antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Halkan nyöszörögve visszahúzódott a hálószobába. Az öregember ott állt, a szél az arcába csapta a hideg esőt.
– Tom szólt halkan –, Tom, ha te vagy az, ha valami csoda történt, és te vagy az, Tom, nem zárom be az ajtót. És ha fázol, és be akarsz jönni megmelegedni, gyere be később, és feküdj le a tűzhelynél, van ott néhány prémszőnyeg.
Becsukta az ajtót, de nem zárta kulcsra.
Felesége érezte, hogy visszafekszik az ágyba, és összerázkódott.
– Borzasztó éjszaka! Olyan öregnek érzem magam – mondta sírva.
– No, no – csitította a férfi, és átkarolta. – Aludj.
Hosszú idő után az asszony elaludt.
És ahogy LaFarge figyelt, hallotta, hogy a külső ajtó igen halkan kinyílik, a szél és az eső besuhan, és az ajtó becsukódik.
Halk lépteket hallott a tűzhelynél, és csendes lélegzést.
- Tom – mondta magának.
Villámlott, és a fény kettéhasította a sötétséget.
Nagyon meleg napra ébredtek.
Mr. LaFarge kinyitotta a nappali ajtaját, és gyorsan körülpillantott. A szőnyegek üresen hevertek a tűzhely előtt. LaFarge felsóhajtott.
– Öregszem – mondta. Kiment, hogy tiszta vizet hozzon a csatornából a mosakodáshoz. A külső ajtónál majdnem fellökte Tomot, aki egy színültig teli vödröt cipelt befelé.
– Jó reggelt, apa!
– Jó reggelt, Tom. – Az öregember félreállt. A fiú mezítláb keresztülsietett a szobán, letette a vödröt, és mosolyogva megfordult.
– Isteni időnk van.
– Igen… – mondta az öregember hitetlenül. A fiú otthonosan viselkedett. Az arcát kezdte mosni a vízben.
Az öregember előbbre lépett.
– Tom, hogy kerülsz ide? Élsz?
– Miért ne élnék? – nézett fel a fiú.
– De, Tom, a Zöld Pázsit Park minden vasárnap, a virágok és…
LaFarge-nak le kellett ülnie. A fiú hozzálépett, megállt előtte, és megfogta a kezét. Az öregember megszorította a fiú szilárd, meleg ujjait.
– Valóban itt vagy? Hát nem álom?
– Akarod, hogy itt legyek, nem? – tekintett rá aggodalmasan a fiú.
– Igen, Tom, igen.
– Akkor miért kérdezősködsz? Fogadj el!
– De az anyád. A megrendülés…
– Ne aggódj, apa! Az éjszaka énekeltem nektek. Úgyhogy biztosan elfogadtok engem, különösen ő. Tudom, mi a megrázkódtatás. Várj, amíg kijön, majd meglátod. – Nevetett; bodros, szőke feje beleremegett. Szeme kék volt, és nagyon tiszta.
– Jó reggelt, Lafe, jó reggelt, Tom. – Anya kilépett a hálószobából, haját kontyba tűzte. – Ugye milyen szép idő van?
Tom megfordult, és apjára nevetett.
– Látod?
Nagyon jól ebédeltek hármasban a ház mögötti árnyékban. Mrs. LaFarge talált egy üveg régi napraforgóbort, és mindnyájan ittak belőle. Mr. LaFarge még sohasem látta felesége arcát ilyen ragyogónak. Ha gondolatban kételkedett is Tomban, hangosan nem mondta. Neki ez tökéletesen természetes volt. És lassan LaFarge is természetesnek látta.
Míg anya leszedte az edényeket, LaFarge a fiához hajolt, és bizalmasan megkérdezte:
– Hány éves vagy most, fiam?
– Nem tudod, apa? Hát tizennégy!
– Ki vagy te valójában? Nem lehetsz Tom, de valaki vagy. Kicsoda?
– Ne! – A fiú ijedten arcához kapta a kezét.
– Nekem megmondhatod – szólt az öregember. – Én megértem. Marslakó vagy, ugye? Hallottam mesélni a Mars-lakókról, de semmi biztosat nem tudok. Történeteket arról, hogy milyen ritkák, és ha közénk jönnek, földi ember képében jönnek. Van benned valami: Tom vagy, és mégsem vagy ő.
A kürtkebelbe fú Lehel, S a kürt riadva énekel Vad éneket csatára; S szilaj szikrát ezer szem hány, És nyúl kifent acél után Ezer kéz, hallatára.
A kürtnek harsogó szava Még egyszer szálla tétova, És összeütközének: Hadúr világduló fia S a bosszuló Germánia; Mind harcszomjas legények.
Iszonyterhes lön a csata! Vérnek patakja árada Mezők tiport füvében, És por közé a hadfiak Sürűn omolva hulltanak, Mint gabna jégesőben.
Még dúl soká az ütközet, Még diadal nem nyujt kezet Sem ennek sem amannak. Még a koromsötét halál Honába kard csapásinál Ezren s ezren rohannak. -
A sors kockája vetve van! És haj! seregje csúfosan Leverve nyög Lehelnek. S kiket nem ére a halál Kardok duló csapásinál, Rabláncon vesztegelnek.
"Hogy többé ránk ne törjetek, Bitóra tüstént véletek, Rablók gonosz csapatja!" Kihez hajolt a győzelem, Parancsszavát a fejdelem Ily büszkedurván adja.
"Elő vezér! elő veled; Elsőség illet tégedet, Hadd lássuk szörnyu képed. Olyan magasra emel-e A magyarok nagy istene, Mint én emellek téged?"
S a porba tipratott kebel Fojtott dühérzeményivel A hős előre lépett, És szóla: 'Fejdelem! kegyed, Látom, határtalan; egyet Engedj hát kérni tőled.
A kürt éltem hű társa volt; Ő annyi vért és viadalt Karom között szemléle. Ez óra tőle elszakaszt; Hagyd még egyszer megfúnom azt, Hagyj elbucsúzni tőle!'
És zúg dörögve rémitőn A kürt ismét Lehel kezén; S hogy harsogtatta szerte: Rá szent hevűlet lángja száll, A győző fejdelemnek áll, És véle őt leverte!
'Te fölmagasztalsz,' e szavak A hősi ajkon hangzanak, 'És én a porba váglak!' S megy bátran, míg önérzete Arcára kéjsugárt vete, Elébe a halálnak.
Kos havában a' meg-ellő Nyáj Juh gond nélkül nem hágy. Ekkor a' Juh fris füvellő, Rértre újóllag ki-vágy. Által-ültess fát, virágot, Oltsad a' sok óltó ágot, Szántogass, 's azokba vess, Veteményezz, szőllőt mess.
A Kék Hegyek magasra tornyosultak az esőben, és az eső a hosszú csatornákba zuhogott, az öreg LaFarge meg a felesége pedig kiálltak a ház elé, hogy nézzék.
– Az első eső ebben az évszakban – jegyezte meg LaFarge.
– Jó kis eső – mondta a felesége. – Nagyon jól jön.
Becsukták az ajtót. Bent kezüket melengették a tűznél. Dideregtek. Messze, az ablakon át látták, hogy csillog az eső a rakéta oldalán, amely idehozta őket a Földről.
– Csak egyvalami hiányzik – mormolta LaFarge, és a kezét nézte.
– Mi? – kérdezte a felesége.
– Bárcsak magunkkal hozhattuk volna Tomot is!
– Ó, igazán, Lafe.
– Nem kezdem újra, ne haragudj.
– Azért jöttünk ide, hogy békében élvezzük az öregségünket, nem azért, hogy Tomra gondoljunk. Olyan régen meghalt már, próbáljuk meg elfelejteni őt is és mindent, ami a Földön történt.
– Igazad van – mondta a férfi, és tenyerét megint a tűz felé fordította. Belebámult a tűzbe. – Nem beszélek róla többé. Csak hiányozni fog a vasárnapi utazás a Zöld Pázsit Parkba, hogy virágot tegyek a sírjára.
A kék eső gyengéden kopogott a tetőn.
Kilenc órakor lefeküdtek, és csendesen pihentek kéz a kézben: az ötvenöt éves férfi és a hatvanéves asszony az esős sötétségben.
– Anna? – szólt halkan a férfi.
– Tessék!
– Nem hallottál valamit?
Figyelték az eső és a szél hangját.
– Semmit – mondta az asszony.
– Valaki fütyült.
– Nem, nem hallottam.
– Felkelek, mindenesetre megnézem.
Felvette házikabátját, átment a házon a külső ajtóig. Habozva kitárta az ajtót, és az eső hidegen hullott az arcára. Fújt a szél.
Az ajtó előtt a teraszon kicsiny alak állt.
Villám hasította át az eget, és a fény fehér villanása megvilágította a teraszon az öreg LaFarge-ra tekintő arcot.
– Ki van ott? – kiáltotta LaFarge remegve. Semmi válasz. – Ki az? Mit akarsz? – Még mindig semmi hang.
A férfi gyengének, fáradtnak, bénának érezte magát.
– Ki vagy? – kiáltotta.
Felesége mögéje lépett, és megfogta a karját.
– Miért kiabálsz?
– Egy kisfiú áll az udvaron, és nem válaszol – mondta remegve az öregember. – Éppen olyan, mint Tom…
– Gyere lefeküdni. Álmodtál.
– De hiszen ott van, nézd csak!
Szélesebbre tárta az ajtót, hogy az asszony is lássa. Hideg szél fújt, vékony eső szitált a földre, és az az alak ott állt, és nagy szemekkel nézett rájuk. Az öregasszony az ajtóba kapaszkodott.
– Menj el! – hessegette. – Menj el!
– Nem olyan, mint Tom? – kérdezte az öregember.
Az alak nem mozdult.
– Félek – mondta az öregasszony. – Zárd be az ajtót, és gyere lefeküdni. Nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzá.
Jó reggelt, szép napot, kellemes hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Parancs János
Ismét a tavasz
A jószagú levegő. A csicsergő, a csivitelő, a füttyögő madarak. Az opál ég alatt a könnyű pára. A tavaszi napsütéstől kótyagos, cikázó rovarok, lepkék, bogarak. Kibuknak a földből a füvek, a csírák, tündökölnek és illatoznak az ibolyák, az ismeretlen nevű, apró virágok. Erjed és pezseg újra a természet, ki tudja hanyadszor, hány ezer éve, hogy kihordja és világra szülje az esélyt, a folytatás reményét legalább. Ez az évszak a bizalomé, a bizakodásé; ilyenkor röstellem, hogy gyanakvó, hitetlen és erőtlen lélek vagyok. Mert gyönyörű ez a lázas igyekezet és lobogás, gyönyörű ez az önfeledt, csapongó szárnyalás, ez a lebírhatatlan, ösztönös és vegetatív remény.
Szervusz Bajkálifóka, jó reggelt, szép vasárnapot Neked!:-)
Szabó Lőrinc
Reggel
Szokatlanul nyugalmas most a reggel; az úton csak vigyázva járhatunk, mert a hajnali eső arany csigákat vert le a fákról. Tisztább vonalakban sorakoznak fel a távoli dombok és mikor a lassan melegedő föld a hajnal könnyét már visszalehellte: oly friss a szín, üveglelkünkön át oly zenében úszik minden, mit a szem lát, hogy e forró és nedves ragyogásban levedlik rólunk az ember magánya s nem is magunkat, nem idegeinket érezzük zsongani: oly mély gyönyörré sürűsödik az élet, hogy ilyenkor hajam az erdő ruganyos hajával összefolyik, karom ölelve nő a kék láthatárba, mellem eke vérzi, hangom a szél dala és az örök Nap az én szemeimből nevet a földre.
Megkoppantott egy téglát, és dúdolva a nedves malterba nyomta.
A sötétedő fülkéből most ordítás és a lánc nekidühödt, eszeveszett csörgése hallatszott. A téglafal emelkedett.
– Toporzékoljon még, kérem! – mondta Stendahl. – Hadd legyen jó az előadás.
– Engedjen ki, engedjen ki!
Már csak az utolsó tégla hiányzott. Az ordítás nem szakadt meg.
– Garrett – szólította Stendahl csendesen. Garrett elhallgatott. – Garrett – mondta Stendahl –, tudja, miért csináltam ezt magával? Mert elégette Mr. Poe könyveit anélkül, hogy igazán elolvasta volna őket. Elfogadta mások tanácsát, hogy el kell égetni őket. Másképpen tudnia kellett volna, hogy mire készülök, mikor ide lejöttünk az előbb. A tudatlanság végzetes, Mr. Garrett.
Garrett hallgatott.
– Szeretném tökéletesen csinálni – mondta Stendahl, és a lámpa sugarával megvilágította a fal mögött vergődő alakot. – Csilingeltesse lágyan a csengőket. – A csengők megcsörrentek. – Na most, ha elmondja, hogy „Montresor, az isten szerelmére!”, lehet, hogy szabadon bocsátom.
A férfi arca a fénybe emelkedett. Még tétovázott. Azután groteszkül utánamondta:
– Montresor, az isten szerelmére!
– Ó! – sóhajtott Stendahl szemét lehunyva. Berakta az utolsó téglát a helyére, és szorosan bevakolta. – Requiescat inpace, kedves barátom.
Sietve elhagyta a katakombákat. A hét teremben éjféli zengésével mindent megállított az ébenfa óra. Megjelent a Vörös Halál.
Stendahl egy percig figyelmesen az ajtóra nézett. Azután kifutott a házból, keresztül a védőárkon, a várakozó helikopterhez.
– Kész, Pikes?
– Kész.
– Akkor jöhet a vég.
Mosolyogva nézték a nagy házat. Középen lassan megrepedt, mintha földrengés volna, és miközben Stendahl bámulta a nagyszerű látványt, hallotta, amint mögötte Pikes csendesen hangsúlyozva szavalja:
„…agyam elszédült, amint a hatalmas falakat szétesni láttam – hosszú, viharos, robbanó hang támadt, mintha ezer vízesés zuhanna, s a mély és poshadt tó vize lábam alatt komoran és némán zárult össze az Usher-ház romjai fölött.”
A helikopter a poshadt tó fölé emelkedett, és elrepült nyugat felé.
2005. augusztus. Az öregek
Mi sem természetesebb, mint hogy végül öregek is érkeztek a Marsra a lármás úttörők, a nagy fene okosok, a hivatásos utazók és az új táplálékot kereső romantikus egyetemi előadók nyomában. És a kiszáradt, törékeny emberek, akik idejüket szívverésük megfigyelésével és pulzusuk tapogatásával és orvosságuk szopogatásával töltötték, ezek az emberek, akik egykor párnás kocsiban utaztak Kaliforniába novemberben és harmadosztályú gőzösön Olaszországba áprilisban, az aszaltszilva-emberek, a múmiaemberek is megérkeztek végül a Marsra...
Mars hadisten emléke már rég kiveszett a március hó fogalmából, de a tél elmúlásának, a tavasz megszületésének ünnepét még mindig a március fogalmához kapcsolta az emberiség, s ennek megfelelő babonás szokásokat fejlesztett ki márciusban. Így március 15-én, a hírneves „március Idusán” ülték meg Itáliában az Anna Perenna ünnepét, aki eredetileg valószínűleg valamilyen holdistennő lehetett, s ünnepe az örökké kihunyó, majd újra feltámadó éjjeli istennőt dicsőítette. Ebből formálódott ki az Esztendő vénasszonyának ünnepsége, akit március 15-én ünnepélyesen elégettek (nálunk is megvan a nyoma az úgynevezett kiszehordás szokásában), s az olaszok még ma is elégetnek (bruciar la vecchia = elégetni a vén banyát). Innen aztán persze már csak egy lépés volt, hogy az Anna Perennában egyáltalán valamilyen éjjeli démont, vén boszorkányt lássanak, akit el kell égetni. Következésképpen aztán március 15-e egyáltalán a boszorkányok nagy napja lett, akik ezen a napon kötözött seprűnyélen lovagolnak fel a magas hegyekre (Blocksberg), hogy ott megüljék a „boszorkányszombatjukat”. Így lett március tizenötödike általában a nyugtalanságok böknapjává.
– Hiszen én emlékszem erre! – A Morális Légkör nyomozója levegőért kapkodott. – A régi, tiltott könyvekből! Az elsietett temetés! És a többire is! A mélykút, az inga, a majom, a kémény, a Morgue utcai kettős gyilkosság! Igen, igen, egy könyvből, amit elégettem!
– Még egy pohárral, Garrett. No, csak nem remeg a keze?
– Te jóisten, magának aztán van fantáziája, mi?
Álltak, és öt ember halálát nézték végig: az egyik egy sárkány torkában lelte vesztét, a többieket a fekete tóba dobták, ahol elmerültek és eltűntek.
– Nem akarja látni, hogy mit terveztünk magának? – kérdezte Stendahl.
– Miért ne? – mondta Garrett. – Az már nem változtat a dolgon. Úgyis felrobbantjuk az egész átkozott házat. Undorító!
– Akkor gyerünk! Erre.
Levezette Garrettet a földszintre, azután számos folyosón, hosszú és kanyargós csigalépcsőkön mentek lefelé, míg végül megálltak a katakombák nyirkos talaján.
– Mit akar itt lent mutatni? – kérdezte Garrett.
– A maga megöletését.
– A másolatát?
– Igen. És még valamit.
– Mit?
– Az amontilladót – mondta Stendahl; előrement, és lobogó lámpát tartott magasra. Egymásra hányt csontokkal szegélyezett falak mentén haladtak, Garrett orrához tartotta a kezét, utálkozva fintorgott.
– A micsodát?
– Nem hallott még az amontilladóról?
– Nem én.
– Nem ismeri? – Stendahl egy fülkére mutatott.
– Ismernem kellene?
– És ezt? – Stendahl mosolygott, és egy vakolókanalat húzott elő köpenye redői közül.
– Mi ez?
– Menjünk – mondta Stendahl.
Beléptek a fülkébe. A sötétben Stendahl a láncokat a félig ittas emberre kapcsolta.
– Az istenit, mit csinál? – ordított Garrett, és a láncokat rázta.
– Éppen tréfás kedvemben vagyok. Ne szakítson félbe valakit, mikor az éppen tréfálkozik: ez udvariatlanság. Nohát.
– Maga ideláncolt engem.
– Oda bizony.
– És mit akar csinálni?
– Itthagyom.
– Ne hülyéskedjen.
– Nagyon jó kis hülyeség.
– Hol van a hasonmás? Nem nézzük meg a megöletését?
– Nincs hasonmás.
– De a többieknél…
– A többiek halottak. Akiket látott meghalni, azok igazi emberek voltak. A nézők voltak a robotmásolatok.
Garrett hallgatott.
– Magának most azt kell mondania: „Montresor, az isten szerelmére!” – mondta Stendahl. – És én azt válaszolom: „Úgy van, úgy… az isten szerelmére.” Nem mondja? Gyerünk, mondja!
– Maga barom.
– Hát rá kell beszélnem? Mondja! Mondja, hogy „Montresor, az isten szerelmére!”.
– Nem mondom, maga idióta. Engedjen ki innen! – Most már kijózanodott.
– Itt van. Tegye fel! – Stendahl bedobott valami csengő-bongó holmit.
– Mi ez?
– Csörgősipka. Ha felteszi, lehet, hogy kieresztem.
– Stendahl!
– Azt mondtam, tegye fel.
Garrett engedelmeskedett. A csengők csilingeltek.
– Nem úgy érzi, mintha mindez már megtörtént volna? – kérdezte Stendahl, közben dolgozni kezdett a vakolókanállal, malterral és téglával.
A Kos csillagkép az északi égi féltekén, a Halak és a Bika között helyezkedik el. A Kos egyike annak a 48 csillagképnek, amelyet Ptolemaiosz görög csillagász írt le a 2. században.
A Kos négy legfényesebb csillaga a Hamal, a Sheratan, a Mesarthim és a 41 Arietis. A csillagképben található objektumok között több kölcsönhatásban lévő galaxispár is található. A Kosból több meteorzápor is kisugározni látszik.
A Kos csillagképének három kiemelkedő csillaga van, amelyeket gyakran használják a tájékozódáshoz. Novemberben és decemberben a Kos alkonyatkor a keleti horizont felett az éjszakai égbolton látható.
Lúdbőrzik nézd a tócsa, vad, vidám, kamaszfiús szellőkkel jár a fák alatt s zajong a március. A fázós rügy nem bújt ki még, hálót se sző a pók, de futnak már a kiscsibék, sárgás aranygolyók.
– Várjunk csak. – Stendahl kinézett a sárga, kék és narancsszínű kavargásba. A zene hullámzott a ködös termekben. – Gondolhattam volna, hogy Garrett nem lesz bolond maga jönni. Figyeljen csak.
– Van valami?
– Semmi. Még semmi baj. Garrett küldött egy robotot. Nos, mi viszszaküldtünk egy másikat. Ha nem ellenőrzi nagyon alaposan, nem veszi észre a cserét.
– Természetesen.
– Legközelebb személyesen jön. Most már azt hiszi, hogy biztonságos. Sőt bármely percben itt lehet. Még bort, Pikes!
A nagy harang megszólalt.
– Megjött. Lefogadom. Menjen, bocsássa be Mr. Garrettet!
Ligetszépe leeresztette aranyhaját.
– Mr. Stendahl?
– Mr. Garrett? Az igazi Mr. Garrett?
– Az. – Garrett körüljártatta szemét a nedves falakon és a kavargó tömegen. – Gondoltam, legjobb lesz, ha magam nézem meg ezt a dolgot. Az ember nem bízhat a robotokban. Különösen nem mások robotjaiban. Mindenesetre óvatosságból már intézkedtem, és iderendeltem az épületbontókat. Egy óra múlva itt lesznek, és kiverik a támfákat ez alól a rémes hely alól.
Stendahl meghajolt.
– Köszönöm, hogy megmondta. – Befelé tessékelte. – Addig is időtöltésül szórakozhat egy keveset. Bort?
– Nem, köszönöm. Mi történik itt? Milyen mélyre süllyedhet az ember?
– Nézze meg maga, Mr. Garrett.
– Gyilkosság – mondta Garrett.
– A legaljasabb gyilkosság – helyeselt Stendahl. Egy nő sikoltott. Miss Pope futott oda, arca fehér, mint a fal.
– Iszonyatos, hogy mi történt ebben a percben! Láttam, amint egy majom megfojtotta Miss Bluntot, és begyömöszölte a kéménybe!
Odanéztek, és látták, hogy hosszú, szőke haj lóg ki egy kandalló kürtőjéből.
Garrett felkiáltott.
– Borzalmas! – zokogott Miss Pope, azután elhallgatott, szeme kitágult, és megfordult.
– Miss Blunt!
– Igen – válaszolt Miss Blunt nyugodtan.
– De hiszen éppen most láttam, amint begyömöszölték a kürtőbe.
– Az a robotképmásom volt – nevetett Miss Blunt. – Ügyes utánzat!
– De, de…
– Ne sírjon, drágám! Nincs semmi bajom. Hadd nézzem csak. Jé, tényleg ott vagyok! Ott a kürtőben! Ahogy mondta. Hát nem vicces?
Miss Blunt nevetve továbbsétált.
– Egy kortyot, Garrett.
– Azt hiszem, kérek. Ez kiborított. Úristen, micsoda hely. Rászolgált a lebontásra. Egy pillanatra már…
Garrett ivott.
Újabb sikoltás. Négy fehér nyúl a vállán vitte lefelé Mr. Steffenst egy lépcsőn, amely varázslatosan, hirtelen megnyílt a padlóban. Levitték Mr. Steffenst egy kútba, és egy padra szíjazva ott hagyták egy hatalmas, borotvaéles inga alatt, amely most jobbra-balra lengett, mind lejjebb, lejjebb ereszkedett, és feltartóztathatatlanul, egyre közeledett a vonagló testhez.
– Az én volnék ott lent? – kérdezte Mr. Steffens Garrett vállánál. A mély kút fölé hajolt. – Milyen különös, milyen furcsa, mikor önmagát látja meghalni az ember!
Az inga lecsapott.
– Milyen realisztikus! – mondta Mr. Steffens, és elfordult.
– Még egy pohárral, Mr. Garrett?
– Igen, kérek.
– Nem tart sokáig, az épületbontók mindjárt itt lesznek.
– Hála istennek.
És most harmadszor is sikoly.
– Mi az már megint? – kérdezte Garrett rosszallóan.
– Most én vagyok soron – mondta Miss Drummond. – Odanézzen!
És egy másik sikoltozó Miss Drummondot szögeltek koporsóba, és dobtak a padló alatti üregbe.
A Kos csillagkép, vagy latinul az Aries a legrégebbi konstellációk egyike. Mi sem bizonyítja ezt jobban annál, minthogy a juh az ősi pásztornépek számára talán a legfontosabb állat volt. Létezése tejet, sajtot és meleg gyapjú ruhát jelentett. Ráadásul még az aranyat is gyapjúval mosták, így született meg az aranygyapjú regéje.
A görög mitológiában a Kos csillagkép az aranygyapjú mítoszával kapcsolódik össze. Athamasz, boiótiai királynak és Nephelé, a felhőasszonynak két gyermeke volt: Hellé és Phrixosz. A király azonban megunta feleségét és újraházasodott. Új kedvese, Inó ki nem állhatta Athamasz két gyermekét, különösen Phrixoszt, mert a saját fiát szánta trónörökösnek. Gonosz tervet eszelt ki a gyerekek elpusztítására: először is felgyújtotta a gabonaraktárakat, amivel az éhínség fenyegetésének tette ki a lakosságot. Athamasz ezért egy küldöncöt indított a delphoi jósdába. Inó viszont megvesztegette a hazatérő hírvivőt és rávette, hogy azt hazudja, a jóslat Phrixosz herceg feláldozását követeli. Nephelé kétségbeesetten könyörgött fiáért, amit Hermész, az istenek hírnöke meghallott. Megszánta őket és egy aranygyapjas kost küldött, hogy megmentse a testvérpárt.
A kos hátára kapta Phrixoszt és Hellét és együtt repültek az üldözők elől. A hosszú és fárasztó menekülés közben Hellé elfáradt és a tengerbe zuhant. A tengerszorost, ahol halálát lelte Hellészpontosznak (ma: Dardanellák) nevezték el. Phrixosz egészen a Fekete-tenger partjára, Kolkhiszba repült a kossal, ahol hálából feláldozta az állatot Zeusznak, a gyapjat pedig Kolkhisz királynak adta. Az aranygyapjú végül Iaszón és az argonauták kezén került vissza Hellászba.
Mi a tűzhely rideg háznak, Mi a fészek kis madárnak, Mi a harmat szomju gyepre, Mi a balzsam égő sebre; Mi a lámpa sötét éjben, Mi az árnyék forró délben,... S mire nincs szó, nincsen képzet: Az vagy nekem, oh költészet!
Ha az élet útja zordon, Fáradalmit fájva hordom, Képemen kel búbarázda, Főmön a tél zúzmaráza: Néhol egy-egy kis virág nyit, Az is enyhit egy parányit: A virágban téged lellek, Öröme a kietlennek!
Ha szivemet társi szomja Emberekhez vonva-vonja, De majd, mint beteg az ágyba, Visszavágyik a magányba: Te adsz neki puha párnát, Te virrasztod éji álmát, S álmaiban a valóság Tövisei gyenge rózsák. Jókedvem te fűszerezed,
Bánatomat elleplezed, Káröröm hogy meg ne lássa, Mint vérzik a seb nyilása; Te játszol szivárvány-színben Sűrü harmatkönnyeimben, S a panasz, midőn bevallom, Nemesebb lesz, ha kidallom. Verseimben van-e érdem:
Sohse' bánom, sose kérdem; Házi mécsem szelíd fénye Nem hajósok létreménye, Nem a tenger lámpatornya, Mely felé küzd száz vitorla, Mely sugárát hintse távol... Elég, ha nekem világol.
1. Ha már nincs erőm a szép szavakra, Ha már nem izgat a szép primadonna, Ha a szerephez már semmi kedvem, Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!
2. Ha már nem dob fel se harc, se játék, Hogyha nem akarom már a másét, S hosszú szünet van a jókedvemben, Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!
3. Ha a jobb napok sem érdekelnek, Mikor vége van a türelmemnek, Ha a szerelmedet nem érdemlem, Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!
4. Ha a kedvességed bosszant, fáraszt, Mikor nem adok és nem várok választ, Mikor szeretni már nincs mit bennem, Akkor nagyon kell, hogy szeress engem!
Mr. Tryon, Mr. Owen, Mr. Dunne, Mr. Lang, Mr. Steffens, Mr. Fletcher és még kéttucatnyian.
– Fáradjanak be.
Miss Gibbs, Miss Pope, Miss Churchill, Miss Blunt, Miss Drummond és még egy sereg ragyogó nő. Kiváló, kiváló emberek egytől egyig, a Fantáziakiküszöbölő Társaság tagjai, Karnevál Herceg száműzésének propagálói, szalmabábperzselők, denevérpusztítók, könyvégetők, fáklyahordozók, makulátlan állampolgárok, akik csak addig vártak, míg a durva emberek feljöttek, és eltemették a Mars-lakókat, és megtisztították a városokat, és felépítették az új városokat, és megjavították az utakat, és megteremtették a közbiztonságot. És ezután, mikor minden a legjobb úton volt a biztonsághoz, megjelentek a játékrontók, a higanykrómvérűek és jódszínszeműek a Morális Légkörükkel, és kiadagolták a jóságot mindenkinek. És ezek mind a barátai voltak. Igen, óvatosan, nagyon óvatosan megközelítette őket, és megbarátkozott velük mindegyikkel még a Földön, tavaly.
– Isten hozta önöket, a halál hatalmas csarnokaiban! – kiáltotta.
– Hé, Stendahl, ez meg micsoda?
– Majd meglátják. Mindenki vetkőzzön le. Az öltözőfülkék ott vannak oldalt. Öltözzenek át az ott talált jelmezekbe. Férfiak jobbra, hölgyek balra.
Az emberek kényszeredetten álldogáltak.
– Maradjunk? – kérdezte bizonytalanul Miss Pope. – Nem tetszik nekem az egész. Már-már az istenkáromlást súrolja.
– Szamárság, hiszen csak jelmezbál!
– Teljesen törvényellenesnek látszik. – Mr. Steffens körbeszimatolt.
– Ugyan már – nevetett Stendahl. – Szórakozzanak, érezzék jól magukat. Holnapra az egész rom lesz. Parancsoljanak az öltözőfülkékbe!
A ház élettel és színnel telt meg. Pojácák csilingeltek csörgősapkájukkal, fehér egerek táncoltak miniatűr francianégyest pici hegedűkön pici vonókkal játszó törpék muzsikájára, zászlók bomlottak ki a kormos gerendákból, felhőrajokban röpködtek a denevérek a hideg, erős habzóbort ontó szökőkútfigurák fölött. Patak csörgedezett. A vendégek belekóstoltak: sherry volt. Kiözönlöttek az öltözőfülkékből, más korok figuráivá alakultak, arcukat dominó takarta. Felvették a jelmezt, és elvetették a fantázia és a borzalom elleni minden fenntartásukat. A nők piros estélyi ruhában sétálgattak és nevetgéltek. A férfiak körülöttük táncoltak. És a falakon emberek nélkül is mozgó árnyékok jelentek meg, és itt-ott tükrök álltak, amelyek nem mutattak semmit.
Hét csodás terem volt, mindegyik más színű, egy kék, egy bíborpiros, egy zöld, narancsszín, fehér, a hatodik lila és a hetedik fekete bársonykárpittal borított. Ebben a teremben óriási ébenfa óra állott, érctüdejéből minden órában hang kelt életre. Ezekben a termekben futkároztak a vendégek, végül már részegen a robotfantáziák között. Mormoták és Részeg Kefekötők, Trollok és Óriások, Fekete Macskák és Fehér Királynők között, és táncoló lábuk alatt a padlóba rejtve az Áruló Szív lüktetett egyhangú dobogással.
– Mr. Stendahl. Mr. Stendahl. – Suttogás. Halálfejű szörny állt a könyökénél. Pikes volt. – Mondanom kell valamit négyszemközt.
– Mi van?
– Nézze! – Pikes kinyitotta csontvázmarkát. Néhány félig megolvadt, füstös kerék, csavaranya, kerékfog és csavar volt benne.
Stendahl bosszúsan vizsgálta a tárgyakat. Azután Pikest az egyik folyosóra vonta.
– Garrett? – suttogta.
Pikes bólintott.
– Egy robotot küldött maga helyett. A hamvasztó tisztításakor, alig egy perce találtam.
A vészjósló fogaskerekekre bámultak.
– A rendőrség minden pillanatban itt lehet – mondta Pikes. – Meghiúsul a tervünk.
