antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
és a csók sem gyönyörűség, ha nincs már benne a lélek varázsa.
Bizony, nem mindig jobb, ami több.
A fölösleg csapdájába estünk. Fölösleg csak a rosszból van; semmi, ami jó, nem fölösleges. A jó Istenig fokozható. A gonoszság mértéke azonban hamar betelik.
És most itt állunk. Hová nyílik kétezer? Válaszolj, Isten!
Vértől maszatos talpunkat csiszatoljuk:
a szelídek és ártatlanok a lábtörlőink
csak a bűntudat zavarát leplezzük
hetyke füttyögetéssel
A tenyerünkhöz nőtt bunkót
világfi módjára sétapálcaként meglengetjük
Köszörüljük a torkunkat,
hogy aztán mint az érctrombita
zengjen
de hiába
mocskosak és terheltek leszünk,
hebegünk vagy hadarunk majd,
szinte mindegy
érvényes nevünk mindenképp elmosódik.
Nem átlépünk akkor az új ezredév küszöbén – némi feltételezett méltósággal –, hanem botladozva, szégyenkezve, úgy-ahogy általbukunk rajta
lesz ami lesz
vár aki vár
történt ahogy történt
dac, csőlátás és áthárítás
az alázat, a rátekintés és a vállalás helyén.
Tápászkodás után
a vállrándítás undok mozdulata: valahogy ezt is meg lehet tán úszni. Csomagjaink a kezünk ügyében.
Isten, elegáns, formatervezett koffereinket nézd majd szánakozva
mert voltaképpen szörnyűségeket cipelünk bennük
a kilyukasztott ózonpajzs
a felszabadított atom
a magunkra eresztett AIDS
mintadarabjai, csinosan cédulázva – minket kétezren túl is elkísérnek.
Ezek a szerzemények; tetszetős, tudományos rendbe rakva.
43 éve, ezen a napon hunyt el Dutka Ákos, költő, újságíró.
Dutka Ákos
A FEKETE LÁNY
Összefonódik lelkemen olykor Sok szomjú vágy, sok szomorú kín, Rám vigyorog a tűzszemü Élet A város fényontó ablakain... Valami tánc vad üteme zsong künn Az illatos dalos alkonyaton, S úgy rémlik, hogy egy fekete lány Járja a táncot a nagy utakon S be-bekacag az ablakomon...
E leány: az ujjongó, tűzszemü Élet. Csábitgat, hív száz alkonyaton S ígéri százszor, hogy megölel majd S elnémúl sok-sok nagy sóhajom. Ígéri a pompát, a hirt, a szerelmet Ezer muzsikás alkonyaton, Mikor ujjongva a fényben, a lángban Járja a táncot a nagy utakon S be-bekacag az ablakomon...
S nem adott eddig semmit a céda, Itt felejtett a rongy nyoszolyán, Hiába dalolt róla a lelkem, Itt felejtett a fekete lány. S ha majd az arcom szomorú, sápadt Szoborrá fagy egy alkonyaton, Halottan fekszem rongy nyoszolyámon: Ő megjön, - jön a nagy utakon S bekacag majd az ablakomon.
Harang csendül, Ének zendül, Messze zsong a hálaének Az én kedves kis falumban Karácsonykor Magába száll minden lélek.
Minden ember Szeretettel Borul földre imádkozni, Az én kedves kis falumban A Messiás Boldogságot szokott hozni.
A templomba Hosszú sorba' Indulnak el ifjak, vének, Az én kedves kis falumban Hálát adnak A magasság Istenének.
Mintha itt lenn A nagy Isten Szent kegyelme súgna, szállna, Az én kedves kis falumban Minden szívben Csak szeretet lakik máma.
II.
Bántja lelkem a nagy város Durva zaja, De jó volna ünnepelni Odahaza. De jó volna tiszta szívből – Úgy mint régen – Fohászkodni, De jó volna megnyugodni.
De jó volna, mindent, Elfeledni, De jó volna játszadozó Gyermek lenni. Igaz hittel, gyermek szívvel A világgal Kibékülni, Szeretetben üdvözülni.
III.
Ha ez a szép rege Igaz hitté válna, Óh, de nagy boldogság Szállna a világra. Ez a gyarló ember Ember lenne újra, Talizmánja lenne A szomorú útra.
Golgota nem volna Ez a földi élet, Egy erő hatná át A nagy mindenséget. Nem volna más vallás, Nem volna csak ennyi: Imádni az Istent És egymást szeretni… Karácsonyi rege Ha valóra válna, Igazi boldogság Szállna a világra.
egyszer a legvadabb táncból is elfogy a lendület s az akkordokban megbotlik a lábad kifulladsz te is a legjobb táncos pedig ezer fokon szívszakadva jártad hamis már a dallam s tétován kutatod emlékeidben a régvolt szépséges harmóniát megbicsakló térddel görnyedsz a földre s dúdolsz halkan egy ismerős melódiát nincs tűz nincs ritmus benned a zajgó forgatagban valahol egyszer elveszett kopott már az egykor fénylő körben tükör parkett s nem fogja már senki görcsbe rándult erőtlen kezedet koppan a cipőd és roppan a hátad s lám most szteppelhetsz magadban új idők jönnek s új melódiák te mégis azt a régit dúlolod könnyek között halkan
Havas Krisztus-kereszt az erdőn, Holdas, nagy, téli éjszakában: Régi emlék. Csörgős szánkóval Valamikor én arra jártam Holdas, nagy, téli éjszakában.
Az apám még vidám legény volt, Dalolt, hogyha keresztre nézett, Én meg az apám fia voltam, Ki unta a faragott képet S dalolt, hogyha keresztre nézett.
Két nyakas, magyar kálvinista, Miként az Idő, úgy röpültünk, Apa, fiú: egy Igen s egy Nem, Egymás mellett dalolva ültünk S miként az Idő, úgy röpültünk.
Húsz éve elmult s gondolatban Ott röpül a szánom az éjben S amit akkor elmulasztottam, Megemelem kalapom mélyen. Ott röpül a szánom az éjben.
Folyton uj dolgok történnek, s te most már kivül vagy rajtuk. Borotválkozom, s eszembe jutsz: könny csordul arcomon és megállok: céljaim fele voltál és fele szabad tetteimnek, óh, bár több lettél volna! Élek, folytatom a munkás napot, s minden utamon együtt kisér a dús emlék s a sóvár hiány… De minden könnyem és utam mit ér? mit, édes társam, társtalan? A valóság, a jelen, oda van! Csak tükröd őriz, tükröd, én, a lélek, tükör, melyből kirepűltek a képek, bolond tükör, mely azt hiszi, hogy éltet!
Tudom, hogy közeleg már a jó ember fia, aki nem tőlem és nem tőled kap életet. Néhány pásztornak, akik sohasem öltek nyulat, nem hordoznak emberölő szerszámot, megjelenik az angyal és megjelenik a csillag és tele lesz dallal a decemberi hegyoldal. Csak ránézünk a kisdedre és tudni fogjuk, hogy Ő az. Eljönnek az acéltrösztök fejedelmei, a petroleumbányák frakkos császárai s könnyel a szemükben letérdelnek elé. Mert Ő lesz, akinek legtisztább kék a szeme, legerősebb lészen a karja és szelid arcáról ragyog az örök épitők acélos vidámsága. Ő megmutatja minden vándornak az útat, minden töprengőnek az igazságot, minden haldoklónak az életet. Ő megmagyarázza nekünk a gépek dalának igazi értelmét, megmagyarázza és megáldja a fáradt költőt legsajgóbb szavait és mosolyogni fog és kék fehér galamb fog ülni a vállán kétfelől. Ő nem ad országot nekünk, hanem otthont, nem ad fegyvert, hanem kenyeret. Ma még sirunk, mert a mosolygás nem én vagyok. Ma még sötét van, mert nem jöttem világosságnak, hanem hogy bizonyosságot tegyek a világosságról. Már közeledik az éj, mely szüli a Hajnalt. Eljön Ő, minden bizonnyal eljön.
Szép Tündérország támad föl szívemben Ilyenkor decemberben. A szeretetnek csillagára nézek, Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet, Ilyenkor decemberben.
…Bizalmas szívvel járom a világot, S amit az élet vágott, Beheggesztem a sebet a szívemben, És hiszek újra égi szeretetben, Ilyenkor decemberben.
…És valahol csak kétkedő beszédet Hallok, szomorún nézek, A kis Jézuska itt van a közelben, Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen, S ne csak így decemberben.
Nem hallod-e? Kopogtat valaki... Told hátra, édes anyjok, a reteszt! Setét van künn, s erősen fú, esik... Ereszd be a szegény utast, ereszd! Boldogtalan, kinek ma útja van, S ott éri a szent est, hol idegen! Csak erre, erre! bátran egyenest, - A szó elég jókor lesz ide benn! - Ah, ifjú s vándor, mint a mi fiúnk!
Isten hozott, oldozd le saruid - Jól ég a tűz, melengesd fel magad! Szemközt fogott a csapkodó vihar, Hajfürtöd a két orcádhoz tapadt! Hja szenvedés az utas élte most... Szél ostora s köd a kísérete, Ember s hajlék öröm reája, kit Éhes, vonító vad kísérgete. - Nem jársz-e künn te is, szegény fiam?
Elébb, elébb! Úgy hátra mért vonulsz? Tied köztünk az asztalnál a hely, Szerény tálunk mellett bor és kalács, Elégülj meg, vidulj fel, s ünnepelj! Vendégünk vagy, s szállást ad e fedél, S alatta szél - hideg, ne félj, hogy árt! Megosztjuk, ami jót nyerénk - veled, Nyújtsd közelebb azt az üres pohárt... - Hol ünnepelsz te most, jámbor fiúnk?
Aztán beszélj, hadd halljam a szavad. S hogy ifjú szívednek mily álma van? Nagy cél után kellett eredned - a Széles világnak ily fiatalon! Élnek-e még szüleid, a kiket Úgy érdekel szerencséd és bajod? Hazafelé fordul-e már utad, Vagy a tieid még messzebb hagyod? - Miként az a mi kedves, rossz fiúnk!
Mert úgy van az! oly balga a szülő: Hogy a fiak serdült korára vár. Akkor kiszállnak... S árván marad Üres fészkében az anyamadár. Bár szüntelen fáj, fáj... ilyenkor ont Az a hiány legkeserűbb könnyüt: Midőn az édes vagy szent alkalom Nagyot, kicsinyt a háznál egybegyűjt... - Mikor térsz meg mi várva várt fiúnk?
Mikor telnek be édes álmaink...?! Úgy lenne majd végóránk is nyugodt... De ím éjfélt üt - a hívő világ E nagy s dicső ünnepre eljutott: Hogy reggel új, szent érzések között Hallgassuk a váltság örök szavát: Hajtsuk fejünket nyugalomra most, Jer, a vetett ágy vár... jó éjszakát! - Jó éjszakát, mi szeretett fiúnk!
Van-e még út, s ha van, merre visz tovább, ki kísér rajta, ki takarja be lépteim nyomát, ha nem látom, ki hallaná a kiáltásom, ha nem karol már többé senki vállon, nem születik sóhaj egy-egy rezdülésre, s nem lesz, ki magához húzna egy ölelésre, mikor könyörgő könnyek hullnak arcomon; ha majd elnémul a válasz mindegyik kérdésre, s elmarad a csendes vigasz az örök szenvedésre, amikor hiányzik egy szó, mi lehetne simogató, vagy arcomba csapva, vádlón, bűnöm korholó: ringasson reménybe, vagy szítsa haragom, roppantson szét, hogy fájjon - nagyon! Csak érezzem, hogy létezem.
Vezet-e út az üres tétlenségbe? - hangom félve hajtom félbe s gyűröm lelkem legmélyére a ki nem mondott szavakat. A semmi peremén guggolva építek magam köré új falakat.
Havazás lennék, lengőn áldó, gyűrött arcokra, földre szálló, vigasztaló-nagy csöndes ének, lélegzete a mindenségnek. Havazás lennék, mintha volna kedvem és pénzem annyi hóra, mellyel ember ily hitvány bőrben havazhat egész esztendőben. Lassún, mint akit nem is kérnek, lennék Föld felett lengő ének, egy szál ingben is elringatnám, elmúlásommal sem ríkatnám. Lennék mindenség ingecskéje, öltözködnék a szegénységre, ne üssön át az éjszakákon vacogó lélek, fázó álom. Havazás lennék, lengőn áldó, gyűrött arcokra, földre szálló, csitítgató is ott, hol láz van. Méltóságos a pusztulásban.
élek csendben szinte mozdulatlanul egy vergődő képzeletben egy versben amiből minden hiányzik ami látszik egy virradatban ha minden véges szürkületben ahol a penge fényes egy gondolatban ami fél önmagától országúton ha szakad a zápor
szeretném úgy szeretni a világot hogy érezzem a szárnyas levegő tisztaságát amikor megtagadom a szolgaságot hogy érezzem az ég hatalmas tekintetét ha a szívdobogás magasában állok és érezzem fölötte azt a magasságot ahová fölszáll minden gondolat szeretném úgy szeretni a világot ahogyan fáj és ahogy nem szabad
"boglyas felhők sietnek a Hold előtt"
