Valamikor kora ősz felé történt az eset. Még nem volt olyan hűvös az idő, sőt dél felé melegen sütött a nap, zöldellt a természet, a rigók vígan fütyültek. A kis pók is szorgalmasan szőtte hálóját két tuja közé. Szép munka, bárki elismerhetné - mondta magában elégedetten. De éppen arra járt a nagyapa és karjával lesöpörte. Szegény kis pók alig tudott elszaladni. Bebújt a tuja ágai közé és onnan nézte mérgesen tönkretett munkáját. De serény pókhoz illően, újra nekilátott a szövésnek. Hamarosan kész lett. - Remélem, ezt nem verik le - fohászkodott magában. De hiába. Jött a nagymama és egy ronggyal leporolta. - Ez a sok semmirekellő ember - bosszankodott a kis pók - a művemet nem becsüli. - Úgy gondolta, hogy elköltözik máshová, de aztán mégis ottmaradt. - Olyan jó helyem van itt. A nap is idesüt. És újra nekiállt a szövésnek. - Csak nem fogják harmadszor is tönkre- tenni a hálómat - mondta arra járó társának, de az csak legyintett. – Az emberekben nem lehet bízni - mormogott. De a kis pók tovább szőtt-szövögetett. Aztán, amikor készen lett, elégedetten nézegette munkáját. - Szakszerűen készült - mondogatta minden arra repülő méhnek, katicabogárnak, lepkének, még a szúnyogoknak is. De azok zümmögve továbbrepültek. - Jöhetnek a csúnya legyek, majd elkapom őket - tette hozzá fenyegetően, de rá se fütyültek. Telt-múlt az idő, s egy fia légy se szállt arra. - Most meg ki jön ott? - kérdezte ijedten, amikor meglátta Andikát, amint egy kis bottal igyekezett utat csinálni magának. - Jaj! - kiáltott a kis pók, és lepottyant a földre. Bánatosan nézegette szétszakadt hálóját. -
A hálót csak szőtte-szőtte, de hiába szövögette: a nagyapa lesöpörte, a nagymama leporolta, kis Andika lesodorta.
A kis pók úgy döntött, hogy nem marad tovább a kertben. - Ezekkel a nyavalyás emberekkel nem lehet békében élni - kesergett - Elmegyek világgá - Így határozott a kis pók. Közben telt-múlt az idő. Mind rövidebbek lettek a nappalok. A nap sem sütött már olyan melegen, mint régen. - Közelebb kellene menni hozzá - tűnődött -. Arrafelé, ahol látni, hogy felkel. - A gondolatot tett követte. Éppen fújt a szél. Otthagyta hát bokrait, fölült a szél hátára, és egy erős pókszálon elindult a nap felé. Vígan libegett-lebegett az enyhe szélben, s jobbra-balra hintáztatta magát.
Hinta-palinta, utazik a pókocska.
- mondogatta magában. Alatta terült el a város, valahol a házak mögött az erdő, s még messzebbről meg hívogatóan csalogatta a nap. Útközben találkozott más pókokkal is. - Mind a nap felé szállnak - gondolta -, de én előbb odaérek! Hirtelen nagyot rándult a pókszál. Beleakadt egy kéménybe. - Na, nem éppen így gondoltam - mondta magában a kis pók - , de nem baj, majd holnap folytatom az utat -. Ezután leereszkedett a kéménylyukon. Hosszú vándorlás után éppen Andika szobájában bújt volna elő a sötét kályhából. De nem sikerült! Lebontották a cserépkályhát, nyílását meg befalazták. - A mindenit neki! - mérgelődött a kis pók -. Akkor bemászok az ablakon! - mondta makacsul, és úgy is tett. Nagy keservesen visszamászott. Szeren- cséjére nyitva volt az ablak. - Jaj, de jó helyre értem! Meleg van, szél se fúj. Itt meghúzom magam - gondolta és alaposan szemügyre vette a szobát, a bútorokat és játékokat. Aztán, mivel közeledett az este, elbújt a mennyezet sarkában. Másnap reggel kellemetlen meglepetés érte. Bejött anyu és egy tollseprűvel levette a kis pókot a mennyezetről, majd kirázta az ablakon. Még szerencse, hogy volt kéznél egy pót pókszál. Ijedten kapaszkodott fel a szél hátára, majd egy pókdalt dúdolva hamarosan eltűnt a levegőben:
Ráülök a szél hátára,
elrepülök a világba, messze-messze megyek én, állok kémény tetején, szusszanok pihenőben, libegek a levegőben, billegek és ballagok, pityegek és potyogok, loholok és lihegek, míg csak célhoz nem érek.
"Még Aradon szépen szólott a banda, Világosnál gyászba borult a haza. Mintha sírt volna az Isten maga is, Hogy maradna a földön egy magyar is"
(népdal)
*
Damjanich János imája
Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra
Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké! Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.
Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.
Damjanich Emíliának vigasztalásul.
*
Vécsey Károly: Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt. Török Ignác: Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam. Schweidel József: A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot. Poeltenberg Ernő: Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide. Nagy-Sándor József: De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben! Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett. Leiningen-Westerburg Károly: A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját. Lázár Vilmos: Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke, és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek. Láhner György: Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon! És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom! Knézich Károly: Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat. Kiss Ernő: Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei, virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük. Dessewffy Arisztid: Tegnap hősök kellettek, ma mártírok... Így parancsolja ezt hazám szolgálata. Damjanich János: Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt. Aulich Lajos: Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot.
Tavasszal a szőlőskertben igen sok a munka: metszeni, kapálni, kötözni, gyomlálni. A szorgos munkát meghálálja a szőlőtőke. Hosszú indákat növeszt, levelet hajt szőlőfürtöket nevel. Mikor Bálint gazda minden munkát elvégzett a szőlőben, elégedetten dörzsölte össze a kezét. – Legyen elég eső, melegen süssön a nap, ettől lesz jó édes a szőlő. A kerítés tetejéről vidám madársereg figyelte minden mozdulatát. Alig várták, hogy Bálint gazda odébb álljon, máris ellepték az egész kertet. Törte is a fejét a gazda, hogyan óvhatná meg az édes szőlőszemeket a seregélyektől. – Amíg a kertben dolgozom, nem mernek közelebb jönni, de amint hátat fordítok birtokba veszik a kertet. – morfondírozott. Egy langyos tavaszi napon a kalapját egy szőlőkaróra tette, és ott is felejtette. A seregélyek nézegették, kerülgették az ismerős kalapot, találgatták hol a gazda, alatta vagy már haza ballagott? Közeledni nem mertek, csak messziről pislogtak, csicseregtek, csiviteltek, izgatottan tanácskoztak. Bálint gazda ekkor a homlokára csapott. – Megvan a megoldás! Madárijesztőt kell készítenem! Az majd elriasztja a szemtelen seregélyeket. Azonnal munkához látott, de szeme sarkából a madarakat leste. A seregélyek érdeklődéssel figyelték a szokatlan munkát, de a biztonságos kerítést nem hagyták el. Bálint gazda jókora karót vert a földbe, a szőlőtőkék közé. – Még egy szőlőt ültet – csicseregtek a madarak – juj de jó! Egy kisebb zsákot szalmával tömött ki, s a karó tetejére kötözte. Ez lett a feje. Erős ágból kart kötözött hozzá, s elnyűtt kockás ingébe bújtatta. Ócska nadrágját a derekára szíjazta, kihízott zakóját a hátára terítette, kedvenc kalapját a fejébe nyomta. Tintával nagy szemeket festett az arcára, krumpli orrot, és nevetős szájat is pingált hozzá. – Kész is van! – szedte össze a szerszámait a gazda, s mert rend a lelke mindennek, a helyére tette őket. Hát a neved mi legyen? – gondolkodott Bálint gazda. Hiszen ma van a tavasz első napja Benedek! Legyen ez a te neved. Aztán vigyázz ám a szőlőre. Ha majd édesednek a szőlőszemek, kergesd el a seregélyeket. A madárijesztő csak mosolygott, bambán ingatta a fejét és bámulta a tágas világot. A seregélyek nézegették, méregették, de közelebb repülni nem mertek. Később kicsit bátrabban kerülgetni kezdték, s hogy a madárijesztő nem mozdult, elszemtelenedtek. Rászálltak a kalapjára, a vállára telepedtek, s vidáman csiviteltek, sütkéreztek a tavaszi napsütésben. A madárijesztő csak mosolygott, örült a népes társaságnak, hallgatta a kismadarak csivitelését. – Ki vagy te, és mi a neved? – kérdezték a kismadarak. – Madárijesztő vagyok, Benedek a nevem – felelte a madárijesztő – és az a dolgom, elijesszem a seregélyeket. – Ez aztán a fontos feladat – bólogattak elismerően a seregélyek. – Csak tudnám, hogy milyenek a seregélyek? – sóhajtott a madárijesztő. – Rögtön elriasztanám őket. – Hát a seregély nagyon veszedelmes állat – kezdték a kismadarak, és huncutul egymásra kacsintottak. – Szőrös bundája van – mondta az egyik. – Két hegyes fül van a feje búbján – mondta a másik. – Nagy sárga szeme villog a sötétben – így a harmadik. –Négy puha talpán oson a szőlőben, és ha megéhezik, karmait kiereszti és levadássza az érett szemeket. – egészítette ki a negyedik. – Juj de félelmetes– borzongott a madárijesztő – most már biztosan felismerem. Teltek múltak a napok. Hol esett az eső, hol sütött a nap, máskor meg fújt a szél. A szőlőszemek nőttek, növekedtek, kizöldültek, megpirosodtak egyre édesebbek lettek. Mikor már az édes illat a darazsakat is a szőlőbe csalogatta, a seregélyek csipegetni kezdték a zamatos szemeket. – Mit csináltok?– kérdezte a madárijesztő elképedve. – Ellenőrizzük a szőlő minőségét – feleselték a seregélyek – érett vagy savanyú, ezt nekünk tudnunk kell. Amint gondtalanul csipegetnek, szemezgetnek, egyszer csak arra lopakodik a macska. Benedek a madárijesztő éberen figyelt. – Szőrös a bundája, hegyes a füle, villog a szeme. Puha talpacskáján hangtalanul közeleg. Meglapul a levelek alatt, talán éppen az érett szőlőre vadászik. – gondolta. Azonnal el kell kergetnem, meg kell mentenem a termést! Hangosan pedig így kiáltott. – Huss, huss seregély, ne dézsmáld a szőlőt! A macska felkapta a fejét a csodálkozástól. – Nekem mondod, hogy ne dézsmáljam a szőlőt? Én a macska vagyok! Nem szeretem a szőlőt. Én a seregélyeket szeretem megenni. – Ne hazudj seregély, felismertelek! – kiáltott mérgesen a madárijesztő a macskára. A seregélyek a lármára szétrebbentek, kerítés tetejére, szőlőkaró csúcsára menekültek. – Nyaú – prüszkölt mérgesen a macska. – Most szétkergetted a vacsorámat! Mehetek megint egerészni! Azzal felborzolta a farkát, és sértődötten a pince irányába sétált. A seregélyek bűnbánó képpel hallgattak. A madárijesztő sem szólt egy szót sem, csak az esti szellő lengette a leveleket, cirógatta a fürtöket. – Becsaptatok – mondta nagysokára a madárijesztő. – Ne haragudj – csicseregték a madarak és a vállára szálltak. Mi vagyunk a seregélyek, bennünket kell elkergetned, mert imádjuk az édes szőlőt csipegetni. – Jól van, nem haragszom– enyhült meg a madárijesztő. – De most mit tegyek? – Tudod mit?– élénkültek fel a seregélyek. – Amiért megmentetted az életünket a macskától, megígérjük, hogy csak a lehullott szemek csipegetjük fel. – Rendben van, áll az alku! – derült fel a madárijesztő. Néhány nap múlva Bálint gazda szüretelni jött a szőlőskertbe. – Mi újság Benedek! Megvan még a termés? – kiáltott oda jókedvűen a madárijesztőnek. – Megvan minden, híja nincsen – bólogatott Benedek és a kismadarakra kacsintott. A gazda csodálkozott, hogy a termés hiánytalan. – Derék legény vagy Benedek barátom – vágta hátba a madárijesztőt. – Jövőre is te őrzöd a termést. A seregélyek ijedten rebbentek széjjel és csivitelve köröztek Benedek feje felett. Csak a macska ült fancsali képpel a pinceablakban. – Benedek! – A seregélybarát macskaijesztő – és vágyakozva figyelte a vidáman repkedő madarakat.
Fújdogál a hideg szellő Sírnak-rínak a bárányok Tanakodnak a juhászok
A karámnál találgatják: Hogy a nyájat hová hajtsák Hajtsuk be a gazdájának Adjon szénát bárányának”
Debrecennek van egy vize
*
Hidegre fordul az idő, nem nő már a legelőn a fű sem, és előjönnek az erdőből a farkasok, veszélyben vannak a jószágok a legelőkön! Ma kell hazahajtaniuk a pásztoroknak az állatokat a legelőkről!
A juhászoknak a nyájat: a juhokat, a birkákat és a kis bárányokat! A gulyásoknak, a csordásoknak a csordát: a marhacsordát: a teheneket, bikákat, borjúkat! A kondások még őrizhetik kint a pusztában s az erdőben a kondát: a disznókat, a malacokat. A csikósok is legeltethetik még a ménest: a lovakat, kis csikókat.
Ők akkor hajtsák be a faluba, az istállókba az állatokat, ha már deres a határ, befagy a víz, esik a hó! Nagy ünnepet csapunk ma, reggelig mulatunk, a pásztorokat megünnepeljük, hogy derekasan vigyáztak a jószágokra, megkapják fizetségüket!
*
LÓRA, CSIKÓS, LÓRA
Lóra, csikós, lóra Elszaladt a ménes, Elszaladt a ménes.
Nem maradt a tanyán,
Egyedül a nyerges, Egyedül a nyerges.
Mit tëhetëk róla, Ha be vagyok zárva,
Ha be vagyok zárva. Van egy jó bojtárom, Majd számol az róla, Majd számol az róla.
*
PÁSZTOREMBER VÍGAN ÉL
Pásztorember vígan él, Fél világgal nem cserél, Pipál, sétál, furulyál, Billeg-ballag, meg-megáll.
Ha dél felé jön a nap, Ebédje is van annak. Böske asszony serényen Hozi két kis edényben.
Hogyha leül a gyöpre, Vagy valami törzsökre, Iszik, eszik kedvére, Nem romlik el a vére.
*
– Megvan minden birka gazduram! Megszámolhatja, egyet se vittek el a rablók, tolvajok! – Jól van öcsém, itt a megbeszélt fizetség: 70 aranyforint. Kapsz jutalmul még a bárányok közül ötöt, eladhatod őket a vásárban! Elvállalod-e jövőre is ennyi pénzért a nyáj őrzését? – Nagyon sok munka, fáradság van a jószágokkal, csak 100 aranyforintért vállalom! – Adok 80 forintot, jó lesz? - 90 az gazduram, s vállalom tavasztól! - Kezet rá Öcsém, megegyeztünk!
*
Árva Panna, húgom, mért állsz ott az úton, Most kezdődik a nagy vásár Székelykeresztúron.
Én is oda mennék, piros kendőt vennék,
De a pénzem elvesztettem, így hát hogy is mennék.
Szegény Árva Panna, segítsünk hát rajta, Kinek nevét ki találja, az lesz a jutalma.
Kanászlegény Mihály napján
*
Itt egy kosár, mi van benne, Aranyalma, aranykörte, Add tovább, add tovább, Te meg fizesd az árát.
*
- Jó napot! Eladó a túrócska? - Nem eladó, nem eladó, csak a vásárra való! - Mégis hogy adja? - A kassai toronyér’ Benne levő kincsekér’ Száz arany gyűrűér’, Egy-két-három csapásér’
*
Csípd meg bolha a férfit, hadd ugráljon egy kicsit! Ördög bújjék magába, mit válogat a lányba?
Járd ki lábam, járd ki most,
Nem parancsol senki most! S az én lábam kijárja, mert az szokott a táncra.
Valamikor régen, még a világ kezdetén nem voltak ám ilyen színesek a falevelek ősszel, mint most. Egyhangú volt minden fa.Ha elmúlt a nyár, megsárgultak és lehullottak. Őszapó már nem akart változtatni régi szokásán, megelégedett a sárgával is. Ősz úrfi, a fia, egyszer különös ötlettel állt elő. - Hadd fessem be én a fákat, csak egyszer. Már láttam Édesapám, hogy csinálja! Az öreg Ősz ráállt, de titokban azért figyelte fia tevékenykedését. Először Ősz úrfi a szorgos kis méheket bízta meg , hogy nyáron gyűjtsenek neki sok, sok festéket a virágokból. Azok el is vállalták, hiszen mi sem kedvesebb munka számukra, mint virágról, virágra szálldosni, nektárt gyűjtögetni. Külön kis kosarat kaptak amibe a színeket gyűjtötték. Hétfőn a sárga, kedden a piros, szerdán a kék, csütörtökön a zöld, pénteken a bordó színeket gyűjtötték. A többi két napon azt csináltak, amit akartak. Így ment ez egész nyáron. Gyűltek a színek. Hatalmas halmokat halmoztak fel a szorgos kis méhek, és munkájuk gyümölcsét minden nap megcsodálták. Telt, múlta az idő. A reggelek hűvösödtek, a nap egyre gyengébben ontotta fényét, melegét, a virágok elkezdtek száradni. Az emberek megkezdték a betakarítást a kertekben, a mezőn. Ősz úrfi elérkezettnek látta az időt, hogy munkához lásson. Felvette mellényét, és elindult. Ahogy közeledett a festékgyűjtő helyhez, egyre nagyobb lármára lett figyelmes. Hallja ,hogy a színek veszekednek, melyikük a legszebb. Olyannyira belemerültek a vitába, hogy összekeveredtek a nagy civakodás közben. Mire az úrfi odaért, már nem volt csak minden színből egy kevéske ami tiszta maradt. De volt, narancs, rozsdabarna, zöldes barna, bordópiros, és azok számtalan árnyalata. Nagyon dühös és elkeseredett volt egyszerre. Most mi lesz? Ám nem volt mit tenni. A mezőről már elfogytak a színek, újakat gyűjteni nem volt honnan, így hát ezekkel pakolta tele zsebét az Úrfi, és hintette, hintette nem is nézte hová. Szomorú volt, mert attól tartott, apja nem bízza többé rá a munkát. Mire mindent átvarázsolt, Őszapó is előjött, hogy gyönyörködjön fia munkájában, de nem látta sehol. Egy hatalmas tölgyfa tetején pillantotta meg. - Mi a baj fiam? - kérdezte. - Bocsásson meg Édesapám, de nem tudtam elvégezni tisztességesen a munkát ,amit annyira szerettem volna - és elmesélt mindent mi is történt. Az öreg Ősz a keblére vonta, és így szólt. - Hallgasd csak fiam! A saját panaszodtól nem hallod az embereket, a gyerekeket. Őszúrfi elhallgatott, és arra lett figyelmes, hogy az emberek így kiáltottak. - Soha nem volt még ilyen szép, színes őszünk. Az öreg Ősz büszke volt fiára, az meg örömmel ölelte át apját, hogy mégis sikerült elégedettek az emberek. Így történt bizony és azóta színesek a falevelek a fákon, a cserjéken, a bokrokon. Hol több, hol kevesebb festék hullik egy - egy fára, de a legpompázatosabb színekben tündökölnek az erdők, és örül neki minden madár, minden állat, és minden gyerek- ember, de még a felnőtt is.
Kisbence megtudta Marika nénitől, hogy az ember nagyon sokáig kiscsoportos. Közben jön Mikulás meg tavasszal a nyuszi. Azután lesz május elsejei ünnepség, meg anyák napja, vagyis nagyon sok érdekes esemény lesz, s azt mind meg kell várni a kiscsoportban. – Közben majd azt is megtudod, hogy milyen a jó óvodás – mondta Marika néni. Kisbence várta, hogy bemutassák a jó óvodást, de e helyett Marika néni mindenkinek egy apró kis képet adott át. – A képet mindenki őrizze meg, s vigye haza – mondta. – Ez lesz a jeletek. Erről fogjátok megismerni, hogy hol van a ruhátok, a fésűtök. Kisbence egy piros lábast kapott. – Gondolod, hogy már nem is vagyok Kisbence? – faggatta este anyját hazafelé menet. Anya alaposan megvizsgálta. – Úgy látom, hogy még mindig Kisbence vagy! – mondta. – Piros lábas vagyok! – mondta Kisbence, s azzal átadta a jelet, amit Marika nénitől kapott. – Szóval piros lábas a jeled! – mondta anyu. – Majd szépen belevarrjuk a kabátodba, sapkádba, ruhádba, s beleírjuk a cipődbe is. – Miért? – Hogy megismerd a saját ruhádat. Nehogy tévedésből egy másik kisfiúét vedd fel. – Nem cserélhetem el tévedésből sem – mondta Kisbence – mert azon a polcon lesz minden holmim, ahol a piros lábas. – Ez igaz. De nem árt az óvatosság – mondta anyu. – Piros lábas vagyok! – újságolta Julinak és Lacinak. – Te mi voltál? – kérdezte Julitól. – Margaréta – felelte Juli. – Én pedig fésű voltam – mondta Laci. – Piros lábasnak sokkal jobb lenni – nevetett Kisbence, s azzal elbújt a sarokba, és a lónak, az oroszlánnak és a kismedve rendőrnek egy új dalt énekelt:
Volt egyszer egy piros lábas, Azért volt az piros lábas, Mert pirosra volt kifestve, s úgy hívták, hogy piros lábas.
A dal mindenkinek nagyon tetszett, csak Julinak nem, mert Juli még nem volt kész a leckével, s így sajnos a dalt abba is kellett hagyni. Másnap az óvodában már messziről megismerte a polcát. Könnyű volt. Hiszen ott virított a piros lábas. Ez az én jelem! – mondta a kopasz kisfiú. Gáborka, rosszul emlékszel – mondta Marika néni. – A te jeled a gomba. A piros lábas a Kisbencéé. Nem akarok gomba lenni! – sírt a kopasz kisfiú.- Piros lábas akarok lenni! Kisbence ijedten nézett Marika nénire. Én vagyok a piros lábas. És anyukám már be is varrta a ruhámba, meg készen van a dal is a piros lábasomról. Persze hogy a tiéd a piros lábas – mondta Marika néni is, de nem Kisbence fejét simogatta meg, hanem a kopasz kisfiúét. Na, ne sírj! Látod, milyen szépen mosolyog a gomba? Ha akarod, rajzolunk neki szemet és szájat is. A kopasz kisfiú akarta. Így Marika néni rajzolt a gombának két szemet meg egy nevető szájat. - A jó óvodás nem irigy a pajtására- mondta Marika néni, s egy icipicit hunyorított. Ebből is látható volt, hogy Marika néni nem Kisbencének, hanem a kopasz kisfiúnak mondta, de a kopasz kisfiú, úgy látszik, kicsit nagyothallott. Így történhetett, hogy amikor Kisbence leemelte a polcról a nagy faautót, a kopasz kisfiú ismét kikapta a kezéből, éppen úgy, mint az előző napon, s azt mondta: Ez az enyém! De Kisbence most nem akart az emeletre felszökni, mert tudta, hogy neki a kiscsoportban a helye, így visszavette az autót. Én játszom vele! Én vettem le a polcról! – mondta. Az enyém! Az enyém! – sírt a kopasz kisfiú. Veszekedni nem lehet! – guggolt le hozzájuk Marika néni. Én akarok vele játszani! – toporzékolt a kopasz kisfiú. Ejnye, Gáborka, miért nem kéred szépen? Itt minden játék mindenkié. Kisbencéé éppúgy, mint a tiéd. Játsszatok együtt! Egyedül akarok játszani! – mondta Gáborka. Egyedül? – csodálkozott Marika néni. – Egyedül nagyon unalmas játszani. Láttál te már teherautót egyetlen bácsival? Az egyik vezeti az autót, a másik pedig rakja rá a téglát, vagyis az építőkockákat. Na, játsszatok szépen! Hadd lássam, milyen jó óvodások vagytok! Kisbence nagyon-nagyon szeretett volna jó óvodás lenni. Gyere Gáborka, játsszunk! Te leszel a vezető, én meg a rakodó – mondta. Én leszek a rakodó! Te leszel a vezető! – akadékoskodott Gáborka. Az teljesen mindegy- mondta Kisbence-, de ha akarod, eléneklem neked a jelemet. Gáborka akarta, így Kisbence neki is elénekelte a „Volt egyszer egy piros lábast”. Most pedig énekeljünk a pettyes gombáról – mondta Gáborka. A pettyes gombáról nagyon könnyű énekelni – mondta Kisbence, és azonnal hozzá is fogott:
Volt egyszer egy pettyes gomba, Azért volt az pettyes gomba, Mert pettyesre volt kifestve, S úgy hívták, hogy pettyes gomba.
Aztán ugyanígy énekeltek még Juli jeléről, a margarétáról, és Laci jeléről, a fésűről is. S ettől kezdve egész nap együtt játszottak.
Volt-e már közületek valaki hegyes vidéken? Láttatok-e hegyoldalban legelő báránykákat? Ha igen, akkor pásztort is láttatok, amint botjára támaszkodva figyeli a messzi vidéket és a felhők játékát. Mert a felhők is játszanak; no nem mindegyik, csak a kicsiny gyermekfelhők. Azok futkosnak az égi réteken.
A pásztor, aki ezeket a játszadozó gyermekfelhőket figyeli, azzal is mulatja magát, hogy előveszi tilinkóját, és olyan szép nótákat fúj azon, hogy a felhők abbahagyják a futkosást, a fák a susogást, még a füvek sem sírnak, hogy jaj, nemsokára őket eszik meg a bárányok: felhők, fák, füvek mind a pásztor tilinkóját hallgatják. De hát nem csoda, ha így van, hiszen a pásztor tilinkóján olyan nóta ömlik, amelyikben nemcsak a pásztor öröme és bánata énekel, hanem a felhők, fák, füvek, virágok bánata és öröme. A pásztor elfújja tilinkóján azt a kicsinyke hangot, amit a hóvirág hallat, amikor kidugja fejét a hó alól. Elfújja azt a parányi hangocskát, amikor a rügy kipattan a tavaszi ágakon. Elfújja azt a susogást, amit a szellő csal ki a falevelekből, és azt a tengernyi zúgást, amit a vihar. Elfújja a füvek moccanását és zokogását a báránykák fogai között. Elfúj az mindent, amit szól, beszél, mond a természet, a tájék, a hegy, az erdő, a rét és a felhők játszóhelye: az ég. De nehogy azt higgyétek, hogy csupa vigasság a pásztor élete. Nem könnyű mesterség az övé. Hónapszámra él egyedül, csak báránykái és világokos kutyája vannak vele. Bizony sokszor szeretne hazamenni, megnézni, mi újság a falujában, hogy élnek a szülei, a testvérei, de nem lehet, addig kell legeltetni a báránykákat, amíg csak le nem esik az első hó. Akkor aztán int világokos kutyájának, az pedig előbb hármat táncol örömében, az350után kutyanyelven, amit minden valamirevaló bárány ért, rákiabál a nyájra: – No, barikák, kitelt az esztendő fele, megyünk hazafelé! Azt meg tudjátok, hogy a bárányoknál szófogadóbb állat nincs a világon, annyit se mondanak ilyenkor, hogy bee-e, vagy talán csak éppen annyit, és máris indulnak lefelé a hegyoldalon. Ha messzire vannak falujuktól, akkor sokára, ha közel vannak, akkor hamarosan hazaérnek. Annak a pásztornak, akiről most mesélek, nemcsak szülei meg testvérei éltek a faluban, hanem volt egy kisfia is, akit Jánosnak hívtak. Ez a Jánoska egész nyáron, egész ősszel csak azt a napot várta, amikor édesapja hazajön a nyájjal. Nappal, a nap minden órájában édesapjára gondolt, éjjel pedig az éjszaka minden percében édesapját látta álmában. Tudjátok-e, miért volt ez így? Mert édesapja kora tavasszal, mikor elindult a nyájjal, azt ígérte, hogy egy maga faragta furulyát hoz a fiának. De egy olyan csodafurulyát, amelyikbe ha belefúj, elénekli a fák, a virágok, a füvek énekét. Annak aztán csodájára járhat a falu valamennyi gyereke! Nem is érdekelte Jánoskát semmi egyéb! Se a gömbölyűre gyúrt sajt, se az aranyszínűre sült cipó, tudta ő, hogy egyéb is van édesapja tarisznyájában. Hát volt is: egy olyan csodaszépre faragott furulya, amilyen még senki fia gyermek kezében nem volt azelőtt. Alighogy kezébe vette Jánoska ezt a csodaszép furulyát, kiszaladt vele az udvarra, és belefújt. Jött is abból hang, de jobban hasonlított a macskasíráshoz meg a kutyavonításhoz, mint a füvek, fák, felhők énekéhez. Elszégyellte magát Jánoska, s hogy senki se hallja szégyenét, kiszaladt az utcára, onnan is a falu végére, ott fújt csak bele újból a tilinkóba. Ott se járt másképp. Ott is csak úgy szólt a tilinkó, mintha a nagymama öreg macskája zokogna, mintha a szomszédék fekete kutyája vonítana a holdra. Most már sírva fakadt Jánoska, mert azt hitte, hogy becsapta őt az édesapja a csodaszép furulyával. Úgy elszomorodott, hogy 351világgá akart menni, el is indult, és meg sem állt az erdő széléig. Ott aztán gondolt még egyet, és újból belefújt a tilinkóba. De megint csak nyivákolás, vonítás lett a muzsikából. Már arra gondolt, hogy elhajítja messze, az erdő sűrűjébe a tilinkót, sose lássa többé, amikor egyszerre csak föléje hajolt egy ág, és halkan susogni kezdett. A következő szempillantásban a tilinkó hangja is fasusogássá változott. Akkor aztán kiegyenesedtek a pihenő fűszálak, és csak úgy egy helyben, ahogy ők szokták, eljárták a füvek táncát. De nem akármilyen muzsikára, mert a tilinkóból ekkor már a füvek alig hallható éneke ömlött. A felhők, melyek mindezt mozdulatlanul figyelték, most megindultak az égen, és az ő repülésük is halk nótává változott Jancsika furulyáján. Így fújta, fújta, amíg csak be nem sötétedett, előbb a dél, azután az alkonyat nótáját és hazafelé az úton az este énekét. Lehet, hogy éjszaka magától is megszólalt a párna alá rejtett tilinkó, mert Jánoska olyan szép nótát hallott álmában, amilyent sohasem azelőtt.
Mária a hajnali, szép csillag, a Stella puerpera Solis.
„Szent Annának elkövetkezvén az órája, a hétnek néminemű keddin szüle. Egészségben szülé az igaz Dávidnak királyi plántáját, ez világnak előtte választott leányt, az édes Szűz Máriát. Miképpen az angyaltul megtanítottak valának, mert ő vala ez világnak jövendő megvilágosojtója és asszonya és tengörnek csillaga.” Teleki-kódex Anna-legendája
*
„ha egyébkor tőletek ki nem telhetne, legalább estéli és reggeli hajnalkor, mikor a hajnali csillagot, a többi csillagok között, legtetszetesb fényességgel ragyogni szemlélitek, elmélkedjetek a Jákobbul támadott csillagnak, az Isten szent Anyjának felséges méltóságáról.” Telek József
*
„a nap legszebben Kisasszony hajnalán szokott fölkelni.” „aki kimegy Kisasszony hajnalán a Tisza partjára, napköltét várni.” „megvárja a napköltét, meglátja benne Máriát.”
Kisasszony hajnalán angyalok zengenek a mennyekben.
„a nap most játszadozva, táncolva kel föl: örül...Mária születésének.” „akinek „érdeme van rá”, az a fölkelő napban megláthatja... a bölcsőben fekvő... Máriát.” „...Sugarai rózsát szórnak.”
*
Paolo Ucello: Szűz Mária születése
Szeptember havának a nyolcadik napján, Tündöklő hét színben ragyog a szivárvány, Mintegy összekötvén a földdel az eget, Ezen szállott le egy fényes angyalsereg.
Rózsafénybe borul az egész Názáret, Mely besugározta az eget és földet, Reá sugározta az öröm szent fényét, Amely betölté a világ teremtményét.
A Szent Anna asszony ülvén az ő székén, Szíve örül nagyon isteni gyümölcsén. Lábával ringatja, szájával ezt mondja: Aludj el, aludj egek királynéja.
Az arany bölcsőben tiszta hófehérben Alszik Szűz Mária mennyei nagy fényben Szemeit lehunyja, kezeit kinyújtja Gábriel angyallal beszélget álmába.
Gábriel arkangyal mondja Máriának: Te leszel anyja világ váltságának Te fogod megszülni, te fogod nevelni Kegyes karjaidon a Jézust tartani.
Mária azt mondja Gábriel angyalnak: Én leszek az anyja a világ urának. Alig hogy születtem, pólyába tetettem Már is Isten anyjának eljegyeztettem…
Nincs oly királyi fény, nincs oly földi pompa, Mely ezen szépséghez hasonlított volna, Teljes fönségében itt van a menyország, Mert királynéjoknak születését várják …
Tiszta fogantatás, tiszta születésed, Amelynél az anya fájdalmat nem érzett, Olyan volt a szülés, mint mikor a hajnal Megszüli a napot mennyei mosollyal…
És hogy mily dicső lesz jövendő nagysága, Hogy mily mérhetetlen annak magassága, A hatalmas Isten azzal mutatta meg, Hogy születésekor már csodák történtenek.
A fa, amely eddig gyümölcsöt nem termett, Ekkor bő áldással megterhelve díszlett. Virág illatozott a zord kősziklákon, Mária neve volt minden virágszálon,
A gonosz lélektől Juda országában, Kétszáztizenöten valának megszállva, Pokoli kínokkal azokat gyötörték, Egész életöket rettentővé tették.
Ámde Máriának születése napján, Megrémült az ember lelkét kínzó sátán, Rettegve hagyják el ők az embereket, Akiket már csaknem a halálba űztek.
Az égi madarak emberi danával, örvendezve zengettek víg allelujával. Az erdők vadai szelidek levének, Ily órája nem volt még a föld népének!
Szeptember úr egy nagy melák, Augusztus inge szűk neki, vehet fürdőt, ihat teát, a nátha mégis szétveti, orrát a gyűrött égbe fújja, s a lombok zöldes piszkait kis golyócskává összegyúrva az őszi szélbe pöcköli.
„Kíváncsi természetű lány vagyok a magam tizenhárom évével. Ezért nem is olyan furcsa, hogy egy esős őszi délután nagymamám padlásán kutakodtam. A padlás sarkában egy poros, koszos tulipános láda keltette fel az érdeklődésemet. S ebben a ládában egy csodát találtam a rongyok alatt. Ez a csoda nem volt más, mint egy napló. Nem akármilyen napló volt ám, mert ez egy régi, régi könyvecske volt. Barna színű, bőrkötésű, fakó volt már és lapjai egészen sárgás színben simultak a naplóba. Tintával írtak bele, néhány helyen pár tintapaca hívta fel magára a figyelmet. Éreztem, hogy valamilyen kincsre találtam, gyorsan a pulcsim alá rejtettem és leszaladtam a szobámba. Izgatottan kezdtem olvasni az első oldalt... Nagy Ferenc rótta az irományt ...Valószínű, hogy ő az én dédapám lehetett... Ahogy olvastam a könyvecskét egyre jobban belemerültem a történetbe, amely jórészt az iskoláról szólt és egyre jobban megelevenedett előttem a régi falusi iskola. Nagy harmadikosként vitte magával a madzaggal átkötött számtan, olvasás és természetrajz könyveit minden áldott reggel. Természetesen gyalogosan a földúton mendegélt a falu közepén lévő iskolába. Iskolaként egy régi ház szolgált, melyben két tanterem állt. Az oskolaház, mert így hívták régen, kívülről fehérre volt meszelve, nádfedeles tetejére sokszor felült a gólya. Kicsi ablakai az utcára néztek, egyetlen kis ajtaja mindig szívesen várta a kisiskolásokat. Udvarát sár és víz borította, ha esett az eső. Az udvar nem volt nagy, de azért egy öreg, terebélyes diófa elfért ott. Ha jó volt az idő, akkor itt játszottak a gyerekek a szünetekben. A fiúk golyóztak, karikát kergettek bottal, a lányok ugróköteleztek, karikáztak, népi körjátékokat játszottak vagy éppen énekeltek. S mikor a szüneteknek vége lett, akkor a kántortanító kiállt az ajtóba és megrázta csengőjét, jelezve, hogy indulni kell a terembe. Ilyenkor ki izgalommal, ki félve, ki örömmel, tudásvággyal indult neki az órának. A folyosóról a felsősök az egyik, míg az alsósok a másik terembe futottak. Ahogy beléptek a terembe egyszerre csendben és fegyelmezetten kellett állni, jelezve a tiszteletet a tanító felé. A napló szerint a tanító segítő tárgya a pálcája volt... A régi termekben ütött-kopott padok álltak, ahol Ferenc dédapám a második padsorban ült. Minden kisdeák előtt ott hevert a palatábla és a kréta, azzal dolgoztak. Ha a gyerekek felnéztek a terem tetejére, barnára festett gerendákat láttak. A padsorok előtt a katedrálison tanított a kántortanító. Erre a katedrálisra kizárólag a tanító léphetett. Ezen az asztal és egy szék foglalta el fő helyét. S az asztal szélén állt komoran a kalamáris és a toll. Ezek az eszközök segítségével bizonyám sok dolgozatot javítottak ki. Volt, hogy jót és volt, hogy rosszat. A tanár úr széke felett, a falon egy szép kereszt lógott, ami azt jelentette, hogy Isten mindig jelen van. A napló szerint dédnagyapám kedvenc képe a fehérre meszelt tanterem falán lógott és ez egy Magyarország térkép volt. A sok kacskaringós vonal, a folyók és dombságok rajza egészen különlegessé tették a térképet. Ferenc nagyapám felsorolta, hogy milyen eszközök voltak az Ő termükben: a jellegzetes petróleumlámpa fent lógott a falon, a mindent tudó golyós abakusz (számológép) állt a katedrálison. Kemence is volt az osztályban, ami télen felmelegítette a termet, de még a szívünket is megtöltötte melegséggel. Csak az iskolában láttunk ilyen titokzatos szerkezetet, melynek, neve földgömb. Rajta a sok szárazföld és a sok víz, ami könnyen felismerhető volt. Egy fatábla is helyet kapott itt, amelyre a tanító szépen, finoman, érzéssel rótta rá a gyöngybetűket... Az én tanító Uram igen szigorú és komoly ember volt, de a szíve mélyén ott rejlett a kincs, a szeretet, és főleg a gyermekszeretet. Társaim is éppúgy, mint én nagyon tiszteltük. Az egész faluközösségnek példát mutatott. Sok terhet viselt a vállán. Egyszerre kellett neki az összes osztályt tanítania, mely sok türelmet, és munkát foglalt magába, de mégis örömmel végezte. Tanított számtant, rajzot, földrajzot, hittant, írást és olvasást, a lányoknak pedig háztartási ismereteket is. Kevés fizetéséből szerényen élt, magányosan éldegélt. A tanítás mellett a faluban Istentiszteleteken és temetéseken énekelt, és a templomban orgonált. Egy szolgálati lakásban lakott a templom mellett... Aki ismerte az tisztelte és becsülte. Nekem a példaképem marad örökre. Annyira fontos ember volt Ő, hogy a falusi emberek minden fontos családi eseményre meghívták. Például: keresztelő, lakodalom... Olvastam-olvastam és sokat tanultam belőle. Míg végül elértem a napló utolsó oldalára,... Ez a barna színű, bőrkötésű naplócska itt áll a szobámban egy féltve őrzött helyen, ahol semmi baja nem lehet. Ez a napló arra ösztönöz engem, hogy én is írjak ilyet, s majd talán az én dédunokáim is megtalálják a padláson.”
Süni Samu kicsi lánya, az aprócska Süni Sára, ősszel megy már óvodába.
Van már neki ovizsákja, van már jele: napsugárka! S új ruhát varr a mamája.
Süni Sára új ruhája el is készül nemsokára, ezt a napot nagyon várja.
Süni mama szabja-vágja, ügyeskedik, hisz a vágya: csinos legyen majd a lánya.
Olló s anyag táncát járja, néhány lyuk kerül még rája, sok tüskének ez a párja.
Végre kész az új ruhája, Süni Sára felpróbálja, tükör előtt megcsodálja, s indulhat az óvodába!
SÜNI SÁRA AZ ÓVODÁBAN
AZ ELSŐ NAP
Megérkezett Süni Sára, belépett az óvodába.
Óvó néni nagyon várta, köszönt neki, mosolygott rá, bevezette egy terembe, ahol már sok gyerek leste, vajon kinek lesz barátja ez a kicsi Süni Sára.
Nézte csak a játékokat, hajas babát, képeskönyvet. Mosolygott a gyerekekre, az óvodát úgy szerette, csodálatosnak találta... Amíg ott volt anyukája.
De amikor búcsút intett, puszit dobott Süni mama, nem tetszettek a játékok, gyerekekre haragudott, sötétnek látta a falat. Mi tagadás, sírva fakadt.
Óvó néni vigasztalta, ölbe vette, mesélt neki. Lassan-lassan megnyugodott, már csak picikét duzzogott, de nem játszott, csak azt várta, mikor jön az anyukája.
Elé gurult pöttyös labda, köszönt neki hajas baba, kinyíltak a meséskönyvek, énekeltek a gyerekek, de nem ízlett az óvoda, menni akart inkább haza.
Mikor megjött Süni mama átölelte, megpuszilta, aztán újra sírni kezdett, hullatott keserű könnyet:
ne hozz ide, soha többet!
A MÁSODIK NAP
Korán reggel, mikor ébredt, ahogy mamája ránézett, tudta már, hogy nincs mit tenni, nem segít itt már a hiszti. -azért persze megpróbálta, toporzékolt négy kis lába, óbégatott a kis szája-, De hát persze, hogy hiába!
Süni mama dolgozni ment, ő pedig az óvodába.
Először csak ült csendesen. Mormogott : "nem , nem, sohasem! Úgysem játszhat senki velem!"
Nem szólt hozzá a kutya se, kedvét már senki sem leste, hagyták, duzzogjon magába', morcogjon csak Süni Sára. Ment is ez így egy darabig, az is lehet, hogy fél napig, de az biztos, egész addig, addig a szent pillanatig: óvó néni rápillantott, kedvesen rá is mosolygott, és most Sára óvatosan, felemelte a fejét, visszanézett, s elfogadta baráti tekintetét.
Így kezdődött a barátság, s folytatódott aztán tovább, s egész jó kis barátság lett, mire a nap véget ért.
Mikor mama eljött érte, kicsi Sára már mosolygott, s egész úton hazafelé csak az oviról mesélt...
K. László Szilvia
*
ÓVODÁSNAK LENNI JÓ!
-Halihó! Halihó! Óvodásnak lenni jó!- Ezt kiáltja Kismadár- ő is óvodába száll.
Ezt makogja Kisnyuszi, hátizsákját felveszi, kézen fogja anyukáját, megy vele a kiserdőn át.
Óvodába megy vele, majd ott marad nélküle. Semmi ok a pityergésre- anyu este eljön érte.
Ki kukk, be kukk, ki-be kukk, ki-be kukkant a kakukk – szól a vén kakukkos óra, föl, lusták, a kakukkszóra; áll a bál,ni, kinn a kertben, táncot járni volna kedvem, bogár, madár, napsugár csapong körbe, száll a nyár, karcsún ível messze őszig, kék lepkékkel kergetőzik, kergetőzik, bújócskázik, szivárványa könnyben ázik; ide kukk – teli kút, oda kukk – csali lyuk, Ibi, kukk, Baba, kukk, kakukkolj csak, Habakuk!
Simkó Tibor
*
VÁROSI KÁNIKULA
Éjjel-nappal forró katlan, a hőség ki- bírhatataln. Minden ház, mint egy-egy kályha, s mintha lépnél eleven parázsra. Se egy szellő, se egy felhő, se nyugatról se keletről. A nap mintha megállt volna, az éjnek is nap a holdja. S az utak,mint sárkánynyelvek, valósággal sisteregnek, s ugrálnának ha nem volna híd alattuk, a folyóba.
Kányádi Sándor
*
NYARALÁS
Két kislány a szigeten, nem ismeri senki sem. Bemennek a faluba, ugat rájuk sok kutya. Két kislány a szigeten, nincs még ott egy hete sem.
Bemennek a faluba, nem ugat, csak egy kutya, Két kislány a szigeten, mosolyogják szívesen. Bemennek a faluba, pajtásuk minden kutya.
Kalász Márton
*
HAJNALI CSILLAG PEREMÉN
Hajnali csillag peremén várjuk a reggelt, te meg én: harmatozó fény a házunk, mélybe kalimpál a lábunk. Vacsoracsillag peremén lessük az estét, te meg én: elsuhanó fény a házunk, reszket a mélyben a lábunk. Földre bukó fény: te meg én. Éjbe hunyó fény: te meg én. Lobban a sóhaj-uszályunk: csönd ciripelget utánunk.
Olyan öreg volt már az a hegy, ahova most elvezetlek benneteket, olyan nagyon öreg, hogy már járni se tudott. Igaz, hogy én még fiatal hegyet se láttam a réten sétálni, de az a fekete disznó, amelyiktől ezt a mesét hallottam, azt mondja, hogy ő bizony látott. Hiába mondtam neki, hogy nem hiszem, azt felelte, hogy kettőnk közül annak van igaza, amelyikünk jobban tud röfögni. Így hát ráhagytam, hadd legyen neki igaza. Szóval öreg, nagyon öreg hegy volt az, szürke felhőfüstöt fújt pipájából, s hatalmas erdőszakálla volt. A hegy lábánál gyönyörű zöld rét feküdt, s ezen legeltette disznóit Péterke, a kis kanász. Volt a kondában egy icipici kismalac is, az olyan rózsaszínű volt, mint egy virág, s olyan játékos kedvű, mint egy kiscica. Képzelhetitek Péterke szomorúságát, mikor észrevette, hogy a rózsaszínű malac elveszett. El is küldte malacőrző kutyáját, hogy kerítse meg a kis szökevényt, de hiába, a kutya egyedül tért vissza. – Hát akkor magam megyek, s addig járok, míg meg nem találom! – mondta Péterke, s rábízta a disznókat a kutyájára. Ment, ment, mendegélt, míg csak oda nem ért egy nagy, fehér margarétához. Mikor a margaréta meglátta a kis kondást, megrázta szirmait, s ráköszönt: – Hová, hová, Péterke? Talán a rózsaszínű kismalacot keresed? Erre járt az, még köszönt is illedelmesen, de hiába kérdeztem, nem válaszolt, csak tovább szaladt a szamártövis felé. Nosza, szaladt Péterke is a szamártövis felé, az meg már messziről odakiáltott a kis kanásznak: – A kismalacot keresed talán? Erre járt, de úgy megijedt töviseimtől, hogy meg se állt a kilencedik eperfáig! Nosza, gyerünk az eperfához! – gondolta Péterke, s bizony 261 lihegett már a fáradtságtól, mikor odaért. Az eperfa is rögtön megszólalt: – Jó helyen jársz, kis kanász, ha a megszökött malacodat keresed. Erre járt, még meg is kínáltam piros eperrel, de ő csak tovább szaladt, amerre a szél fúj. Usgyi akkor a szél után! Futott, futott Péterke, míg csak meg nem találta a szelet. A szél éppen egy tölgyfa ágain hintázott, s onnan kiáltott Péterkének: – Sose búsulj a kismalacod után! Tudom, merre ment! Velem játszott az előbb, de aztán se szó, se beszéd, szaladni kezdett a forrás felé. Na hiszen, most meg futhatott Péterke a forráshoz, de ide már nem hiába futott. Éppen jóízűn kortyolgatta a kismalac a vizet, a forrás pedig biztatta: – Igyál, igyál, kismalac, azután is itt maradsz! A malac pedig rávisított: – Itt bizony, itt bizony, mindig friss vizet iszom! Így társalogtak egymással, s a forrás meg is kérdezte néha: – Jó a vizem? Jó a vizem? A kismalac pedig így felelt: – Azt meghiszem! Azt meghiszem! Csak Péterke vetett véget a forrás és a kismalac barátkozásának. Ölébe kapta a kis szökevényt, s futni kezdett vele visszafelé. Útközben persze megköszönte a szélnek, az eperfának, a szamártövisnek s a margarétának, hogy útbaigazították, mert nélkülük bizony sose találta volna meg a rózsaszínű kismalacot.
Egyszer régen, egy picurka ezüstfejű halacska, tengermélyi sziklazugban derékig áll iszapban. Sírva nézi csillogóit a vízcserép tükörben, Nézi, nézi, s bánatában ered, ered a könnye. - Csúnya vagyok! - szól a kis hal, s nem érti őt a többi, Hiszen sok hal őt csodálja, ezüstfejét irigyli. - Álmot láttam - szólal újra. - Aranyfejű halacskát, gyönyörűen táncoltatta, lebegtette uszonyát. Ó, de szép volt, milyen csoda! Aranyfényben ragyogott! Rásütött a reggeli nap, körülötte csillogott. Nem maradok, útra kelek. Levetem ezüstruhám, addig úszom a világot, arany legyen a ruhám. Ezzel szépen búcsút intve el is indul világgá, úszik, úszik le a mélybe, maga sem tudja, hová. Amint halad a nagy úton, egy ősz öreg meglepi. Megállítja, megszólítja, bölcs csillag, egy tengeri: - Üdvözöllek - szól az öreg - , kicsi, ezüsthalacska! Tudom jól, hogy mi késztetett eme hosszú utadra. Fogadd szómat, jó tanácsom, erőm legyen majd veled! Tengernek hét mélységében az aranyat megleled. Vedd fel hát, ha megtaláltad, fedd be vele testedet, ettől kezdve ezüstpénzed aranyszínűvé lehet. Köszöni a jó tanácsot hálásan kis halacskánk, s indul nyomban, ám egyszer csak egy apró rák eléáll: - Szép ezüsthal, gyere, kérlek, elvesztettem labdámat, segíts nekem megkeresni, s fogadd érte hálámat! - Mit nekem egy vacak labda, ne zavarj meg utamon! Fontosabb a feladatom: meglelni az aranyom! - Megbánhatod - szól utána csendesen a kicsi rák, - száz aranynál többet érhet melletted egy jó barát! - Nincs szükségem barátokra, megállok a lábamon, meglelem a boldogságot, ha aranyam elhozom. Így válaszol a halacska, s folytatja az utazást, egész addig, míg valaki megtöri a haladást. Tengermélyi várát rakja kavicsból a vén polip, sóhajtozva nyújtóztatja az elfáradt csápjait. - De jó, hogy jössz! - szól a halhoz. - Segíthetnél énnekem, ketten gyorsan befejezzük, nem kell már, csak négy elem. - Ne haragudj, Polip apó, nem érek rá, sietek, aranyruhát kell találnom, szép hal csak így lehetek! - Nem tart soká, ígérhetem, semmiről le nem maradsz, legyünk inkább jó barátok, te is jobban így haladsz. - Nincs szükségem barátokra, megállok a lábamon, meglelem a boldogságot, ha aranyom elhozom. Így válaszol a halacska, s úszik tovább lefele, közeledik útja vége, a tengernek feneke. A hatodik mélység előtt ismét várja valaki, egy tengeri csikó köszön, kalapját megemeli: - Merre tartasz, ezüstvándor? Kísérhetlek utadon? Örülök, hogy erre jöttél, majd megesz az unalom! Fogadj társnak, jó barátnak, légy kenyeres cimborám, az is lehet, segíthetek valamit az út során. - Maradj szépen itt, ahol vagy, nem akarok osztozni, én akarom a szerencsét, én, egyedül megfogni! Nincs szükségem barátokra, megállok a lábamon, meglelem a boldogságot, ha aranyam elhozom. Tovább úszik a halacska, várja őt a hét mélység, fogadja őt a fenéken az aranyló fényesség. Ámulattól nyílik szeme, tátva marad a szája, előtte az aranyszövet, egyedül csak őt várja. Felöltözik a csillogó, aranyszínű ruhába, belenéz a víztükörbe, gyönyörködik magába. Jaj! De most meg mi történik? Segítsen már valaki! A csodaszép aranyruha fénye kezd most múlani. A tükörben nincs más egyéb, csak egy ezüst halacska, aki fejét búsan rázva a könnyeit hullatja. Szomorúan indul vissza, de a szemét megtörli, a tengeri csikóhalat e szavakkal köszönti: - Nem sikerült, miért jöttem, gyere velem, cimborám, segíts búmat elfeledni, vár minket a palotám! Kezet fognak, útra kelnek, beszélgetnek, nevetnek, nemsokára Polip apó háza elé érkeznek. - Igazad volt, drága öreg, lásd, megbántam bűnömet, igyekszem most jóvá tenni, segítenék, ha lehet... így szól a hal, s int a polip: - El is kél a segítség, nem bírom a nehéz munkát, gyengít már az öregség. Ezüsthalunk sürög-forog, elkészül a kavicsvár, a jól végzett munka után mind a három továbbáll. Együtt úszik, együtt ballag kis hal, csikó, vén polip, s hamarosan aprócska rák kunyhójához érkezik. - Szervusz, kis rák, visszajöttem, hibáztam, már belátom, nem fontos az aranyruha! Kérlek, légy a barátom! Négyen folytatják az utat, vidám már a halacska, feledi az aranyruhát, többé már nem siratja. Így érnek a palotához, hullámzik a víztükör, s egyszeriben minden vízcsepp aranyfényben tündököl. Örömkönnye hull a földre, s nézi magát kacagva... A tükörből ki mosolyog? Ő, az aranyhalacska!
Csolnakosra csolnakon, Lovas-szirtre jó lovon, Szombathelyre szombaton,
Hangosvölgybe - daltalan,
Dalos-zugba - hangtalan, Zajgóvárra - zajtalan,
Szomjúhelyre szomjasan,
Gyopárosra párosan, Boldogkőre, Bársonyosra bársonyban és boldogan!
Tamkó Sirató Károly
Valamikor..., a Pannon-tenger hullámzott e tájon, cápák, cetek, tengeri sünök egykori birodalma volt. Az idő múltával heves vulkáni tevékenység formálta át a felszínt. A kiömlő bazaltláva megszilárdulva páncélként fedte be az alatta megbúvó szigethegyeket. A víz fokozatosan eltűnt, a természet erői tovább pusztították a tengeri üledéket, de a bazalt erős kőzet, ellenállt hőnek, fagynak, szélnek. Egyre magasabbra emelkedtek a vulkáni kúpok, tanúskodván a tengerfenék egykori magasságáról. Ezért kapták a tanúhegyek elnevezést.
Hol kis mennyiségű láva tört a magasba, ott kúp alakú, „cukorsüveg”–hez hasonló, ahol pedig terjedelmesebb ott csonkakúp, vagy „egy jóllakott óriáskígyó”-ra emlékeztető hegyek jöttek létre. A mai napig is állnak.
:-)))
„Úgy mesélik, hogy amikor a vulkánok elszunnyadtak és elült a nehéz levegő, a Teremtő rácsodálkozott alkotása szépségére. Hogy a hegyek is megcsodálhassák magukat, lábuk elé óriási tükröt állított, majd kérésével a Naphoz fordult: vízen tükröződő, szerelmes sugaraival melengesse szívüket örökkönörökké.”
“Ott áll Szent György hegye. Néma méltósággal, fenséges nyugalommal. Ez is kúp. Ez is tűzhányó volt millió év előtt. Hatalmas vállain duzzadnak az izmok. Minden izomduzzadás óriási sziklagombolyag. Az egész hegy mégis kerek, valami csodálatos szerszámmal simára, gömbölyűre faragta az alkotás. Nem is hegy ez, hanem dombormű. Két élő testvére van. Az egyik itt előttem, a Badacsony, a másik fönt Veszprém megye nyugati síkján a Somlyó. A három testvér közül melyik a legszebb, ki tudná azt megmondani ?”
Eötvös Károly
A SZENT GYÖRGY-HEGYI JÉGBARLANG LEGENDÁJA
A Szent György-hegyen élt egy sárkány, aki azzal szomorította a falu lakóit, hogy minden évben követelt magának egy szép leányt, aki feleségül megy hozzá. Megfenyegette a falusiakat, ha nem teljesítik a kérését, elpusztítja az egész falut. Volt sírás-rívás, amikor a sárkány elragadta a szép leányokat, mindaddig, amíg egy idő elteltével nem hallottak a sárkány felől az emberek. Tanakodtak, vajon mi történhetett vele, és elhatározták, hogy felmennek a hegyre és bemerészkednek a barlangjába. Így is tettek és megtalálták a nagybeteg sárkányt. Az emberek azonban nem hagyták magára, ápolták, gyógyították, míg nem egy napon a sárkány így szólt: Amiért ilyen jók voltatok hozzám, soha többé nem fenyegetem a falut és nem kérek több leányt feleségnek. A falusiak nagyon megörültek, hogy most már nem kell félniük a fenevadtól. Sokáig éltek egymás mellettt békességben, az emberek a faluban, a sárkány a hegyen. Teltek az évek, a sárkány megöregedett, járni és repülni sem volt már ereje, aztán egy éjszaka kilehelte a lelkét, amelytől az egész barlang jéggé változott. Azt tartják: ezen az éjszakán keletkezett a mai jégbarlang, amelyben a sárkány örök álmát alussza.
Elárulom, jó ideig én se tudtam, miért ugrál a veréb, és miért nem lép ugyanúgy, mint a többi hozzá hasonló madár. Bárkitõl kérdeztem, senki se tudott elhihetõ feleletet adni. No, gondoltam, legjobb, ha az erdõk bölcséhez, a bagolyhoz fordulok, és tõle tudakolom meg, mert ha senki, de õ biztosan ismeri a madarak történetét. Nos, így tudtam meg, amit akartam. Szóval, úgy kezdõdött a dolog, hogy Verébék tetõalji otthonában egy szép napon felhasadt a két parányi tarka tojás, és kikelt belõlük két icipici verébfióka. El sem lehet mondani, mekkora volt Verébmama meg Verébpapa öröme, hiszen alig várták ezt a pillanatot. Gyönyörködve nézték a szalmával, szösszel bélelt puha, meleg fészekben, pihevánkoson, tollpaplan alatt pihegõ két csupasz apróságot, s be-betakarták õket, hogy meg ne fázzanak. A szülõk féltve õrizték a fészket, még eledelért is felváltva jártak: hol Verébpapa, hol pedig Verébmama ment beszerzõ útra. Telt-múlt az idõ, s a két verébfióka szemlátomást nõtt, növekedett. Úgy felcseperedtek, hogy kicsi lett nekik a pihevánkos meg a tollpaplan, s akkor édesanyjuk szép szürke tollruhát adott rájuk. Volt ám öröm! Gyönyörködve nézték a kicsinyek a szép hosszú szárnytollakat. Hiszen pont ilyet viselnek a nagyok is! Ebben az öltözékben akár el is mehetnének szétnézni egy kicsit a nagyvilágban! Mi tagadás, az új mezbe öltözött két lurkó hirtelen szûknek találta a meleg fészket. - Azt hiszem, most már ideje lenne tanulásra fogni a két gyereket – mondta Verébpapa a feleségének, amikor a kicsinyek elaludtak.
- Hát, bizony, elég nagyok, hogy megtanulják, hogyan kell a szárnyukat használni - felelte Verébmama. – Ficseri szomszéd fiai már egészen jól repkednek, pedig azok sokkal kisebbek. Épp tegnap láttam, amikor az elemózsiát hoztam. A Verébszülõk sokáig beszélgettek a gyerekekrõl. Mindent meghánytak-vetettek, s végül is elhatározták, hogy másnap jókor reggel, még napkelte elõtt felkeltik fiaikat, s elkezdik velük az elsõ repülési leckét. Azért választották a hajnali órákat, mert olyankor az éjszakai egerészéstõl fáradt macskák békésen alszanak, és nem kell tõlük tartani. A szülõk beszélgetése a késõ éjszakába nyúlt. A Hold azalatt jókora utat tett meg az égen. A két verébfióka mit sem sejtve a szülõk szándékáról, édesen aludt, s talán éppen az új tollruháról álmodott. Hamarosan Verébpapát is elnyomta az álom. Csak Verébmamát nem hagyta elaludni egy gondolat.
- No lám, mindenrõl beszéltünk, csak arra nem gondoltunk, hogy mit húzunk holnap reggel a gyerekek lábára?! Egy pár csizma van összesen! Mezítláb egyik gyereket sem indíthatom el a meleg fészekbõl! Olyan hidegek mostanában a hajnalok! - Verébmama alig várta, hogy pirkadjon. Jött is a hajnal, nem késlekedett, s az elsõ szellõrebbenésre felébredt Verébpapa.
- Te már ébren vagy, mama? - kérdezte, és szárnyait szélesre tárva nagyot nyújtózott. - Ébren-e? Még el sem aludtam! Hogy is tudtam volna elaludni – szólt gondterhelten Verébmama, és részletesen elõadta aggodalmát. Verébpapa azonban, mint mindig, most is hajthatatlan maradt. Hiábavaló volt minden beszéd. Amit õ egyszer a fejébe vett, arról senki sem tudta többé lebeszélni.
- No, amiatt sose búsulj, hogy csak egy pár csizma van! - mondta.
- Elég az! Megosztoznak rajta. Az egy pár csizmán a két gyerek?! – kérdezte értetlenül Verébmama. - Igen, igen – hangzott a határozott válasz. – Az egyik a jobb csizmába, a másik meg a balba dugja a két lábát. A repülésnél igazán nem számít, hány csizma van rajtuk! A szárny a fontos! Holnap pedig majd megvesszük a másik párat is! Így történt hát, hogy azon a párás, hûvös hajnalon a verébfiókák egy-egy csizmát húzva két lábukra, elkezdték a tanulást. Felkuporodtak a tûzfal tetejére, és csendben kuksolva, szemrebbenés nélkül figyelték apjuk minden szavát, minden mozdulatát. Mert Verébpapa nemcsak magyarázott, hanem meg is mutatta, hogyan kell álló helyzetbõl elrugaszkodni, hogyan kell a szárnyakat mozgatni, hogyan kell kanyarodni és leszállni. A két lurkó elég könnyûnek találta a leckét, mégis megszeppent mind a kettõ, mikor apjuk - Indulj!”-t vezényelt. De hiába, indulni kellett. Most látták csak, hogy bizony, nem olyan könnyû dolog a repülés. Alaposan elfáradtak, míg saját szárnyukon átvergõdtek a tûzfalról a kerítésre, onnan pedig a földre. - Csirr, csirr, sikerült! – csipogták boldogan lihegve. Igen ám, csakhogy a neheze ezután következett. Mert a repülés gyerekjáték volt ahhoz képest, ami itt várt rájuk a földön. Az történt ugyanis, hogy az elsõ repülési próba után az apjuk a bokor alá parancsolta õket.
- Gyorsan menjetek oda a jázminbokor alá, ott fújjátok ki magatokat! Az védett hely! – szólt az apai utasítás. Könnyû azt mondani! De hogy tegyék meg az utat a jázminbokorig, még ha nincs is messze? Lépni nem tudnak! Hogy is léphetnének, hisz nem tudják használni a lábukat! Egy csizmába van bujtatva mind a kettõ! Mit tehettek mást, egyszerre két lábon ugrálva próbálták megközelíteni a bokrot. És lám, egész jól sikerült! A verébfiókák még három ízben végeztek aznap repülési próbát, és minden repülés után a bokor alá mentek pihenni.
- Nem vesszük meg a másik pár csizmát! Semmi szükség rá! - jelentette ki Verébpapa, amikor hazamentek. – Elég a két gyereknek ez az egy pár is. Utóvégre repülni tanulnak! Hát igen! A két verébfióka valóban meg is tanult repülni. Abban nem volt hiba! De a másik pár csizma híján lépegetni, azt nem! A mai napig sem tudnak! Szalai Borbála
Tudjátok-e, mit énekel a csobogó kis patak? „Gyertek, igyatok vizemből, szomjas madarak!”
Tudjátok-e, mit zizegnek a réten fűszál, virág? „Gyertek hozzám lakomára, megéhezett barikák!”
Tudjátok-e, mit susognak az erdőben a lombok? „Gyertek aludni árnyamba, ti elfáradt vándorok!”
S tudjátok-e, mit énekel fáradt vándor és madár? „Szép az erdő, szép a mező, gyönyörű a nyári táj!”
Zelk Zoltán
*
NYÁRI REGGEL
Csip-csip, kismadár éledezik a határ
Csip-csip, kismadár szemét nyitja napsugár
Csip-csip, kismadár messze hangzó ének száll
Csip-csip, kismadár felébredt a napsugár
Csip-csip, kismadár erdő, mező táncot jár
Csip-csip, kismadár mosolyog a napsugár
Őri István
*
FECSKEFÉSZEK ÉPÜL
Az udvari eresz alatt fecskefészek épül… Ficseriék Fercsi fia házasodni készül. Kalákában serénykedik Fercsi rokonsága,
hogy mielõbb elkészüljön az ifjú pár háza.
Fel is épült az új otthon mire jött az este, férj-urával itt lakik majd a fecskemenyecske. Fercsikének Fecske Fáni választott arája, Ficseriné, az anyósa igen büszke rája.
Fáni a szép új otthonát béleli pihével,
hisz a nyáron benépesül fecskecsemetékkel….
S ha kikel majd a tojásból négy-öt pici fecske nagymamájuk legyecskékrõl mesél nekik este….
Szalai Borbála
*
MADÁRFIÓKÁK
Egy fészekben öt fióka Összebújnak édesen. Messze, messze szól a nóta: "Mindjárt, mindjárt érkezem!"
Anyanóta, be szép nóta, Szebb ennél már nem lehet. Örvendez az öt fióka: "Jer, jer!" - ez a felelet.
Jön már, jön már az anyóka, Bogár, hernyó van elég. Csicsereg az öt fióka: "Ó de pompás egy ebéd."
Benedek Elek
*
ANYA BETAKAR
Hallod a csöndet? Elpihent a szél. Esteli égen a hold útra kél. Alszik az utca, fû, fa, lombos ág. Lepke, madárka már aludni szállt. Csak egy magányos fülemüle zeng, csillagos fényben esti dalba kezd. Miért szól az ének? Altatni akar. Aludj el szépen, anya betakar.
Történt egyszer, éppen a tavaszi-nyári napforduló reggelén, hogy a felek, mármint a harmatos szemmel elköszönő tavasz s a széles mosollyal megérkező nyár, összeszólalkoztak. S ha még idejében közbe nem lép egy kisfiú meg egy kislány, talán össze is verekednek. Pedig az elején igazán szívélyesek, mondhatnám testvérien kedvesek voltak egymáshoz. Az öreg tavasz kézen fogta az újdonsült nyarat, végigvezette erdőn-mezőn, hegyeken, völgyeken, dombokon, lankákon s a véget nem érő kalászringató síkságokon. Egyszóval annak rendje és módja szerint számba adott az előd az utódnak mindent, amit csak számba adhat a tavasz a nyárnak. Még tanácsokkal is ellátta a bölcs tavasz az ifjút, hogy hová kellene egy kicsit több eső vagy éppenséggel több napfény. Ahová már nem tellett az ő megfogyatkozott erejéből. Hallgatta a nyár a tavaszt nagy figyelemmel, bólintott is olykor-olykor nyomatékul, miközben a szeme sarkából már az önálló gazda tekintetével vetett egy-egy pillantást az érőfélben lévő árpa- s a már-már sárgába hajló búzatáblákra. — Aztán a gyümölcsösöket külön figyelmedbe ajánlom — mondta a tavasz, amint az ő utolsó harmatában ösvényt verve, a kertek felé közeledtek. — Hogyne, hogyne, hát persze! — bólogatott a nyár szórakozottan, s közben az útjukba hajló kalászokat simogatta, húzogatta, hadd tömöttődjenek. Oldalt kapta erre a fejét a tavasz. Látta, hogy a nyár már csak tiszteletből hallgatja az ő mondókáját, tanácsait. Sértődötten elhallgatott. A nyár viszont észre sem vette a tavasz sértődöttségét, s továbbra is szorgalmasan bólogatott, mintha még beszélne az öreg. Bólogatott, és simogatta a kalászokat. Ettől végképpen megbántódott a tavasz. Érezte, hogy a szíve is egyből megöregedett. — Fiatalság, hálátlanság — mormogta már csak inkább magának. A nyár persze erre is bólintott. Sóhajtott egy nagyot a tavasz. — Úgy bizony! — füttyentette el magát a kölyök nyár, mert éppen egy szarka repült el nagy csörögve a fejük fölött. — Hát akkor szusszanjunk egyet, mielőtt elmennék — mondta a tavasz, amint beértek az első gyümölcsöskertbe, s azzal le is zöttyent az árpára érő körtefa alá. A nyár is vidáman mellékuporodott, de a szeme fönn, az ágak hegyén járt. — Rázintsd már meg azt az alsó ágat — enyhült meg bölcsen a tavasz –, hadd lássuk, megérett-e már. — Látom, a nyálad is kicsordult, annyira kívánod. Nem kellett kétszer mondani a nyárnak, fönn termett az ágak közt, rázta a fát, hogy csak úgy potyogott a körte. — Elég, elég. Nem kell mindent egyszerre fölfalni! — fenyegette meg a földre huppanó fürge nyarat, aki hamar telekapkodta a kalapját körtével, s illedelmesen odakínálta az öregnek. Az öreg tavasz ettől enyhült valamelyest. Kiválasztott egy érettebb formát, és elkezdte majszolni. A nyár pedig térde közé kapta a kalapot, és rágcsálni kezdett jó étvággyal. — Hű, de finom, hű, de jó! — ujjongott a nyár. — Hát igen, már ehető — mondta a tavasz, de megint csak elszomorodott attól, hogy a nyár milyen mohón zabálja az aranysárga körtét. Tulajdonképpen az ő körtéjét, s még csak le sem rágja tisztességesen a csutkáról, máris újba harap. ,,Mindenemet el fogja pusztítani ezzel a féktelen étvágyával, mindenemet, amiért annyit dolgoztam, kínlódtam — gondolta nagy búsan, és elnézett a szemközti cseresznyefa megfosztott ágai között. — No de ezt nem hagyom ennek a nagybélűnek" — villant fel a tekintete, amint meglátta az utolsó két szem cseresznyét a fán. — Nini, cseresznye — dobta el a körtét kalapostól a nyár, s már rugaszkodott is a fára. De az öreg még idejében elkapta nyár úrfi nadrágját. — Nem oda, Buda, a cseresznye még engem illet! — Abbizony már az enyém! — nyelvelt vissza nyár úrfi. — Majd mindjárt megmutatom, hogy mi a tied, szemtelenje! A fenekeden mutatom meg! — markolta meg most két kézzel a ficánkoló nyár nadrágját. — Eresszen el, eresszen el, enyém a cseresznye! Én vagyok már itt a gazda, enyém a cseresznye, enyém, ha itt hagyta! — Még nem mentem el. A cseresznyét nem hagyom. — Mért ne hagyná? Evett már kend éppen elég cseresznyét. Mind kend ette meg. — Ezt is megeszem, mert szemtelen vagy. — Nem vagyok szemtelen. — Az vagy, ha mondom. És amíg így vitatkoztak, s már-már majdnem hajba kaptak, jött egy kisfiú meg egy kislány. A vakáció első napja lévén, boldogan fürödtek a harmatban. Az ő szemük is mind az ágak hegyén járt. A kislány is meglátta a páros cseresznyét. Erre a fiú már fönn is volt a fán. Leszakította, és mint egy szép fülbevalót, a kislány fülére akasztotta. És azzal vidáman továbbugrándoztak. Erre az öreg tavasz is elengedte nyár úrfi nadrágja trottyát. Az úrfi meg röstelkedve megkövette az öreg tavaszt. Jót nevettek azon, hogy mindketten hoppon maradtak. — Hát akkor az esztendő ilyenkori viszontlátásra, fiam — mondta a tavasz, és megsimogatta a nyarat. Fölült a lombok között rejtőző kakukk hangjára, s elszállt. — Viszontlátásra, viszontlátásra, köszönöm a tanácsait! — kiáltott utána a nyár meghatódva. Szétnézett a kertben, arcát a tavasz utolsó, már fölszáradni készülő harmatában jól megmosta. Aztán fütyörészve nekivágott a határnak. Igyekeznie kellett, nemsokára nyakában az aratás.
-Zsófikám! -hívja be anya az udvaron játszadozó kislányát. -Gyere be egy kicsit! Zsófi szót fogad és már fut is be a konyhába. -Hívtál anya? Itt vagyok. -Vacsora előtt szeretnék megtanítani veled egy kis köszöntőt. -Köszöntőt? -néz csodálkozva a kislány. -Miféle köszöntőt? Kinek lesz szülinapja? -Nem szülinap lesz, hanem pedagógusnap. -mondja az asszony mosolyogva és szeretettel megsimogatja végig Zsófi fénylő, hosszú haját. -Pedagógusnap? Az mit jelent? -kérdi a kislány. -Ezen a napon köszönik meg az óvodások az óvó néniknek a gondoskodást, a nevelést, a szeretetet, amit adnak a gyerekeknek. Ezen a napon fejezzük ki a hálánkat az óvó néniknek, az iskolában a tanító néniknek, a tanító bácsiknak. -magyarázza anya Zsófinak, aki tágra nyílt szemekkel figyel minden szóra. -Virággal emlékezünk meg a pedagógusokról. -fejezi be anya a beszédet. -Vettél virágot? -érdeklődik a kislány. -Igen, vettem. Amikor átadod az óvó néninek, egy kis köszöntőt is kell mondanod. -s megtanította Zsófinak a pár mondatot. Zsófi másnap reggel ünneplőbe öltözött. Csinos volt fehér ruhácskájában. Édesanyja, nyakába kék kis szalagot kötött. -Hű, de fess vagy! -dicsérte meg a kapuban Cirmi. -Szép ruhába öltöztél, s még virágot is kell vinni? -Óvó nénit köszöntjük ma. -jelentette ki Zsófi. -Anya is és én is. De te is megköszönthetnéd Cirmi! -Születésnapja van? -kíváncsiskodott a cica. -Á, dehogy is! Peda... -Itt elakadt a kislány. Kérdőn nézett anyjára. -Pedagógusnap. -segítette ki az asszony Zsófit. -Megköszöntöm szívesen. -mondta Cirmi. -De akkor gyorsan elszaladok a rétre, szedek virágot! -azzal uzsgyi, szedte szélsebesen mind a négy lábát. Mire Zsófiék a villamos megállóba értek, már hozta is a szép mezei virágot. Nagy a nyüzsgés-mozgás az óvodában. A gyerekek anyukákkal, apukákkal érkeznek ünneplő ruhában. Kezükben szorongatják az illatos virágot. Nem lehet mást látni, csak szeretettől kipirult arcokat. Egymás után állnak oda óvó néni elé és elsuttogják a hála szavait. Zsófi is nyújtja a kis csokrot, óvó néni szemébe néz és félénken mondja a kis köszöntőt. -Itt állok óvó néni előtt, s kicsi szívem rebegi a hálát, Tessék elfogadni tőlem a szeretet virágcsokrát. Köszönöm a nagy türelmet, kedvességet és tanítást, Ezzel viszonozta óvó néni -amikor idejöttem -, a nagy sírást. Törölgeti zsebkendőjével a nagy meghatottság könnyeit óvó néni a szeméből. S átveszi a szép virágot, Zsófi feléje nyújtott kezéből. Zsófi után édesanyja is szeretettel köszönti pedagógusnapon kicsi lánya nevelőjét, aki oly odaadó figyelemmel oktatja jóra az ő csemetéjét.
Most Cirmi cica áll az óvó néni elé, s halk hangon nyávogja: -Nyáú, nyáú, én is virággal köszönöm meg, amit kicsi barátomért nagy szeretettel tett. Simogatással, kedves beszéddel vigasztalta az első napon a zokogó kislányt türelemmel. Mind ezt én a kerítés mellől figyeltem. Köszönöm óvó néni jóságát, nagyon köszönöm. Nyáú, nyáú! Azt sem tudta óvó néni, hová tegye a sok-sok virágot. A kislányokra, kisfiúkra, szülőkre csak mosolygott és mosolygott. Poharak, kis tányérok kerültek a kis asztalkára. Üdítőre, linzerkarikára a gyerekeket és szüleiket kedvesen meghívta. Ettek, ittak, vidámak voltak. Óvó néni körül a kicsik csak úgy zsongtak-bongtak. Orsovai Mária
Azt a szívet-lelket melengető, szeretetteljes, pedagógiailag megalapozott, átfogó bemutatót, ahogy Suhaj Csilla Tünde fölvezette a Ghymes együttest Jászberényben, a Városi Gyermeknapon, külön köszönöm. Gyereknapi feregeteges forgatag várta a gyerekeket a Szigeten. Volt minden..., ami szem-szájnak ingere, játszóház, kézműveskedés, lovagolás, ugrálóvár, bábszínház, aprók tánca..., nem szándékos, ha kihagytam néhány lehetőséget, mert olyan színes programot nyújtott az egésznapos rendezvény. Mire kezdődött a gyerekkoncert, a napocska is előbújt a fellegek mögül, így aztán megtelt a Szabadtéri színpad nézőtere apróságokkal, anyukákkal, apukákkal, mamik, nagypapák kíséretében, s a nagyobbacskák feszült érdeklődéssel vártak egymás mellett ülve a színtér előtt. A gyerekek számára lathatóan ismerős muzsikát nagy taps fogadta, s azonnal bekapcsolódtak Gyula bácsi fölvezető kérdéseibe. Bátran vállalkoztak a színpadra, s olyan gyönyörűen énekelték a Kis kacsát, ami számomra azt bizonyítja, hogy itt bizony értő-érző, művészetet kedvelő, értéket tisztelő fölnőttek ápolgatják, nevelgetik a fölnövekvő nemzedéket. Nagyon színpatikus volt, hogy az anyukák aktívan bekapcsolódtak a gyerekekben ébredő mozgás kifejezésébe, azokat kézenfogva, táncra perdültek, improvizálva mozogtak. Olyan jókedvünk kerekedett, amiben itt-otthon éreztem magam. Köszönöm a gyerekeknek, fölnőtteknek, szervezőknek, köszönöm Ghymes!
„..."Mit kellene tenni? Az iskolában úgy tanítani az éneket és zenét, hogy ne gyötrelem, hanem gyönyörűség legyen a tanulónak, s egész életére beleoltsa a nemesebb zene szomját... Sokszor egyetlen élmény egész életére megnyitja a fiatal lelket a zenének. Ezt az élményt nem lehet a véletlenre bízni: ezt megszerezni az iskola kötelessége." Kodály Zoltán
GHYMES EGYÜTTES – műsorajánló BENNÜNK VAN A KUTYAVÉR gyermekműsor
A zenekar tagjai nagyobb részben pedagógiát végeztek, hosszú évek óta foglalkoznak gyermekeknek szánt népdalfeldolgozásokkal, és rendszeresen adnak gyermekkoncerteket a felvidéki és magyarországi falvakban, városokban. Műsorukban népzenét adnak elő, népi hangszereket mutatnak be, megismertetik a magyar népzene alapjait és közösen énekelnek a gyerekekkel. A lendületes zenei feldolgozások közel állnak a mai gyerekek érzésvilágához, alkalmasak arra, hogy maivá, befogadhatóvá, megszerethetővé tegyék a magyar népdalkincset.
A nemzetiségi tanterv egyik legalapvetőbb feladata a hagyományos magyar kultúra megismertetése, élővé tétele a gyerekek számára. Nem mindegy azonban, hogy milyen eszközökkel, módszerekkel kívánjuk ezt a célt elérni. A Ghymes együttes zenei anyaga különösen alkalmas arra, hogy hozzájáruljon e feladat valóra váltásához. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy a „Bennünk van a kutyavér“ című gyerekkazettájukat (1995) a Magyar Oktatási Minisztérium iskolai segédeszközzé nyilvánította.
Szarka Gyula – ének, gitár Szarka Tamás – hegedű Jelasity Péter – szaxofonok Kún Csaba – szintetizátor...”
Alma-körte-banán-eper Szeleteket, no meg tejet. Ami kijön, pépes, remek, Édesebb, mint mézek, dzsemek, Krémesebb, mint puding lehet: Alma-körte-banán-eper, Egyik se, de mindegyiket Benne mégis érezheted. Nézegetek meg fülelek, Tapogatok, ízlelgetek, Szimatolok rengeteget, Mindenfélét gyűjtögetek Fűíz, vízíz meg ételek, Savanyúak meg édesek, Fűszag, vízszag, gyanta szaga, Zörgés, morgás, világzene. Rétek, rigók meg egerek, Eső-szelet, napfény-szelet. Puhák, csúszósak, érdesek: Unalmasak, érdekesek… Teletöltöm a fejemet, Világnagy turmixgép lehet. A világ benne kevereg, Már szinte szét se szedheted. A macskának répafeje, A gyantának békaszaga, A napfénynek mézhidege, A sziklának madárteje… És ez a furcsa egyveleg Kesernyés, savanykás lehet, De ha behunyom szememet, Minden turmixnál édesebb.
Lackfi János
*
MASZAT-DAL
Minek a törlőkendők meg a kefék? Maszatosan az ember eleve szép. Megmondom én a színpiszkos igazat, Szeretem, ha az arcom csupa maszat, Szeretem, ha az arcom csupa maszat.
Ha pocsolyát látok az utcakövén, Ó, belelépek vígan, de bele én. És aztán tripp-trapp, tripp-trapp, trapp-tiri-trapp, Otthagyom én a piszkos lábnyomomat, Széthagyom én a szutykos lábnyomomat.
Fönn az ég olyan szép koszoskék, Nyílnak a réten a büdöskék, S a zöld lombba a szél beletúr, Olyan szép maszatos minden A Maszat-hegyen innen És túl.
*
SZESZÉLYESKEDŐ
Hétfőn hú, nagy az én haragom azt, aki bosszant, megharapom.
Kedden a kedvem pont közepes, se jó, se rossz, mint a krumplileves.
Szerdán szépen szót fogadok, intelligensen bólogatok.
Csütörtökönként úgy alakul, hogy csínyeket csinálok csintalanul.
Pénteken egy pukkancs vagyok én, dacosabb, mint a saját kisöcsém.
Szombaton szeppent vagyok és szende, semmi komiszság nem jut eszembe.
Vasárnap aztán verekedek, visítok, amíg berekedek, vigadok duhajul, végtére mi másra való a hétvége?
*
A KISTESÓ
A kistesó az ordibál, a kistesó az hisztis, kaját a székből eldobál, és szétszedi a sínt is. A sínt azt sajnos szétszedi, a kistesó az rombol, a kistesó gonosz dzsedi, lelézerkardozom jól. A kistesó az bajt csinál, az felborít meg eltép, a kistesó az Jancsikám, hát hányszor mondjam el még? A kistesónak van cici, de fagyi nincs, csak tölcsér, a kistesó az még pici, a nagy dömperre fölfér. A kistesó a viccemen nevet, min más csak hajtép. A kistesónak sicc! De nem megy mégse sajnos arrébb. A kistesó a félelem, hogy el akarja venni! A kistesót, míg énvelem van, nem bánthatja senki. Leszek, ha éri támadás, háromszáz hősi hellén, nem tűröm el, hogy bántsa más! Kupáncsapom, ha kell, én.
*
KATONADOLOG
Hintáról földre esni katonadolog. Gyerekorvost fölkeresni katonadolog. A cicától egy karmolás katonadolog. Játszótéren eltaknyolás katonadolog. Hangyabolyba tenyerelni katonadolog. Tükrös ajtót lefejelni katonadolog. Hát, a dolgok ahogy állnak, nem túl jó a katonának.
Kanyó Alfonzné kézműves
A babát, ha akarod, felöltöztetheted… :-)))
:-)))
Kovács Margit
:-)))
