antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Miféle kincseket halmoztál fel? – kérded, – Gyere, és mutatom, remélem megérted, milyen birodalom, az ahol én lakom.
Nekem vannak hegyeim. Gonddal építettek, kőből, fából, fájdalomból, sárból, bajból vertek, savasak, lúgosak, lebomlók, inertek, és vannak hegyeim nemtörődöm módra dirib-darabokból csak úgy összehordva, messziről látható, oktalanul, okkal, szóra összeomló fenséges ormokkal, s vannak tenyerembe minden elől rejtett leheletnyi szirtek, virággal borított tündérlakta kertek, ahol vidám manók csiszolják, fényezik mákszemnyi sárkányok ércpikkelyeit; és most félve kérdem, szívvel, szerelemmel, vannak-e neked is hegyeid?
Mit tennél ha azt mondanák, ez a nap az utolsó? S rövid életedre, mint lakat zár a koporsó. Mit tennél ha valaki azt mondaná neked: mindent ami voltál, lennél, ebbe a napba tedd? Csak zokognál azon, hogy mindennek vége? S átkoznád magad, amiért annyi mindent kéne még tenned, amire nem elég csak egy nap.... S dühöngenél amiért nem szóltak már tegnap.
Vagy számot vetnél, minden téglát külön: amit utadon raktál le, hószirten vagy füvön. Amiből felépült kusza sorsod háza, s bár ledől, talán számít milyen volt a váza.
Vagy elmondanád annak, kinek sosem merted, hogy csoda volt, hogy Őt megismerted... Hogy miatta keltél, hogy ma is miatta kelsz, hogy róla álmodoztál, s ha ma álomra lelsz: Ő lesz elmédnek végső gondolatja s, hogy emlékedet róla a halál sem ronthatja.
Vagy csak ülnél csendben... nem csinálnál semmit. Csak bánnád, hogy mit ma tennél, mért nem tetted eddig.
El akartál menni, jöttél elköszönni, jöttél hírül adni, nem fogsz többet jönni.
Megraktuk a kályhát, befüggönyözködtünk, a búcsú, a búcsú így kezdődött köztünk.
Nagy dolog a búcsú, kevés ahhoz egy nap, másnap is eljöttél, harmadnap is, tegnap.
Most is szól a csengő, jöttél elköszönni. Nem tudsz te elmenni, csak jönni, csak jönni.
Nadányi Zoltán: A két szemed szeretett legtovább
A két szemed szeretett legtovább. Be furcsa szerelem. A szád már néma volt, de a szemed, az még beszélt velem. A kezed már hideg volt, jéghideg, nem is adtál kezet, de a szemed még megsímogatott, nálam feledkezett. És lándzsákat tűztél köré hideg testőrökül, de a szemed még rámleselkedett a zord lándzsák mögül. És ellebegtél és a hegyes lándszák maradtak ott, de a szemed mégegyszer visszanézett és mindent megadott. A két szemed szeretett legtovább, még mostan is szeret. Még éjszakánkint zöldes csillaga kigyúl ágyam felett.
Kedves Bajkáli, szép verseket találtál. Ezt a Lator Lászlót nem ismertem - eddig. Köszönöm.
Várnai Zseni: Útszéli cserje
Itt is úgy van, mint az emberi világban! Az egyik fa már szinte égig ér, a másik törpe, fanyar bogyókat érlel, s azt tartják róla, hogy semmit sem ér.
Tűzre se jó, mert göbecses az ága, ő tudja jól s szerényen meglapul az útszélen, hol szelek vitorláznak, de az ég napja rásüt vigaszul.
A pillék és a méhek látogatják mert a virága csupa, csupa méz... körülzsongják s egymásnak hírül adják: - Ez egy jó fácska, másfelé ne nézz!
Ő meg irul-pirul nagy örömében és kivirul, már szebb, mint aki szép, fanyar bogyója sötétvörösre érik, a darazsak is döngik jó hirét.
*
Kis törpe fácska, te csak ragyogj a fényben, s birkózz, mikor a jégvihar dühöng, mikor tölgyek és jegenyék meghasadnak, téged ölel és megvéd az anyaföld... Belőle lettél, kicsinynek születtél szélfútta magból, mint a végtelen változat itt a létező világban, mint az örök törvények szerinti Értelem!
Kedves Halkabban, az élet engem is megrángatott, jártam mennyben és pokolban, s látod, végül visszataláltam ide. Minden nap reménykedem, hogy visszatérnek a régi verselős társaink.
Tóth Árpád: A fa
Oh nézd a furcsa ferde fát, Mint hajlik a patakon át, Oh lehet-e, hogy ne szeresd, Hogy benne társad ne keresd? Már ága között az arany napot Nem tartja, madara elhallgatott, Virága nincs már, sem gyümölcse, Ő mégis áll, az alkony bölcse, Mint a tünődő, ki ily estelen A végtelen titkába elmerűl És testtel is szelíden arra dűl, Amerre lelke vonja testtelen...
Heinrich Heine: Szívemben mindig lesz egy hely ...
Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett És csak az maradsz, Ki engem boldoggá tett. Elmentél tőlem kedves, S én hagytam, hogy menj csak el Hiába lett volna minden, Ki menni akar, engedni kell. Mosolygott hozzá az arcom, De mögé ,már senki sem néz, Játszani a közönyös embert, Most látom csak mily nehéz. Ha azt kérdezné most tőlem valaki Mondjam meg, mit jelentesz nekem?! Egy pillanatra zavarba jönnék, S nem tudnék szólni hirtelen! S nagy sokára mondanám halkan Semmiség, csupán az életem, S nem venné észre rajtam senki sem, Hogy könnyes lett a szemem!
Számomra is szép időszak volt. Szinte minden napomat itt kezdtem. Most sokminden más az életemben, de azért jövök, ha ritkán is. Szép, ahogy segítesz fenntartani Terezkának a Verseldét.
~~~~~~~~~~~~~~~~~
Füzesi Magda: Metamorfózis
Én azt hittem, enyém a tenger, amelynek mélyén a gyöngy terem. Én önpusztító gyötrelemmel e kincset vágytam szüntelen.
Lebuktam ím és fölmerültem, szorítva gyöngyház álmokat. Megsebzett szívvel, szelídülten, felnőtt lettem egy perc alatt.
Drága Tereza, mindig azzal a reménnyel lépek be ide, hogy hátha itt leszel. Hiányoznak a régi versörömök, hiányzik Buffi, Halkabban, Kajra és a többiek.....
Aztttán visszalapozok a múltba, és újraélem a voltat.
Vajon a lét hány millió magot tékozolt el, míg megfoganhatott a függőleges szikla-szahara kőszörnyei közt ez a satnya fa? Micsoda szeszély börtönözte be mostoha sorsa kényszereibe, parancsaival és cseleivel hogy nyomta, gyűrte, kanyargatta fel a csökönyös, fortélyos akarat a puhacsontú vékony sudarat? Fekete kérgén a mindennapi küzdelem csontig ható nyomai: nagy hegek, tarjagos daganatok, megcsökött, kificamodott tagok, de a rémület görcs-bogaival felesel a szökőkút-ívü gally, szövevényes hasadékokon át csavarodnak, furakodnak tovább drótkeménnyé vadult gyökerei, mohó kínnal-gyönyörrel szívni ki a nedvet, a sovány sókat a kő elmeszesült hajszál-csöveiből, s rostjaiban hangtalan ekrazit halmozódik, szétvetni rügyeit, és ága-lombja a forrástalan ragyogás habzó áramaiban fürdik, a vad, sistergő sugarak a pórusain átáramlanak: nyomorékul is tudja még a lét tagolatlan tűz-homály örömét, a kőmarkú pokol s a könnyü űr közt remegő vezetékül feszül, melyben pillanatonként összecsap az üdvözült gyönyör s az iszonyat, s magával folyvást vitatkozva, a kettőt egyszerre kell mondania. Micsoda jel a bibliai szikla vörhenyes sivatagába hasítva, zsugori biztatásul belevetve az özönvíz utáni döbbenetbe! Kiált minden gyötrött gyökere-ága, mondhatatlan szépsége-árvaság
Ma ünnepli 73. születésnapját Oláh János, József Attila-díjas költő, író. Isten éltesse!
Oláh János
Hársak alja
Égettbor ízű hársak szélhangon zsolozsmáznak. Hallgatom, s minden elhagy, mondják, talán nem is vagy. Ittlétem fáj a voltban, a semmiig hajoltam. S e szótlan szédületben méhraj köröz fölöttem. Bódult botladozásban csuklik össze a lábam. Hanyatt dőlök a parton, és pók szövi be arcom, mint akit leütöttek, és nem emlékszik többet. Kihűlt káprázat fénye miért siklottál félre? Olyan más most már minden, amiben egykor hittem, semmivé lett azóta, parázna magyar nóta, de nyakamon örökre fojt a tegnap nyakörve: lelkem gyöklényű vétke, testem láz-kelevénye minden titkot kimondat. Halál előtti mondat. S ha elbondul is végre, nincsen, aki megértse a harang szavát hallva, mi a lélek nyugalma. Aki mindig kerestem, most itt heverek resten, magzat az űr hasában: semmit meg nem találtam. Reccsent a híd alattam, kalimpáltam bukottan, kábán és elveszetten, bántottam, kit szerettem. Mégis, mégis jó volna forrás fölé hajolva újjá születve élni, s mint egy igazi férfi, kezedből megízlelni a gyermeklétű semmi népmese-tiszta csöndjét, e tékozló örökét érlelte ősi almát, Isten fluid hatalmát.
Rándul az ötcentis testem – hát megint elvesztem? vissza kell mennem? oly sokáig vártam az Égben születési láz van minden Egész törtté lett fölgyorsult az emberi történet több az életre vágyó lélek mint az életben foganó méhek – de jaj, akik fogannak mégse fogadnak „manó, légy elég önmagadnak” győzött a sátán-filozófia vérébe fúl a Fehérlófia átdöfik a Tündérlány szemérmét szilikonos mellekre tűzik ki az érmét Isten szemét lurex-függöny fedi ha nem lát mindent csak jobb neki helyette figyel Big Brother olcsón megvesz és drágán ad el anyát, apát, családot nem keres megváltó lett az óvszeres. Tetovált dzsungel a hátakra marva ajakba, orrba üveggyöngy, tarka lappadnak a hasak, a köldököt fémgolyó zárja elcsurog a forrás, ha nincs edény alája a képernyőn ész nélkül, szív nélkül gyaknak van aki hirdeti: ez kell a magyarnak még itt vagyok… sikoltok: kegyelmezz az Éned tartalom, nem csupán jelmez Isten teremt s belegyilkol az ember halált szül az, aki életet szülni nem mer Ha megáll a Föld, befagynak az égi tervek hiába szól Krisztus, hogy szeretlek Nem lesz többé Ország, sem Hatalom, oda a Dicsőség csak gyarmat, csak bitorló, alacsony minőség …váltott a Törvény: aki felnőtt, felelős aki gyermekkel, az Istennel is viselős. Nyiss utat, te férfi, ne szakíts ki, asszony botrány, hogy az ember Istent halasszo
amikor fáradt utam Napot kísérve véget ér párnámba rejtem elgyötört arcomat karjaim a semmit ölelik csendben ringatom el árva magamat és ...a neveddel alszom el
üres utcákon bolyonganak elárvult érzéseim minden kapu zárva hiába dörömböl magára maradt szívem csak a kongó visszhang felel és végül ...a neveddel alszom el
havas hegycsúcsokon gyönyörű szikrák csillannak a fény hideg táncot jár mindent elborít a hófehér magány épp ilyen üres a szobám ahol egyedül kuporgok és ...a neveddel alszom el
zárt szemhéjjak mögött a csend ül ünnepet szivárvány-köröket ír a sötétbe az álom nappali szavaim az imént itt zsongtak még de most egyiket sem találom és ...a neveddel alszom el
csodás képek billennek át az érzékelés peremén még éber létem dobog bennem való világom még fogva tart de enged már a rációból font kötél oszlik már a lehet, a nem lehet tudatom függ egy pókhálófonálon és ...a neveddel alszom el
az éjszaka tengere ringat, ölel, átkarol, hajamba túr fülembe súgja lágyan csobbanó vágy-dalát csókokat küldenek álmaim már messze visznek nyugtalan útjaim még hangtalan motyogok és ...a neveddel alszom el
hányszor lesz még, hogy furcsa-holdas éjszakán ajkamon sóvár szavak fakadnak sóhajaim nekiütődnek a falaknak és a takaró alatt vacogó testtel önmagamba görbült szeretettel magányos éjjel, helyetted ...a neveddel alszom
Ma ünnepli 83. születésnapját Jókai Anna, Kossuth- és József Attila-díjas írónő, költőnő. Isten éltesse!
Jókai Anna
Optimista pesszimizmus
– mi leszek, ha nagy leszek?
– színésznő vagy apáca de mindenképp írok remeket a világ csodál majd s szeret
– mi vagyok, ha már vagyok? – aféle férfias női lélek amíg írok – alig élek de sorsot nem cserélek
– mi leszek, ha már nem leszek? – közömbös lexikonadat „magyar írók” címszó alatt egy keskeny utca az omló városszélen hiányos név egy csúnya paneliskolán csak az Isten tart majd számon – talán.
Tudom, megtanultam elég korán, hogy amit látok, tükörkép csupán, csalóka ábránd, nem igazi fa, s bár ennek is van lombja-sudara, mégsem dalol rajta részeg madár, mert a madár az igazira száll - az igazira? De vajon ami annak látszik, nem tükröz valami még igazibbat, mely van valahol - és a madár azon a fán dalol?
Álmodtad hogy nincs testem, se lelkem, csak te magad gondoltál ki engem, kép vagyok csak és tiéd örökre, magad varrtál fehér függönyödre.
Jó lenne a sorsot félrevetni, álmod pelyhén újra megszületni. Ha álmodban újra-élni tudnék, kicsit sírnék hogy csicsígass, kicsit rínék hogy babusgass, aztán csöndben megint elaludnék.
