antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Nagyon Boldog Új évet Minden idejárónak/tévedőnek, vers szeretőnek! Legyen olyan a 2016-os évetek, amilyennek szeretnétek! Mindenkinek abból legyen több, amit most kevesel! :)
Kifelé az évnek a szekere rudja, Pályáját a nap is csak robotban futja, Csak azért jő fel, hogy a gondját kivesse, Ahol a reggel van, ott a dél, az este.
Mehetsz, mehetsz jó év! amit hoztál, vidd el, Megelégedtem már sovány böjteiddel; Egy szó nem sok, azzal sem marasztlak téged: Kívánok jó utat s jó egészséget. -
Mi örömet adtál? Mi emléket hagytál? Annyit se nekem, mint a tavalyi naptár, Mely hiába mondja; hogy: "csütörtök, péntek", Ha egyszer ledobtam, belé sem tekintek.
Menj! hadd tudjalak a többi után sorba, Legalább nem esett életemen csorba: A kopár sivatag, hol nem látni zöldet, Legalább nem hagyja lyukasan a földet.
Elmondanám, amit érzek elmondanám, mert nem látsz a szívembe elmondanám, ha elhinnéd de csak ülsz a semmibe meredve talán ha bordáim közül kiemelném, s két kezedbe tenném lüktető életem észrevennéd, mennyi benne a magam emésztő félelem hétköznapokba fúlt érzéseink közt tűnik a szenvedély túl messzi a magas és veszélyes a meredély pedig bejárnám veled a távoli szirteket, s a pokol tüze se égetne jobban, mint a félsz hogy a szerelmünk elvész s nem marad más életünk romjain csak néhány üszkösödött emlék de én még égni akarok lobogó fáklya lennék két kezed között mit tegyek, ha belőled a vágy messzire költözött félek, elrabol egyszer tőled egy szépnek tűnő szerelem ne hagyd, ne engedd fogd erősen a két kezem elmondanám, ha hagynád elmondanám, ha értenéd még feléd nyúlok, kedves most még csak tefeléd
és a csók sem gyönyörűség, ha nincs már benne a lélek varázsa.
Bizony, nem mindig jobb, ami több.
A fölösleg csapdájába estünk. Fölösleg csak a rosszból van; semmi, ami jó, nem fölösleges. A jó Istenig fokozható. A gonoszság mértéke azonban hamar betelik.
És most itt állunk. Hová nyílik kétezer? Válaszolj, Isten!
Vértől maszatos talpunkat csiszatoljuk:
a szelídek és ártatlanok a lábtörlőink
csak a bűntudat zavarát leplezzük
hetyke füttyögetéssel
A tenyerünkhöz nőtt bunkót
világfi módjára sétapálcaként meglengetjük
Köszörüljük a torkunkat,
hogy aztán mint az érctrombita
zengjen
de hiába
mocskosak és terheltek leszünk,
hebegünk vagy hadarunk majd,
szinte mindegy
érvényes nevünk mindenképp elmosódik.
Nem átlépünk akkor az új ezredév küszöbén – némi feltételezett méltósággal –, hanem botladozva, szégyenkezve, úgy-ahogy általbukunk rajta
lesz ami lesz
vár aki vár
történt ahogy történt
dac, csőlátás és áthárítás
az alázat, a rátekintés és a vállalás helyén.
Tápászkodás után
a vállrándítás undok mozdulata: valahogy ezt is meg lehet tán úszni. Csomagjaink a kezünk ügyében.
Isten, elegáns, formatervezett koffereinket nézd majd szánakozva
mert voltaképpen szörnyűségeket cipelünk bennük
a kilyukasztott ózonpajzs
a felszabadított atom
a magunkra eresztett AIDS
mintadarabjai, csinosan cédulázva – minket kétezren túl is elkísérnek.
Ezek a szerzemények; tetszetős, tudományos rendbe rakva.
43 éve, ezen a napon hunyt el Dutka Ákos, költő, újságíró.
Dutka Ákos
A FEKETE LÁNY
Összefonódik lelkemen olykor Sok szomjú vágy, sok szomorú kín, Rám vigyorog a tűzszemü Élet A város fényontó ablakain... Valami tánc vad üteme zsong künn Az illatos dalos alkonyaton, S úgy rémlik, hogy egy fekete lány Járja a táncot a nagy utakon S be-bekacag az ablakomon...
E leány: az ujjongó, tűzszemü Élet. Csábitgat, hív száz alkonyaton S ígéri százszor, hogy megölel majd S elnémúl sok-sok nagy sóhajom. Ígéri a pompát, a hirt, a szerelmet Ezer muzsikás alkonyaton, Mikor ujjongva a fényben, a lángban Járja a táncot a nagy utakon S be-bekacag az ablakomon...
S nem adott eddig semmit a céda, Itt felejtett a rongy nyoszolyán, Hiába dalolt róla a lelkem, Itt felejtett a fekete lány. S ha majd az arcom szomorú, sápadt Szoborrá fagy egy alkonyaton, Halottan fekszem rongy nyoszolyámon: Ő megjön, - jön a nagy utakon S bekacag majd az ablakomon.
Harang csendül, Ének zendül, Messze zsong a hálaének Az én kedves kis falumban Karácsonykor Magába száll minden lélek.
Minden ember Szeretettel Borul földre imádkozni, Az én kedves kis falumban A Messiás Boldogságot szokott hozni.
A templomba Hosszú sorba' Indulnak el ifjak, vének, Az én kedves kis falumban Hálát adnak A magasság Istenének.
Mintha itt lenn A nagy Isten Szent kegyelme súgna, szállna, Az én kedves kis falumban Minden szívben Csak szeretet lakik máma.
II.
Bántja lelkem a nagy város Durva zaja, De jó volna ünnepelni Odahaza. De jó volna tiszta szívből – Úgy mint régen – Fohászkodni, De jó volna megnyugodni.
De jó volna, mindent, Elfeledni, De jó volna játszadozó Gyermek lenni. Igaz hittel, gyermek szívvel A világgal Kibékülni, Szeretetben üdvözülni.
III.
Ha ez a szép rege Igaz hitté válna, Óh, de nagy boldogság Szállna a világra. Ez a gyarló ember Ember lenne újra, Talizmánja lenne A szomorú útra.
Golgota nem volna Ez a földi élet, Egy erő hatná át A nagy mindenséget. Nem volna más vallás, Nem volna csak ennyi: Imádni az Istent És egymást szeretni… Karácsonyi rege Ha valóra válna, Igazi boldogság Szállna a világra.
egyszer a legvadabb táncból is elfogy a lendület s az akkordokban megbotlik a lábad kifulladsz te is a legjobb táncos pedig ezer fokon szívszakadva jártad hamis már a dallam s tétován kutatod emlékeidben a régvolt szépséges harmóniát megbicsakló térddel görnyedsz a földre s dúdolsz halkan egy ismerős melódiát nincs tűz nincs ritmus benned a zajgó forgatagban valahol egyszer elveszett kopott már az egykor fénylő körben tükör parkett s nem fogja már senki görcsbe rándult erőtlen kezedet koppan a cipőd és roppan a hátad s lám most szteppelhetsz magadban új idők jönnek s új melódiák te mégis azt a régit dúlolod könnyek között halkan
Havas Krisztus-kereszt az erdőn, Holdas, nagy, téli éjszakában: Régi emlék. Csörgős szánkóval Valamikor én arra jártam Holdas, nagy, téli éjszakában.
Az apám még vidám legény volt, Dalolt, hogyha keresztre nézett, Én meg az apám fia voltam, Ki unta a faragott képet S dalolt, hogyha keresztre nézett.
Két nyakas, magyar kálvinista, Miként az Idő, úgy röpültünk, Apa, fiú: egy Igen s egy Nem, Egymás mellett dalolva ültünk S miként az Idő, úgy röpültünk.
Húsz éve elmult s gondolatban Ott röpül a szánom az éjben S amit akkor elmulasztottam, Megemelem kalapom mélyen. Ott röpül a szánom az éjben.
Folyton uj dolgok történnek, s te most már kivül vagy rajtuk. Borotválkozom, s eszembe jutsz: könny csordul arcomon és megállok: céljaim fele voltál és fele szabad tetteimnek, óh, bár több lettél volna! Élek, folytatom a munkás napot, s minden utamon együtt kisér a dús emlék s a sóvár hiány… De minden könnyem és utam mit ér? mit, édes társam, társtalan? A valóság, a jelen, oda van! Csak tükröd őriz, tükröd, én, a lélek, tükör, melyből kirepűltek a képek, bolond tükör, mely azt hiszi, hogy éltet!
Tudom, hogy közeleg már a jó ember fia, aki nem tőlem és nem tőled kap életet. Néhány pásztornak, akik sohasem öltek nyulat, nem hordoznak emberölő szerszámot, megjelenik az angyal és megjelenik a csillag és tele lesz dallal a decemberi hegyoldal. Csak ránézünk a kisdedre és tudni fogjuk, hogy Ő az. Eljönnek az acéltrösztök fejedelmei, a petroleumbányák frakkos császárai s könnyel a szemükben letérdelnek elé. Mert Ő lesz, akinek legtisztább kék a szeme, legerősebb lészen a karja és szelid arcáról ragyog az örök épitők acélos vidámsága. Ő megmutatja minden vándornak az útat, minden töprengőnek az igazságot, minden haldoklónak az életet. Ő megmagyarázza nekünk a gépek dalának igazi értelmét, megmagyarázza és megáldja a fáradt költőt legsajgóbb szavait és mosolyogni fog és kék fehér galamb fog ülni a vállán kétfelől. Ő nem ad országot nekünk, hanem otthont, nem ad fegyvert, hanem kenyeret. Ma még sirunk, mert a mosolygás nem én vagyok. Ma még sötét van, mert nem jöttem világosságnak, hanem hogy bizonyosságot tegyek a világosságról. Már közeledik az éj, mely szüli a Hajnalt. Eljön Ő, minden bizonnyal eljön.
