Ha fejedet megőrzöd zavarban, Bár csak szidás ér jóságodért. Ha kétkedők közt bízni tudsz magadban, De megérted a mások kételyét. Ha várni tudsz, s a várás el nem fáraszt. Rágalmaznak, s nem ejtesz csalfa szót, Nem gyűlölködsz, bár a gyűlölség eláraszt, S mégse játszod a bölcset és a jót.
Ha álmodol, de nem úr az álom rajtad, Gondolkodol, de végcélod nem ez. Ha balsors sújt is, megmarad nyugalmad, S nincs oly siker, mely lábadról levesz. Ha az igazságot, amit kimondtál, Más aljas eszközül használja fel; Ha élted munkája tiszta rom már, S tört szerszámmal elölről kezded el.
Ha van szíved, hogy mindazt, mit elértél, Ha kell, egyetlen kockára rakd, s túltegyed magad, ha vesztesség ér, s ne legyen róla többé egy szavad; Ha tudsz még küzdeni, mikor a lelked, ideged, izmod régesrég halott, s helytállnak, mikor nincs más benned, csak a tudat, hogy ki kell tartanod.
Ha tiszta tudsz maradni tömegben, s király előtt is őszinte, emberi; Ha nem bánthat meg sem barát, sem ellen, Ha nem szolgálva, de tudsz segíteni;
Ha az egész órát úgy betöltöd, hogy benne érték hatvan percnyi van, minden kincsével bírod ezt a földet, s ami még több, ember vagy, fiam.
Translated by Hungarian writer Szabó Lőrinc (* Miskolc, 31 March 1900 – † Budapest, 3 October 1957).
Fiam, ki még csak őserőmben élsz most, Kinek élete ma még az enyém, Kinek eljötte ma csak akarásom, Kinek édes anyja: szűzi leányálom Vágyó anyasága ezüst hold éjjelén, - Fiam! te érted harcba megy apád.
Te állsz előtte rőt alkonymezőkön Vértengerárban - dölyfösen s vadul Mikor a nagy Halál száz kaszás legénye Életrendeket köt vérkalász kévébe, S rohamra mint visz ős, vadpogány Hadur, Fiam! te érted harcol az apád.
És ha majd elhullt a sok-sok Messiás, S a szentelt vérből élet magja kél, Hófehér táltoson harsonás legények Harsonája harsan s örömtüzek égnek, S szent életharmat lesz az elhullt köny s a vér: Fiam! te érted visszatér apád.
Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 23. szám · / · Tábori posta
O gyermekem, piciny, mezítelen, fehér husod Milyen finom, növő, bágyadt-szirmú virág: Én félve remegő sejtés-ködök között Hallgatom testedet: kis, dobogó világ!
Kis, dobogó világ: megrezzen minden ér itt, Ha forró ujjaim ölelik húsodat, Picinyke óramű: ketyeg-ketyeg a belsőd A síkos és habosan vonagló bőr alatt!
O jaj lázasan érzem lobogó homlokommal: Mily máglya lobban itt fehér bőröd alatt! O jaj be remegően hajolok a szent tűzhöz S be gyönyörűen festi be fénnyel arcomat!
O jaj örömnek láza, be elborítod lelkem! O gyermekem, te jössz majd, ha én már elmegyek! O jaj te lobbanó láng: te öröktüzű élet, Ki percről-percre titkon emészted testemet!...
Fáradt holdfény andalog az égen, alszanak a csillagok egymás mellett, szépen. Vigyáz rájuk a bölcs Hold, az égi Apa, bezárlak én is kicsi fiam, karjaimba. Alszik már az autó, a papa, a mackó, a könyvek, a rajzok és a játékkuckó. Kicsi lepke, kicsi vidra, vigyáz rád és az álmaidra. Reggel minden új lesz, új nap virrad, Aludj kincsem, mindjárt pirkad. Nekem a világ maga vagy Te, az én kicsi fiam maradsz mindörökre.
Szervusz kedves Lutra! Köszönöm szépen, ezt a szépséges verset is!:) További Kellemes napot kívánok.:) .................................
Török Sophie: Versek
VII.
A szivem reszket, reszket és ujjong! szerelemtől reszkettél-e már így szegény sziv? Kicsi lábak topogását hallom az Időben apró selyemujjak kapaszkodnak életembe - oh fonnyadó életem ujjongva felvirul: hogy táplálhasson téged gyermek! Sirva sóvárgott embervirág: kit nem hordoztam méhemben, s kit fájdalommal nem én szültem e világra: ime kinyujtottad felém hajnalszinű tenyered: hogy megfogódzhasson benned sülyedő életem. Áldott légy kicsi száj áldott a serkenő mosolyért, a gügyögő szóért melynek mennyei büvöletét nékem rendelte az Isten. Áldott légy, mert megtaláltál engem elveszettet! és meleg sziveden megmelegitettél! Drága karocskák, öleljetek szorossan! Arany fejecske simulj szivemre... Üdvözlégy gyermek, kiért annyit sirtam! Üdvözlégy! mégha minden könnyem ezután érted ömlene!
Szép napot, kedves Jahorka!:) Köszönöm szépen.:) Örömmel látom, hogy teljes szívvel, lélekkel jelen vagy sok topikban.:) Neked és a családodnak, kicsiknek és nagyobbaknak, minden jót kívánok!:)
Jött rám ez a rút esztendő, hozott bánatot, keservet. Szent Sebestyén teste sem volt barbár nyíllal átalvertebb – jött rám ez a rút esztendő, falnál fehérebbre festett.
Meg-megálltam séta közben, néztem magam elé hosszan, mormoltam a szót, mint imát, azt hihették, megbomoltam, honnan is tudhatták volna: hallgat engem fiam holtan!
Jött rám ez a rút esztendő, és itthagyott kiraboltan – Jóskám, vágd az Úr szemébe: én egy költő fia voltam, ki nem trónusod cselédje, de testvér a csillagokkal!
Nagy kék szemeidet örökre lehunytad: halott az én drága kicsi fiam, halott. Engemet már, hidd el, a halál is untat. Élek, amíg élek. Ha kell, hát meghalok.
Eleddig én apám sírkeresztje voltam, veled most jövőmet temetem el végleg. Kell az istennek egy ember, aki árván, őszen, kiraboltan: a Napba néz érted.
*
Gyászéj
Akkora hold van, recseg-ropog a mennybolt. Fiam a földben.
*
Napáldozat
Arany felhők koszorúzzák a Napot, repülőgép húzkod ezüst szalagot.
Dereng, ami múlik, rejtett fénye van. Fiam halott. Ha van Isten: véle van.
Hát munkásember lettél, kisfiam! Látod, üzentek általad a gének: a föld alól a nagypapák, a dédek, az őssejtig vissza megannyian, mert munkásember lettél, kisfiam.
A munka mindig nehéz volt nagyon. Gondolj csak a roppant piramisokra, tenger verejték ontatott miatta, de áll büszkén, az idővel dacol; a munka mindig nehéz volt nagyon.
Ám nélküle mi lenne, mondd, veled? Lopnál, csalnál, talán embert is ölnél, hóhért állítana mögéd a törvény, gyötörné szívemet a szégyened. Mi lenne, mondd, mi lenne így veled?!
Az idő ajkán mosoly ül, mosoly. Elmúlásunk értelme itt a munka. Csak a hűtlen halál hagy majd magunkra. Mindegy, hol élsz, falun vagy városon: az idő ajkán mosoly ül, mosoly.
Most minden éjjel rólad álmodom, és reggelre könnyes a vánkosom: kicsiny vagy újra, s egészen enyém, ott futkosol a hegy gyepszőnyegén vad kisfiú, szélfutta arcodat almapirosra sütteti a nap, pöttön hugod totyog, de el nem ér, Te futsz előle, mint a hegyi szél!
Álmomban is tudom, hogy álom ez: az a gyerek enyém már sose lesz, oly messze ment, de mint egy ködgomoly : álom, valóság, idő összefoly... ölembe veszlek most, s nem engedem, hogy nagyra nőjj, maradj csak itt velem; tudom, mi jön, ha résen nem leszek: titokban megnősz, s elveszítelek.
Oly boldog vagyok, s oly boldogtalan. .. elszáll az álom reggel nyomtalan, szemem még nedves, lassan ébredek: miért nem írsz, nem vagy talán beteg?! Azért ez álom? — villan hirtelen, csak az ne legyen édes Istenem! Most annyi járvány, baj van mindenütt... jaj, mért gondolok ilyen keserűt!
— Nem tudsz vigyázni? Ó, te rossz gyerek! Kiskorodban is, hogy intettelek : ne mássz a fákra, ne rohanj vadul, mint egy csikó, ha féktől szabadul, szót nem fogadtál akkor se nekem, mégis legalább őrzött két szemem, oly messze vagy most, csak, ha álmodom, veled az éjben így találkozom.
*
Levél! Levél! Ó drága, jó gyerek! Hogy én mennyi bolondot képzelek, hogy szidtalak, fiacskám, megbocsáss, mindennek oka a sok álmodás . . . felejtsük el, Párizsból süt a nap, egy fénysugár forrón arcomba csap .. . tényleg tavasz lett, s milyen hirtelen: ibolyák pattannak a szívemen.
És mennyi jó hír, nincsen semmi baj : — Anyu, erős vagyok, mint egy bivaly! — Pontosan így — és sokat dolgozom — ó, drága, szép, hatalmas Okosom én mindig tudtam... csak gyakrabban írj, ezerjófű vagy nekem, csodaír, ha látnád most a szemem hogy ragyog, tündöklőbben, mint fent a csillagok!
Bucsúzz az erkélytől, a kerttől, gyermekem, Anna-Klára, megyünk a városi lakásba. Eltünődöm: Hány változásra, ó, mennyi-mennyi búcsuzásra szabták ki életed, lubickolván a megszokásban, hányszor, hány érdes változásban kell majd siratnod vesztett édened, mert Paradicsomkert a megszokás és vesztett éden minden változás.
Be szeretnék adni tenéked egy marék falusi gyerekkort, talp alá való puha rétet, juhnyáj-felverte alkonyati porból szövődő s oszló messzeséget, hogy legyen majd egy-egy emléked, melyekben e hajdani üdeségek ezerjófű-illata ébred, hogy később nőve, okosodva, balejátsszanak mosolyodba, ringázva fű, fa, tücsök-ének.
Így, így. - Indulunk. - Vár a gang, várnak a kormos tűzfalak, a verkliszó lesz a harang, hogy betellj, kezdő áhitat, a vasrács lesz majd gyámolod: segítni tipegésedet - gyermekem, te is úgy leszel, mint ahogy apád volt gyerek.
Gyermekkorotok nagy termeiben hol az öles falakról körémcsapódó visszhang a magam gyermekkorát is idézi köszönöm hogy gyermekkorotok nagy termeiben bölcs gyermekségetek a felnőtt sutaságát megbocsátja
Édes kisfiaim, Mindenem vagytok, Éltettek nagyon, Értetek vagyok. Minden vágyam, Felnevelni titeket, Hogy az életben, Megálljátok helyetek. Létezni tudjatok, Bárhol is vagytok, Ha fájdalom ér, Mindig megtaláltok. Örömmel fogadlak, Segítek mindenben, Hogy talpra álljatok, Újból az életben. Látni akarom, Sugárzó arcotok, Boldogságban úszó, Valóságotok.
Aludj, aludj, kicsi fiam, álmodj új csodát. Álmaidra én vigyázok az édesapád. Amíg alszol ágyad mellől el nem mozdulok. Ha a szád sírásra görbül, kezed megfogom.
Hogyha nevetsz, szívem boldog, örömtől repes. Aludj, aludj kicsi fiam, álmot hoz az est.
Álmod anyád melle legyen s benne sok, sok tej. Hogy az egyikből jól ehess, s maradj meg nekem.
A másikból szívd a valót: tüzes zsarátot. Tüzes, de ős-tiszta lelket, igaz cigány szót.
Unott vagy, lusta, közönyös, nem tudsz még ortográfiát, és nem köszönsz, ha köszönök – hadd kérdem, míg anyád imád s apád oly nagyra van veled: mi lesz veled, szegény gyerek, ki tévét kaptál nyakleves és autót nevelés helyett?
Az ablakhoz viszlek. Besüt a januári nap. Hadd nézlek, pöttöm újszülött: a fénybe tartalak.
Anyádra ütsz-e vagy reám? Keresem, kutatom: kettőnk közül ki jön veled a földi utakon?
Vagy választásod szuverén: nem kell sem ő, sem én, hogy szabadon és biztosan járhass e sártekén?
S hol vannak ők, a régiek? Hadd figyelem az arcodat, hoztál-e róluk rúna-jelt, hieroglifet, karcokat? Mily radioaktivitást sugároz az auschwitzi rét, hogy egy ősöd porából, kit a répaföldön szórtak szét, ősödből, ki azóta már füvek zöldjébe öltözött, egy sejtcsomónyi bölcsesség tán éppen beléd költözött? Nevető ajka szögletét ugyan mely televíziós adón küldte apámnak és neked egy szőke vizigót, s hogy ráismerj, ha arra mégy, Ur városából ki adott egy tervrajzot tenéked és a Szfinxről egy képeslapot? Vörösmedve vadászatot, halak villanó iszonyát, fehér holdszarv vadkanagyart s az esti erdők uszonyát ugyan melyik barlanglakó telefonálta meg neked, s mily időgépen érnek el minket az elmúlt ezredek, hogy Budapesten láthatom József szép barna szemeit, miket Thébában megcsodált Amenófisz, a negyedik, s milyen stafétát indított egy nomád ősöd a setét asszír mocsárból, hogy hozzád küldhesse vándorösztönét?
2.
Töreti Titus Jeruzsálemet de fenn Ben Ábrahám – avagy Ximenes vívja Granadát, de fenn Ben Ibrahím – mindegy, hol fenn, mert férfi ő s ezer halál között se fél és szomjan, vérbe fagyva, társait vidítja, küzd, mesél. A fellegvárból megmenekül és élhetne jól, de nem hagyja nyugodni harminc éven át a halálfélelem. „Most túl leszek” – haldoklik vacogó foggal, szinte örül. Halálfélelmét a dédunoka szerzi meg örökül. Orvos Fezben s bár nem győzhet soha, mindig döntetlenül vív a halállal, míg ágynak esik s amaz marad felül. A fia rabbi lesz. Talán a hit hoz majd vígasztatást? Majd áttér, mert a Talmud nem ígér biztos feltámadást. Utóda visszatér, fél és iszik, de minden bor kevés neki; az unoka csontvázat lát, ha a tükörbe néz. „Mindenütt koponyák és koponyák! Ha csak egy koponyát lefesthetnék, mindjárt elkergetném álmaim iszonyát.” De ecsetet a jámbor óhitű nem forgathat, tehát megőrül s nemlétező ecsetét énnékem dobja át. Én már tíz éves fejjel festenék, de tehetségtelen vagyok a rajzhoz; festményeimet ezért csak képzelem: – de mert képzelt képekkel egy gyerek betelni képtelen, írni kezdek. Azóta szelídebb a halálfélelem. Ha örökségem netán rád szakad: mi kell tőlem, gyerek? Mozart vagy Botticelli? Hegedűt vegyek, vagy ecsetet?
A Nílus-menti masztabában egy elfekvő csípőcsont fehér selyemlepkéje kétezer év múlva szárnyat bont, s ahol vízpartra tett korona áll, Bagdad felé repül, s egy perzsa nő méhén az embrió puha ölébe ül. Leány lesz. Keskeny csípője miatt mindenhol megvetik, s vajúdó kínban pusztul el, mikor porontya születik. De a fiú a szűk csontfolyosón még éppen átoson, s nyomott orrocskával végigbolyong a kalifátuson. S a végzetes csípőcsont száll tovább, egy költő kapja meg, ál-Izráili, ki íly derekat, tengert s napfényt szeret. Ezerkétszáznegyvenben vízbe fúl Ceuta strandján, hova lemegy minden nap s csípőjének most a víz az otthona. De tengerünk, a drága Földközi, mit elvesz, visszaad, nézd majd meg, fiam, anyád csípőjét, e karcsú derekat, s az enyimet. Akár az ikreké, mert közös ősünk volt a perzsa nő, az arab verselő s az egyiptomi holt.
Lábán rétjén egy ember álmodik, a nap világa süt, jobbkarja, mit szemére ráborít, halántékára csügg, két ujja játszik, lelke álmodik – így alszom magam is, apám aludt így minden délután és így nagyapa is, s így még egy, még egy s még egy nemzedék, százharmincháromig. Így láttalak ma reggel s szóltam én: napom világa süt, jobbkarja, mit szemére ráborít, halántékára csügg, két ujja játszik, lelke álmodik és bármit álmodik: nagy zsoltárunkból mégis visszazeng az új sor Jákobig.
3.
Át ezredek homokján és ködén, s három földrész felett köldökzsinórodhoz egy római vízvezetéket vezet, holt nemzedékek véredényei, cső cső mögött, melyek üres sírgödrök ciszternáiból hozzák a véredet. Ami tiéd, készen kaptad: szemed színét, az ösztönös félelmeket, a szőrtüszők helyét, szívedet, a vörös szivattyút, hogy jól dolgozzék reád, s aztán – ismert titok – régtől túlterhelt idegszálakat, de trigeminuszod érckábelét s a kék alga tüdőt, hol nem akad ködös folt sohasem s veséid viola szűrőit, hol fölös homok szokott megbújni: jól vigyázz késői örökös. S palackba zárt hány régi üzenet sodródik most feléd: ezt ismered, és egyszer fejből is elmondod szövegét; azt nem érted meg, bárhogy betűzöd s úgy úsztatod tovább fiadnak titkos búvópatakok hajszálerein át: s olyik palackból két dzsin lép eléd, két iker óriás, egyformák s unszolnak: válassz közöttük, válassz, de jól vigyázz: hogy párnás cellában vagy színpadon játszod-e Hamletet, hogy orvgyilkost, mészárost, vagy sebészt játszik a kés veled.
4.
Te transzszubsztanciáció feltámadt sírok tengerén! Nincs oly varázs vagy ráció, mellyel megváltoztatlak én. Tehetetlen apád vagyok, szavam, erőm, nevem nem ér, kész vagy, új variáció, oly végleg kész, mint a kenyér, melyet a pék már megsütött, újjászületett újszülött, s habár itt ezermillió reménnyel is lelkesülök, csak a determináció siratófalán döngetek hiába, mint a kriptarács vasán az őrült özvegyek, mert hívhatok atomokat, molekulákat, sejteket, kromoszómákat, géneket s mindazt, mit még nem sejtenek, térdelve, sírva kérhetek istent, tudományt, végzetet és a Tejúton túli tér ködéből hozzád érkezett sugárzást, bűbájt, jóslatot, rejtelmes csillagképeket s minden plátói ideát, mely a világűr tetején rezeg elérhetetlenül s hűvösen, mint a sarki fény, vagy szólíthatlak titeket, ha ily néven nem sértelek, ősök, hamv-vedrek, szellemek, volt és elsüllyedt életek, zsidók, szumérek, arabok, hellének, perzsák, németek: ha jöttök is mindannyian, közös erőtök sem elég, hogy kisfiam egy szál haja szőkébb legyen vagy feketébb. S ha kívánhatnék bármit is, torkomra forrna most a szó, ki nem tudom, mi jó neki, mert nem tudom, hogy mi a jó, akarjam-e, hogy csendesen éljen s ne lásson túl honi Dunántúljának dombjain, úgy mint egy ó-egyiptomi? vagy kívánjak a hontalan mögé száz díszlet-víziót, érzelmes utazást s hozzá vándorösztönt, szumér-zsidót? hogy introvertált-boldogan élhessen, perzsa misztikát? vagy inkább arab rációt, hogy téged nézzen, külvilág? hellén szépséget és derűt, tág, horizontos életet, vagy egy szűk sarkot, hol buzgón eljátszhat, mint a németek? A gondolat vad kínja és vad kéje járja át agyát, érezze és vérezze-e a lét minden hevét-fagyát, vagy legyen százszor bölcsebb és legyen ezerszer ostobább és langymelegen élje túl e kort, Granada ostromát? Legyen hívő, mint anyja és vezérelje az ideál, az eszme, mely az egyenes, biztos úton előtte jár, s érezze-e, ha néhanap elfoszlik minden délibáb, hogy éjben áll és nincs ösvény, se csillagfény, se mécsvilág? vagy inkább apja szkepszise kísérje s éljen úgy, mint én, elmélet nélkül, a való örök dzsungelje közepén, hol semmi más a becsület sírgödréhez nem visz haza, csupán a kategorikus imperatívus kompasza?
5.
Itt állok még az ablaknál. Besüt a januári nap. Hadd lássalak, pöttöm, piros legény: a fénybe tartalak. Itt állok veled, nézlek, de alattunk a hegy, onnét jöttünk – az élet s a halál titka egy.
Fenn állunk, mint a hősök, alattunk a legyőzött, a porba tiprott ősök; a felsőket szerettük, ápoltuk és temettük, az alsókat feledtük – egy egész hullahegy.
A mélységben rejtelmes ősnép, de lábamnál az ismerős kép: egy-egy bajusz, egy szem, a haj, amott a csúcson állnak még – azt gondolnád, mezítlen mellel megyünk géppuska-fészkek ellen, és így esik el rajta raj és nemzedékre nemzedék.
Ilyen hegyen kell állanunk, fiam, s úgy állok itt veled, mint Auschwitzban álltak, ha jött a gáz, jött és emelkedett, mikor terjedt a gáz s az emberek fele már elesett, s az élők a holtakra álltak, hogy még egy percig éljenek.
Így állunk a holtak hegyén, nagyszüleid, anyád, meg én, ez a családi piramis, olyan, akár a másoké – ráfekszem egyszer magam is, és jobbkezem majd nem borul szememre úgy, mint Jákobé –,
de addig, amíg itt vagyok, hadd nézlek meg magamnak, emeljelek a csillagok felé s tartsalak, míg a sors engedi, hogy maradjak – s ne félj! ha egyszer nem leszek, akkor is mindig itt leszek közvetlenül alattad.
- "Drága gyermekem, gondoskodom rólad, védelmezlek, amíg fel nem nősz, aztán hagylak szabadon szárnyalni. A szeretetem azonban örökre megmarad."
- "Apró gyermek - egykor remény, álom voltál, most valóság vagy. Veled minden más lesz ezután. Oly` kicsi vagy, mint egy távoli csillag. Vágy, hogy megérintsem a világegyetem szélét. Szeretet, amely örökre elrabolja szívünket."
