Ébren vagyok, mert csöpög a csap, Reggelre tó lesz a csap alatt. Szétázik a szőnyeg felmosórongy nélkül, És amíg újat vesz, apa belekékül. Mert úgy hajt majd szegény, hogy tán meg is gebed… Fuss a ronggyal, apa! Rohanj! Ne légy balek!
Mint, aki eltévedt, valami nagy, meleg tavon s bárhova nyúl testére kúsznak a csiklandós habok, úgy bizsereg rajtam az édes, könnyű nevetés, úgy futkároz rajtam a meztelen derű.
Az évek meleg húsából kigyúrtam én egy nagyszemű fiút, belé álmodtam kócos, ügyetlen szívemet, s egyszerre csak reám-köszönt, s zsebébe gyűrve hozott egy csokor hóvirágot.
Bizony isten meg kell fulladnom a nevetéstől, olyan mulatságos, ahogyan körém ágaskodnak kipirult szavai, s elpanaszolják saját álmaim, mint valami, sohasem-hallott rakoncátlan csodákat.
Varázspálcám suhogása felkelti a vidéket. A tél végi utazásra barátaim kísérnek. Varázsigém hatalmával elaltatom a telet. Faágakra rásuhintva ébresztem a rügyeket. Virág nyílik ahol járok, ágak végén tipegek. Tündérszárnyam nyomában már ott virít a kikelet.
Szárnya van, de nem madár, repülőgép, amin jár, szél röpíti, az a gépe, így ül a ház tetejére. Ház tetején sok a drót, megnézi a rádiót, belebúj a telefonba, lisztet rendel a malomban. Lisztjét szórja égre-földre, fehér lesz a világ tőle, lisztet prüszköl hegyre-völgyre, fehér már a város tőle: fehér már az utca fehér már a muszka, pepita a néger, nincs Fekete Péter, sehol de sehol nincs más fekete, csak a Bodri kutyának az orra hegye- de reggel az utca, a muszka, a néger, a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter és ráadásul a rádió mind azt kiabálja, hogy esik a hó!
Olyan csöndes előkelő utcák, annyi kedves, nemes villaház: itt a hintót még paripák húzzák itt a pénzes nyugalom tanyáz itt az úri elvonult családok bubusgatják gyermekeiket ha a várost tengernek mondjátok ez egy békés árnyas kis sziget. Tél van most. A hófehér falombok ciframintás stukkatur plafon udvarokban hófehér galambok ugrálnak a hófehér havon.
Vaskapukon zúzmarával mintáz a finom fagy – efemér relíf fenn az égen pelyhes dunnán hintáz egy fehér bundájú friss, naiv tizenkétesztendős gyermekangyal dunna közül néha lekacsint (szeme huncut, félig húnyt és kancsal) s a csöppke kis leánynak leint kit az utcán, kapu előtt, gondos melegen felöltöztetve lát zsinóron vezetni egy bozontos hosszú szőrű nagy fehér kutyát.
Őrizz a szívedben, ha majd kialszik a fény a két fáradt szememben, Hisz te vagy a mindenem, a vérem, kit őszintén, mindig is szerettem, Jusson eszedbe, hogy egy bohóc voltam, egy javíthatatlan udvari bolond, Most még mókázom, remélem évekig, amíg enyém maradhat e porond.
Emlékezz majd, és ne sírj, kérlek, hagyd azokat a hasztalan könnyeket, Lapozd inkább fel az együtt írt, nevetésbe torkolló, eltárolt könyveket, Abban a gyönyörű fejecskédben, amit nem lehetett elégszer csókolni, A lányom vagy, én meg az apád, nem esik nehezemre egy kicsit sem bókolni.
A szüleinket nem mi választjuk, neked én jutottam, remélem, annyira nem bánod, Ha majd anyuka leszel, téged is felpofoz a felelősség, nem egyszerű, majd meglátod, Viszont nincs a földön nagyobb kincs vagy öröm annál, ha látod felnőni a gyermeked, Elfeledtet minden kínt, fájdalmat, kárpótolja az esetleg füstbe ment terveket.
Nem láthatom sohasem a világot a te két gyönyörű, égszínkék szemeiddel, Nem érinthetek meg semmit és senkit a karcsú, zongorára teremtett kezeiddel, Nem érezhetem kicsi szíved búját-baját, félelmeidtől a heves lüktetését. De ismerhetem, szerethetem lányomként a világ egyik legjobb s legszebb teremtését.
Új hang hallik fel a januári csendben. Ifjú szempár mosolyog a világra. Új reményekkel teli agg tekintet, mi a kisdedet dédelgeti. Remegő kezek óvják a nincstelen család kincsét még szellőtől is! Könnyeikben mosakodva hálálkodnak az odafenn magasságosnak.
Ha majd álmoddá változom, mosolyogj kérlek, Ringasson képzeted kényelmes hintaágyon, Simogasd arcomat, ahogy én is tettem, Még itt vagyok, de ha nem leszek, csak erre vágyom.
Emlékezz rám úgy, mintha ott lennék melletted, Jusson eszedbe az idétlen nevetésem, Tedd azt, mit én tennék, légy mindig vidám, Hisz tudod, kikacagnám a saját temetésem.
Veled lehetnék jobb is, csak nem tudom hogyan, Hisz a világon mindenkinél, jobban imádlak, Az apukád vagyok, s nem egy tökéletes ember, Csak idétlen cinkosa annak a sok-sok hibámnak.
Ha majd álmoddá változom, mosolyogj kérlek, Ringasson képzeted kényelmes hintaágyon, Simogasd arcomat, ahogy én is tettem, S légy mindig boldog, csak erre vágyom.
Nehéz elindulni nehezebb megérkezni meglátod pedig magyaráznom kellene de hiába a lényeg kisiklik a kézből emberöltőn át zuhan s szétzúzódik a sziklán milliárdnyi szikrázó felvérző köröm-sarló! egyszerre beléhempergünk sikoltva vágytól és iszonytól összezavarva
Mit tettem megint! ettől nem szabadulhatok bármily alakba öltözöm ha kísértek vadlúd suszterbogár bálna képében tudom ez futtat rejtőzni ez késztet furdal egyre s végül újra megöl: mit tettem megint?
Közben hát mi is felejtünk semmi se tartós ő is letűnik meglásd akit legjobban szeretünk elsötétül minden kreatura nem marad csak a szerelem és a kétségek zenéje amolyan mélyvizi emlék vaspánt szorítás akácparfőm és napon száradó kapcák valami őskori ronthatatlan egyszerűség
Oly elégedetten bájos vagy, te kis tücsök, annyira tiszta és olyannyira szép, picike kezeiden még nincs bütyök, a tejecske a minden vagy valami pép.
Beszélni nem tudsz, de folyton mondod, vagy csak sikítasz, kacagsz, morogsz, értem én, hogy millió a gondod, s ezért krokodilkönnyekkel zokogsz.
Úgy irigylem, ahogy mosolyogva ébredsz, s beindul a cseppnyi energiabomba, most születtél, de már kapaszkodva lépkedsz, vajon én is ilyen voltam angyalka koromban?
Na, hol a cuclisüveged, gyere, igyál, kincsem, úgy van, töröld fel a padlót, hadd örüljön anyád, ezen a világon tán szebb teremtés nincsen, de azért őt ébresztem fel, hogy nézzen be alád.
Nem szabad, nem szabad, nem szabad, mondom, nem szabad, az sem babajáték, fennakadsz, beragadsz, feldagadsz, a lakásban nem minden ajándék.
Sajnos nem, nem eheted meg a tollamat, sem az öngyújtót, sem a döglött legyet, hogy álljak egyedül így sorfalat, vagy görgessek eléd egy hegyet.
Jaj, az ujjam sem étel, kisleány, fájdalmamban inkább csak hallgatok, két foggal ezt tenni tudomány, megirigyelnék a farkasok.
Nézd csak, kicsi tücsök, édesanyád felkelt, ha egyáltalán aludt tőled valamit az éjjel, eredj, nézd meg gyorsan, mi finomat termelt, csapj a lovak közé csak úgy szenvedéllyel.
Úgy féltelek, kincsem, pedig nem vagy a vérem, nem érdemel téged ez a mocskos világ, de amíg ver a szívem, bizton megígérem, óvni fog mindentől leendő keresztapád.
Felnőtt a cseppem, csoda-szép, értelmes, közvetlen és felettébb kedves a teremtés, megfontoltabb nálam, nem annyira érzelmes, ebből a szempontból szerintem szerencsés.
Földig ér a lába, egy szép Nő, nem egy páva, tőle ajándékba kaptam a jogos büszkeséget, keményen megdolgozott, minden iskolába`, arannyá festi lelkemben a komor szürkeséget.
Nem olyan, mint én, őt talán mindenki szereti, de sosem bánt meg azért, mert hirtelen vagyok, néha a kényelmetlen vitáinkat inkább elneveti, akkor is, ha szemeiben egy könnycsepp felragyog.
Mintha tegnap történt volna, mikor először lépett, sokan mondták, húszévesen még korai a gyerek, szórakozzak, éljek még, nem vagyok elég érett, de minden vágyam az volt, hogy édesapa legyek.
Bizony, felnőtt az én egyetlen, édes, kicsi Lányom, remélem, hogy boldog lesz, megengedi a világ, egy élhető életről szólt a legédesebb álmom, amiben soká tündökölhet a legszebbik virág.
Ha láttad már ahogy a gyermeked apád anyád barátod szerelmesed szemét kékre csókolta a halál láttad arcukra fagyni az örök-mosolyt ha éjente beleborzongsz a hűvös könnyes csendbe és álmatlan sóhajok között talál az első korán ébredő madár hajnal-éneke ha álmodban sem tudod átadni magad a ringató kék csendnek kerül a béke és nem vágsz már többé fölfelé a hegynek nem érzed a tavasz élet-illatát csak a komor felhőket nézed ők lettek társaid és vakítóak a boróka-kékek ha régóta nem szomjazol a tiszta fényre nem vágyod a lélek magasát leszegett fejjel csak a mélybe látsz rabul ejt a fájdalom elborít a hiány hagyod hogy kivessen magából és ujjal mutogasson rád a világ; ő az a tébolyult aki elveszítette a gyászban önmagát akkor a felhőkön át meglátod újra egy angyal mosolyát
hogy megfogantál csak azóta létezem együtt teremtünk e földi létre és örök érvényű bizonyságul beteljesült veled a lényeg végre életre keltetted szunnyadó álmom míg emberré formált az ősi érdem és kinyílott bimbózó anyaságom
Gyors pillanatokként röpülnek az évek, nemrég még szívemmel együtt vert kis szíved. Minden évben így van, hogy születésnapodon közös éveinket újra átgondolom.
Vártalak áhítva és sokszor féltettelek, megrendített jele elveszítésednek. Meglepetés voltál már kisbabának is, az volt a képzetem, ilyen gyerek nincs is...
Úgy éreztem mindig, léted nagy ajándék, mindig drága voltál, jutalom sok rosszért. És most is ezt mondom... nehéz helyzetekben valódi balzsamként érez téged lelkem.
Tiszta, ártatlan mivoltod hint érzékenyen gyógyító balzsamot néha már kérgesedő szívünkre, az ember ráébred pár percre, a tökéletesség itt jár köztünk... mire hófehér mosolyod arcunkról rád visszaragyog, szívek közt tapintható kötelék lesz a jóságba vetett hit... az ember szinte feloldoztatik a hétköznapok sara alól.
Nőj, növekedj olyan nagyra, mint a kertben a szép olajfa, mint a szegfű, szépülj szépen, szállj, mint sólyom száll az égen, fuss, mint a víz fut a medrében, ugrálj, mint a nyúl a réten. Lábad hasztalan ne járjon, Aki meglát, csodáljon!
/bolgár népköltés Nagy László fordításában/ forrás: muzsa.csongrad.hu
