antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Szép vasárnapot kívánok Mindenkinek György, Bojána napján!:-)
Tegnap Béla, Egon és Hella, tegnapelőtt Csilla és Noémi, csütörtökön Konrád és Zsombor, szerdán Tivadar, kedden Emma, Gilda és Malvin, hétfőn pedig Andrea és Ilma napja volt!:-)
Álmodtad hogy nincs testem, se lelkem, csak te magad gondoltál ki engem, kép vagyok csak és tiéd örökre, magad varrtál fehér függönyödre. Jó lenne a sorsot félrevetni, álmod pelyhén újra megszületni. Ha álmodban újra-élni tudnék, kicsit sírnék hogy csicsígass, kicsit rínék hogy babusgass, aztán csöndben megint elaludnék.
Mit akarok? Mit is akartam... Fejemet homokba kapartam, vakon, süketen vártam, hittem, életet adtam s lemerültem a tudva-tudott semmibe.
Kinek van ekkora hite?! Most már irigylem én a hangyát, amely fürgén halad poros úton s a föld alatt. Nem gondol semmit, nem kérdi, miért, csak húzza-vonja a hatalmas morzsát, s ezzel betölti sorsát.
Hiszi? Nincs is hite! Tudja. De tudja-e? Soha. Annak a sorsa mostoha, akiben megfordul az első kérdés, amire válaszolni nem lehet,
mert nincs válasz, mert nincs hit, nincs remény. Csak út van: földön, föld alatt. Csak cipeljük a szörnyű morzsát, mi éppen utunkba akad.
Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés. Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri Balsorsa minden nyűgét s nyilait; Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, S fegyvert ragadva véget vet neki? Meghalni - elszunnyadni - semmi több; S egy álom által elvégezni mind A szív keservét, a test eredendő, Természetes rázkódtatásait: Oly cél, minőt óhajthat a kegyes. Meghalni - elszunnyadni - és alunni! Talán álmodni: ez a bökkenő; Mert hogy mi álmok jőnek a halálban, Ha majd leráztuk mind e földi bajt, Ez visszadöbbent. E meggondolás az, Mi a nyomort oly hosszan élteti: Mert ki viselné a kor gúny-csapásait, Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét, Útált szerelme kínját, pör-halasztást, A hivatalnak packázásait, S mind a rugást, mellyel méltatlanok Bántalmazzák a tűrő érdemet: Ha nyúgalomba küldhetné magát Egy puszta tőrrel? Ki hordaná e terheket, Izzadva, nyögve élte fáradalmin, Ha rettegésünk egy halál utáni Valamitől - a nem ismert tartomány, Melyből nem tér meg utazó - le nem Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a Jelen gonoszt, mint ismeretlenek Felé sietni? Ekkép az öntudat Belőlünk mind gyávát csinál, S az elszántság természetes színét A gondolat halványra betegíti; Ily kétkedés által sok nagyszerű, Fontos merény kifordul medriből S elveszti "tett" nevét.
Mire rám mutatnál: nem vagyok. Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem. Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét... Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság, E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér. S elrendeződik-e? - felelj rá, hogyha tudsz. Nagy ivben esteledik körülöttem mindenütt. Az ég is tágúl, gömbölyűbb a föld S mi apró-cseprő volt: felszívatik. S egyetlen hang donog: hogy este van. S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott, Mert jó valék. Mert rossz nem tudtam lenni... ama nagy parancsokat Nem törtem meg, ha ingadoztam is... Igy volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz. S a borús ég is meghasad vigasztalásomúl, - Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem...
A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán S mint órjás cet csillog a tenger háta, Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, - Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda. Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott... s ez jól esik. Igy lesz-e, mondd? - Felelj rá, hogyha tudsz.
Mikor az ember megszületik: ajándékul kap egy országot aranyozott címerrel és királlyal, és viszonylag hegyes-völgyes országot kap jó esetben –
Mikor az ember megszületik: ajándékul kap egy várost díszkivilágítással és polgármesterrel, és szép várost kap derék polgármesterrel, ha egy kis szerencséje van –
Mikor az ember megszületik: ajándékul kap egy utcát a legeslegújabb történelmi névvel, és ha jó napon született, akkor a közlekedéshez közel kapja az utcát
Mikor az ember megszületik: ajándékul kap egy lakószobát tűzhellyel és küszöbbel, és ha egy kis szerencséje van, akad egy ágy is benne, amin majd nem unatkozik.
Mikor az ember megszületik: ajándékul kap egy fadobozt egy névvel és két aranyozott dátummal, és ha egy kis szerencséje lesz, ezek idővel valamit majd jelentenek is.
Egész napos munka után döcögött velem haza a vonat. Sehol egy ismerős, se társ, se álom, hát kibámultam, ki az ablakon. Néztem a tájat, azt az őszi tájat, mely oly szép volt, hogy szinte, szinte fájt.
...és akkor hirtelen új vágy támadt reám: Leszállni bárhol... vége. Nincs tovább. Akár egy ismeretlen állomáson... Nekivágni az erdei magánynak, elfeküdni a nyirkos, rőt avarban, elbújni, mint egy sebzett őzgida, s elaludni a fák közt mindörökre. Takarjatok, fák, védj meg, őszi erdő! Mentsetek meg e szürke, semmi léttől, ami otthon vár! Nem bírom tovább...
Mozdulni kellett volna, de csak ültem, és vitt a vonat, vitt, csak vitt: haza.
Napok, hetek vagy talán évek is, nem tudom mennyi telt el, az arany lombok hívó suttogását magamban mélyre, mélyre eltemettem. Minden hiába! Végleg? Nem lehet! Mert gyűltek bennem fájó sikolyok, feldúltak fojtott, belső ordítások, de tudtam, tudtam, hogy még nem szabad. Egyetlen hang és megállíthatatlan: rohanni fogok, nem tudom hova, ki a térre őrjöngve és sikoltva, és többé abbahagyni nem tudom.
Azután elmúlt. Megtört, mint egy átok. Mentem, amerre vitt a sors, az út, nem néztem már a kincses, őszi tájat, nem akartam többé kiszállni... bárhol... a semmiben, az elmúlásra várva.
Szaladni? Annak vége. Nem tudok már. Az elmúlás kopog az ablakon. Csak az a sikoly fojtogatja torkom. Amíg lehet, míg tudom, titkolom...
Mintha megtörtént volna mindez százszor... vagy ott ülnék most is a vonaton... Csak csendben, mozdulatlan! Várni, várni... Mit várok? Magam sem tudom...
Lassan már elfogy alólunk az út. Megyünk a pusztaságon át, még visz a láb, mert tart a lendület, de már nem tudjuk, hogy hová, minek?
Forrást keresnénk, élő, bő vizet, de lassan elfogy alólunk az út. A nap tüzel, cserzett bőrünk csak álca, alatta ezer fájdalmas barázda.
Tán bosszúvágy volt, vagy csak félelem, talán a lelkiismeret terelt? Hiába! Lassan már elfogy alólunk az út. Mindegy miért, és honnan érkezünk, már oktalan és céltalan megyünk…
Még szólnak hozzánk. Kérdezik talán: miért e vándorélet, de lassan elfogy alólunk az út. Csak bólogatunk: Más is idejut!
Letérni, félrenézni? Ó, miértek! Volt hitvallás meg zászló, büszke dal. Már csak motyogva mondunk némi rímet. Nem látunk otthont, nekünk-tárt kaput. Lassan már elfogy alólunk az út.
Kilincsre zárjuk a múlt ajtaját, ám sokáig por mégsem lepheti, él bennünk valami, mely letörli időnként, s nem enged, nem hagy felejteni.
Se jót, se rosszat, nincs kivétel, múltunk immár életünkre ható, jelenünkben többnyire nem számít már, de e kilincs kétfelől nyitható.
Utat végleg zárni kevés a kilincs, oda kulcs kell és zár - s az ember szelektál -, tudatunk mélyén kulccsal nem zárunk,
Amíg csak kilincs van, esély is van, hogy út lehessen - ha nagyon kell - a múltból, oldás, kérés, magyarázat, áldás, kiáltás serkenjen feneketlen kútból.
De ha lakat zár - meddő kopogtatás, az ember hallhatja, ám könyörtelen, nem hagyja feloldani a homályt, a múltat, s minden kegyelem esélytelen.
Elmúlt a tél: itt a tavasz, minden bokor újra éled - a földből a virágokat előhúzzák a tündérek. Április is segít nekik, megáll minden kicsi fánál - virágot tűz mindenhová: tavasz van ott, merre járt már. Virágot hint a friss szélbe, száll a színek zivatarja - s merre elmegy, a kopár föld virágoktól tarkabarka.
Minden örömömben volt valami fájó, Minden bánatomban volt valami édes, Mint az alvajáró, Mindig közel voltam holmi meredélyhez. Életemben mindig volt valami álom, S a halálközelség borzongatta lelkem, Mint alvajáró, Mindig az elmúlás peremére mentem.
Az éjre készülő kis szobában csendben szelídülnek a kontúrok, fáradt szemedben csillagot gyújtok, ha utat vesztenék, megtaláljam.
Mint Dunán a kacsázó kavicsok keltette aprócska hullámtaréj, egymásra gyűrve mát és tegnapot, elsimult, békés holnapról mesélj.
Neked elhiszem, mert így akarom, borítsunk kámzsát a valóságra. Hadd legyen a kettőnk igazsága egy minden felett álló hatalom.
A jó regények beteljesülnek, hibátlanul, mint a végzet. Ócska ponyvára vágyom, ahol van szerencse és van bocsánat, és a logikus következmények elmaradnak."
C. M. Dávidnak meggyógyulásáért és egészségért való könyörgése.
1 Uram, te nagy haragodban, Ki miatt vagyok búban, Engemet ne feddj meg, És haragodnak tüze, Szűnjék meg sebessége, Kiben ne büntess meg.
2 Nékem, Uram, légy irgalmas, Mert vagyok nagy fájdalmas, Ne hagyj, Uram, kérlek, Gyógyítsd meg sérelmimet, Elrettent tetemimet Újítsd meg, hogy éljek.
3 Lelkem igen háborodik, Ínségiben bánkodik, Kesergek szívemben, Uram, meddig hádsz engem Ekképpen veszekednem Ez nagy gyötrelemben?
4 Térj, Uram, kegyessen hozzám, Mert jaj elfogyatkozám, Te nagy irgalmadból Szánj meg nyavalyáimban, És ne hagyj kínaimban, Ments meg az haláltól.
5 Mert ha mindnyájan meghalunk S ez világból kimúlunk, Nincs emlékezeted Senkinél az halálban. Fekvén az koporsóban, Ki dicsérne téged?
lampaoszlop, Stratford -upon- Avon
