antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Ismeritek a vidám rőzselángot S ropogását a vályog-tűzhelyen? A nyílt arcokat, a nyájas világot, Hol tréfa és dal önként megterem? Recsegő gallytól, pattogó szilánktól Lestem el egykor a dal ütemét. Hol az a tűz? Mi lett a rőzselángból? Nekem elhamvadt – talán másnak ég.
S hova lett, aki játszva élesztgette Kis tarka köténnyel, a gyermekleány? És hova tűnt a fiu méla kedve, Ki ott lebzselt a leány oldalán? Együtt dobáltuk a háncsot a tűzre, A redveset úgy, mint a nyirkosat, És találgattuk, boldog álmot fűzve, Hogy a siró fa vajjon kit sirat?
Szálló időnek suhogó fövénye – Minek bolygatni, amit betemet? A rőzselángra más tüzek jövének, Emésztőbb láng ragadta lelkemet Hírért lobogni – istenem, mi dőre! Az igazságért – ó, mily elfogult! S míg örök lázban törtettem előre, Hajam megszürkült, lelkem elborult.
Az én mezőmön nem értek kalászok, Az én aratásom egy marék virág, Az én gyönyöröm az álomlátások, Az én világom egy álomvilág. Kialvó lángok pernyéje szitálva, Szürkén, szomorún csak esik, esik – Félek, hogy álmaim összezilálja, S elhagynak, mire beesteledik.
Hideg van... Fázom... Friss szenet a tűzre! Gyilkos melegét hadd fújja reám, Mint macska teszi, a madarat űzve, Akit felvert gyanútlan éjszakán. Ó milyen tűz ez! Mi más, mint a régi! Nem erdőn termett, a mélység dobta ki: Világforrongás volt az anyja néki És forradalmak az ő fiai.
Hogy zúg, hogy dohog, hogy kattog, hogy lármáz, Hogy mormol, veszekszik a kürtő alatt! Mintha rab démonok az ajtót ráznák, Hogy börtönükből szabaduljanak. Haragvó isten! Mi lesz a világból, Ha egyszer a kőszén öntudatra jut, S a buta rög megindul magától S a sistergő katlan majd egyszer kifut.
Ha összeomlik mindaz, ami korhadt, Mi évezredek véres bálványa volt, És oduikból elővánszorognak A rászedett, a megcsalt milliók... Látom mozdulni, – látom keveredni – Egy új Marseillaise gyujtó hanginál, Az ócska tetőkbe üszköket vetni... Míg az utolsó is véres lángban áll!
– S amíg lelkemmel káprázatok játsznak S jövendő tüzek délibábja von, Amelyek távol ég alján cikáznak – Valamikor – beomlott síromon, Itt ülök némán, magamba rogyva, Míg száll az óra, mint egy pillanat, És félig ébren és félig álomba’ Piszkálgatom a húnyó parazsat.
Szép napot kivánok..kicsit korai a vers, de a jovo héten valoszinuleg nem leszek jelen...
Reményik Sándor: Nagypénteki szertartás
Ágyam fölött, a feszület fölött Karácsonytól egész Nagypéntekig Híven virrasztott egy fenyőfa-ág. (Ó, szelíd dísz, - ó, vad nyomorúság!)
Hű zöldje végül mégis elkopott Lett ő is szikkadt, aszott kis halott. Éreztem: nálam tovább nem marad Nem bírja lelki szárazságomat, S egy durvább illetésre szertehull.
De nem ily halált szántam én neki. A kemencében énekelt a tűz, Zsoltároztak a lángok lelkei. A száraz ágat helyéről levettem, Vigyázva, ahogy halottat viszünk, - S a tüzes kemencébe bevetettem.
Nagyot lobbant, - és színes lett a láng.
Erdők nagyságos tömjén-illata Elborította rögtön a szobát. A száraz ágból kiröppent a lélek, Jöttek adventek, - karácsonyok, - évek, És hittem én is: hátha mégis élek...
Nagypéntek volt, a fűz már ideadta Barkáját kedves kéz által nekem, Hogy a szent főnek új dísze legyen. Az ólomszínű éji ég alatt Langyos, ébresztő áramlat haladt, És gyermekkorom ölén, a hegyen Rügyet bontott a borostyánbokor.
van valami, amit régóta el akarok mondani neked, kerülve mindenféle szentimentalizmust, még ha csillagok nélkül nem is olyan szép, taposhatsz rajta, mint a faleveleken, elfelejtheted, mint régen látott barátok arcát, vagy hagyhatod lebegni közöttünk elszabadult luftballonként, csak ki kellene mondanom, lazán és könnyedén, akár egy hanyagul odavetett sziát, eléd dobni, mint fuldokló halat, és reménykedve várni, visszaengeded-e a vízbe, vagy mögéd osonni egyszer, amikor nem számítasz rá, és füledbe súgni, de bárhogy döntök is, végül nem mondok semmit, csak nézlek, ahogyan nyárvégi gólyák nézhetnek fészkükre indulás előtt
A folyosón megyek, könnyem potyog a linóleumra. A hormonok. Bennem a gyermek kínban mocorog, mint szoruló ököl, a méh löki, préseli ki.
Nagyobb erőknek hullámára dobva kapaszkodom székekbe, asztalokba, feszít, forgat a fájdalom. Vigyen, hagyom.
* Az állat vackán szülhet, de a nők együtt kínlódnak. A szülőszobában, a nyújtott, többszólamú jajgatásban, a szűk sötétben, csecsemők furakodnak halálra váltan.
*
Mint a démon, a kín gazdát keres, elkap, megszáll, a lényed része lesz, már ő vagy: lüktető, határtalan – két perc, és vége van.
És megint sodor, mint a víz, a szél, barbár, lét előtti nyelven beszél, ömlik a szádon, ősi jajgatás, a másvilági gyász.
Siratod őt és az utódait, kiket a kínod világra taszít, táplálékul tolongó démonoknak – itt vannak már, kapudnál várakoznak.
* Kis csupasz csigabiga, gyere ki, hánykódik házad, jajgat ideki, vörös lángnyelv dől ki az ajtaján, bújj ki, gyere, síkos csigabigám! * Gyermek, te súly, te izzó vas, te kő, gyere elő, könyörgöm! Bújj elő! Szétfeszítesz és kifeszítelek, csusszanj elő, te arctalan gyerek!
* Húz. Lök. Feszít. Te semmit nem tehetsz. Már hét órája. Széttép. Lélegezz.
Fohászkodni? Vagy káromkodni? Nem. Túl nagy hozzá a kín. Túl idegen.
* Ne tarts ellen, add át magad, ez a szenvedés nem te vagy, de ez az óra csak tied: nem szülheti meg senki más a gyermeked.
* Erre születtem. Erre vártam. Hogy mozogjon az ajándék-gyermek testem vergődő kosarában. A szorongató belső térből gépről hallom a szívverését. Sebesen lüktet, akadozva: fejével tolva, nyomakodva tágítja kijárata rését.
* Viaskodni a lihegéssel. Egész testemmel lélegezni. Beáramlik az oxigén, kiárad a fekete semmi.
*
Előbb csak fáj, de tűrhető, kezelhető... De egyre nő, árad, túlcsap a tudaton, mindent átható hatalom, a nőből farkas lesz, tutul, ökle a vaságyra szorul, már homlokig a vízben áll, már segítségért kiabál, víz alól hangtalan sikoltva, mintha utolsó perce volna – de most a fájás, mint a hullám, átbukik, önmagába hullván, és messzefut, ki tudja, merre. A szünet lélegzetnyi kegyelme.
* Jó, hogy nem vagyok egyedül. Támogatnak, segítenek. Felitatják a véremet, simogatják a kezemet.
Fekete hullámok között korty levegőért kapkodok. Még nem, még nem segíthetek. Csak tarthatok, nem tolhatok.
Mint egy rémült hajótörött testem hánykódó tutaján: a síkos deszkára tapad a gyermekem. A kisbabám.
* A fájdalom nem testi már. Mint földtani teknőt, kiváj. Mozgás: helyhez nem köthető. Tomboló elemi erő.
* Löki, döngeti ajtaját a levegős, tág külvilágnak: egy gyermek teljes erejéből ellenszegül a pusztulásnak.
Átcsúszik majd a tű fokán nagy feje, csontos tömege. Ha átjutott, csak fekszik ott: rémületében zárva még az ökle, a szeme.
Külön fogjuk siratni a nem volt szerelmet, A sosem volt gyermeket, A simogatásoktól terhes, mégis visszafogott kezeket. Azok a sosem adott csókok Üldöznek majd minket az álmatlan éjjeleken: Lédúsan édesek, mint az októberi szőlő a présben. Egy éles fájdalom az erekben Elönti szerelemes lelkem, Amikor a szemeidre gondolok.
A fényoszlopok alagútjain tikkasztó sivatagok és zöld mezők árnyékában csupán a szerelem tanított meg arra, hogy még önmagammal szemben is megvédelmezzelek, de ez nem elég az örökkévalósághoz és a halhatatlansághoz.
Az angyalok trónja előtt majd valamifajta csodálatos szabadság enyhíti terheinket, és az angyalok előtt szeretnék veled meghalni, tisztelettel.
Az életben semmi sem történik véletlenül. Sem emberek, sem pedig események nem bukkannak fel ok nélkül az életünkben. Kapcsolataink alakulásának és fejlődésének semmi köze a szerencséhez. Minden azért történik, mert erő hat rá. Ez az erő mindenkit összeköt. Ez dönti el, megtaláljuk-e magunkat vagy sem. Ez határozza meg, mit érzünk, és hogyan viselkedünk. Ha megértjük ezt az erőt, és tudatosan alkalmazzuk, pontosan azokat az embereket és eseményeket vonzzuk be az életünkbe, akikre és amelyekre mindig is vágytunk.
Ő csorda számra tartja gyűlevész Szolgáit! éppenséggel mintha minden Hajszála egy őrzőt kivánna; sok Meránit, olykor azt hinné az ember, Hogy tán akasztani viszik, úgy körül Van véve a léhűtőktől, s mi egy Rossz csőszt alig tudunk heten fogadni. Ő táncmulatságokat ád szűntelen, Úgy, mintha mindég vagy lakodalma, vagy Keresztelője volna: és nekünk Szívünk dobog, ha egy csaplárlegény az Utcán előnkbe bukkanik, mivelhogy A tartozás mindjárt eszünkbe jut. A jó merániak legszebb lovon Ficánkolódnak - tegnap egy kesej, Ma szürke, holnap egy fakó: - nekünk Feleség- és porontyainkat kell befogni, Ha veszni éhen nem kivánkozunk. Ők játszanak, zabálnak szűntelen, Úgy, mintha mindenik tagocska bennek Egy-egy gyomorral volna áldva: nékünk Kéményeinkről elpusztúlnak a Gólyák, mivel magunk emésztjük el A hulladékot is. Szép földeinkből Vadászni berkeket csinálnak, a- Hová nekünk belépni nem szabad. S ha egy beteg feleség, vagy egy szegény Himlős gyerek megkívánván, lesújtunk Egy rossz galambfiat, tüstént kikötnek, És aki száz meg százezert rabol, Bírája lészen annak, akit a Szükség garast rabolni kényszerített.
