antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Szép Tündérország támad föl szívemben Ilyenkor decemberben. A szeretetnek csillagára nézek, Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet, Ilyenkor decemberben.
…Bizalmas szívvel járom a világot, S amit az élet vágott, Beheggesztem a sebet a szívemben, És hiszek újra égi szeretetben, Ilyenkor decemberben.
…És valahol csak kétkedő beszédet Hallok, szomorún nézek, A kis Jézuska itt van a közelben, Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen, S ne csak így decemberben.
Nem hallod-e? Kopogtat valaki... Told hátra, édes anyjok, a reteszt! Setét van künn, s erősen fú, esik... Ereszd be a szegény utast, ereszd! Boldogtalan, kinek ma útja van, S ott éri a szent est, hol idegen! Csak erre, erre! bátran egyenest, - A szó elég jókor lesz ide benn! - Ah, ifjú s vándor, mint a mi fiúnk!
Isten hozott, oldozd le saruid - Jól ég a tűz, melengesd fel magad! Szemközt fogott a csapkodó vihar, Hajfürtöd a két orcádhoz tapadt! Hja szenvedés az utas élte most... Szél ostora s köd a kísérete, Ember s hajlék öröm reája, kit Éhes, vonító vad kísérgete. - Nem jársz-e künn te is, szegény fiam?
Elébb, elébb! Úgy hátra mért vonulsz? Tied köztünk az asztalnál a hely, Szerény tálunk mellett bor és kalács, Elégülj meg, vidulj fel, s ünnepelj! Vendégünk vagy, s szállást ad e fedél, S alatta szél - hideg, ne félj, hogy árt! Megosztjuk, ami jót nyerénk - veled, Nyújtsd közelebb azt az üres pohárt... - Hol ünnepelsz te most, jámbor fiúnk?
Aztán beszélj, hadd halljam a szavad. S hogy ifjú szívednek mily álma van? Nagy cél után kellett eredned - a Széles világnak ily fiatalon! Élnek-e még szüleid, a kiket Úgy érdekel szerencséd és bajod? Hazafelé fordul-e már utad, Vagy a tieid még messzebb hagyod? - Miként az a mi kedves, rossz fiúnk!
Mert úgy van az! oly balga a szülő: Hogy a fiak serdült korára vár. Akkor kiszállnak... S árván marad Üres fészkében az anyamadár. Bár szüntelen fáj, fáj... ilyenkor ont Az a hiány legkeserűbb könnyüt: Midőn az édes vagy szent alkalom Nagyot, kicsinyt a háznál egybegyűjt... - Mikor térsz meg mi várva várt fiúnk?
Mikor telnek be édes álmaink...?! Úgy lenne majd végóránk is nyugodt... De ím éjfélt üt - a hívő világ E nagy s dicső ünnepre eljutott: Hogy reggel új, szent érzések között Hallgassuk a váltság örök szavát: Hajtsuk fejünket nyugalomra most, Jer, a vetett ágy vár... jó éjszakát! - Jó éjszakát, mi szeretett fiúnk!
Van-e még út, s ha van, merre visz tovább, ki kísér rajta, ki takarja be lépteim nyomát, ha nem látom, ki hallaná a kiáltásom, ha nem karol már többé senki vállon, nem születik sóhaj egy-egy rezdülésre, s nem lesz, ki magához húzna egy ölelésre, mikor könyörgő könnyek hullnak arcomon; ha majd elnémul a válasz mindegyik kérdésre, s elmarad a csendes vigasz az örök szenvedésre, amikor hiányzik egy szó, mi lehetne simogató, vagy arcomba csapva, vádlón, bűnöm korholó: ringasson reménybe, vagy szítsa haragom, roppantson szét, hogy fájjon - nagyon! Csak érezzem, hogy létezem.
Vezet-e út az üres tétlenségbe? - hangom félve hajtom félbe s gyűröm lelkem legmélyére a ki nem mondott szavakat. A semmi peremén guggolva építek magam köré új falakat.
Havazás lennék, lengőn áldó, gyűrött arcokra, földre szálló, vigasztaló-nagy csöndes ének, lélegzete a mindenségnek. Havazás lennék, mintha volna kedvem és pénzem annyi hóra, mellyel ember ily hitvány bőrben havazhat egész esztendőben. Lassún, mint akit nem is kérnek, lennék Föld felett lengő ének, egy szál ingben is elringatnám, elmúlásommal sem ríkatnám. Lennék mindenség ingecskéje, öltözködnék a szegénységre, ne üssön át az éjszakákon vacogó lélek, fázó álom. Havazás lennék, lengőn áldó, gyűrött arcokra, földre szálló, csitítgató is ott, hol láz van. Méltóságos a pusztulásban.
élek csendben szinte mozdulatlanul egy vergődő képzeletben egy versben amiből minden hiányzik ami látszik egy virradatban ha minden véges szürkületben ahol a penge fényes egy gondolatban ami fél önmagától országúton ha szakad a zápor
szeretném úgy szeretni a világot hogy érezzem a szárnyas levegő tisztaságát amikor megtagadom a szolgaságot hogy érezzem az ég hatalmas tekintetét ha a szívdobogás magasában állok és érezzem fölötte azt a magasságot ahová fölszáll minden gondolat szeretném úgy szeretni a világot ahogyan fáj és ahogy nem szabad
figyelj rám, amikor hallgatok, amikor a szavak hallgatnak, mint anyaméhben a magzat. A csendben nincs hangalakja a zajnak, de csend sosincs, csak hallhatatlan zajgás, szavak gömbölyödnek, és készülődnek a születésre, hiszen világra kell jönniük szabályosan és rendeltetésszerűen.
A szavak élnek, lélegzenek, hímszavak és nőszavak, egymást kereső és kioltó szópárocskák, ki egymás felé tapogató szókacsok vagy már-már alaktalan szópárlatok, a rezgés, a mozgás muzsikája. A valóság szóvá keményített csontozata, a kimondás gyötrelme és beteljesülése.
Amikor a szavak hallgatnak, amikor a mondható mondhatatlan, amikor ajkam zárt, feszes vonal, akkor figyelj rám - baj van.
Köröttem apró lángok égnek; barátok tán vagy lidércfények, megannyi rejtélyes ígéret, mely biztonságot vagy pusztulást jelent. Csak várok. S lelkemben egyre hangosabban zúg a csend.
Az én csendem nehéz, mint az árvák könnye, vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre, hideg és kőkemény, mint késben a szándék, legforróbb szavad is megdermedt ajándék. Az én csendem konok, mint ránc a homlokon, s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon, szívós és kitartó, akár földben a mag, gyökeret ereszt, mint a felszított harag.
De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék, mint éjben a neszek, mint ringató mesék, végtelen és áldott, mint templomok csendje, mintha némák lelke együtt énekelne. Az én csendem szelíd, akár a hajnalok, mikor az égre az első fény fellobog, s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem, hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem.
Ha fölnézel az éjszakai égre és kiválasztasz ott egy csillagot elégedjél meg azzal, hogyha érzed, hogy az a csillag ott: néked ragyog
Ha letekintesz egy mély tó fenekére ahonnan rád a holdfény visszanéz, elégedjél meg azzal, hogyha érzed, hogy tó is, hold is, tiéd az egész!
S mert hiten múlik minden valósága, légy boldog, hogyha csupán hinni tudsz, elégedjél meg azzal, hogyha érzed hogy mikor képzelődöl: nem hazudsz.
És értsd a csöndet, értsd a némaságot, mert minden titok nyelve ez a hang, mely nem szólal meg, de a szívben hangos és visszhangot ver mint egy nagy harang.
Ezért, ha rád tekintek, s nem beszélek, tenéked hidd el, sokat mondhatok, elégedjél meg azzal, hogyha érted, hogy rád tekintve miről hallgatok.
Advent után, mikor a Csendnek vége lesz, Az égi fény jelzi: megérkezett, Piros szívek arany húrján majd felkacag A Hozsánna, Dicséret és Hódolat. Az én szívem' is megérinti az öröm, És hirdetem mindenkinek, hogy íme, jön! Advent után, mikor a Csendnek vége lesz, S az égi fény jelzi: megérkezett! Ó, szent, nagy Éj, te békességnek éjjele, A Boldogság és Üdvösség szent fényjele, Mikor viszály, békétlenség kudarcba fúl És hatalmas máglyafényként a hit kigyúl! S a szeretet úr lesz a nagy világ felett, S jóakarat simítja meg a szíveket, Advent után, mikor a Csendnek vége lesz, S az égi fény jelzi: megérkezett! Advent alatt ti földön élő emberek Kongassátok az elhallgatott szíveket, Legyen csengés-bongás a föld terén át, Úgy várjátok az örök Isten szent Fiát! Mert jön, mert jön, mert nemsokára itt leszen, Az ég fénylő csillagképében megjelen, Advent után, mikor a Csendnek vége lesz, S az égi fény jelzi: megérkezett! Karácsony jön, hatalmas és titokzatos, Kigyulladnak szívek, tüzek és csillagok, Megtalálják Jézus Krisztust az emberek S a békesség zászlója leng a föld felett, Béke, öröm, szeretet és jóakarat Játsszák el a karácsonyi himnuszokat, S velük zengi a boldog föld az éneket: Urunk, Szabadítónk, megérkezett!
Minden advent kegyelem: vétkem jóvátehetem. Minden advent vigalom: Isten Úr a viharon! Minden advent érkezés: átölel egy drága kéz! Minden advent alkalom: győzhetsz saját magadon! Minden advent ítélet: így kellene - s így élek! Minden advent remegés: Isten felé epedés! Minden advent ima is: Uram, fogadj be ma is!
Utaidat vágyva kerestem, S utaid megtaláltak engem. Csodáidat látni akartam, S ámulok rajtuk szakadatlan. Titkaidat bogoztam egyre, S most, mint gyermek az egyszeregyre, úgy nézek rájuk, dicsekedvén, ujjong szívem kegyelmed kedvén; mert szereteted egyszerûség, irgalmasságod csupa hüség, s egy értelme van a keresztnek: hogy megkerestek és szeretnek! Hát hirdetem, hogy útja száz van minden szívhez a nagyvilágban, keresni kell és rátalálni ma, akinek Ő a vágya álma; kinek batyuja az a „nincsen", megtalálja a gazdag Isten.
Édesapám ma lenne 88 éves... és tegnap volt halálának 34. évfordulója. Emléke szívemben örökké él.
Radnóti Miklós
Apámhoz az égbe
Apám ott fenn az égbe! Gondolsz-e néha rám? Mert én sokszor bámulva a légbe... Elgondolom, hogy milyen kár... Hogy ily korán meghaltál... Apám!
Sokszor, ha az élet rögös utjain, Abba a gyakran emlegetett Göröngyökbe botlik meg lábam... Elgondolom, hogy milyen kár... Hogy nem vagy velem... Apám!
Ha az élet zajgó tengerén - Irányitó, erős kéz kellene... Hányszor, de hányszor megcsókolnám A te jóságos, dolgos, de sajnos már holt kezed, Elgondolnám közben, hogy milyen kár... Hogy árván hagytál - Apám!
...Állok, állok némán és nézek a tájba: mezőkre, gyárakba jártam iskolába. Jó tanítvány voltam. Áhítattal, hűen, nemegyszer órákig térdepeltem a fűben. Volt egy bölcs mesterem: egy parányi hangya. Mint aranyló morzsát szívem Ő mozgatta. Komor, szürke szikla volt a katedrája, s én mély tisztelettel bámultam fel rája. Éltem az életet tisztán, alázattal, a Duna vizében együtt a halakkal, - csak a madarakat, - őket irigyeltem! - de azért fészküket soha le nem vertem. Figyeltem az égre, a vén parti fákra; ők tanítgattak a filozófiára. Hamar megértettem a titkos igéket, s vélük vallom ma is: legdrágább - az élet.
2.
Az Élet: Ő zúgott, Ő zúg ki belőlem, Őérte kiáltok e zajló időben, komorló lelkemet suhogva bejárja, ezer síró erdő, tenger-búzatábla, nagy, szőke hajnalok lobognak elébem, faúsztatók dala nyújtózik a szélben, napszítta parasztok, füstölgő kovácsok csillagot gyöngyöző homlokára látok: Élni! Élni akar fűszál, rigó, nyárfa, sasok szárnya csapkod szívem parazsára, kenyér-íz, csók-íz ég tűzcserepes számon, minden igaz ember szerelmét kiáltom: ÉLNI ! - zúgom egyre, - élni szenvedéllyel, élni, szembeszállni viharral, veszéllyel, - élni ! - az életért lázadozva, égve, tántorogtam fel a világ peremére !
hűtlen leszel elhagyott lábnyomaidhoz Bármit is szólj hűtlen leszel ki nem mondott szavaidhoz Bármerre is nézz hűtlen leszel lehunyt szemű éjszakáidhoz mert:
egyetlen lépéseddel megcáfolod bejáratlan útjaidat egyetlen szavaddal megcáfolod hosszantartó hallgatásaidat egyetlen nyíló tekinteteddel megcáfolod meg nem álmodott álmaidat
Én Istenem, Jóistenem,
segíts kérlek elviselnem
magányomnak minden percét
perceinek végtelenjét
Reménytelen minden ember
telve búval, félelemmel,
reménytelen minden ének
mind, mind az ujjongó vének
Segíts, segíts, suttoghassak
ha már nincs kihez, bújhassak,
mint gyermek apja ölébe,
s kinek angyal szállt fölébe.
Jobb most lemondani rólad, míg nélküled is kibírhatom, míg nem ivódsz sóvárgó sejtjeimbe, ösztöneimre nem ütsz arany pecsétet. Új hazugságot tervelek ki, amiért eljön mindennapom; felkelek reggel, ha felkel, az este elbotlik bennem.
Nincs érvem. Kivédhető mind. Szavam sincs, mi hívjon, visszatartson, Úgy siratlak, hogy nem siratlak, ki feltépted becsukódott arcom. Pörbe hívó botrány a léted, levegőbe a lélegzésed, véredet űző szívdobbanásod, nyugvó fejed alatt a vánkos.
Menj ! Tudom, hogy nem is vagy. Nem lehetsz, meg sem születtél. Nincs apád, anyád, vágyuk: két felhő ölelkezése. Tagadlak, a képből kikaparlak, mosolyod sem tűzöm üres keretbe. Elszívtam utolsó cigarettád, hamuja régen fölsöpörve.
Az októberi éjszaka mélyén tűnődöm: az idő mire tartogat még? Törvény telik be, messze ívű; egyaránt tettetés erőm és gyengeségem. Mégis, zokogni kezd titkom legbelül, izzó szem előtt fénybe fordul: emberré akartam válni általad, a szó egyetlen-igaz értelmébe
"boglyas felhők sietnek a Hold előtt"
