antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
To go, azt jelenti: menni. To take, azt jelenti: venni. To love, azt jelenti: szeretni. De Barbara, az minden nyelven Barbara.
A pénz, azt jelenti: money. A különösre azt mondják, hogy funny. Hogy nekem nincsen money-m, az nem is olyan funny, De különös, hogy Barbara, az minden nyelven Barbara.
Azt hiszem, a legjobb lenne menni, Azaz, hogy angolul: to go. S nem ott az ágy alatt sután ellenni. Mint egy eldobott boros dugó.
A church, azt jelenti: templom. Az ill, meg azt, hogy beteg. A Churchill ezek szerint beteg templomot jelent, Ugye itt állunk egy vas nélkül és ilyeneket gagyogok, Az mindenképpen azt jelenti, hogy bolond vagyok. Angolul: fool.
Hát mit akarnak tőlem? Mi bajuk van velem most egyszerre? Cibálnak hevenyészett díszletek közt – kopott pad, vizespohár – egyik fűtetlen helyiségből a másikba, kalapban, nagykabátban szorongok, hol durvák, hol kimértek, süvöltözik eszelős vádjaik. Még tegnap is – mi ember volt az utcán, egymás sarkát taposták, ahol csak megjelentem. Üvegre égetve, pasztellben és olajban sötét, vesékbe látó szemem, obszcén piros szám nézte őket a falról, húsz év előtti ingem, vagy vészjósló aranyban csillámlottam, a hajnal óriás orrnyergemen gyulladt föl; mint napóra virágzottam a téren; vagy amikor a végén lemennek spárgába a stadionban, és hosszan a lábukra hajolnak, a sok feszes trikóra varrt foltokból, papírzászlókból ott is én, én mintha mélyvíz alól, lassan kibontakoztam. És most egyszerre – mi? A nyaralómban a kék-arany szalon, a baldachinos ágyam, velencei tükröm – ez fájt nekik? Az a két ócska Rolls-Royce? Mit tudnak ezek rólam? Tudják-e, hogy hatan szorongtunk egy szobában, én hordtam el az összes testvérem gönceit… Nehézfejű voltam, alattomos, nevettek vagy még csak nem is nevettek, mikor a tornaórán a néném kombinéját meglátták rajtam… Az élet mindig gonosz, szűkmarkú volt hozzám. A simáknak, könnyedeknek – azoknak mindent! Azt soha, ami nekem járt!
Tegnap életének 88. évében elhunyt Juhász Ferenc, kétszeres Kossuth-díjas, József Attila-díjas költő, a Nemzet Művésze. Nyugodjék békében.
Juhász Ferenc
Gyászhímzés-kendő Radnóti Miklós koponyáján
23 szonett
1
Mint a Föld szívéig kúp-titán réztölcsér, belső falán sűrű tág út-spirálissal, felszínig gyűrű-bő rézérc-útpadokkal: tátong a réz-örvény fénykút bánya-körtér.
Lent munka-matatás retina-pokolban s a nyersérc-szállító csajkás teherautók Küklopsz-szem nagy gumikereke csillámpont, mint a hangyaszem, ha morzsáin nap robban.
A kiherélt szemű Sátán szemgödrének héjperemén állok, mint mészderes, sziksós pusztafű, kő-sás, mint te: Radnóti Miklós.
Tölcsérfalon holtak nyüzsgés-függönye ráng, mint hangyaboly kráter-szorgalma. Lepkének szárnyhónalj-erében naptűz-atommáglyák.
Májusi rózsák nyíltak éppen, bodza bomlott és orgonák, mikor a ló elleni készült. Sokszor pihent, döcögve járt. Pöttöm legényke jártatta lassan virágos réten és dalolt. Mire fáradtan hazaértek az ég kék vállán ült a Hold. Az istállóban, puha almon, tajték verte ki, remegett, szuszogtak, fújtak, fekve nézték szétterült hasú tehenek. Amikor a kazlak is aludtak, s a göncöl rúdja délnek állt, a ló megellett. Sokáig nyalta leragadt szemű csikaját. Anyja mellett aludt a jövevény, dunnából kiszakadt pehely. Sose terült a szalma szebben, nem aludt így a hó, a tej. Piros kalappal jött a hajnal, intett és aztán elfutott. A csikó fölállt, csomós kis lába reszketett, akár a habok. S ahogy az ablakon bedugta kék orrát a reggel, s rájuk szagolt, anyja hasát döfködte vidáman, hamvas pofával megszopott. Lombok susogtak össze-vissza, tyúkok kotortak, boldogok, irigységükben elhervadtak az arany szirmú csillagok.
Hová merűlt el szép szemed világa? Mi az, mit kétes távolban keres? Talán a múlt idők setét virága, Min a csalódás könnye rengedez? Tán a jövőnek holdas fátyolában Ijesztő képek réme jár feléd, S nem bízhatol sorsodnak jóslatában, Mert egyszer azt csalúton kereséd? Nézd a világot: annyi milliója, S köztük valódi boldog oly kevés. Ábrándozás az élet megrontója, Mely, kancsalúl, festett egekbe néz. Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, A telhetetlen elmerülhet benne, S nem fogja tudni, hogy van szívöröm. Kinek virág kell, nem hord rózsaberket; A látni vágyó napba nem tekint; Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget: Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt. Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt, Ki életszomját el nem égeté, Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt, Földön honát csak olyan lelheté. Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába: Egész világ nem a mi birtokunk; Amennyit a szív felfoghat magába, Sajátunknak csak annyit mondhatunk. Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek, Megférhetetlen oly kicsin tanyán; Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek, Zajától felréműl a szívmagány. Ha van mihez bizhatnod a jelenben, Ha van mit érezz, gondolj és szeress, Maradj az élvvel kínáló közelben, S tán szebb, de csalfább távolt ne keress, A birhatót ne add el álompénzen, Melyet kezedbe hasztalan szorítsz: Várt üdvöd kincse bánat ára lészen, Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz. Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát; Úgy térjen az meg, mint elszállt madár, Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát, Egész erdő viránya csalja bár. Maradj közöttünk ifju szemeiddel, Barátod arcán hozd fel a derűt: Ha napja lettél, szép delét ne vedd el, Ne adj helyette bánatot, könyűt.
Délben ezüst telihold a nap és csak sejlik az égen. Köd száll, lomha madár. Éjjel a hó esik és angyal suhog át a sötéten. Nesztelenül közelít, mély havon át a halál.
Örülök, hogy meglátogatod a Verseldét! Mindenki ritkábban járt már korábban is, de én mindig nagyon örültem/örülök, ha Valaki felbukkan a régiek közül. Azt hiszem, kissé átalakult a közösségi színtér, talán idő sincs annyi, de remélem, ez a kuckó sokáig fennmarad. Jó páran teszünk ezért, természetesen a magunk s mások örömére,s emiatt köszönettel tartozom Nektek!:-)
Nem pesti hónap: budai hónap, Kisvárosi, falusi hónap, Nem jazzal, rádióval hangos Vásáros, mai hónap: Százévelőtti, régimódi, biedermeierhónap, Gyermekéveink hónapja, A szülői ház hónapja és a nagy téli szünidőé, A Megfagyott Gyermek hónapja, És Andersen kis gyufaárus lányáé, A fehérszakállú Mikulásé És a kisded Jézusé, Jóság és szeretet hónapja, A megfogyatkozott jóságé és a megcsappant szereteté. Mert kihűlt a remény kemencéje a Földön, Nincs, aki újra befűtse. Didereg az Ember, Haldoklik a világ. Ez a melegségre szomjas jégvilág, Mely időtlen idők óta koldusan nyeli Az áldott Nap maradék-tüzét, A türelmes föld gyérülő szenét És a jóság és szeretet isteni kenyerének morzsáit. Hová lett az isteni kenyér, Mely azért volt, hogy mindenkinek Jusson belőle egy karéj? Alig maradt belőle egy decemberre való Egy napra való Egy estre való, Egy karácsonyestre való! Talán imádkozni kellene! Vagy visszanézve arra, mi mögöttünk van, Megfogni egymás kezét, Összebújni, egymást megölelni És utolsó szikrájából annak, mi bennünk emberi,
Új tüzet rakni új jövőhöz És friss kenyérsütéshez.
