a szőnyegre, és eltűnt a bútorok alatt. Úgy eltűnt, mint egy kis egér, de repülni – nyilván – nem tudott. Ugrani azonban annál szebben, mert egy kis szárnysegítséggel már a széken volt, onnét az asztalon, könyvespolcon – hopp –, kitömött karvalyom fején, onnét pedig öreg hollóm mellett, aki üvegszemmel nézi a mulandóságot. Ott végre elhelyezkedett, mert a holló vastag, mohás ágon ült, s ezt vendégünk is megfelelőnek találta. Megrázta magát, mintha a hidegnek még az emlékét is le akarta volna rázni, szárnyát nyújtóztatta, és ránk nézett, mintha azt mondta volna: – Betyár jó meleg van itt, ezt nevezem légkörnek! Azzal szunyókálni kezdett. – Hagyjuk – állapodtunk meg –, majd meglátjuk… csak enne hát valamit! Kimentünk reggelizni, s közben röpke előadást tartottam, hogy bizony – sajnos – az ilyen vadmadár idegen környezetben legtöbbször inkább elpusztul, de nem eszik. – Tömjétek meg! – mondta madártudós barátom, mire kézbe vettem a vendéget, feleségem pedig kinyitotta a száját, s a már említett rizses hurkából kis gombócot nyomott a madárka torkára. A rigó méltatlankodva rázta ki az élelmet, s befejezésül alaposan belecsípett felháborodott nőm ujjába. Ezzel a tömést be is fejeztük, a rigó pedig az ismert úton – szék, asztal, állvány, karvaly – már újra a holló mellett ült, és száját a fához kente, mintha a hurka minősége ellen lett volna valami kifogása. (Megjegyzem, ebben volt is valami… a hurka ajándék hurka volt…) – Éhen fogsz pusztulni, fiam – figyelmeztette feleségem a konok szárnyast, és egyedül hagyott vele. Én pedig dolgozni kezdtem. Azaz kezdtem volna, de elképzeltem, hogy az éhség gyötri ezt a szegény madarat, agyonfagyott az éjjel! Hát most mit csináljak? Kezdjem el újra a tömést? Ekkor valami zörgés indult el mögöttem. Vagdosás és rágás. Hát ez mi a csuda? Hátranézek, és még a lélegzetem is visszafogtam: A rigó evett! A rigó almát evett! Az almás kosarat behoztam a kamrából, mert ott az alma olyan hideg lett, hogy nem lehetett enni, és most a vendég – ide vadmadár, oda félénkség – úgy evett, mintha a világon sem lettem volna. Később leugrott, feltornászott a hollóhoz, én pedig hússal tömtem meg az almán vágott jókora lyukat, és vizet is tettem a kosár mellé, újsággal aláterítve az egészet. Talán így elfogadja… Talán? Evett, ivott, sőt fürdött is, megfelelő locspocst alkotva a szőnyegen. Kisurrantam, és behívtam feleségem, aki egészen ellágyult. – Hát nem édes?… Most már itt marad, de valami nevet is kellene adni. Hosszas vita után a Mari névben állapodtunk meg, s ezzel a vendéget családtaggá avattuk. Mari ezek után birtokba vette szobámat. Félénkségről a továbbiakban szó sem volt. Éléstárát a holló alatt helyeztük el, ahol a rigóka mindvégig kitartott, s ott is aludt a nagy, fekete madár mellett. Másnap már elég jól repült, és reggel halk csettegéssel ugrálta körül a szobát, és evett, evett, evett… Feleségem pedig – egyre komorabban – takarított, takarított, takarított. Nem, Mari egyáltalán nem volt szobatiszta, s amikor legújabb könyvem is áldozatul esett Mari könnyed magatartásának – betelt a mérték. -Valamit kell ezzel az állattal csinálni – sziszegte nőm, és úgy nézett Marira, ahogy csak egyik nő tud nézni a másikra. De ekkor a rigóka már jól repült, sőt nagyon jól repült, és egész nap nyugtalanul repkedve szemlélte a külső rigókat a kertben, de az üvegnek már nem repült neki. És mivel az idő is megenyhült, harmadnap délben kinyitottam az ablakot. – Eredj, Marika – mondtam fejedelmi mozdulattal –, vár a famíliád. Mari azonban nem vette tudomásul a nyitott ablakot. Lehet, hogy azt hitte, ott van még az üveg, de nem ment. Vártunk, vártunk. Dőlt be a hideg… – Nem akar elmenni? – rémüldözött nőm, de Marit a hatalmas prüsszentés sem ijesztette meg. Nem ment. – Marikám – könyörögtem –, ide nézz! – És az egész éléstárt az ablakpárkányra tettem; a rigóka ezt már megértette. Odaszállt, kényelmesen megreggelizett, és búcsú nélkül elrepült. – Majd kínálkozol még vissza – szólt utána a feleségem az utolsó szó jogán, de én kételkedtem. Nem lesz már ránk szüksége, tavaszodik. De tévedtem! Ma reggel szellőztetek, hát ki ül az öreg hársfa ágán, mint Mari. Tévedés kizárva, mert piros cérnát kötöttem a lábára. Hintázik Mari az ágon, és befelé pislog. Bevallom: lesütöttem a szemem, aztán óvatosan és galádul becsuktam az ablakot.”
„A farsang nekem hó volt, lakodalom, riasztópisztolyok durrogása, főttkukorica evés marokkal és szó szerinti farsangolás csöngős lovas szánokkal, végig a falun." „Emlékeimet hirtelen befújja a hó.Tél van, csak úgy szikráznak az utak a februári napsütésben. Hol vannak a szánok előtt futó lovak? Hógolyók robbannak szét bőrünkön, mert a célbavett farsangolók helyett néha őket találják el az udvarokból kiszaladó gyere kek." Csoóri Sándor
*
N.L.O.E. - Hortobágy
KUTYASZÁNON
Évi meg Tücsi szánkót kapott karácsonyra. Más ajándékot is kaptak, persze, de a szánkónak örültek a legjobban. Szép szánkó volt az! Piros, fényes! A talpán csak úgy szikrázott a vasalás a karácsonyi gyertyafényben. Évi visítva hasalt rá, amint meglátta. A piros szánkót selymes fényű, piros zsinóron húzhatta volna a hóban bárki, ha – lett volna hó! De a szösz tudja, mi történt ebben az esztendőben az időjárással! Csak jöttek-mentek nagy lustán a hófelhők keletről nyugatra meg vissza, nem szállingált a magasból egy gombostűnyi hópihe sem... Volt már hósapka, hócipő, prémes kesztyű, szánkó is, éppen csak hó nem. Pedig de várták! Percenként kikukkantottak az ablakon: havazik-e? De a fák feketén és csupaszon dideregtek a nagy kertben. Évi végül is elunta a várakozást. Összeszedte a babaszennyest, és nagymosást rendezett a fürdőszobában. Már estébe hajlott az idő, amikor Tücsi dörömbölni kezdett a fürdőszoba ablakán. – Ha nem nyitod ki az ajtót – kiabálta –, akkor nem mondom meg neked, hogy esik a hó! – Hó! – visította Évi, s már nyitotta is az ajtót. – Azt mondod, hó van a kertben?! – Sőt mindenütt! – jelentette Tücsi. Szaladtak az ablakhoz. De alig vetett Évi egy pillantást a kertre, mérgesen kapta csípőre a kezét. – Miért mondtad, hogy hó van, amikor egy makula hó sincs?! Tücsi meghökkent. – Nincs?! – Nincs bizony! – Nahát! Pedig a tévéhíradós megígérte! – kiáltotta felháborodva. – Becsületszavamra azt mondta, hogy várható! – Hát akkor várjuk! – Évi odanyomta orrát az ablaküveghez, de nem havazott még akkor sem, amikor nagyanyu beszólt a szobába: – Vacsorázni! És akkor sem havazott, amikor lefektette őket. Évi engedelmesen behunyta a szemét, de Tücsi makacsul ült az ágyban, és várta a havat. – Na nééééézd! – szólalt meg egyszer csak a nagy csöndben. – Csupa fehér a kert! Évinek kiröppent szeméből az álom. Feltérdelt az ágyban. – Ez hó, Tücsi! Ez hó! – Szájára nyomta a tenyerét, nehogy nagyanyu meghallja a szomszéd szobában a nevetését. – Hó! Hó! Hóóóó!... – Hó?! – visított Tücsi, azzal fél lábon meg két lábon ugrabugrálni kezdett az ágyban. – Nem ha-zu-dóóóós a té-vé-hí-ra-dóóóós! Nem ha-zu-dóóóós a … – Maradj csöndben! – pisszegett ijedten Évi. – Ilyenkor már nem szabad az ágyban ugrálni! Hát tudod! Ide figyelj! – súgta. – Apu azt mesélte, hogy az eszkimók kutyaszánon utaznak! – Jééééé! – bámult el Tücsi. – Milyen lehet az? – Hát olyan, hogy egy nagy, fehér kutyát befognak a szánkóba, és utaznak. Tücsi töprengve nézett maga elé. – Te! – mondta nagy sokára. – Hát éppen nekünk is van szánkónk! – És nekünk is van kutyánk! – kuncogott Évi. – Akkor fogjuk be a szánkóba! – De a mi Hekink nem igazi nagy, fehér kutya ám – súgta aggodalmasan Évi, mire Tücsi legyintett. – Nem baj. Mi sem vagyunk igazából eszkimók. Ez igaz volt, és olyan, amin jót lehetett nevetni. Évi nem is ragaszkodott tovább a nagy fehér kutyához, megelégedett Hekivel. Másnap reggelre vastag hótakaró feküdte meg a kertet. Évi meg Tücsi nagy hurrával rohant ki a házból. Ugrálva taposták a ropogós, friss havat. Kihozták a szánkót is persze. Évi odahívta Hekit. – Ide figyelj! – mondta neki. – Most gondold azt, hogy szép, nagy, fehér kutya vagy, és légy szíves, állj ide a szánkó elé, mert befogunk! Nem tudni, hogy mit gondolt Heki, lényeg az, hogy két kurtát vakkantott, és hagyta, hogy Évi a szánkó elé tuszkolja. Azt is engedte, hogy nyakszíjára erősítse a piros zsinórt. – Így. Most pontosan jó – állapította meg Tücsi, azzal ráültek a szánkóra. Elöl Tücsi – kezében egy vékony vesszőcskével –, mögötte meg Évi. – Gyí, te! Heki! – adta ki a parancsot Tücsi, de Heki nem mozdult. Gyí, te! – biztatta Tücsi lelkesen, és a levegőbe suhintott a vesszőcskéjével, ám Heki csak a farkát csóválta, és türelmesen álldogált. – Várj! – kiáltott Évi. Előkotort a hó alól egy fadarabkát, s jó messzire hajította. – Fogd meg, Heki! Fogd meg! Hekinek azonban semmi kedve sem volt fadarabkák után szaladgálni. Nyelvét lógatva visszanézett Évire. Akkora párafelhőt eregetett ki a torkán, akár egy mesebeli táltos paripa, de csak a farkát csóválta és nevetett, és nem mozdult. – Úgy látszik, az ilyen szánkázáshoz mégiscsak az igazi, nagy, fehér kutyák értenek! – mondta lehangoltan Évi szinte abban a pillanatban, amikor a szomszédék fekete cicája elfutott a bokor előtt. A szánkó váratlanul nagyot rándult. – Tüüücsiiii! – visított kacagva Évi. Kapaszkooodj! – És ő maga is kapaszkodott volna volna, de nem volt mibe. A szánkó valósággal kiröpült alóla. Évi nevetve hempergett a hóban, és nagy hangon biztatta Tücsit: – Jól kapaszkodj! Hallod?! Tücsi kapaszkodott is, és közben gyanús, vékony hangon ezt visította: – Ide néééézz! Milyen gyorsan tudok szánkózni!!!! Így... csak én... tudooook... Évi sikongva ugrált egy hóbuckán. Elöl a fekete cica futott, utána Heki, és a szánkó repült, mint a parancsolat. – Ííííígy... csak ééén... tudoook... ííígy csak éééén! – visította Tücsi. A következő pillanatban Évi megdermedt. A szánkó ugyanis – pontosan egy alacsony tujabokor fölött – a levegőbe emelkedett. Tücsi pedig, valóságos rejtély, eltűnt. Eközben a cica felfutott az ecetfára, s panaszos nyávogásba kezdett az egyik hólepte ágon. Heki dühösen ugatta a fa alatt; de a szép piros szánkón nem ült senki. Évi ijedten nézett szét. Mindenütt hó és hó; és megvan a cica is, a szánkó is, Heki is, csak Tücsit nem látni sehol! – Apuuuu! Anyuuuu! Nagyanyuuuu! – visította Évi, de nem a ház felé futott, hanem előre a szánkónyomon. – A tujabokor előtt szipogva megállt. – Naaa! – mondta méltatlankodva a tujabokor. – Legyél szíves, húzzál már ki innen, mert fázik a lábam! Évi óvatosan széthúzta a bokor ágait, s kirobbant belőle a kacagás. A bokor zöldes belsejében, akár egy piros orrú, mackóruhás manó: Tücsi ült. – Ugye, milyen jól tudtam szánkózni? – kérdezte, miközben gyanakodva figyelte Évit. – Csuda gyorsan! – ismerte el Évi, és kirángatta Tücsit a bokorból. Mialatt leveregette róla a havat, Tücsi a fejét rázva így szólt: – De azért ez a Heki mégsem ért a szánkózáshoz. Azt csak az igazi nagy, fehér eszkimó kutyák tudják igazán. Elhiszed? – El – bólintotta szomorúan Évi. Le is vette tüstént Heki nyakáról a piros szánkó piros zsinórját, aztán visszaültette Tücsit a szánra. – Tudod mit? – csillant fel hirtelen a szeme. – Amíg nem lesz nekünk is igazi nagy, fehér kutyánk, majd egymást húzzuk! Jó?! Tücsi összevonta a szemöldökét, és töprengve nézett Évire. – Jó – mondta végül megfontoltan, és úgy gondolta, most az egyszer Évi kivételesen okosat mondott.
Bakó Ágnes
Téli udvarrészlet csigás kúttal Zalaapáti, 1909. Sági János felvétele
„Vízkeresztkor három fiú beöltözött a három királynak. Fehér ingük volt, papírból süvegük. Fából volt egy kiugratható szerkezet, azon kis szita, benne gyertya, előtte színes, piros papír, csillag alakban kivágva. A csillagot nekiugrasztották az embereknek, ezzel ijesztgették meg őket. Bementek a szobába, a feketénél volt a persely, abba pénzt kaptak." Mülner Ferenc
Csillagjáró bölcsek
A Krisztust imádva
Hoznak tömjént, myrrhát és aranyat: ma a Gyermeknek szívünket adjuk! Óh, jöjjetek, imádjuk az Urat!
*
„Beengedik-e a háromkirályokat?"
„Be!"
Gáspár megkopogtatta kardjával az ajtót, s mondta:
„Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Én vagyok a Gáspár király,
Hadakozni akarok a Menyhért királlyal!
Pakszvóvisz!" (Vagy: „Bixonbax!")
(Az utóbbi sor a latin, pax vobis „béke nektek" kifejezésből származik.)
Menyhért „Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Én vagyok a Gáspár király,
Hadakozni akarok a Boldizsár királlyal!
Pakszvóvisz!" (Vagy: „Bixonbax!")
Boldizsár „Én vagyok a Boldizsár király! A Szerecsenföldről jöttem!
Pakszvóvisz!"
Együtt: „Három királyok napját,
Országunk egy istápját, Dicsérjük énekekkel,
Vigadozó versekkel! Szép Kelet, szép Nyugat, Szép napunk támadt! Szép Kelet, szép Nyugat, Szép napunk támadt!
Hol vagy zsidók királya? Mert megjelent csillaga, Betlehemben találják, Kis Jézust körülállják. Szép Kelet, szép Nyugat, Szép napunk támadt! Szép Kelet, szép Nyugat, Szép napunk támadt!
Királyok ajándékát,
Aranyat, tömjént, mirhát. Vigyünk mi is urunknak,
Ártatlan (Született) Jézusunknak!
Szép Kelet, szép Nyugat, Szép napunk támadt! Szép Kelet, Szép Nyugat, Szép napunk támadt!
Kérjük Szűz Máriát,
Kérje értünk szent fiát,
Hogy bennünket megtartson, Az ellenség ne ártson!
Szép Kelet, szép Nyugat, Szép napunk támadt!
Szép Kelet, szép Nyugat, Szép napunk támadt!"
Menyhért, a középső király vitte a csillagot, ki minden refrénnél háromszor-négyszer elengette, azaz kiugratta.
Nem messze a tökháztól volt egy nagy tócsa. Mikor befagyott, Egérke hívta Mazsolát, hogy menjenek csúszkálni a tócsa jegére. Csúszkáltak, és közben beszélgettek.
Manócskának olyan hegyes az orra! Állapította meg Egérke. És olyan hosszú! Borzasztó hosszú! Helyeselt Mazsola. Egérke mindjárt kitalált egy verset.
Manócska, Manócska, Hosszú orrod de ócska!
Hát ez nagyon tetszett Mazsolának. Ide-oda csúszkáltak, és teli tüdőből fújták.
Manócska, Manócska, Hosszú orrod de ócska!
Később arra jött Fülöpke, hatalmas kötéssel a fülén. Nézd, Egérke! Bökte oldalba Mazsola Egérkét. Fülöpkének milyen nagy most a füle! Egérke csak vihogott. Akkora a füle, mint egy tepsi. Mazsolának ez is nagyon tetszett. Tepsifülű Fülöpke! Tepsifülű Fülöpke kiabálta, ahogy csak a torkán kifért. Fülöpke megsértődött és elszaladt. Mazsolának sem volt már kedve tovább csúszkálni, mert fázott. Hazabaktattak hát, hogy elkérjék Mazsola számára Manócska régi nagykendőjét, amit a lábára szokott teríteni, ha hűlőfélben volt a szoba. Manócska gondosan bebugyolálta Mazsolát. A fülemre is, vezényelt Mazsola. Az fázik a legjobban. Végül Mazsolából nem látszott más, csak az orra. Kiment Egérkéhez, de az már Fülöpkével társalgott, aki időközben megint előkerült valahonnan. Mikor meglátták a bebugyolált Mazsolát, hahotázni kezdtek. Ki ez az öreg malac? Kérdezte Fülöpke a nevetéstől dülöngélve. Egérke meg azt cincogta nagy vidáman. Mazsola nagymama, Mazsola nagymama! Mazsola csak állt ott bambán, és hol az egyikre nézett, hol a másikra. Végül sarkon fordult, és bement a házba. Bogozd le rólam ezt a csúnya kendőt, Manócska! Mi az? Csodálkozott Manócska. Már nem játszatok? Nem! Röfögte Mazsola. Már nem. Én meg, mikor a nagy nevetést hallottam, azt hittem, milyen jól mulattok. Mazsolának csöpp kedve sem volt részletezni a dolgokat, ezért csak este bökte ki. Egérkéék csúfoltak. Ó, szegénykém, simogatta meg Manócska. A csúfolódás nagyon tud fájni. Onnan tudom, hogy pici koromban engem is mindig csúfoltak a seregélyek a hosszú orrom miatt. Csúnya seregélyek! Kiáltott Mazsola méltatlankodva. Majd adnék én nekik téged csúfolni! Manócska megsimogatta Mazsola feje búbját. Kedves kicsi Mazsolám! Mondta gyöngéden. A kedves kicsi Mazsolának erre hirtelen eszébe jutott, hogy délután ő is csúfolta Manócskát a hosszú orra miatt. Ettől úgy elkeseredett, hogy sírva fakadt. Mi történt? Nézett rá Manócska. Semmi, Manócska, semmi... brühühühü... de ne haragudj Mazsolára, Manócska! Ugye, nem haragszol? Manócska még inkább elképedt. Nem haragszom! Mondta csodálkozva. Miért is haragudnék? Hiszen ha Mazsola mert volna erre válaszolni! De minthogy bátorsága nem volt, hát csak szipogott, könnyezett, s fújta az orrát olyan trombitálással, hogy Manócska azt hitte, náthás. Gyorsan ágyba dugta hát a szipákoló malacot, még azt is megkérdezte tőle, ne meséljen-e. Dehogynem! Kapott a szón Mazsola. Mesélj a zöld disznóról! Már megint? Húzta fel Manócska a szemöldökét. Inkább olvasok neked. Hiszen legutóbb is arról szólt a mese. Nem baj, Manócska! Most egy másik zöld disznóról mesélj! Egy másikról! Tudod! Mit volt mit tenni, Manócska elkezdte a mesét egy másik zöld disznóról, amelyik eredetileg nem is zöld volt, hanem rózsaszínű, mint minden más malac. És ez a malac egy nap sétálni ment a vadvirágos rétre. Olyan volt ez a rét, mint a hímzett terítő, telis-tele szebbnél szebb színes virágokkal. És micsoda fű nőtt azon a réten! Valóságos selyem! A kis disznó körülnézett a vadvirágos réten, és elhatározta, hogy itt megpihen. Aha! Szólt közbe Mazsola. Biztosan hozott magával uzsonnát, azt akarta megenni! Ó, nem! Ingatta Manócska a fejét. Ez a mi malacunk uzsonna helyett olvasnivalót hozott magával. Különféle újságokat, mint például a Kukoricalevél című mezőgazdasági szaklapot meg az Ólunk tája című képes folyóiratot, amelyből mindenki megtudhatta, hogyan kell kukoricaszárból televíziós antennát készíteni. Nos, ezekkel az újságokkal a kis disznó letelepedett egy vadrózsabokor tövébe, és addig fel sem kelt, míg az utolsó betűig ki nem olvasta. Akkor azután eldobta az újságokat. A szél végighömpölygette a sok papírlapot a réten, s a szép, vadvirágos rét tele lett papírfoszlányokkal. És ez még semmi! Mert a kis disznó fogta magát, és a fűbe hemperedett. Élvezte a hempergést a selymes fűben, végig hemperegte hát az egész rétet, úgyhogy ott már sem virágot szedni, sem kaszálni nem lehetett többé. No, hanem mikor feltápászkodott a hempergésből, hát akkor a füle hegyétől a farka csücskéig zöld volt, akár egy uborka. És amerre ment, mindenki megmosolyogta, kicsúfolta. Én nem csúfolnám, szólalt meg Mazsola váratlanul. Én sem mondta Manócska. Jól megcibálnám a fülét, amiért lehemperegte a füvet, de nem csúfolnám azért, hogy zöld lett. Elég baj az neki, minek még csúfolni is érte? Azzal betakargatta Mazsolát, a petróleumlámpát pedig elfordította, hogy ne világítson szemébe a fény.
MIT HOZ AZ ANGYAL (Öcsike nadselű gondolatai és csínytevései)
Öcsike súlyos gondokba merülve sétált fel s alá a szobában. Háta mögött összefonta a két kezét, úgy, ahogy apuskától látta, a homlokát összeráncolta, és néha meg-megrázta a fejét. – Miben töröd már megint a fejedet? – kérdezte egymás után apuska is, anyuska is. De Öcsike úgy tett, mintha nem is hallotta volna a kérdést: sétált és gondolkozott tovább. Közben vendég érkezett: Pista bácsi, Öcsike keresztapja. Apuskáék beültek a szalonba, Öcsike pedig folytatta a sétáját. – Nekem sem akarod elmondani, hogy min gondolkozol? – kérdezte Andris. – Neked megmondhatom – felelte halkan Öcsi. – Nagy baj van. Ezs még sohasem történt meg velünk. Azs idén karácsonyra nem sikerült mindent össetörni, amit tavaly kaptunk. Még megvan azs egés kis falu: házsak, fák, lovak, tehenek. Alig egy-kettő tört össe belőle. – Hát ez is baj? –kérdezte Andris csodálkozva. – Perse hogy baj! – mondta Öcsi. – Az Angyalka megtudja, hogy van még játékunk, és azst gondolja magában: ejnye, most úgyis olyan segény világ van, minek vigyek én ezseknek a gyerekeknek új játékot? Jó nekik a régi is. – Gyorsan el kellene törni – mondta Andris, mert belátta, hogy a mai világban könnyen támadhat ilyen gondolata az Angyalnak. – Azs ám – felelte Öcsi, – de ha azst látja az Angyalka, hogy késakarva rontjuk el a játékunkat, akkor meg éppen nem hozs semmit. – Igaz – szólt Andris. – De hát akkor csakugyan nem tudom, mit csináljunk. – El kéne vesteni ezst a játékot – mondta Öcsi. – Hiába – felelte Andris –, takarításkor megtalálják. Öcsike a buksijára csapott. – Megvan! Nadselű gondolatom támadt! – No, ki vele gyorsan! – Úgy fogjuk elvesíteni, hogy nem találják meg többet ebben a házsban. És még jó viccs is les belőle. – No, most az egyszer nem tudom kitalálni, mi lehet a nadselű gondolatod. – Meghisem azst. Látod-e azst azs esernyőt, amit Pista bácsi tett le azs előszobában? – Láttam. Még csodálkoztam is, hogy minek hoz ernyőt, hiszen nem is esik most se hó, se eső. – Éppen azs a jó, hogy nem esik. Belesórjuk azs egés játékot ebbe azs ernyőbe, azstán rácsavarjuk a salagot, mintha semmi sem történt volna. Pista bácsi elmegy, elviszi az ernyőt, nem ves ésre majd semmit. Azstán egyser, mikor kinyitja, a nyakába potyog azs egés játék… házsak, fák, lovak, tehenek… hogy csudálkozik majd! Jó viccs les! – Nagyon jó vicc – mondta lelkesülten Andris, s egy perc sem telt belé, a falucska ott pihent Pista bácsi vastag ernyőjében. Házak, fák, lovak, tehenek, mind, mind. Estefelé, amikor Pista bácsi elbúcsúzott, a két fiú alig tudta visszafojtani a nevetését. Be is somfordáltak az előszobából, hogy ki ne pukkadjanak. A vicc pompásan sikerült, Pista bácsi nem vett észre semmit – éppen csak az a kis baj történt, hogy látogatása közben csúf havas eső eredt meg. Amint a kapu alól kilépett, gyorsan ki kellett nyitnia az esernyőt – és mintha csak az Angyalka őt is gyereknek nézte volna a magas mennyországból, és meg akarta volna ajándékozni, úgy hullott körülötte a sok apró ház, fa, ló, tehén. – Hát ez micsoda? – gondolkozott Pista bácsi. – Igaz, hogy jó ember vagyok, de azért mégsem hiszem, hogy az Angyalka akarna ilyenformán megjutalmazni… Ohó, ezt bizonyosan az én kedves keresztfiam cselekedte! No, megállj, te gézengúz! Nem volt rest, szépen fölment megint Öcsikéék lakására, becsöngetett, lehívta magával a két fiút, s azt mondta nekik szép szelíden: – Gyerekek, az idén az Angyalka már előre elküldte azt az ajándékot, amit velem szokott küldeni nektek karácsonyra… Bizonyosan azért, mert nagyon jók voltatok. Itt potyogtak le mellettem a mennyországból az utcára. Szedjétek csak föl szaporán. Majd a fejetek fölé tartom az ernyőmet, hogy meg ne ázzatok.
Ember arcán könny pereg, meghajolnak bús fejek. Ráncot vés a fájdalom a megfáradt arcokon. Futnak gyorsan századok, amit Ádám elrontott, még tovább szaporodott. Vétkes ember siratja nincsen, aki megváltja, s bűneiből kihúzza. Szívünk mélyén bánat ül, és fohásszá szelídül. Ajkukon a kérelem: Könyörülj az emberen! És az Isten könyörül, szavára most fény derül. Elbénul a fájdalom, öröm szól az ajkukon. Letörli a könnyeket, az isteni szeretet. Felemel és bátorít,
Felemel és bátorít,
ráncot, gondot elsimít.
KONFERÁLÓ:
Szűz Mária és Szent József el is indultak Betlehembe. Mentek völgyön és hegyen hajnalban és éjjelen. A két vándor ázott-fázott közben buzgón imádkozott. A nap már rég lement, mikorra a két ember, fáradtan és megtörten, Betlehembe érkezett. József halkan kopogtat, gazda asszony kiballag. (József és Mária kopogtat egy ajtón.)
JÓZSEF, MÁRIA:
Szállást kérnénk éjszakára.
GAZDAASSZONY:
Bőven van már vendégem! Nincs egy árva helyem sem.
KONFERÁLÓ:
Didereg a Szűzanya, oka nem az éjszaka. Fagyos szívű asszony, hidegsége rázza meg. Fogadó az út szélén vándor áll ott tétlen, őt kérdezik félénken:
JÓZSEF:
Tudna szállást éjszakára?
VÁNDOR:
Van egy istálló arrafele, menjetek tovább egyenesen.
KONFERÁLÓ:
A vándor segített, Mária most útra kelt. Keze József kezében,
a tanácsot követve,
meg is találták az istállót.
KONFERÁLÓ:
Felettük az öreg Hold, szép nyugodtan bandukolt. Egyszerre fény lobban az égbolton. Ébredjetek pásztorok! Szent és tiszta álmotok, valóra vált az éjjel, ezt hirdeti a fényjel. Fényes angyal közeleg, pásztorok gyors keljetek!
ANGYAL 1:
Jó hírt hoztam pásztorok, kire vágytak századok, Isten Fia ember lett, itt a Földön megjelent.
ANGYAL 2:
Betlehembe menjetek! Istálló mélyén szendereg édesanyja öleli, álmát József őrködi.
KONFERÁLÓ:
Útra kel a pásztornép, megkeresni kisdedét. Itt vannak a pásztorok, tiszta szemük, hogy ragyog megpillantják Máriát, és karján édes kisfiát.
PÁSZTOR 1:
Aranyam, pénzem nincsen. Egy dolog az én kincsem: Fogadd el a hitemet, ez az összes mindenem.
PÁSZTOR 2:
Ó te drága kisgyermek, nem szeretni, hogy lehet? Nézd a szívem, hogy dobog,
kik szeretnek boldogok.
KONFERÁLÓ:
Mikor a pásztorok jókívánságaikat átadták hazatértek.
Figyeljetek most mindnyájan örömhír száll, zengőn, bátran mosolyog az Isten rátok, Őt küldte el tihozzátok.
Czentyéné Zolnai Irén - Kútnál mosdók 
KÍVÁNOK HÁT... 
