Amikor melletted vagyok A szívem gyorsabban dobog És minden perc az álmok perce Amikor hozzád bújhatok Az arcom megsimogatod A hajam összekócolod. És mintha természetes lenne Ma este nálad maradok
Melletted szélesebb a láthatár Melletted örökös a fény Te vagy kit szívem olyan várva vár Melletted minden az enyém.
hallod a dalt? dúdold velem hallod ahogy szól...? dúdold kedvesem alig zavarjuk meg a csendet a nyugalom átölel a dallam lágyan körbe fon lebeg mint könnyű pihe mint a gondolat mint egy álom mint az álmunk amire most rátaláltunk és egymás szemébe nézve látjuk azt amiért a Mindenség megszületett egymásban megtaláljuk a szeretetet
hallod? hogy szól a dal ott belül hogy zengenek a hangok hogy hullámzanak a dallamok testet ölt a harmónia lüktet a létezés örök milliószor elfojtott ritmusa bennünk zeng bennünk dobol ölel és átkarol könnyű csókot lehel elgyötört lelkünkre libegve elsuhan majd újra visszatér közössé váló ereinkben egyszerre lüktet a vér
hallod a dalt? érzed a ritmust? dúdold nekem és ringass el légy az én dalom kedvesem monoton és féktelen szédítő és reménytelen... ez a dallam most a miénk belőlünk fakad és bennünk tűnik el szelíd örvényt kavar és vad szavakat akar simogatást és uralmat izzó hangok fonnak át és uralnak egymásba olvadnak most a test határok ringató álommal keverednek a valóságos érintések csókok zengenek és harsognak az ölelések a feszes ritmus kitörni készül szabadulna már a megkötözött lélek kiáltani készül a vágy: Vedd észre még élek...! minden hangot elsöpör a lüktető hullámzás és a lázadó energiák két testből gyúrnak most egyetlen matériát
hallgasd a dalt! csendesedik már a ritmus távolba futnak a vad örvények nem zúgnak már a harsonák egyre halkulnak a hangok altató futamok csendesítenek elnyugszanak a lágyan pihegő testek egyetlen dalból ismét két test lesz két test.. de egyetlen még mindig a lélek még őrzi a mi dalunk és amíg szeretsz ... a világ együtt dúdolja velünk a Mi Dalunk
...Néha bársony vagyok kedvesen előkelő... Néha muszlin vagyok teljesen áttetsző... Néha selyem vagyok lágyan simító... Néha szatén vagyok fényesen csillogó... Néha krepp vagyok ágyba csábító...
Néha gyapjú vagyok meleget adó... Néha frottír vagyok féltőn átkaroló... Néha düftin vagyok puhán cirogató... Néha zsorzsett vagyok üdén kacagó... Néha brokát vagyok mélyen hallgató... Néha vászon vagyok nehezen kezelhető... Néha pamut vagyok könnyen elviselhető... minden kelme egy rész belőlem jól összevarrva alkotnak engem.
Szavak nélkül is értelek érintések nélkül is érezlek... benne vagy minden ébredésben a reggeli tea akácméz ízében az újság vastagon szedett betűjében a rádió andalító lassú zenéjében az erőtlen langyos téli napsütésben az ónos eső csúszós cseppjében a rám fröccsenő latyakos sárban a csontig hatoló hideg éjszakában érintések nélkül is ölellek szavak nélkül is szeretlek...
Mondd újra s újra mondd és újra mondd, hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak kakukknótához hasonlítanak, emlékezz rá, hogy se mező, se domb nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb újul tavasszal s kizöldül a mag. Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak sötétben zeng el és kétség borong nyomában. Ismételd...szeretsz... Ki fél, hogy a rét túl sok virággal veres s az ég túl sok csillaggal ékszeres? Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj: de ne feledd, hogy némán is szeress...
Fénnyel teli, lágy vonalaidba Belesimulok, és átölel, és ha Elmentél, én majd visszavárlak Addig meg szorosan magamba zárlak Hogy ne szökj el, mint egy furcsa dallam Mondd ki a nevem, de csak finoman, halkan Hogy ne hallja más, csak a Nap meg az ég Ha menned kell is, maradj itt még
Az ablak fontos. A van-nal, nincs-csel kapcsol össze, a bent-tel, kint-tel. Pár millió fényévet enged besugározni a padlóra, mintha a sugár végcélja volna, hogy hozzád jusson - Gondold meg, kéz, ki az ablakot csukod, tárod, milyen kozmikus mozdulat, mellyel a mindenséget kirekeszted, bebocsátod.
Mennék eléd, mert itt vagy már közel. A déli oldalon leselkedel. Gyökerek hallják könnyű léptedet, átküldesz egy-egy halk leheletet, mely szűzies még és illattalan, de sejtető, jó langyossága van. Csak arcom érzi még, nem sejti más, varázs van benne, keltető varázs. Ahol jársz, néma éberség fogad, keresed a rügyes sombokrokat, hogy langyosságoddal rájuk lehelj s kipattanjon a sárga kis kehely. Feljössz az élre, melyet hó erez, íj válladon, a hátadon tegez, benne az arany nyílakat hozod, melyekkel a telet megnyilazod. Mennék eléd, s mint fényváró anyám, még utoljára elkiáltanám nevedet, melyből napfény sugaraz: Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!
Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemű harmat, amelytől fénylik a szirom, amelyből felszökik, kévéjében a napnak, szivárvány-szikra, miliom.
Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng, ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön - mi távolabbról: mint a gyémánt, az közelebbről: mint a könny.
(Nemes Nagy Ágnes fordítása)
Victor Hugo: Mivel ajkamhoz ért
Mivel ajkamhoz ért színültig teli kelyhed, és sápadt homlokom kezedben nyughatott, mivel beszívtam és nem egyszer drága lelked lehelletét, e mélyhomályú illatot,
mivel titokzatos szíved nekem kitárult, s olykor megadatott beszédét hallanom, mivel ott zokogott, mivel mosolyra lágyult szemed szemem előtt és ajkad ajkamon,
mivelhogy sugarát üdvözült főmre szórta örökké fátyolos világú csillagod, és nyaradból lehullt egy gyenge szirmu rózsa, amelyet életem árja elringatott,
most azt mondhatom az időnek, míg tovább száll: - Vágtass, ha jól sik! Az én időm örök! Vidd hervadt csokrodat magaddal: szebb virágszál nyílik lelkemben, azt soha le nem töröd!
Nem dönthetik fel a friss vízzel teli korsót Vad szárnycsapásaid. Miden hamud kevés: Lelkemnek lobogó máglyáját ki nem oltod! Szerelmes szívemen nem győz a feledés!
