antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Piros ágak, új hajtások serkennek a téltől még fekete fák ágabogából. Olló csattog – fejkendőben, posztómellényben, vastag, foltos szoknyában és a tavaszi földtől sáros férfi félcipőben Annus néni nyesegeti a törpebarack ágait.
"Még egy darabka hó itt-ott kivillan, De a tavon nem látni már jeget: Nyílt tükre lágy széltől fodrozva csillan, Másolva lenn a bárány-felleget. Az úton át egy ürge játszva illan, A gólya andalogva lépeget, Bíbic, sirály, szalonka ünnepelte, Hogy szép tavasz a zord telet kiverte..."
*******
Március 24-én múlt 179 éve, hogy megszületett Arany László költő és népmesegyűjtő. Arany János gyermekeként született Nagyszalontán. Legjelentősebb műve „A délibábok hőse”.
Mind-mind kitódultak, és az eget nézték azon az éjszakán. Otthagyták a vacsorát, a mosogatást, a színházi készülődést, és kimentek a már nem egészen új verandákra, és nézték a zöld csillagot, a Földet. Szervezetlen, ösztönös mozgalom volt, mindenki kiment figyelni, hogy jobban megértse, amit egy pillanattal azelőtt hallott a rádióban. Ott volt a Föld és a küszöbön álló háború, és a sok százezer anya vagy nagyanya vagy apa vagy testvér, nagynéni, nagybácsi, unokatestvér. Álltak a verandákon, és próbáltak hinni a Föld létezésében, majdnem úgy, ahogyan valaha a Mars létezésében próbáltak hinni. A probléma visszájára fordult. Gyakorlati szempontból a Föld most halott volt; három vagy négy éve elhagyták. Az űr altatószer volt; hetvenmillió mérföldnyi űr megbénította az embert, elaltatta emlékezetét, elnéptelenítette a Földet, eltörölte a múltat, és lehetővé tette, hogy ezek az emberek itt folytassák a munkájukat. De most, ma este a halottak feltámadtak, a Föld újra benépesült, az emlékezet felébredt, és milliónyi nevet mondtak ki: mit csinál most ez és ez a Földön? Mi lehet ezzel és azzal? Az emberek a verandákon lopva egymás arcát nézték.
Kilenc órakor úgy látszott, hogy a Föld felrobbant, tüzet fogott, és elégett.
Az emberek a verandákon felemelték a kezüket, mintha a tüzet akarnák eloltani.
Vártak.
Éjfélre a tűz kialudt. A Föld még a helyén volt. Sóhajtás kelt, mint őszi szél, a verandákról.
– Régóta nem hallottunk Harryről.
– Biztosan jól van.
– Üzennünk kellene anyának.
– Biztosan jól van.
– Gondolod?
– No, ne aggódj.
– Igazán azt hiszed, hogy jól van?
– Természetesen, természetesen, gyere, feküdjünk le.
De senki sem mozdult. A vacsorát kivitték az éjszakai pázsitra, összecsukható asztalokra rakták, és lassan eszegették éjjel kettőig, és ekkor a fényrádióadás megindult a Földről. Ki tudták betűzni a távoli szentjánosbogarak módjára felvillanó nagy morzejeleket:
AUSZTRÁLIAI KONTINENS ATOMIZÁLVA, ATOMMÁGLYA
IDŐ ELŐTT FELROBBANT; LOS ANGELES, LONDON BOMBÁZVA.
HÁBORÚ. GYERTEK HAZA, GYERTEK HAZA, GYERTEK HAZA.
Felálltak az asztaloktól.
GYERTEK HAZA, GYERTEK HAZA, GYERTEK HAZA!
– Hallottál valamit Ted bátyádról az idén?
- Tudhatod. A levél portója a Földre öt dollár, így hát nem sokat levelezek.
GYERTEK HAZA!
Három órakor, a fagyos reggelben a bőröndüzlet tulajdonosa kinézett. Rengeteg ember közeledett az utcán.
– Szándékosan sokáig nyitva tartottam. Mivel szolgálhatok, uram?
Petőfi utolsó diákéveit a Pápai Református Kollégiumban töltötte. Egyetlen testvére, István Várpalotán volt mészárossegéd és Veszprémben lakott 1845 és ’48 között. A pápai gimnáziumot otthagyva, 1842. november 2-án jelent meg Veszprémben ismeretlen körülmények között. Erre A Vadonban című verse enged következtetni, melyet ebben a hónapban a városban keltezett.
Szervusz Bajkálifóka, szép napot, kellemes hetet Neked!:-)
Babits Mihály
Tavaszi szél
Tavasz van, vagy tavasz se még. Ez a nap olyan fiatal, mint kislány arcán a mosoly: szöveg nélküli könnyü dal, mely maga se tudja talán hogy a témája szerelem, csak a világba mosolyog gyanutlan, csalva, szűzien.
Ez a friss nap se tudja még hogy a földben zavart csinál amely nem lesz se szelidebb, se tisztább a tavalyinál; sötét csirák kéjeiről semmit se sejt; csak mosolyog s édesen ömlik mint a must mely bor lesz majd s égetni fog.
Égetni, részegíteni… És úgy sugárzik ez a nap, mint egy uj eszme, csupa fény mig nyájasan erőre kap. Csupa fény, ígéret, jövő, olyan mint egy szebb, új világ tárt kapujának súgara, mely felé úgy tolong a vágy,
mint fényszomjas gyerekcsapat, vagy mint lesükből a sötét csirák tolúlva fény felé nyomják a vad fű késhegyét, mig nemsokára proletár zászlóit emeli a gyom, mindent elöntve, mint király csarnokát a forradalom,
ha elzengett az olvadás vad ágyuharca, s a tömeg győz; a virágok fölveszik vérvörös jelvényeiket; a jégparkett földulva rég, a padló csupa sár, latyak… Hol a szelíd és tiszta láng? Tüzes diktátor lesz a nap.
Szentségtörőn s illetlenül sáros csizmában egy paraszt staféta futkos a nagy ég kék templomívei alatt. Csizmáját szárogatja és hetykén fütyülve mond rekedt szókkal tüsszögtetőn igaz s félőssen betyár híreket.
– Gyerünk – mondta a férfi. – Fel kell készülnünk. Rotyogjon a virsli, süljön a fánk, forrjon a mártás, a hagyma hámozva és felszeletelve, terítékek az asztalon, szalvéták a tartókban, a helyiség makulátlan legyen! Hej! – Táncra perdült, sarkát összeverte. – Hűha, boldog vagyok, tyuhaj, boldog vagyok! – énekelte hamisan. – Ez az én szerencsenapom!
Főzte a virslit, szelte a süteményt, tisztította a hagymát, mint a megszállott.
– Gondold csak el, a Mars-lakók meglepetést emlegettek. Ez csak egy dolgot jelenthet, Elma. Az a százezer ember korábban érkezik, mégpedig ma éjjel. Elárasztanak! Napokig túlórázhatunk, hisz rengeteg turista lesz, tömérdek bámészkodó! Elma! Gondolj a pénzre!
Kiment, és az eget kémlelte. Nem látott semmit.
– Talán egy perc múlva – mondta, és hálásan szimatolta a hűs levegőt, karját felemelte, és a mellét döngette. – Ó!
Elma hallgatott. Csendesen hámozta a krumplit a hasábburgonyához, de szemét állandóan az égre emelte.
– Sam – mondta fél óra múlva –, ott van, nézd!
Felnézett, és látta.
A Föld.
Teljes körben, zölden, mint finoman csiszolt kő kelt fel a dombok felett.
– A jó öreg Föld – suttogta Sam szeretettel. – Jó öreg, csudálatos Föld. Küldd, aki éhes, aki koplal, tatatani, tatata… Hogy is van az a vers? Küldd el hozzám az éheseket, öreg Föld. Itt van Sam Parkhill, fő a virslije, meleg a mártása, minden tipp-topp. Gyerünk, te, Föld, küldd már a rakétáidat!
Kiment, hogy körüljárja a bódéját. Tökéletes volt, mint egy friss tojás, itt, a halott tenger fenekén, az egyetlen fény- és melegforrás a száz meg száz mérföldnyire magányos pusztaságban. Olyan volt, mint egy szív, amely magányosan ver a nagy, sötét testben. Valósággal elszomorodott a büszkeségtől, amint könnyes szemmel nézegette az üzletét.
– Hát igen, az ember elég kicsinek érzi magát – mondta a készülő kolbász, a meleg fánk és a dús vaj illatában. – Tessék besétálni – invitálta a csillagokat az égről. – Ki lesz az első vevő?
– Sam – szólt Elma.
A Föld megváltozott a fekete égen. Tüzet fogott.
Úgy látszott, hogy egy része millió darabban leválik, mintha valami óriás kirakójáték robbant volna szét. Egy percig baljós, freccsenő, vakító fénnyel égett, háromszorosára növekedett, azután eltűnt.
– Mi volt ez? – Sam a zöld tüzet nézte az égen.
– A Föld – mondta Elma, és összekulcsolta a kezét.
– Nem lehet a Föld, az nem a Föld! Nem, az nem a Föld! Nem lehet!
– Úgy érted, hogy nem lehetett a Föld? – kérdezte Elma, és ránézett. – Hogy az egyszerűen nem a Föld. Nem, az nem a Föld, így érted?
– Nem a Föld… Ó, nem, nem lehetett az! – vinnyogta a férfi. Ott állt, kezét felemelte, álla leesett, szeme tágra nyílt, bambán, moccanatlanul állt.
– Sam. – Az asszony a nevét kiáltotta. Napok óta először csillogott a szeme. – Sam, hallod?
A férfi az eget nézte.
– Hát igen – mondta az asszony. Hallgatagon körülnézett. Azután törlőruhát csapott a karjára. – Kapcsolj be minden lámpát, erősítsd fel a zenét, tárd ki az ajtókat! Vendégsereg érkezik körülbelül egymillió év múlva. Fel kell készülnünk, ó, igen!
Sam nem mozdult.
– Ez aztán a remek hely egy hot dogozónak – mondta az asszony. Átnyúlt, fogpiszkálót húzott ki egy tartóból, és a foga közé harapta. – Elárulok neked egy apró titkot, Sam – suttogta, és felé hajolt –, úgy érzem, itt az uborkaszezon.
Jó reggelt, szép vasárnapot kívánok Mindenkinek!:-)
Varga Katalin
Sárkánybánat
Az icipici sárkány, oly pici tüzet fú, hogy senki nem dicséri: Juj, mily rémes torkú! Az icipici sárkány úgy hüppög emiatt, hogy sárkány nagymamája szíve majd megszakad. -No ne sirj, kisvirágom!-szól sárkány nagypapa -kétszáz év, s máris felnőtt minden sárkánybaba. Utána nyolcszáz évig a tüzet fújhatod, akár a Himaláját is felolvaszthatod.
*******
95 éve született Varga Katalin, József Attila-díjas költő, író.
Fenyő áll őrt a dombtetőn. Az alkony nagy csöndjét vigyázza. Nyugalom fénylik a füvekben: növények ős mindentudása, termő és emésztő türelme. A változás időtlen árja halált ringat s szerelmeket. Akárha Rilke fényes árnya fenyőként, óriásra válva állana őrt a csönd felett
– Most – mondta a hang. – Nem akarjuk bántani. Maga elfutott, mielőtt megmagyarázhattuk volna, miről van szó. Menjünk!
A nagy hajók oly könnyedén fordultak, mint az ördögszekér. Szárnyvitorláik halkan tapsolva csapkodtak a levegőben. Az álarcok villogtak, forogtak, és elkergették az árnyakat.
– Elma! – Sam a hajóba támolygott. – Kelj fel, Elma, visszamegyünk. – Izgatott volt, szinte makogott megkönnyebbülésében. – Nem bántanak, nem ölnek meg. Kelj fel, édes, kelj fel!
– Mi-mi? – Elma körbepislogott, és amint a hajó ismét a szélbe állt, lassan, szinte álomban feltápászkodott az egyik ülésre, és ott gubbasztott szótlanul.
A homok siklott a hajó alatt. Fél óra múlva visszaérkeztek az útkereszteződéshez, lehorgonyoztak, és mindnyájan kiszálltak a hajókból.
A vezető megállt Sam és Elma előtt. Álarca fényezett bronzból készült, szeme csak üres, végtelen kék-fekete rés, és a száj is egy rés, amelyből szavak sodródtak a szélbe.
– Készítse elő a kioszkját! – mondta a hang. Egy gyémántkesztyűs kéz intett. – Készítse el a húsokat, az ételeket, készítse az idegen borokat, mert a mai nap valóban nagy nap!
– Úgy érti – kérdezte Sam –, hogy engednek itt maradni?
– Igen.
– És nem veszettül dühösek rám?
Az álarc merev, faragott, hideg és kifürkészhetetlen maradt.
– Terítse meg az asztalokat – mondta a hang halkan –, és fogja ezt.
– Mi ez?
Sam a kezébe adott ezüst lemeztekercsre pillantott; kígyófigurás hieroglifák táncoltak rajta.
– Adományozási okmány az egész területre az ezüsthegytől a kék dombokig, a halott sós tengertől a távoli holdkő- és smaragdvölgyekig – mondta a vezető.
– Az enyém? – kérdezte Sam hitetlenül.
– A magáé.
– Százezer mérföld terület?
– A magáé.
– Hallottad, Elma?
Elma a földön ült, az alumínium hot dogozónak támaszkodott, szemét lehunyta.
– De miért, miért, miért adják nekem? – kérdezte Sam, és a szemek fémréseit kémlelte.
– Ez még nem minden. Íme. – Még hat tekercs került elő. Felolvasták a helyneveket, meghatározták a tartományokat.
– De hiszen ez a fél Mars! A fél Mars az enyém! – Sam lobogtatta a tekercseket, Elma orra alá dugta, bolondul kacagott. – Elma, hallottad?
– Hallottam – mondta Elma, és az égre nézett. Úgy tűnt, mintha figyelne valamit. Tartása most még feszültebbé vált.
– Köszönöm, ó, köszönöm! – hálálkodott Sam a bronz álarcosnak.
– Ma éjjel lesz az az éjjel – mondta az álarc. – Készüljön fel!
– Készen leszek. Valami meglepetés jön? Hamarabb érkeznek a Földről a rakéták? A tízezer rakéta, amelyek a telepeseket, a bányászokat, a munkásokat és feleségeiket hozzák, mind a százezret? Hát nem nagyszerű ez, Elma? Látod, mondtam neked. Mondtam, hogy ez a város nem marad örökké ezerlakosú! Jönnek még ötvenezren, és a következő hónapban még százezren, és év végére ötmillió földi ember lesz itt! És az enyém az egyetlen hot dogozó a bányákhoz vezető legforgalmasabb úton!
Az álarc lebegett a szél szárnyán.
– Mi megyünk. Készüljön fel! A terület a magáé.
A holdfényes szélben, mint ősi virágok fémszirmai, mint kék tollak, mint óriási és nyugodt kobaltpillangók, megfordultak a régi hajók, és siklottak a futóhomokon; az álarcok hajlongtak és csillogtak, míg az utolsó villanás, az utolsó kékség is eltűnt a dombok között.
– Elma, miért tették? Miért nem öltek meg? Nem tudnak semmit? Mi bajuk lehet? Elma, te érted? – Megrázta a nő vállát. – Enyém a fél Mars!
Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz, A vén Duna karcsú gőzösökre gondol, Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik Mezei szagokkal a tavaszi szél.
Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne, Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás. Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán! Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!
Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég! Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél! Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel – A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!
Titkos béketárgyalások – olvastam az újságban. Szerintem nem helyes, hogy titkosak a béketárgyalások.
A háború bezzeg sose titkos. Egy háború, ahol egy puska se dörrent! Egy háború, ahol senki se halt meg! Egy háború, amit észre se vett senki, mert csak a háboristák mentek oda, és ott csúnyákat gondoltak egymásról titokban. Titokban hahaha!
Jó reggelt, szép napot, kellemes hétvégét kívánok Mindenkinek!:-)
Utassy József
1941.III. 23.
A negyvenegyes tavasz harmadik napján megszült egy napraforgó arcú asszony, hogy ebben az égkupolás alkotóház-világban mutassam föl a szépet, a jót, s mondjam ki bátran az igazságot.
Szép volt, mint a leopárdról szárnyaló legenda, Nem választott még urául herceget Testének őrt, ki védelmezőnk is lehet. A bolygó szépség felér a kivont, puszta karddal. Tudjátok, hatvanas urak, ez milyen veszélyes? Ég adjon még tíz évet.
A fátyolok sem csökkentették nagy varázsát, Kék, szürke fátylak - mindegy; kétségbeesve Éreztük, mily áramot sugároz hószínű teste, Hallva a hullámzó redők baljós suhogását. Ott lehetett a téren s a tanácsban merészen?
Csupán a vénekében.
De ritka alkalom nyílt a lány előtt. Északról zúdult az ellen, és délről harsonázott, Körülzárta a négy égtáj felől a várost. Katonáink gyávák voltak megsegíteni őt. Nem volt rá mód, hogy pusztuljon e horda?
Szépsége volt a kardja.
Ott ült a vének közt, s vizenyős arcukról látta, Mily fényes is fegyvere, min nem fogott a rozsda, Míg a kényúr hevert dús termésükön torozva, És legnemesebb borukat herdálta. Nagy keblű nőkről ábrándozva, kik ágyasai lesznek? Mámoros szeme előtt ilyen képek lebegtek.
Babérlevél burkolta, szagos fű, vadvirágok, S látta a borgőzőri át: a végzet feléje kúszott, Mert saját sátrában űzött a nő belőle csúfot, Fátylait sorra bontva, félelem nélkül állt ott. Ez lett a zsarnok veszte. Egy ujjal sem érintette tán a nőt? Nem, könnyűszerrel ölte az meg őt.
A pogány elveszett mind. Ölünkbe hullt a győzelem. Leshelyül szolgáltak csűrök és szőlőskertek, S most fehér csontjukkal telve a rókavermek, S a vezér vigyorgó koponyája fényesen - Tán ocsmány sírfelirattal díszíti a vár falát?
Nem, a nő kapta a trófeát.
Küldje el Isten erényes hölgyünknek hercegét! Mondják, vonakodva indult az orgiára, Mégis őrület szállta meg ifjainkat, s hiába Próbálták a papok s a vének fékezni ezt a szenvedélyt. Felgyújtotta vágyuk a meztelen test képzete? Igen, s a rettegés hűtötte le.
Elhúztak egy kis fehér sakkfiguraváros mellett, és Parkhill tehetetlen dühében hat golyót eresztett a kristálytornyokba. A város szétfoszlott a régi üveg és a széthulló kvarc zuhatagában. Elillant, mint a pukkanó szappanbuborék. Nem volt többé. A férfi nevetett, és megint tüzelt, és az utolsó torony, az utolsó sakkfigura tüzet fogott, kigyúlt, és kék lánggal röppent a csillagok felé.
– Majd megmutatom nekik! Mindenkinek megmutatom!
– Csak rajta, Sam, mutasd meg nekünk. – Az asszony az árnyékban feküdt.
– Itt egy másik város! – Sam újratöltötte pisztolyát. – Nézd csak, elintézem!
A kék fantomhajók sorra feltűntek mögöttük. Először nem látta őket. Csak fütyülést hallott, és a szél sivító, magas hangját, mint ahogyan az acél csikorog a homokon. A homokhajók borotvaéles talpfutói sivítottak, amint csiszolták és szelték a tengerfeneket, piros és kék zászlóik pedig kibomolva lobogtak. A világoskék hajókban sötétkék árnyak álldogáltak, álarcos emberek, emberek ezüstös arcokkal, emberek kék csillagszemekkel, emberek faragott aranyfülekkel, emberek sztaniolpapír arccal és rubinvörös ajakkal, emberek összefont karral, emberek, akik őt üldözték, marsbeli emberek.
Egy kettő, három. Sam számlált. A marsi hajók felzárkóztak.
– Elma, Elma, nem tudom mindet visszatartani!
Elma nem szólt, fel sem emelkedett onnan, ahová süllyedt.
Sam nyolcszor sütötte el a pisztolyát. Az egyik homokhajó szétesett, a vitorla, a smaragdtest, a bronz köpenyrögzítések, a holdfehér kormány és velük az összes alak. Az álarcos emberek a homokba fúródtak, és narancsszín, majd kék füstű lánggá lobbantak. De a többi hajó egyre közelebb ért.
– Túlerőben vannak, Elma! – kiáltotta Sam. – Megölnek!
Kidobta a horgonyt. Hiába minden. A vitorla sóhajtva összegöngyölődött és lehullt. A hajó megállt. A szél megszűnt. Az utazás véget ért. A Mars hallgatott, miközben a Mars-lakók méltóságteljes hajói körülfogták Parkhillt, és tétovázva megálltak.
– Földi ember! – Egy hang szólalt meg valahonnan a magasból. Ezüstös álarc mozdult, rubinszélű száj csillant a szavaktól.
– Nem csináltam semmit! – Sam az arcokat nézte, száz arcot, amelyek körülfogták. Nem sok Mars-lakó maradt a Marson, száz-százötven összesen. És többségük most itt volt, a halott tengeren, a feltámadt hajókon, halott sakkfiguravárosaik közelében, amelyek közül az egyik éppen most omlott össze, mint egy kaviccsal megdobott törékeny váza. Az ezüstös álarcok csillogtak.
– Az egész tévedés volt! – védekezett Sam, kiemelkedve a hajójából, míg felesége mögötte feküdt a hajófenék mélyén összeroskadva, mint egy halott. – Úgy jöttem a Marsra, mint bármelyik tisztességes, vállalkozó üzletember. Egy lezuhant rakétából kiszedtem egy kis felesleges anyagot, és megépítettem magamnak az útkereszteződésnél a legszebb kis kioszkot, amit valaha is láttak azon a telken, tudják, hogy hol. Ismerjék el, hogy jó munka. – Sam izgatottan nevetett, és körbetekintett. – És akkor az a Mars-lakó – tudom, a barátjuk volt – odajött. Az ő halála baleset volt, higgyék el. Én csak annyit akartam, hogy legyen egy hot dogozóm, az egyetlen a Marson, az első és a legfontosabb! Értik ezt maguk? Én akartam felszolgálni a legjobb hot dogot és mustárt és hagymát és narancslevet!
Az ezüst álarcok nem mozdultak. Égtek a holdfényben. Sárga szemek sütöttek Samre. Érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra, zsugorodik, kővé válik. Pisztolyát a homokra dobta.
– Feladom.
– Vegye fel a fegyverét – mondták a Mars-lakók kórusban.
– Mit?
– A fegyverét. – Ékszeres kéz intett az egyik kék hajó orrából. – Vegye fel. Tegye el.
Hitetlenkedve felvette a pisztolyt.
– Most – mondta a hang – fordítsa meg a hajóját, és jöjjön vissza a kioszkjához.
Szervusz Bajkálifóka, jó reggelt, szép napot Neked!:-)
Faludi Ferenc
TAVASZ
1. Királyi mulatság erdőkben sétálni, Árnyékos utczáin fel s alá járkálni, Fülemile éneklésén, Gyönge szellők legyezésén Örömét nevelni, Kedve szerint élni.
2. Az ócsó nyulakat bokorbul kiverni, Fiatal madárkák fészkét felkeverni, Hegyet-völgyet megkerülni, Friss források mellett ülni, Ebédre megtérni, Jó lakáshoz férni.
3. A sötét gondokat magos szegre tenni, Feladott étkekbül jóizüen enni, Enni, meg nem csömörleni, Közbe vigan beszélleni Friss borokat inni, A vizet dicsirni.
4. Eszem-iszom után könyökére dülni, Egy fél órácskáig álomba merülni; Könnyü testtel felserkenni, Holmi dolgán általmenni, Nagy labdát ugratni, Játékkal mulatni.
5. Diana udvarát megint látogatni, Ernyős sátoriban mint regvel mulatni, A kakukkal szerencséjét Megpróbálni jövendőjét, Hegyek ellen állni, Ekhóval tréfálni.
6. Pintyőke sirását, galambnak nyögését, A játékos rigók hangos fütyülését, Gerliczéknek busulásit, Társak után bujdosásit Szemre, fülre venni, Más gonddal nem lenni.
7. Erdőkbül kimenni mezők térségére, A lenyugvó napnak nézni szekerére, Pásztor után sétálgatni, Musicáját meghallgatni, Corydon dudáját, Mopsus furugláját.
8. Görbe trombitákat otthon fuvattatni, Vacsora után is nyugtig igy mulatni: Ugy-e pajtás, megpróbáltad, A mint mondám, ugy találtad: Királyi mulatság, Ártatlan bolondság.
S az elérkezett tavasznak Örömére minden örvend; Csak az egy Vitéz nem örvend.
Enyelegnek a juhnyájak,
Tehenek, lovak futosnak, Danol a pacsirta s a pinty; Az egész berek homályja Zeneg édes énekekkel: Egyedűl csak én kesergek.
Ihon, a kinyílt mezőkben,
Ligetekbe, rétbe, kerten Hiacintok illatoznak, Tulipánok ékesednek, Mosolyognak a virágok: De mi kedven a tavaszban, Ha az ő viráginál szebb Lili nem virít ölemben?
– Megmutattam nekik, istenemre! – kiáltotta Sam. – Jelentem a Rakétaszövetségnek. Ők majd megvédenek. Nem hagyom magam!
– Megállíthattak volna, ha nagyon akarják! – mondta Elma fáradtan. – Éppen csak nem nagyon erőlködtek.
A férfi nevetett.
– Verd ki a fejedből. Miért hagytak volna kisiklani a markukból? Nem voltak elég gyorsak, erről van szó!
– Nem? – Elma hátrafelé intett.
A férfi nem fordult meg. Érezte, hogy hideg szél támad. Félt megfordulni. Érzett maga mögött valamit az ülésen, valami könnyűt, mint a lehelet a hideg reggelben, valami kéket, mint a mogyorófa füstje alkonyatkor, valami olyat, mint a régi, fehér csipke, mint a hóesés, mint a tél dere a törékeny nádon.
Hang hallatszott, mintha vékony üvegtálca csörrenne… Nevetés. Azután csend. A férfi megfordult. Egy fiatal nő ült nyugodtan a kormánypadon.
Csuklója vékony volt, akár a jégcsapok, szeme olyan tiszta, mint a hold, és olyan nagy is, határozott és fehér. Szél fújt, és a leány hullámzott, mint a tükörkép a hideg vízen, és törékeny alakján akár a kék eső hullott alá a selyem.
– Fordulj vissza – mondta a leány.
– Nem! – Sam úgy remegett a félelem finom remegésével, mint a levegőben függő darázs, határozatlanul a rettegés és a gyűlölet között. – Szállj le a hajómról!
– Ez nem a te hajód – mondta a látomás. – Ez olyan régi, mint a mi világunk. A homoktengeren vitorlázott tízezer évvel ezelőtt, mikor a tengerek elpárologtak, és a dokkok kiürültek, és te idejöttél és elvitted, elloptad. Most fordítsd meg, és menj vissza az útkereszteződésnél levő házhoz. Beszélnünk kell veled. Valami fontos dolog történt.
– Szállj le a hajómról! – mondta Sam.
Előhúzta a pisztolyt a tokjából, a bőr csikorgott. Gondosan megcélozta.
– Ugorj, mire hármat számolok, különben…
– Ne! – kiáltotta a leány. – Én nem bántalak, és a többiek sem akarnak bántani. Békés szándékkal jöttünk!
– Egy – mondta Sam.
– Sam! – kiáltott Elma.
– Figyelj ide… – kezdte a leány.
– Kettő – mondta Sam elszántan, és felhúzta a pisztoly ravaszát.
– Sam! – kiáltott Elma.
– Három – mondta Sam.
– Mi csak… – szólt a leány. A pisztoly eldördült.
A napsütésben a hó elolvad, párává, semmivé gőzölög a kristály. A párák táncolnak, és eltűnnek a tűzben. A vulkán torkában szétrobbannak és eltűnnek a törékeny anyagok. A revolverlövésre, a hőre, az ütésre a leány összehajtogatódott, mint egy puha sál, elolvadt, mint egy kristályszobrocska. Ami maradt belőle, jég, hópehely, füst, az elfoszlott a szélben. A kormánypad üres volt.
Sam visszadugta a fegyvert a tokjába, és nem nézett a feleségére.
– Sam – mondta az asszony egy perc múlva, míg suhogva szálltak a homok hold színezte tengerén –, állítsd meg a hajót.
Az asszonyra nézett, és az arca sápadt volt.
– Nem, azt már nem. Ennyi idő után nem fogsz kitolni velem.
Az asszony a pisztolyon babráló kezét nézte.
– Elhiszem, hogy megtennéd – mondta. – Biztosan megtennéd.
A férfi jobbra-balra ingatta a fejét, keze görcsösen szorította a kormányrudat.
– Elma, ez tébolyító. Egy perc és a városban leszünk, és minden rendben lesz.
– Igen – mondta a felesége hidegen, és hátradőlt a hajóban.
– Elma, figyelj ide.
– Nincs mire figyelni, Sam.
– Elma!
Egy új tanulmány szerint a Mars felszínén megfigyelt sötét sávok nem folyók, a jelenséget a száraz homok mozgása magyarázhatja.
A fák az égre nyujtják mezítlen karjukat, »Ruházzatok fel minket!« kérik a mennyeket. »Adjatok bő ruhának lobogó lombokat, húzzatok ujjainkra zöld selyem kesztyüket.«
A domb görbítve hátát sütkérez a napon
és szól: »Tavaszi tarka ruhámat megkapom, zöld bársony lesz a vállam, tollas a kalapom virágos fák tollával tollas a kalapom.«
A fázós öreg föld is új ruhájára vár s fázón röpül az űrben, mint egy vedlett madár, szeretne napanyjához közelebb szállni már s meleg ölébe bújni, mint egy vedlett madár.
Nagyon boldog vagyok, hogy még egyszer megéltem érkezésed, Március! Az influenzán át gázoltunk feléd, a tél dögvészén, a sötétség alvilági birodalmán át. Mint aki tárnából, bányalégből érkezik, sáros lábakkal és elfulladt tüdővel megállok a napvilágon, kifújom magam és énekelni kezdek.
Ezt énekelem: üdvözöllek, Március. Időbe telik, amíg ember megtanulja, hogy lehet örülni egy naptári adatnak is. Március külön évszak semmi köze télhez, tavaszhoz. Külön világítása van. Még nincs növénye, csak a hóvirág, ez a minta érték nélkül.
