antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Vak voltam már és dermedt zűrzavar, s falba léptem, - s ajtót nyitott a fal! S láttam, történnek néha jó csodák, amikért élni érdemes, tovább botladozni máson s magamon át, egyszerre sírva s egyszerre kacagva, emberi sorsom hálásan fogadva, mint égi kedvest, aki ha kiválaszt, akkor szeret igazán, ha kifáraszt, Vak voltam már, hitetlen zűrzavar, s falba léptem s ajtót nyitott a fal, nyílt az ajtó és nyíltak jó csodák s én boldogan botladoztam tovább idegen romokon s magamon át s nem félek már, hogy újból elveszítsen: két kezével egyszerre tart az isten s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet,
Szervusz Kedves Tereza, igen nagy kod van erre felé is,egyébbként minden fa nagyon gyonyoruen zuzmarás, jelen pillanatban pedig kint -10 fok van,a Duna pedig jegesedik...sajnos a képet most nem viszi,nem tudom feltenni
Balla D.Károly: Hálaadáshóesésben
alig egy percet álltam hóesésben és méteres lett vállamon a szégyen alig egy percet voltam túszul ejtve és ki is vetett már az éden kertje alig egy percig voltam bűnbe esve és nem talál ki azóta keresne alig egy percig tudtam vízen járni és nem lehettem aztán már akárki alig egy percre kaptak lencsevégre és megérintett már a hír veszélye alig egy percet voltam kirekesztve és máris elkerült a fényes este alig egy táncot jártam első bálon és el is buktam már egy jogszabályon alig egy percet vártam járdaszélen és utcalányoké lettem egészen alig egy percre vontak függelembe és már örökre el volt veszve minden alig egy percig jártam kanosszámat és hideggel vert ki már a bánat alig egy percre árult el a hívem és fennakadtam már a lámpaíven
alig egy percem volt az életemre tekintet nélkül hitre fajra nemre és teljes percet kaptam szép halálra hogy méltán hagyja el a számat hála
Száz rubáí 14 magyar műfordító 268 magyar változat
16
A sokezer fűszál vízmosta partokon kinek az ajkából szökkent szárba vajon? Áhitattal lépkedj, gyökereik földje tulipánorcájú leány volt egykoron.
- Hegyi Endre
Partján a folyónak ha akárhol sarjad a fű, Mondod: egy angyali lény ajakából sarjad a fű. Lábad a pázsitra te rossz szándékkal le ne tedd: Ott egy tulipánarcu porából sarjad a fű.
- Képes Géza
E vízhatárolt üde legelő füvén csinján heverj, könyökelő, lágyan hajolj rá, mert - ki tudja vajh'? - tán egykor édes szájból nyúl elő.
- Sziklay Andor
S ez az ujzöld Fű, mely itt a Patak Ajkának oly gyöngéd Csókokat ad, s amelyre dőlünk - puhán dőlj reá: ki tudja, mily szép Ajkakból fakad!
És aztán eltűnt a szemem elől. A föld alá? Vagy a magasba föl? Mohón kutattam glóriás nyomát, A néptelen, sötét utcákon át, De csak az égbolt csillogott le rám A csöndes, tiszta téli éjszakán. Mint százezer fényes, kiváncsi szent, Nézett alá a sok csillag felülről Isten fiára, ki a földre ment.
Mint a futó tűz, úgy rohant keresztűl A városon, hogy Jézus földre szállt! Az, aki él az Isten jobbja mellett, S bennünket egykor üdvösségre vált! Az emberek kábán futottak össze: "Hallottad? Itt van! Jézus légy velem!" S dadogva, sírva tört ki a szivekből Gyötrő sovárgás, édes félelem.
És a király föltette koronáját, Az érsek drága püspök-süvegét, És grófok, bárók kapkodták magukra A forgós kucsmát, bársonyos zekét. Vöröslő fáklyák gyúltak ki az éjben. Az utca forrott, mint a tenger-ár. S a nagyszerű processzió megindult, Keresni Jézust: Hol van? Merre jár?
Harangzúgás közt mentek, mendegéltek. Város nem látott még ilyen csodát. De fáradságuk hasztalan! Hiába Kutatnak végig minden palotát. Ott lesz talán a pompás templomokban, Hol orgonák mély, szent morajja szól? A zárdákban, hol szűzies lemondás Uralkodik?... Nem!.... Jézus nincs sehol!
71 éve, ezen a napon hunyt el Pável Ágoston, nyelvész, néprajzkutató, költő.
Pável Ágoston
Vak völgy ölén így zsolozsmázok!
Vak völgy ölén száz kínnal tengetem vakond-életem.
Itt lenn olyan fojtó, süket a látóhatár. Erre nem száll sosem a Kékmadár.
Itt lenn minden komor, örömtelen. Itt lenn az öröm: merő gyötrelem.
Ide meghalni jár a dal. Itt nincsen nászágy, csak ravatal.
De néha szűk egemnek ólmos boltívén mégis feltündököl valami túlvilági fény.
S a fény a völgynek vak homályába is belemosolyog, és ilyenkor tündéri ragyogásban égnek a lombtalan fák, a kopár homok.
Megbabonázva bámulom a Fénycsodát, aztán reszkető izgalomban köszöntöm rája rajongásomnak borát.
Igaz: e fény rávilágít koldusrongyaimra: de hébe-hóba legalább ünnepet lop be borús napjaimba.
Ily sátoros ünnepeken holdkórusként felkúszom börtönöm falára, s a falgerinc szédítő tetején szomjas szemekkel kutatom: honnan jön és hová tűnik az égi fény?
De mire feljutok a porkoláb-hegy tetejére: kilobban és az éjszakába sápad a tündökletes sugárkéve.
És én vak völgy ölén, annyi csalódás születéshelyén száz kínnal tovább tengetem mihaszna, bús vakond-életem.
98 éve, ezen a napon született Adam Bahdaj, lengyel író, költő, magyar műfordító.
Adam Bahdaj
A Fekete Esernyő
ELSŐ RÉSZ
A PIROS NOTESZ
— Hová igyekszel, Kubus?
— Van még néhány elintézni való dolgom.
— Az ebéded a frizsiderben lesz.
— Köszönöm, anyukám.
— Vigyázz, oda ne égesd a rántott húst!
— Ne félj, anyukám.
— Mit akarsz csinálni ?
— De hiszen épp az előbb mondtam, hogy van mégnéhány elintéznivalóm.
— Jaj, kisfiam, csak nehogy panaszt halljak rád.
— Attól nem kell félned.
— Nono, Kowalski úr a minap panaszkodott, hogy megvádoltad őt a lábtörlő ellopásával . . .
— Tisztázódott a dolog.
— Bocsánatot kértél tőle?
— Természetesen.
— És ki lopta el azt a lábtörlőt?
— A Szeplős Bolek.
— Kíváncsi vagyok, hogy jöttél erre rá.
— Megvan a magam módszere — a kisfiú enyhén lebiggyesztette a száját, titokzatos képet vágott, és még egy lépéssel közelebb ment az ajtóhoz. Szeretett volna
kereket oldani, mielőtt az édesanyja rájön, hogy a szemetes vödör még nincs kiürítve, és hogy még át kell menni a szemfelszedőhöz a harisnyákért.Lopva az anyjára nézett. Egy alacsony széken, a tükör előtt ült és fésülködött. Az arca nyugodt volt, a tekintete szelíd. Kubusnak nagyon tetszett. Úgy érezte, a világ minden anyuja közül ő a legszebb. Kubusék egy új lakótelepen laktak, Varsóban. Pawlikné a Lengyel Sajtóügynökségben volt szerkesztő, tehát különböző időpontokban járt dolgozni. Folyvást panaszkodott, hogy nem marad elég ideje a fia számára. Az iskolaév idején Kubus napközibe járt, és az iskolában ebédelt. Most, amikor vége az iskolaévnek, és a kisfiú már ötödikes lett, teljesen önállóan gazdálkodott. Megtanulta, hogyan kell a jégszekrénybe tett, előre elkészített hússzeleteket kisütni, tudott kávét főzni, tojásrántottát meg omlettet sütni. Nagyszerű lekváros omlettet készített. Szóval nagyon önálló, roppant ügyes fiú volt. Most, miközben édesanyját nézte, arra gondolt, hogy tulajdonképpen illene kivinnie a szemetet, és le kellene szaladnia Skarbinska nénihez megkérdezni, felszedte-e már a szemeket a harisnyán. Habozott. De nyomban ráeszmélt, hogy a szemét meg a harisnyák várhatnak estig. Neki fontosabb dolga van. Már lenyomta a kilincset, amikor édesanyja egy erélyes kézmozdulattal visszatartotta őt.
— Várj csak — még egyszer végighúzta hajában a fésűt, aztán lassan elfordult a tükörtől.
— Kissé nyugtalanít a viselkedésed, fiam. . . Az utóbbi időben olyan titokzatos vagy.
Én Isten fájáról haraptam féregbe, Én a süketítő elsők között voltam, Mikor Prométheusz tüzet lőtt fülembe, S Ethon gyakran hiú májam marja mostan.
Megszülettem én, s tej helyett vért öntöttek Fehéredő számba, hogy gúnyos sírásom Befejezzem, könnyeim rögvest ömlöttek, S tudtam, hogy öregebb lesz nálam sírásóm.
Nem felelhetsz előbb, mintsem hogy kérdeznének! Vezekelhetsz jóért, s könyöröghetsz szóért, Senki nem fogja életed értelmének Pallosát emelni, s játszani a hóhért!
Úgy dicsérnek engem, mintha megvetnének, Mert akarat beszél a győztes fejéből, Mikor sarka nyakán pihen vesztesének, S ti láttátok, mint csordul ki könny szeméből.
Ti rosszallva hittétek, hogy megérdemli, Mit kap, ami megleli magját földjében, S honnak hittétek a felszínt - ki érdemli, Ki gyáván nyújt ágat, mit letört zöldjében?
Nem mondhatok sokat, de elmondom nektek: Nem bújik el sötét alá éjjel elől Vakond, mert nem látja, hogy vannak szellemek, Kik föld színéről húzzák le halál felől.
Nem mondhatnám, de ezt elmondom még nektek: Nem bolond, kit a szemérmetes szellemek Szürke agyarakkal vonat elé vettek, S minden tudta, hogy gyilkosok a jellemek...
Megérte ezt az évet is, Megérte a magyar haza: A vészes égen elborult, De nem esett le csillaga. Meg van vagdalva, vérzik a kezünk. De azért még elbírja fegyverünk, S amerre vág, Ott hagyja fájó vérnyomát.
Ott hagyja fájó vérnyomát, Haramja csorda, képeden! Hogy majd az ítéletnapon E bélyeg vádolód legyen, Vádolód az isten szine előtt, És gyujtsa rettentő haragra őt, Te ellened, Ki ránk veszett fogad fened!
De mit az ítélet nekünk? Ha lesz is az, sokára lesz! És ami több, és ami fő: Az isten könyörűletes. Még majd kegyelmet adna nékik ő... Ne várakozzunk; e vérengező Kutyák felett Tartsunk magunk itéletet!
Tartsunk oly véritéletet, Hogy elborzadjon a világ; Majd addig szórjuk rájok a Szörnyű halálos nyavalyát, Amíg hirmondónak marad csak egy, Ki majd otthon reszketve mondja meg, Hogy jaj neki, Ki a magyart nem tiszteli!
Nekünk most az isten kevés, Mert ő nem eléggé kemény; Hozzád imádkozom, pokol, Az új esztendő reggelén: "Öntsd szíveinkbe minden dühödet, Hogy ne ismerjünk könyörületet, Mig e gazok Közűl a földön egy mozog!"<!-- -->
Kérlek, Uram, adj! Adj erőt a gyengének, a gyávának bátorságot, a hazugnak igazságot, tudatlannak bölcsességet, a betegnek egészséget, a szegénynek gazdagságot, az irigynek jó szándékot, bánatosnak boldogságot, zaklatottnak békességet, a gonosznak jóságot, magányosnak társaságot, csalódottnak szerelmet, elítéltnek kegyelmet... s mindezt akkor, ha tetteik megbánták vagy megérdemlik... Adj Boldog Új Évet!
94 éve, ezen a napon született Tamási Lajos, József Attila-díjas költő.
Tamási Lajos
Ha azt hallod majd...
Ha azt hallod majd rólam egyszer, hogy legszebb álmom megtagadtam, s elmondanak mindennek, rossznak, csak mosolyogj, mert jól tudod, hogy az, aki voltam, az maradtam. Följajdul a lomb is a szélben, virágain vad keserűség, de gyökere feszül a mélyben, így kötöz engem, kezem-lábam, szívemet így fogja a hűség. Ha elmennék messzire, s onnan nem írnék, csak egy levelet sem, s mondanák, hogy: látod, a hűtlen, vágj a szavukba csöndesen, és mosolyogj, te jól ismersz engem. S utam ha véget érne, és a tenger torlódva összecsap fölöttem, s koromba fúlt napom kilobban, úgy emlegess, kérlek, ki egykor tágra nyitott szemedben tükröződtem. Te láttál engem, s jól tudod, hogy milyen nehéz ragyogás vár rám, mert ember voltam, ki hajóra szállt, hogy egyszer kikössön végül valahol az igazság táján.
Jártam magam karácsony éjjelén. És egyszer egy szép férfi jött felém, S csodás szemével a szemembe nézett. Mámor fogott el, édes, szent igézet, Olyan szelíd volt és olyan fönséges! Nem néz ily tisztán, ami földi, véges. Éreztem jól e bűvös perc alatt, Hogy Jézus volt, a názáreti Jézus! Jézus mellettem némán elhaladt.
Utána mentem halkan, lábhegyen: Mért jött a földre? És hová megyen? Láttam, hogy szétnéz és habozva áll, Mint vándor, aki útat nem talál... Sugárt vetett a dúsak palotája, És a karácsony égő, cifra fája Az ő emlékét ünnepelte mind. Fejét megrázta bánatos mosollyal, S elfordult tőlük s ment tovább megint.
Uralkodók kastélya bűvösen Ragyog felé... De nem megy arra sem, Csak fölsohajt: "Komor, kevély királyok! Imádkoztok bár, mindig készen álltok, Hogy a szegény, ártatlan, gyönge népet Irtóztató harcokba kergessétek! Mit ér e nagy fény, e sugár-özön, Ha szívetek sötétebb a pokolnál? Megyek tovább!... Hozzátok nincs közöm!"
Felhőkbe vágó roppant templomokban Tömjénfüst lebben, gyertyák lángja lobban, És szentélyében a hatalmas háznak Misés papok buzgón hallelujáznak. De ő nem lép be. Arcát elfedi Mély fájdalommal a názáreti: "Egész világnak nyitva áll egem, S ti csak lázítni, csak gyűlölni tudtok! Rossz pásztorok! Nem kelletek nekem!"
Egy hosszu házra, gyermekkel tele, Az van fölirva: Árvák menhelye. És közepett' a félénk, méla hadnak Mosolygó dámák versenyt osztogatnak Ételt, ruhát, száz apró cifraságot. Ezek közé már-már betérni vágyott... De mégse!... Fájó pillantást vetett A szép vásárra s ment tovább: "Szivükben A hiúság több, mint a szeretet!"
a Verselde Minden Lakójának és Szeretteiknek, valamint a minket Olvasóknak!:-)
Nagy László
Adjon az Isten
Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét, üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát, lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem, kérdésre választ ő küldjön, hogy hitem széjjel ne dűljön, adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet - nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem.
ezt 27.-én fényképeztem, akkor még nem volt jeges a Duna (tuloldal Magyarország)-most éppen sikerult feltenni a képet :) 
