antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Tegnap Lehel és Alfonz, tegnapelőtt Boglárka, Pálma és Nimród, vasárnap Oszkár, Heléna és Ignác, szombaton Judit és Xénia, pénteken Márta és Flóra, csütörtökön Szabolcs, Alma és Szeréna, múlt hét szerdán pedig Olga és Liliána napja volt!:-)
Az ember képes darabokra törni, Száraz levélként a földre lehullni. Kellene néha egy odúnyi hely, Ahol a szíve megnyugvásra lel. A fejét lehajtva pihenne árván, Nem állna többé múltnak árnyán, Magába zárva ezer szépséget, Révedezve hinné a meséket.
Az ember képes mindent elfeledni, Kezét tördelve többé nem szeretni. Kellene néha egy tenyérnyi hely, Ahol a szíve is gyökeret ver. Vad lejtőkön is meg tudna már állni, Viharban a derűs égre várni, Cudar keservét eldobva bátran, Harcolni végre életre váltan.
Az ember képes oly nagyon szeretni, Lelkét kitárva adni, de nem venni. Kellene néha egy nyugalmas hely, Ahol az eszét használnia kell. Szemét is kinyitva állni a talpán, Jövőbe nézni már másra nem várván, De mert ˝az ember egy léha senki˝, Minden érzésbe bele tud halni
"Te ki vagy? Mit akarsz? Mit remélsz? (...) Egyik pillanatban azt gondolom, most már semmi lényeges nem történik velem, minden rendben lesz, rendben, és kíméletlenül halad majd minden a maga útján, és ezt a rendet és kíméletlenséget hívom az életemnek; - a másik pillanatban meg ismeretlen, homályos jövő mered rám, farkasszemet néz velem, kicsit félek, mi lesz ebből, és remegőn gondolok arra, mi minden történik még velem."
Elhallgat a harang, s rákezdi már a dob. A templomkupolát most festik szép pirosra, s talán holnap már kasza villan a rozsra - a napon állni jó, de lefeküdni jobb.
Elhallgat a dob is, kezdi a kisbíró. Kékben a zord paraszt, s pénzgondra veszve lelke. Nyögnek az asszonyok: pípet kapott a csirke! De ujjong a kalász: a napban állni jó!
a napban állni jó! de leheverni jobb! Végez a kisbíró, s most néma a vasárnap. Boldog a gazda most, egy órácskát ha lop s heverve nézheti, hogy kalászai állnak!
*
Óh kedvesem, nekünk kalászunk nincs: nohát arassuk örömét a mások mezejének! Számunkra vett a föld ily sárga, dús ruhát, s világ gazdái mind a költõk és szegények.
Óh kedvesem, de bús gazdák voltunk soká! De most látod dicsõ termést adott az Isten! Tavunkról a ködöt elkapta e sugár s tükröt vet a világ kiderült lelkeinkben.
Mily varázstükör ez! kedvesem, nézz körül, mint dús mezõk fölött gazdák szemei néznek: minden kis résznek itt van szem, aki örül, de ki fog örülni, ha mi nem, az egésznek?
"1941. augusztus 1-jén jelent meg a Nyugat folyóirat utolsó száma. 1941. augusztus 4-én, három nappal az aktuális szám megjelenése után meghalt Babits, s mivel a megjelenési engedély kizárólag az ő nevére szólt, a Nyugat is megszűnt.
A harminc év története - mondta Babits Mihály - harmincéves háború volt, örök harc. De ez olyan harc volt, amely itt nem is harminc évvel ezelőtt kezdődött.
A magyar kultúra örök harca volt ez s kezdődött Szent István királlyal, aki elsőnek akarta a magyar szellemet, a magyar életet nyugati kultúrával megtölteni. A magyar kultúrának Szent István óta mindig két pólusa volt. Egyik az ősi, ázsiai, keleti pólus, a másik a nyugati. És a magyar kulturális élet csak akkor tudta erejét megtartani és kifejteni, ha mindkét pólussal megvolt az összeköttetése és viszonya.
- A Nyugat sohasem vesztette szem elől a két irányító csillag egyikét sem. Nyugatosok voltunk, igen, - de nem szűntünk meg ugyanakkor magyarok is lenni."
Mint új istenben kék egekből most széphangú orgonák zúgnak bennem, álomhegyeim sorra beszakadnak, – most eljöttél hozzám hullottan mint a csillagok ősszel, mert úgy szeretlek szememben hordva fehérszakállú istenek végtelen életét és úgy tanulom meg a csókjaidat hívőn! mint vénasszonyok a kártyavetést.
engedelmeddel én is szivbol és szeretettel gratulálok Márta névnap alkalmából.Kivánok jó egészséget,sok oromet az unokákban, és teljesuljon Isten segitségével minden, amit Te kivánsz magadnak
( emlékeztem,mert tavaly mikor Terezának gratuláltam, "megsúgtad, hogy Mártanak hivnak)
Mért mozdul meg bennem még egyszer ily zölden, ily vad zokogással e homályos tavasz? Mért hallom az ágyból a fiatal fákat suttogva beszélni, nyújtózva ropogni minden éjszaka zárt ablakaim mögött, mint lőporostornyok vidám robbanását? Mért látom a nőket, az alvó lányokat s a már rég-fölébredt, mindent-tudó, éber, bölcsős és koporsós asszonyokat sovány combjaikkal, boros kupáknál kacagni kétesen, táncolni, cseresznyevirággal, virrasztó szemükkel és fehér koszorúval, mézes mellükön egy hosszú-hosszú harapással, derengő erdőkön mosolyogva édes és finkszes bánattal s undok találkahelyeken selyemsuhogással beszökni a tilos ajtókon, a kertes kávéház lámpái alatt, ifjuságom, s még egyszer a földet, egyszerre-egészen, kavarogva teljes, csodás zürzavarral, felülről tekintve, oly roppant magasról és ugy közeledve, mint a repülő, ki már hull lefelé a gépéből kiesve, egyedül a légben szélesen ívelő, kitárt karjaival, hogy mikor lebukik még egyszer ölelje a zuhanó búcsún haló szerelemmel, halhatatlan csókkal, holtában is élve még egyszer ölelje az egész világot?
