antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Idő meg a harang a nappalt eltemette, Eltűnt a nap fekete fellegekbe. A napraforgó felénk fordul-e, a klematisz Lehajlik-e hozzánk; indát kiereszt-e Fogódzva, kúszva felénk? Tiszafa Hűs ujjai tán fölénk görbülve várnak? Ha már a jégmadár szárnya fényre fényt Felelt, s elnémul, ott lebeg még a fény sugara Holtpontján a forgó világnak.
Sátán szájába, meddő mélyére, rejtsd el szerelmedet, ha mégsem az, ha adva, féled feledni magad, ha kiméred vágyad, mert gyáva vagy, szíved nehezéke csak...
És ha elhiszed; gyötrelem csak az, mi harap, lelkeden hasítva át, éned inal és elbújtat téged; akkor nem igazán, nem is érted lényed végső igazát...
Talán azért üres mint a szekrény miből bálra öltözik ki a nő elfogy belőle a szín, a pompa, a kő.
...
mert Lassan adtad reám selyemként szemed, gyöngysor lett mosolyod , s vállamon stólaként pihen hangod íves dallama Rajtam a szíved minden sóhaja... - nincs is ékesebb, mint ez a ruha -
...
kongón sajdul a test azt mondod : Üres - hát ezért lehet - Rámöltözted ... s én azóta is hordom
Azt mondják, hogy a szív égő sebére legjobb gyógyszer a száguldó idő! Én elhiszem, de egyre inkább érzem, hogy az a sebhely mind nagyobbra nő.
Talán azért, mert nem tudok feledni, nem is akarok, hadd fájjon, ami fáj! Csak hulljon könnyem a könnyek tengerébe, s fölötte én mint sikongó sirály
keringjek, míg majd utolér a sorsom: nyílvessző, ólom, bármi, ami öl... s nem lesz többé, mi fájni tudna bennem: se szív, sem emlék, ami meggyötör, ami összetör.
„Azkik az testi gyönörösségeket kéván- ják, és az ű lelköket éhhel hagyják meg- halnia, ezök hasonlatosak az egy em- börhöz, ki mikoron futna az unikornis vad előtt, hogy űtűle meg ne marattat- nék, egy nagy verömbe el-béesék...” (A verembe esett ember. Kazinczy-kódex)
Űzőbe vett az unikornis engem Erdőn-mezőn át kergetett szünetlen Dugóhuzó-csavarodásu nyársat Szegzett reám ha feldöf rá kiránthat Mint parafát palackjából e létnek Sötétség bora önti el a rétet Futtam előle hát lélekszakadva Halálom forrón fújtatott nyakamba Futtam előle rogyadozó térddel Már botladoztam s még mindig nem ért el Játszott velem ha torpantam lihegve Odébb szökött s a friss füvet legelte Majd egy bökéssel új parancsot adva Lökött tovább iszonyba kárhozatba S a tarkómat perzselte már a vesztem Midõn sötétlő nagy verembe estem Bokrocska nőtt a szélin abba végül Beléakadtam s hittem a veszélytől Megmenekedtem ám a gyökerére Pillantva láttam egy fehér egérke S egy fekete rágcsálja váltogatva Míg vélem együtt végleg elszakadna Markoltam ágát megvetvén a lábam Két likban ám onnan kicsúszni láttam Négy mérges kígyót mardosásra készen S még rettentőbb lesett reám a mélyben A gödör fenekén egy rusnya sárkány Lángot lövellő száját nagyra tátván Azt várta csak hogy hullanék elébe Lennék a förtelem kövér ebéde Reményem vesztve néztem a magosba A mennyet elrekesztő sűrü lombra S ím legfelül a bokor tetejéről Egy cseppnyi méz alápottyanni készült Egyetlenegy parányi csöpp de menten Minden szorongatásom elfeledtem Hogy fent halál alant pedig pokol vár Hogy kígyók mérges nyála oltja oltár- Tüzét szivemnek hogy mily gyönge szálon Függ életem az elrendelt halálon Hogy nappal éj bevégezvén a munka Nemlét-egérlikába visszabújna Hogy születésemtől tartó esésem Mind gyorsulóbb végső szakához értem Mindent feledtem és csak arra vágyom Hogy az a csepp amely a messzi ágon Csimpaszkodik elváljon tőle végre S hulljék kinyújtott nyelvemnek hegyére Nem kérek mást Uram csupán a jussom Bár lelkem égő kárhozatra jusson Hadd ízleljem utolszor azt a mézet A múló édes evilági létet Egy csöppbe pillanatba sűrüsödve Aztán taszíts a legmélyebb gödörbe
Dóka György: Mikor utoljára sírtam ( levél B.-nak )
Mikor utoljára sírtam: már nem volt fájdalom. Két tenyerembe rejtettem el a bánatom. Halkan sírt az Ég, csillagok fénye rám hullott az éjben, s nem volt már talán az Idő sem ott velem... Tudtam: elveszít; - néha elképzelem: ezerszer egyedül, múló időmre várok szél-mosott partomon - már senkit nem találok.
Mikor utoljára sírtam: már fagyott volt minden kívül, belül, - és jól tudtam: senki nincsen, ki vigaszt nyújt az éjben, s mellém áll a bajban, ki ernyőt nyújt felém majd a zivatarban.
Mikor utoljára sírtam: már minden könnyű volt. Átölelt a múltam, de nem válaszolt, ha kérdeztem, csak emléke melegítette át a lélek tört szilánkjait és az éjszakát.
De, mikor utoljára sírtam: még átölelt a táj, fátylával takart el a félhomály. És nem látta senki: egy könnycseppel lesz tele a tenyerem, s, hogy benne olvad szét minden emlék, - s az életem.
S, hogy minden így marad - már nem is fáj igazán... csak sohase múlik... már sohase talán.
lassan meghal az, aki soha nem megy útra, aki nem olvas, aki nem hallgat zenét, aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát
lassan meghal az, aki elvesztette önszeretetét, aki nem fogadja más segítségét
lassan szokásainak rabja lett, aki mindig ugyanazt az utat járja, aki soha nem változtat támaszpontot, aki nem meri öltözete színét cserélni vagy soha sem beszél ismeretlenekkel
lassan meghal az, aki elkerüli a szenvedélyt és az izgalom örvénylését, amely a szeme fényét gyújtja és gyógyítja a szív sebeit
lassan meghal az, aki nem tudja célpontját változtatni mikor boldogtalan a munkában vagy szerelmében, aki nem mer veszélyt vállalni az álmai megvalósítására,
élj most! légy merész ma! cselekedj mindjárt!
Ne hagyd magad lassan meghalni! Ne vond magadtól meg a boldogságot!
Ez itt az elhidegülés helye Idő előtte és idő utána Félhomályban: se napvilág Mely a formát fénylő nyugovásba mártja Tűnő szépséggé fordítja az árnyat S gördülve állandóságot sugall Sem sötétség, mely tisztítja a lelket Az érzéktől elvonja tápját S a szeretettől az időlegest. Se teltség, sem üresség. Csak felizzás A sok feszült, időhajszolta arcon Ziláltságból ziláltságba zilált Képzelgéssel telt, semmitmondó arcon Figyelmetlen, duzzadt egykedvüség Embert s papírt kavar szét a hideg szél, S fúj az idő előtt s után, Romlott tüdőkből fúj s romlott tüdőkbe Idő előtte és utána. Kóros lelkek böfögése A renyhe, rossz levegőbe, melyet Szél hajt, ha söprűjét megérzik London sivár dombjai, Hampstaed és Clerkenwell, Campden és Putney, Highgate, Primrose és Ludgate. Nem itt, Nem itt a sötétség, e cirpegő világban.
Szállj lejjebb, szállj le csak Az örök magány világába, Hol a világ nem világ, de az, ami nemvilág, Belső sötétség, minden tulajdon Megvonása, kisajátítása, Az érzéki világ kiszikkadása, A képzelet világának kiürítése, A szellem világának hatálytalanítása; Ez az egyik út, míg a másik Ugyanaz, nem a mozgásban, De tartózkodásban a mozgástól; közben mozog a világ Mohóságban, ércútjain Múlt időnek és jövő időnek.
Sárban fokhagymák s zafirok Tapadnak süppedt tengelyen. A vérben remeg a drót S dalol beforrt sebek alatt, Csitít rég lefolyt harcokat. A tánc az ütőér körül S a limfa ahogy körbejár Csillagvonzássá lényegül Fölfut a fában ott a nyár Mozgunk a mozgó fa fölött Fényben képletes levelen S alul, hol felázott a rög Halljuk, a falka és a vad Végzik mint rég a dolgukat De megbékültek a csillagok között.
Holtpontján a forgó világnak. Se test, se testtelen, Sem oda, sem vissza; a holtponton, ott a tánc, De se megállás, se mozgás. És ne mondjátok, hogy állandóság, Hol múlt és jövő találkozik. Se mozgás oda vagy vissza, Se felszállás, se leszállás. E pont, a holtpont híján Nem volna tánc, pedig nincs más, csak a tánc. Csak azt mondhatom, ott voltunk, de nem mondhatom, hogy hol. És nem mondhatom, hogy meddig, mert az megjelölné az időben. A benti függetlenség a gyakorlati vágytól, A szabadulás tettől és tűréstől, szabadulás a benti És kinti kényszertől, de körül Az érzékelés kegyelme, nyugvó és mozduló fehér fény, Erhebung, de mozdulatlan, egyszerre új világ S a régi, melyet föltár és megértet Részleges önkívületének teljessége, Részleges borzalmának elvégzése. De azért a múlt s jövő láncolata A változó test gyarló szőttesében Megvédi az embert az égtől s kárhozattól, Melyet a hús nem bír el. Múlt idő s jövő idő Nem sok tudatot tűr el. A tudathoz időkívüliség kell, De csak az időben lehet a pillanatra a rózsakertben, A pillanatra az esőverte lugasban, A pillanatra a huzatos templomban füstszállat idején Emlékezni, múltba, jövőbe bonyolítva. Csak idővel lehet az időt legyőzni.
